Koppány, a Képes krónika szerint Tar Zerind (latinul Calvus Zirind) fia volt, akinek származását nem ismerjük biztosan.  

Hóman Bálint feltette, hogy Zerind Árpád fejedelem legidősebb fiának, Tarhosnak az ágából ered, s így Tevel fia és Tormás öccse lehetett. Eszerint Árpád legidősebb fiának, Tarhosnak volt fia Tevel, unokája Tar Zerind, s így dédunokája Koppány, vagyis Koppány Árpád ükunokája volt. Ez az adat Makkay János régész A magyarság keltezése című művében így szerepel: "Koppány, Árpád ükunokája, Zerind fia: a K'apan törzsnév a türk qapgan > qapan méltóságnévből származik." Györffy György történész akadémikus korábban úgy gondolta, hogy Koppány Fajsz ágához tartozott, de – többek között mivel Koppány neve nem található a Fajsz nevét viselő helyek, azaz birtokai közelében – megváltoztatta álláspontját és elfogadta Hóman Bálintét. Bakay Kornél, a magyar államalapítás korával foglalkozó régész Tar Zerindet Géza öccsével, Mihállyal, Koppányt pedig Szár Lászlóval azonosította egy 1984-ben megjelent interjúban. (A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából) 

Történetemben Koppány azonos Tar Szerénddel, és Taksony középső fia. (Géza és Mihály testvére: Calvus Zirind ). Lásd esszéimben :  

https://bilecz.blog.hu/2018/05/30/sarolta_a_feher_menyet  

https://bilecz.blog.hu/2021/09/14/miert_volt_szoke_andras_kiraly  

„Azok az írásos források, amelyek István korában és az azt követő évtizedekben, tehát az eseményekhez közeli időkben keletkeztek – pannonhalmi alapító levél, az István legendák, vagy a Kézai Simon féle Gesta Koppányt alig említik, vagy néven sem nevezik és nem részletezik a konfliktust sem Koppány és a későbbi Szent István között. Felnégyeléséről pedig egyik sem ír. A történelmi köztudatba beivódott büntetésről, négyszáz évvel(!) az események után, Kálti Márk ferences szerzetes és udvari pap Anjou-korabeli Képes Krónikája emlékezik meg elsőként”. (Elter Tamás: A legendák világába tartozik Koppány felnégyelése. Origo.hu, 2018.01.10). Ugyan itt olvashatjuk: „Berend Nóra középkorszakos történész, a Cambridge-i Egyetem tanára mutatott rá arra először, hogy maga a felnégyelés, mint sajátos középkori kivégzési mód csak a 13. század végén alakult ki Angliában. A kontinensen csupán a 14. században terjedt el a felségsértés büntetési nemeként, következésképpen ez a kegyetlen büntetési mód Szent István korában még nem is létezett, ezért nem lehetett ismert”.  

Szár László (Koppány fia!), általam feltételezett sorsa is megkérdőjelezi Koppány felnégyelésének történetét. Az árván maradt 7 éves gyermek valószínűleg Mihály birtokain, unokatestvérének, Vazulnak a felügyelete alatt nevelkedett és ez megfelelő alapot adott arra, hogy a krónikások testvérként kezeljék a két fiút. De valószínű, hogy külföldre kellett menekülnie, hiszen feleséget Rusciá-ból (talán Kijevből, Vlagyimir nagyfejedelem udvarából) hozott magának.  (Font Márta: Az Árpádok országa. Tiszatáj, 2001. nov.). A krónikaírók sem szokták kihagyni, azt a tényt, ha a kivégzett rivális családját is kiirtották! Az természetes, hogy nevét az utódai nem viselhették, ezért nem maradt fenn olyan leszármazott, például akinek a neve Koppány fia valaki lenne. De, a pogányságára utaló ragadványneve a Tar, a Kopasz, a Szár megmaradt a köztudatban, és a helynevekben!  

István későbbi (krónikákból ismert) cselekedetei nem igazolják Kálti Márk szövegét. „Magát Koppányt pedig Boldog István négy részre vágatta; első részét az esztergomi kapuhoz küldte, a másodikat a veszprémihez, a harmadikat a győrihez, a negyediket Erdélybe." (Fordította: Bollók János). Hiszen István nem alkalmazta ezt fajta  „pedagógiai célú" elrettentést a központi királyi hatalom ellen fordult más lázadók, így például Ajtony, vagy Gyula legyőzése után. Szár László szabadon külföldre távozhatott, hasonlóan András, Béla és Levente hercegekhez, Álmos megvakíttatása után. Álmos megcsonkítását is inkább István feleségének, Gizellának a bűnéül tudják be a krónikások. Az ilyen cselekedet inkább jellemző egy idegenre, aki az uralkodóhoz való túlbuzgó hűségének jeléül ezt megtehette, főleg akkor, ha ez hazájában a felségárulás elfogadott büntetése volt. „Gizella udvartartásával bajor lovagok és papok érkeztek Magyarországra, akiknek rendkívül fontos szerepük lett a Géza halála után kibontakozó hatalmai harcban. Géza halálhírére István összehívatta a főembereket, hogy előkészítse saját nagyfejedelemmé választását. Az esztergomi szertartás után már nagyfejedelemként Koppány ellen küldte a hadait a bajor nehézlovassággal, Vencellin lovag parancsnoksága alatt” – írja Elter. „... Ebben az ütközetben pedig Vecellin gróf megölte Koppány vezért, és Boldog István, aki akkor még fejedelem volt, igen bőséges adományokkal jutalmazta meg” – áll a Képes Krónikában. Ha a parancsnok elrettentésül szétküldi a gyűlölt ellenség holtestének darabjait magán akcióként, akkor ezt büntetlenül teheti, hisz mentesíti az új uralkodót a szükségtelen, túlzó kegyetlenkedés vádjától. Minél nagyobb a hallgatás ebben az ügyben, annál valószínűbbnek tűnik ez a feltételezésem.  De ha nem történt meg a holtest feldarabolása, akkor is a lázadó vezér kilétének elhallgatása igen közeli (mondjuk egy apai nagybácsi) személyére utalhat.  

Egyébként napjainkban is él olyan hagyomány Somogyban, hogy Koppányt nem négyelték fel, hanem „az elesett somogyi herceget valahol a Nezde-hegyen helyezték örök nyugalomra, s lelke ma is itt bolyong”. 2002-ben mindenesetre létrehoztak itt egy szoborparkot, ami ennek a legendának állít emléket. A Szkíta Golgota kilenc stációja, a táltostól, a kereszténységig vezet. A kereszténység útján pedig Koppány vezér az első és legnagyobb alak a sorban. 

Szent László király pedig ismerhette Saint Gilles du Gard (Szent Egyed) eredeti történetét, aki Wamba, vizigót király – szarvasra kilőtt -- nyilától megsebesült, és a király kárpótlásul egy kolostort építtetett az eset színhelyén. Wambát, Attilával is szokták azonosítani. Talán, Koppány emlékére hívatott éppen Saint-Gilles-du-Gardból szerzeteseket, és nevezte el a somogyvári Szent Egyed-monostort a „vadak védőszentjéről”.

Kép: Koppány. Forrás: Origo

„Iste quidem rex Albus Andreas et Catholicus est vocatus”. (Chron. Hung. Comp. Saec. XIV, op.cit. c. 86. SSRH t. I. 344). Fehér Andrásnak és Katolikusnak nevezték I. Endre királyt.

Hogy miért? Ez talán valamilyen külső adottságra utal? „Albus nominatus est, eo quadcanus erat, quando coronatus est." (MIKÓ 2013. 10. 34. jegyzet, 19.) „...Fehérnek nevezték, merthogy ősz (hajú) volt, amikor megkoronázták," – szól az egyik, Mátyás idejéből származó változat. De a testvérének, Bélának is volt ilyen ragadvány neve. „A Béla név emlékeztet a szláv nyelvek fehér jelentésű szavaira, az Adalbertus név pedig a fehér jelentésű latin (albus) szóra, ez tehát alapot adott ahhoz, hogy a Béla névhez hozzákapcsolják az Adalbert nevet. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Béla név eredetileg is szláv eredetű volna”. (Halmágyi Miklós: „Neveden szólítalak" Nevek és névváltoztatási szokások a 10-11. századi uralkodók és népek történetében. (2015) - In: Középkortörténeti tanulmányok 8. A VIII. Medievisztikai PhD-konferencia). Szóval magyarázat van több, mint elég. Én, a csaknem 60 évvel ezelőtti Vajay-féle változatot fogadom el – egy kis módosítással. (Vajay ezt a tanulmányát külföldön írta, először német nyelven jelent meg „Grossfürst Geysa von Ungarn. Familie und Verwandtschaft” -- címmen. (Südostforschungen 21 (LÖSS) 45—101). Ő is feltételezte, hogy Mihály feleségét, Szár László és Vászoly édesanyját, Adelhaidnak hívták. „A ’Fehér’ kétségtelenül fizikai, külső tulajdonságra kell, hogy vonatkozzék. Minden bizonnyal a magyaroknál szokatlan, világosszőke hajzatra. E fizikai tulajdonság bajosan öröklődhetett volna az apai Árpádok, vagy a bolgár anya révén, de eredete önmagától adódik egy északi-szláv nagyanya esetében. Hogy pedig ez a szőke nagyanya a lengyel Adelhaid volt, alátámasztást nyer abban az egykorú tudósításban, amely szerint Biela Kniega-nak, azaz „Fehér Hercegnőnek”" nevezték. A „Biela Kniega” és az „Andreas Albus” tehát azonos fizikai tulajdonságra utaló személyi jelzők, amivel egyképpen illették a hirtelenszőke nagyanyát és unokát”. (VAJAY Szabolcs: Géza nagyfejedelem és családja. Székesfehérvár évszázadai I. Az államalapítás kora.  István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 13. (Székesfehérvár, 1967).

Elfogadom, hogy a hercegek „fehérsége” anya-ági örökség lehetett. De nem a nagyanya, hanem közvetlenül az anyjuk volt szőke, szláv szépség! Változatomban ugyanis nem Vászoly fiai, hanem Szár László gyermekei voltak, aki „feleséget Rusciá-ból (talán Kijevből, Vlagyimir nagyfejedelem udvarából) hozott magának”.  (Font Márta: Az Árpádok országa. Tiszatáj, 2001. nov.). Ezt erősíti az a krónikás tény is, hogy András és Levente Kijevbe emigráltak. „Lehet, hogy eredetileg András is más nevet viselt, és a Kijevi Ruszban töltött száműzetése idején vette fel keresztény nevét. Szent András apostol ugyanis népszerű szent Oroszországban” – írja Halmágyi a fent megnevezett munkájának 269. oldalán. Szár László pedig nem Adelhaid fia volt, hanem Koppány (Tar Szerénd) feleségéé. Így Vazul neki csak unokatestvére lehetett. (Lásd az „Árpád-ház fiúági leszármazottai, Zoltától I. Béláig” táblázatomat. https://bilecz.blog.hu/2018/05/30/sarolta_a_feher_menyet ). És ott van a „Biela Kniega”! A szláv környezete valami hasonló néven hívhatta Mihály (Béla) feleségét, amit a külföldi krónikások megpróbáltak valamiképp értelmezni. A lengyel hagyomány nyomán Merseburgi Thietmar „Szép Asszonynak” nevez (Beleknegini), amit azonban Balzer „Fehér (= Szőke!) Hercegnő”-re (Biala Knegini) helyesbített. A Beleknegini eredeti jelentése „fehér hölgy”, aminek azonban a Thietmar által beszélt, a lengyeltől némileg elütő Elba-menti szorb tájszólásban ,szép’ értelme is van. Innen a krónikás-püspök latin átírása: pulchra domina. De sem a szép, sem a szőke (fehér) nők nem voltak olyan ritkák a magyaroknál, hogy ezt megkülönböztető jelzőként használhatták volna egy úrnőre vonatkoztatva!  A megoldás sokkal egyszerűbb! „Béla asszonya”, vagy szlávosan: „Bele knegina” ez igen! Ez megkülönböztetés! De kitől kellett megkülönböztetni? Hát Géza többi feleségétől, elsősorban Sarolttól! Mert a történetnek ezt a részét szintén elfogadom. De, mint már említettem Adelhaidének csak egy fia volt Mihály-Bélától: Vazul. És ha feltételezzük, hogy Adelhaide jelleme (amit a krónikások megörökítettek) nem változott, akkor elfogadhatjuk a Vazul névre Györffy vélelmét is, amely szerint a Vazul név esetleg nem a Bazil keresztnévvel, hanem a basileus bizánci rangjelzővel rokonítandó. Ezesetben Mihály fiának elnevezése a trónigényre utalna. (Vajay, 57. sz. lábjegyzet). Hipotézisemben István anyja – Adelaide. Jan Długosz lengyel történetíró 1440-ben, Ulászló koronázásakor járt Székesfehérváron és a „Historia Polonica” című művében leírta, hogy itt: „el van temetve Géza, Boldog István atyja, Adelheiddel, a feleségével, Miesco lengyel fejedelem leányával, Boldog István anyjával együtt.” Gézától származó fiát hasonló meggondolásból nevezhette a Thietmar-krónika szerint Waik/Vajknak (Wertner szerin a cseh Vojtechből), mert Adelhaide „teljhatalmat gyakorolt” Géza udvarában. A német krónikások (Bruno von Querfurt, vagy Merseburgi Thietmár) ezt nyíltan meg is írták. Ezt Géza is elfogadta, hiszen ez a név török méltóságnévből is eredeztethető: Vajk = baj + k kicsinyítő képző; baj törökül gazdag, gazda, hős, — a név jelentése: kisebbik vezér. (Németh Gy. : A honfoglaló magyarság kialakulása (Bp. 11930) 233—294). László szerint a honfoglalók kettősfejedelmi koncepcióját az erőskezű Géza nem vette figyelembe, s hatalmát nem osztotta meg más törzzsel, hanem másoduralkodónak, — Vajknak, — saját fiát tette meg. Midőn István 997-ben nagyfejedelemmé lesz, a másoduralkodónak kijáró vajk elnevezés törvényszerűen eltűnik a használatból. (LÁSZLÓ GY.: Jegyzetek István királyról, op.cit. 35—39). Teljesen a valóságtól elszakadt az a példa, amit Vajay hoz elő: „Géza csak a fiú-szülés után gondolhatott feleségének eltaszitására…Géza számára azonban a három leányt követőleg bizonyára türelmetlenül várt fiúutód megszületése nemcsak Sarolt eltávolítását tette lehetővé, hanem a hatalmi kizárólagosság megszerzésének gondolatát is megérlelte benne”. (Vajay 65-ös lábjegyzet). Ha egy feleség végre fiút szül, akkor őt nem eltaszítják, hanem megerősítik az „anya uralkodói” mivoltában! Erre van számtalan példa, míg az ellenkezője – teljesen valószínűtlen! Vajay a 47-es lábjegyzetben ki is tér erre: 47. Uxor autem eius ... supra modum bibebat et in equo more militis iter agens quendam virum iracundie nimio fervore occidit THIETMARI MERSEBURGENSIS op.cit. Lib. VITI, cap. 3. MGH, SS t. in. 862. — Györffy Gy. lektor véleménye szerint „Thietmar adata a szilaj nőről Belekneginre vonatkozik, akit a szerző Adelaiddal azonosít. Fiúörökös születése után nem szoktak asszonyt eltaszítani, hiszen az örököst fel is kell nevelni. A kérdés vonatkozásait lásd NEMETH GY. : A magyar kereszténység kezdete. Budapesti Szemle 1940, jan. (743) 14—30.”

Az alábbiakban megadom Vajay általam korrigált „966—986 közötti évek családtörténeti eseményrendjét”, meghagyva a közös vonásokat. (Vastagon szedve a saját elképzelés).

„Logikailag tehát így kellett, hogy alakuljon: Géza erdélyi házassága: 967 táján; Géza idősebb leányának születése: 969 táján; Mihály lengyel házassága; 970 táján; lengyel keresztség: 971; Géza középső leányának születése: 971 táján; Szár László születése: 990, Koppánytól és feleségétől; Géza ifjabbik leányának születése: 973 táján; magyar keresztség: 974: Szt. István születése: 981 (Kristó szerint), Adelhaidétől; Sarolt eltaszítása: 978 táján; Mihály halála: 978/85 táján; Géza és Adelhaid egybekelése: kevéssel 985 előtt”.

Vajay jól látta, hogy „Ha Géza 986 táján kötötte második házasságát Adelhaiddal, feltűnhet, hogy első gyermekük csak 992-ben született. Eltekintve a korán elhalt utódok lehetőségétől, kíséreljük meg e párnak még egy felnőtt kort ért gyermeket tulajdonítani. Fiúutód hagyományának teljes híjján, csakis egy harmadik leány jöhet szóba.” –és itt téved Vajay! „Eleget téve házastársi kötelezettségének egy-két éven belül megszülte Vajkot” – írom én, 2018-ban a „Sarolta a fehér menyét” című dolgozatomban. (bilecz.blog.hu A linket lásd fentebb).

Géza a levirátus intézménye mellett gyakorolta Mihály kiskorú fián a patria potestas-t is. Később azonban Vazulnak Nyitrára kell vonulnia. Sorsa nem azonosan alakul Lászlóéval, ez is annak a jele, hogy ők nem lehettek testvérek. Vagyis Vazul Istvánnak egyszersmind elsőfokú fiági unokatestvére, s ugyanakkor anyjának nálánál idősebb édes-fia, azaz fél-testvérek. Ugyanakkor László csak fiági unokatestvér, Koppány fia, ezért el kell hagynia az országot. Az a változat, hogy Koppány az elhagyott Sarolt feleségül vételével szeretett volna igényt formálni a trónra nem helytálló. Géza halálával a levirátus jogán őt megillette mind a trón, mind az özvegy keze. Ha ez működött Géza és Mihály esetében, akkor működnie kellett Koppány és Géza esetében is.  Levirátus = sógorházasság. Levir = a férj fitestvére, vagy nemzetségbeli férfirokona. A gyakorlatban szinte mindig a testvér halálakor alkalmazták.  A krónikákban „per incestuosum”-nak olvasott rész is vitatható. De ha ez is a helyes olvasat, az értelem akkor sem fedi a fordítást. A latin incesto szóösszetételben az in tagadó, fosztó előtag, a cesto pedig castus fejleménye, ami tisztát, ártatlant jelent. Tehát az értelme: tisztátlan kapcsolat, amely a középkori egyházjog szerint ténylegesen vonatkozhatott egy rokon feleségének az elvételére, így a pogány, magyar sógorházasságra is. „Kézenfekvő feltételezni, hogy Koppány már e politikai célzatú házassági terv előtt is családos ember volt. Esetleges fiúutódai bizonyára osztották lázadó apjuk sorsát” – írja Vajay a 46-os lábjegyzetben. De erről nem szól a fáma! Azt viszont tudjuk, hogy Szár Lászlónak ugyan úgy menekülnie kellett Koppány halála után, mint később fiainak – Imre herceg halála után. Szerintem nem kell Koppánynál testvér helyett „idősebb nemzetségbéli férfi rokont”, Adelhaidenél nemlétező leánygyermek szülést feltételezni a fiúgyermek helyett.  Az 52-es lábjegyzetben Tóth Z-ra hivatkozva ezt írja Vajay: Sarolt és Koppány „esete” után, úgy látszik, maga Szt. István is Adelhaidot tekintette atyja „igazi” feleségének, akit Géza mellé temettetett a székes- fehérvári sírboltba, míg Sarolt nyughelyéről semmi tudomásunk. És itt nem az „eset” megtörténte a lényeg, hanem a szülők temetése! Egy férj megharagudhat a feleségére, de egy keresztény király a saját szülőanyjára – nem valószínű.

És ez akkor is így van, ha Marton Szabolcs úgy véli, hogy „1967-ben új elemet hozott a vitába a külföldön élő Vajay Szabolcs, aki a szokásos felfogással szembehelyezkedve védte Adelhaidot. Sőt, továbbhaladva úgy gondolta, hogy Géza első házassága Sarolttal politikai szándékból köttetett, és ezzel Géza megnyerte magának az erdélyi magyarságot, majd Saroltot eltaszítva Adelhaidot vette feleségül, így egy németellenes lengyel-magyar koalíciót hozott létre”. (Marton Szabolcs: Géza és Adelhaid. Belvedere, 2013. 4.)          

A fentiek szerint, az Árpád-háziak szőkesége, de a „kopaszsága” is valójában Koppány herceg vérvonalából eredeztethető – szerintem!

 Kép: Unknown author.  Prince Géza of Hungary and his wife Sarolt of Transylvania. Between 1530 and 1534.

A könyv 2021-ben jent meg, az Előszót Fodor Pál írta, február 25-én. Ennek a végén olvasható, hogy „Jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki történelmünknek erről a csodálatos korszakáról nemcsak „kész” ismereteket akar kapni, de töprengésre vagy továbbgondolásra érdemes okfejtéseket és ötleteket is”.  Hál’ Istennek, ötletekkel tele vagyok magam is, de most inkább töprengenék egy kicsit.

Még április végén megkaptam pdf formátumban a könyvet, így volt szerencsém elolvasni és rágódni rajta. Mindkét történész jó pár írását olvastam már, munkájukat értékelem, a magyar őstörténetről alkotott véleményükkel – nagyjából (az irányvonallal, a módszertani megújulással)^[1] – egyet is értek. Vitába nem bocsátkozom, mert nem vagyunk azonos súlycsoportban, ráadásul a legtöbb kérdésben csak feltételezett felvetésről beszélhetünk. Így tiszteletben tartva a véleményüket, munkájukat nem kritizálom, de nem is fogadom el minden megállapításukat, így továbbgondolásra nagyon sem kerülhet sor. De van itt is kivétel!  Ha egy alter azt írja, hogy: „Az emberi jellem nem változik! Ez a Lyell-féle aktualitás elve, miszerint, aki egyes jelenségek múltbeli változásait akarja megérteni, annak azok mai változásait kell megfigyelnie” – akkor ez badarság, hozzá nem értés. (BF: A történetírás hitelessége). Ha egy (vagy két ) történész mondja: „Ez adta az ötletet, hogy érdemes lenne összehasonlítani a forrásokat, hiszen például a 17. századi krími kánságról meg a krími tatárok hadviseléséről, társadalmáról sokkal több konkrétumot lehet tudni, mint a 9–10. századi magyarok viselt dolgairól. Nagyon hamar jött a felismerés: mint két fogaskerék, úgy illik egymáshoz a két történet” – az egészen más. (B.Sz.J és SB interjú. Barotányi: MN. 2021. júli. 10).

Az alábbiakban néhány kiragadott gondolatot vizsgálok meg saját szemszögemből, amire Borbás Barna 2021. 08. 19-i riportja hívta fel a figyelmemet. (Megjelent a   HetiVálasz 86-ban, „Az Attila-sztori semmi ahhoz képest, amit Szent István családja rejt: új kutatás az ősök nyomában” címmel).

A bevezetőben a riporter így összegez: „A könyvből világossá válik, hogy a dinasztia történelmi teljesítménye óriási: 1) egyesítettek egy laza törzsszövetséget, majd létrehoztak egy államféleséget már Etelközben, 2) levezényeltek egy honfoglalást, 3) majd még egy államalapítást és egy vallásváltást és 4) aztán még 300 évig uralkodtak”. Ezek valóban tények.

Az Árpád-ház származása azonban nem bizonyítható. Ősei mindenkinek voltak. Az Árpádok ősét a Magyarságkutató Intézet archeogenetikai kutatása szerint a mai Afganisztán területén kereshetjük. Egyet értek Sudár Balázzsal: „Ha egy begyűjtött minta mögött nem áll ott az ember története, akkor a génmintája alapján lehet, hogy teljesen fals következtetéseket vonunk le. Ma is – hát még ezer évekkel ezelőtt, amikor esélyünk sincs adatokat gyűjteni a társadalmi helyzetről”^[2]. Ismerem például a saját haplocsoportomat. Nem lógok ki a sorból, a magyarok csaknem 20%-a ide tartozik. Állítólag őseink Tutanhamon őseivel együtt a Kaukázus környékén éltek valamikor, de ebből a magyarságomra semmi sem utal! Ezért hagyjuk is a genetikát! Nézzük meg mit mondanak történészeink Attila és az Árpád-ház kapcsolatáról?  Hajlanak arra, hogy „Attila alakja utólag lehetett beleírva a magyar krónikákba”. Hogy „ez az Attila nem az az Attila”! Lehet, hogy volt más Attila is, elfogadom. De az érvelést nem. „az emlékezést mindig a politikai folytonosság generálja. Arra emlékszünk, ugye, aki korábban a saját rendszerünkön belül élt. De Attila után a hunok birodalma szétesett, és Árpádék csak több mint 400 évvel később bukkantak fel”. Nálam ez nem így működik. Feltételezésem szerint a magyarság elődeinek jó része a keletre visszatért hun utódnépek része volt, így Ernák (Irnik) birodalmának megszűnése után az első Türk Birodalom alattvalói lettek. A kérdést már többen is felvetették, pl Makkay így ír: „Más kérdés, hogy az Attila halála után Irnik vezetésével keletre visszavonult hunok azoknak az onoguroknak az elődei is lehettek, akik 670 körül jöttek be Avariába”. (Makkay János: A székelyek. Bp. 2005. A szerző kiadása. 85. o.). Egyes törzsek már ekkor északra, az Urál környékére vonulhattak, míg mások a Kaukázus előterébe költözhettek. A később létrejövő Nagy Bulgária, majd a kialakuló kazár kaganátus népei között a magyarok elődei megtalálhatók voltak. Ez azt jelenti, hogy az alatt a négyszáz év alatt Atilla dicső emléke ezeknél a népeknél nem homályosult el, a folytonosság fennmaradt mind a mai napig. De igazsága lehet Bendefy Lászlónak, aki a sztyeppövezet történetét lényegében azonosítja a magyarok történetével. Felfogása szerint a hunok, avarok, bolgárok valójában mind „magyarok” voltak. A szaltovói kultúra kezdetét az alánok -- a 737. évi arab hadjáratot követő -- kazár áttelepítésétől (a Kaukázusból az erdős sztyeppe vidékére) számíthatjuk. A magyarokat szintén a kazárok telepítették a Szeverszki Donyec környékére. Egyes kutatóink (Benkő Lóránd, Harmatta János, Király Péter, Ligeti Lajos stb.) szerint is Levédia nem lehetett önálló állomása a magyarság vándorlásának, mert őseink a Kubán-Don vidékéről viszonylag gyorsan Etelközbe vonultak.

B. Szabó János azt mondja, hogy a könyv egy család hagyománya utáni nyomozás. Megvizsgáltuk az Árpád-ház 970-nel kezdődő korszakának férfi névanyagát. Milyen kulturális közegre, hagyományokra utalnak ezek a nevek? – teszi fel a kérdést. De (szerintem) illene Árpád nevével kezdeni. Ez az a bizonyos kályha, ahonnan elindulhatunk. Gyenge indok az, hogy azért korlátoztuk le 970 és 1301 közötti időszakra az uralkodó férfinevek vizsgálatát, mert „Taksony leszármazottainak név anyaga kínálja a legteljesebb, már rendszerszerűen vizsgálható adatbázist”. Csak feltételezem, hogy sem a kulturális közeg, sem a hagyományaink nem kedveznek az általánosan elfogadott történelmi képnek. Mire gondolok? Véleményem szerint az Árpád egy ar és pad perzsa, türk (ótörök) elemekből álló szóösszetétel. Eredete a 4-5. századot megelőző időszakokra nyúlik vissza, ami a mondáinkban Hunor és Magor idejének felel meg. Már itt találkozhatunk az ár-pád szóösszetétellel BEL-ÁR formában, ami egy szomszédos nép uralkodójának neve volt. (A krónikáink szerint „sógorsági” viszonyba kerültek vele az őseink).  Miért? Mert az „ár” mindegyikben közös. A „bel” jelentése úr (master), ami perzsául „pād” szintén úr (master). (Lásd pl. a padishah szó értelmezését). Egyetlen korabeli (vagy hozzá közel álló) forrás sem nevezi Árpádot kagánnak, kündünek, julának, királynak, fejedelemnek stb. Pedig a legmagasabb uralkodói rang valamelyik krónikában fenn szokott maradni azon a nyelven, amelyben használatos volt. Van görög, latin, német, szláv megnevezés, de magyar nincs! A latin „első kapitány” megfelel a görög első hadvezetőnek („πρωτον Βοεβοδος”). Pedig a vérszerződésben vezért választottak, akinek a neve ÁRPÁD volt! Aminek az értelme Nagy Úr! És ennyi elég is volt! (Saját feltételezés, hogy már ekkor kialakulhatott a király szó ősi formája, mert ő volt az, KI ÁR volt). És ezt a rangot (sem nevet!) senki nem szerezhette meg – Istvánig! (A szlávba a magyarból ment át és lett: král. Nagy Károlyhoz pedig semmi köze sincs).  És tegyünk itt egy kis kitérőt Sudár egy későbbi (2021. 08. 20-i) nyilatkoza irányába, ami (többek között) az „első államalapítás” kérdéseit is feszegeti. (Vasárnap, Tóth Gábor interjuja Sudár Balázs történésszel. Szent István a sztyeppei országépítési logika helyett államot alapított – címmel.)

Sudár elismeri, „hogy Álmos volt az első fejedelem, vele jön létre az ország”. Az okokat viszont én egészen másban vélem megtalálni. „ – Érdekes, hogy forrásaink nem nagyon szólnak az okokról. A magyar krónikás hagyomány szerint a fejedelmet kifejezetten egy feladat – a Kárpát-medencébe való beköltözés – lebonyolítása céljából választották meg. Azonban általában nem ilyen okok szoktak a komolyabb szerveződés mögött állni. Többnyire a vezetők jobb túlélési esélyeket remélnek ettől, vagy pedig egy tehetséges vezér maga alá gyűri a többieket” – nyilatkozza a történész. Igaz, hogy „egy sor nép nem tette ezt meg. Gondoljunk csak az utánunk jövő besenyőkre vagy a kunokra” – mondotta előzőleg. Egy karizmatikus vezér feltűnése (akár saját erőből, vagy választás útján) legalább olyan gyakori a történelemben (ha nem gyakoribb!), mint az egyenrangú „demokratikus” irányítás. Erre példát elődeink is bőven ismerhettek. Amivel nagyon nem értek egyet, az Sudár alábbi mondása: „A besenyő veszélyre a magyar közösség elköltözéssel válaszolt, ami egy bevett megoldási forma: ha nem bírsz valakivel, akkor költözz el a közeléből. A magyar törzsek a Kárpát-medencébe való költözéssel lényegében kitértek a besenyőkkel való megütközés elől, hogy a veszteségeket minimalizálják”. A „besenyő veszélyt” a történészek vitatják, ennek nagy irodalma van, ezért erre nem térek ki. Amit lényegesnek tartok, az a magyar hegemónia, mondhatnám „túlerő”, ami kialakult az etelközi térségben a 9. század során. Írásáimban erre részletesen kitérek. A másik tényező az a hatalmi vákuum, ami a KM-ben bekövetkezett az avarok bukása után. Megvolt a hatalom, a szövetség a nép – és ott volt a szomszédban egy „üresen álló” terület, Atilla hagyatéka! És működött a „gumiljovi passzionaritás”! Besnyők ide, bolgárok oda – ennek így kellett történnie! (Lényegében!). A Kárpát-medencei vákuum, mint egy hatalmas porszívó, beszippantotta keletről az összes „nem földhöz ragadt” csoportokat. Helyükre természetesen „befolytak” a besenyők, akik „csak erre vártak”. És most térjünk vissza az Árpád-házhoz!

Kövessük a könyv módszertanát és fogadjuk el első generációnak Taksony fiait, Gézát és testvéreit. A szerzők által elfogadott családfával szemben én egy másik alternatívát vizsgálok. (A feltételezés megalapozását, magyarázatát most elhagyom, ez legalább annyira bizonytalan, mint B. Szabó és Sudár családfája.) A lényege, hogy Taksonynak három herceg fia volt, sorrendben: Géza (István); Kopasz László (Tar Szerénd); Béla (Mihály).

Géza volt a legidősebb Taksonyfi, és apja halála után ő lett az uralkodó. Az ősi szokás szerint több feleséget is tarthatott. Első, hivatalos feleségét politikai okokból vette el. Neve, az elsőszülötthöz illően, ősi magyar név: Gyeücsa, Geyza, Geicha stb. változatokban fordul elő, már a sztyeppén uralkodói rangot jelölt a magyaroknál. Török, vagy iráni (jabgu) eredetinek tartják. (Ez megfelel a fentebb leírtak szerint az Ár-pád név  származási helyének is). Első felesége az erdélyi Gyula leánya, Sarolt lett. Érdekes a Gyula név is, abból a szempontból, hogy ez is egy tisztségből lett személynév, mint a Géza és az Árpád! Ő volt „A Gyula”, a harmadik kapitány a Képes Krónika szerint, hasonlóan „Árpád”-hoz, az első kapitányhoz. (Itt, rangban az első!). Árpád, Géza, Gyula – a névadásban azonos tradíciók, azonos kultúrkör, azonos  eredet. És ekkor jön a kereszténység hatása, először Dél-Keletről, Bizáncból, akikkel a kapcsolat már évszázadok óta fenn állt. Géza a házassággal a keresztséget is felvette és a keresztségben az István nevet kapta. Öccse, és uralkodásban a riválisa, testvére Tar Szerénd (másnéven Koppány) herceg pogány maradt, és kárpótlásul a legnagyobb akkori uradalmat, a Somogyi Dukátust kapta. Családjáról semmit sem tudunk, feltételezésem szerint fia örökölte az egyik nevét: Szár László-t! (Neki, apja halála után menekülnie kellett, és a Kijevi Rusz-ból hoz majd magának feleséget).  A legkisebb fiú, Béla lengyel feleséget kap, megkeresztelkedik és a keresztségben a Mihály nevet kapja. Ezzel vége az első generáció névelemzésének. Nézzük a másodikat!

Gézának Sarolt csak leánygyermekeket szült. Időközben meghalt Mihály (Béla) és özvegyen maradt feleségét és gyermekét Vazult – az ősi jog alapján – Géza vette magához. Itt már megjelent a második generáció első fiúgyermeke: Vazul. Neve, az apjáéhoz hasonlóan bizánci stílusú (bazileuszból) lett. Mihály özvegyét, Géza udvarában szlávosan csak, mint „Béla asszonyának”, azaz „Bela knegina”-nak hívták. Bela Knegina mikor teherbe esett Gézától, előlépett „első feleségnek”. Vazult apja birtokaira (a nyitrai dukátusba) száműzték és megszületett Vajk, Géza fia! (Merseburgi Thietmar szerint: Waic). A névadásban a lengyel származású anyának lehetett szerepe, aki a Vojtechből vonta el a szláv Vojk nevet, bár erre nincsenek meggyőző bizonyítékok. Így azután számos találgatás[3] született arra vonatkozóan, hogy miért kaphatta első királyunk gyermekként a Vajk nevet? Ebben a családi szituációban én nem találom életszerűnek sem az avar Baján, sem a török baj, vagy az obi-ugor way szavakat olyannak, ami motiválhatta volna a szülőket  ilyen névválasztásra. Ez egy agyrém! Így gondolhatta Géza (István) is, aki római keresztény volt, és később a fiát is e rítus szerint kereszteltette meg Adalbert prágai püspökkel a saját nevére, Istvánra!  És ezzel elérkeztünk a második generáció titokzatos tagjához a László-hoz! A könyv szerzői is bevallják, hogy „Szár Lászó helyzete némileg kétes a csalásfán”. Mivel kétes, nem is vitatom, hanem a saját verziómat adom elő. (Magyarázatokkal az esszéimben külön foglalkozok). Kezdjük a családfával. Mint már említettem Taksony második fia volt Tar Szerénd, a lengyel krónikák Kopasz Lászlója. (tertius Thoxon qui genuit trés filios scilicet: Geyzan, Mychlemum et caluum Ladislaum). (Bielowski, A. (ed.) (1864) Monumenta Poloniæ Historica (Lwów) Kronika Węgiersko-Polska, De sancto rege Ladislao, p. 488.). Így valójában a László nevet már az első generációnál vizsgálni kellett volna, de erre még visszatérek. A későbbi történésekből visszakövetkeztetve az látszik valószínűnek, hogy ez a “kopasz” nem más, mint a pogány Koppány herceg! A Dinasztia fejezetben a szerzők is külön alcím alatt tárgyalják a “Szár” szót.  Alap igazságokat hoznak fel, csak nem jól vonatkoztatják őket. (Szerintem!). Elfogadom, hogy az egyik (tulajdonság jelzői) jelentése az, hogy “kopasz” (latinul: calvus) és “a pogány valláshoz való ragaszkodásra utalna”. Ez illik Tar Szerénd, alias Kopasz Lászlóra is és Koppány hercegre is. Tehát ez a jelző egy személyre utalhatott. “A fehér jelentésű török szár szó mellett azonban számításba vehető az iráni nyelvek ‘fej’ jelentésű sar szava is, amely talán könnyebben is kapcsolódhat a kopaszság fogalmához. Ráadásul a szó átvitt értelemben ‘főnők’ jelentésben is használatos.” – írják. Ha a Koppány-kupa-koponya-fej-fejes-főnök logikai sort végigondoljuk, akkor nem nehéz Szár László és Koppány kapcsolatra jutni. Egyébként már a Gyula leányánál Saroltnál is a “főnök” leányára, és nem a “fehér menyétre” kellene gondolni! “Otto Maenchen-Helfen például erre vezette vissza a 4-5. században élt és római szolgálatban álló gót tábornok, Sarus, valamint Sarosius vagy Saroes kaukázusi alán király nevét is.” – írja B. Szabó és Sudár. Miután megtaláltuk Koppány helyét a családfán, jöhet a második László is, aki apja után szintén “szár” lett! Ő valóban a második generációban van, de nem mint Vazul testvére, hanem unokatestvére! Hol találhatott volna menedéket Koppány fia, mint a száműzött féltestvérnél, Vazulnál? Itt is csak ideiglenesen, mert biztonságosabb volt külföldre (Kijevbe) menekülni, ahol megnősül és apja lesz a harmadik generációs hercegeknek: Andrásnak, Bélának és Leventének.  A krónikások ebben a történetben a két “sorsüldözött” unokatestvért könnyen testvérként kezelhették. Míg Bela Knegina a második fiának a trónt és a királyságot készítette elő! Ezzel a családfával megvolnánk, visszatérhetünk a László név eredetére!

László (Ladiszlau) az egyik legnépszerűbb név lett a dinasztiában! Nem ismétlem meg a sok okosságot amit e név eredetével kapcsolatban a tudós szakemberek kifejtettek. Biztosan igazuk van! De a nevek többsége a nép ajkán és nem a könyvek lapjain születik meg, ott csak így-úgy rögzül!  A népetimológia (szóértelmesítés) szerepét a korai magyar névadásban a szakértők lejáratták. A humoros szóferdítés, szóalkotás bizonyára megvolt őseinknél is. A “száz-ló” megfeleltetése a “zászló”-nak talán még elmenne, hiszen mint a száz, mint a ló ősidők óta ismert magyar szavak!  A lovas egységek ilyen csoportosítása nem kizárt. A csoportok megkülönböztetésére pedig ott a zászló. Aki a zászlót vitte, ő volt a “zászlós”. Ez a későbbiekben is egy katonai rang, tisztség maradt. A zászló – László az a fordulat, amelyet feltételezhetünk őseink nyelvében is. Ez a magyarul jól magyarázható fordulat terjedt el a szomszédos népeknél és alakult át a közismert változatokká. Nem volt soha olyan királyunk akit a kortársak Ulászlónak hívtak volna. László volt ő mindig a nép nyelvén.  (Lásd az isztambuli feliratban László király nevét rovással írva, 1515-ből! Itt II. Ulászlóról van szó. Az Ulászló nevet Budai Ézsaiás történetíró konstruálta). Ezzel végeztünk is a második generációval, jöhet a harmadik! De nem jön! Nem untatom a tisztelt olvasót, hiszen B. Szabó János és Sudár Balázs ezt nagyon jól megírta, el kell olvasni. Amire kitérnék, az a fentiekben megkezdett, de be nem fejezett saját verzióm elvarrása.

Hogy miért voltak András, Béla, Levente hercegek Szár László fiai? Ez régi, vitás kérdés – itt nem taglalom. De ha azok voltak, akkor nevük eredetének van jelentősége, és magyarázata. András, bizánci eredetű névadás, az anyja kijevi származásának következménye lehet. Béla, az elhunyt nagybácsi, Vazul apjának a pogány neve. Annak ellenére, hogy nincs ilyen nevű szent, a későbbiekben is népszerű lesz a dinasztiában. Levente egy ősi, Árpád fiára emlékeztető név. Ezek a Koppány ághoz méltó nevek úgy, hogy nyíltan nem ütköznek a római keresztény eszmeiséggel.

Az, hogy nincs világos képünk az Árpád-dinasztia e korai – de már a belső (honi) írott krónikás – időszakáról, az csak annak a bizonyítéka, hogy „volt mit takargatni!”

 Hányszor, és mikor vonultak a magyarok Kijev falai alatt? És vonultak-e egyáltalán?

 Két – a magyar őstörténet szempontjából – fontos krónikás megemlékezés az alapja annak, hogy a magyarok 9-10. század eleji jelenlétét Kijevben feltételezzük: az egyik az 1200-as évekből (?) való,  Béla király (Névtelen) jegyzője, P. Mester, ismertebb nevén Anonymus által írt Gesta Hungarorum, a másik az óorosz őskrónika, gyűjtő nevén PVL, amely feltételezetten Nyesztor kijevi szerzetes 1113 körüli munkája. Tehát mindkét szerző 2-3 száz év távlatából emlékezik meg az eseményekről. Természetesen a krónikás leírásokon kívül régészeti anyagok, helynevekben fennmaradt emlékek is alátámasztják Álmos magyarjainak ottlétét. Bőséges irodalma van mindkét krónika keletkezéstörténetének, valóságtartalmának (forrásként történő felhasználhatóságának) vizsgálatáról, ezeket – elhagyom. Amire összpontosítok, az egy kevésbé feldolgozott téma, az adóztatás szerepe és hatása a korabeli társadalmakban, különös tekintettel a magyar és az óorosz (Kijevi Rusz) fejedelemségekben. Magyar részről a nyugati és a bizánci „kalandozások” témakör, ami feldolgozottnak látszik. „899 és 955 között körülbelül 38 hadjárat irányult nyugatra, de ezek száma valószínűleg jóval nagyobb lehetett. Az eredmény kézzelfogható volt: a magyar fejedelmek a 910-es évekre elérték, hogy a határaiktól számított mintegy 500 km sugarú körön belüli államok uralkodói évenkénti adót fizettek nekik, tehát a „kalandozásoknak” nevezett hadjáratoknak mintegy adószedő céljuk volt, maga a zsákmányszerzés lehetősége mindezt csak kiegészítette. Természetesen a katonai hadjáratok rablójellege történeti időtől függetlenül általános, a hadseregeket minden korszakban ösztönözte a várható zsákmány, vagyis ezt egyáltalán nem lehet a letelepült–nomád szembenállás számlájára írni. Következésképpen e helytelenül elnevezett jelenség egyértelműen egy átgondolt külpolitika részeként értékelhető.” – írja Gáll Ervin. (VIII. fejezet. „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” A hatalom forrása és a magyar honfoglalás–hódítás és integráció.  Magyarságkutató IntézetBudapest, 2019.). Nyugat adóztatásának semmi hatása nincs a rusz-magyar kapcsolatokra, míg Bizánc esetében már más a helyzet. Ennek „hagyományai” voltak. Erről bővebben A. N. Szaharov (1930-2019), szovjet törtész írt a «МЫ ОТ РОДА РУССКОГО...» «Рождение русской дипломатии» ЛЕНИЗДАТ 1986. 5. Князь Олег и договоры варягами, венграми, болгарами. – című munkájában. A könyv ismertetőjében ez áll: „Az ismert szovjet történész új könyve a diplomáciai kapcsolatok kialakulásáról szól az ókori Oroszországban. A szerző az általános olvasó számára kevéssé ismert anyagokra támaszkodva feltárja az első orosz fejedelmek, Oleg, Igor, Szvájtoszlav diplomáciai tevékenységének különböző aspektusait az akkori politikai, kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok széles területén”. Ebből a könyvből idézek néhány (nem szószerinti) gondolatot az alábbiakban, amely azért tükrözi az orosz történészek 20. századi álláspontját.

 „PVL-ben 898-as év alatt olvashatjuk: Vonultak a magyarok a Kijevi hegy mellett, amelyet ma Magyarnak neveznek, elérték a Dnyepert, és kocsisátrakkal állomásoztak: úgy jártak, mint ma a kunok!”[1] A krónikás nem közli a magyarok Kijev melletti tartózkodásának további történetét, de részletesen leírja, hogyan mozogtak nyugatra "a nagy hegyeken" keresztül, kezdtek harcolni az ott élő szlávokkal és volhokkal, támadták a görögöket, kiszorítva a morvákat és a cseheket.

 Teljesen nyilvánvaló: ha egy idegen úr jelenik meg egy nagy és gazdag város falai alatt, amely már az "orosz városok anyja" lesz, akkor ez nem egy kitérő, északi kaland érdekében történik - távol a tervezett nyugati vonulástól a Fekete-tenger északi régióján keresztül. De az orosz szerzők vagy nem ismerték a kijevi falak alatt történt eseményeket, vagy tudva őket, elrejtették őket a következő generációk elől. A krónikás azonban egy dolgot nem tudott eltitkolni: halálos veszély lógott az orosz főváros felett. Az ellenség körbevette a várost, vezsekké váltak, (Megjegyzés: vagy sátrakat állítottak), vagyis úgy viselkedtek, mint más nomádok – mint ma a kunok, akik Oroszország esküdt ellenségei voltak már a XI -XII században. Az orosz városok ostromlásának módját az ókori szerző jól ismerte, és élénken reprodukálta, leírva a sztyeppéről való magyar kijövetelt. De ezt is megbontva fehér és fekete magyarokra. Az előbbiek Hérakleiosz császár idejében, az utóbbiak Oleg idejében történtek. Ezt általában a magyar történészek úgy értelmezik, hogy az első bevonulás alatt az avarokat, a második alatt Árpád magyarjait kell érteni. Véleményem szerint ez nem állja meg a helyét, mert az avarokat az orosz krónikás sohasem keverte a magyarokkal. Viszont az első vonulást valóban úgy írja le, mint egy népvándorlást, míg a másodiknál csak megjegyzi, hogy azokról van szó, akik „keletről jöttek”, és egyébként nem csináltak semmit, csak sátrakat állítottak! De térjünk vissza Szaharovhoz!

 Ennek, a történelem skáláján a kicsinek mondható rejtélynek a kulcsa talán az egyik magyar krónikában rejlik, amelyet az orosz szerzők nem igazán ismertek el, szemrehányást téve a magyar történelem felmagasztalásáért, az események meghamisításáért, mintha a középkori történelemben általában lettek volna hivatalos elbeszélések, amelyek mentesek a feudális, monarchikus, vallási, nacionalista és egyéb tendenciáktól -- írja.

 Szaharov megkülönbözteti az avaroknak, kazároknak fizetett „kényszer adót” a magyaroknak ígért „taktikai” adótól. Meg is magyarázza, Anonymus krónikájára és az elkövetkező évek történéseire hivatkozva. A magyarok – Anonymus szerint – tehát letértek a nyugatra vezető útjukról, hogy elfoglalják a „ruszok királyságát”. Ismerteti a magyarok támadását, Kijev ostromára való felkészülést, megjegyezve azért egy-két túlzást, pld, hogy a magyarok azért nem az egész orosz földet foglalták el, hiszen nyilvánvalóan csak egyszeri támadásról, illetve győzelemről volt szó.  Ebben a helyzetben a ruszok békét kértek, amelyet a magyarok elfogadtak. Kiemeli, hogy túl az egyéb igényeken, adót, és a továbbiakban évenként 10 000 márka adót fizetnek a magyaroknak. Mindezt erős esküvel fogadta meg mindkét fél. Kétség kívül, a Rusz ebben az esetben vesztes volt.  Szaharov felteszi a kérdést, hogy vajon nem éppen ezért hagyta e ki az orosz krónikás a munkájából a Rurikovicsok első vereségét? Válasza csak annyi, hogy ez sem kizárható!

 „És ismét béke, ismét adó, éves pénzbeli adó, amelyet már sokszor említettek a különböző országokkal és különböző időrendekkel kapcsolatban. És ezt most a Kijevi Rusz fizeti, erőszak hatására, és nem tudni, hány évig” – szöveggel vezeti be Szaharov az elképzelt történetét, ahogyan Álmos sátrában az orosz követek -- hátuk mögött a sok éves „békekötési gyakorlattal”, amelyeket a bizánciakkal kötöttek a 860-as években – tárgyaltak. Kiemeli, hogy a magyarok az oroszok tanácsára mentek bele a békekötésbe, aminek hosszútávú következményei lettek. „Lényege abban rejlik, hogy ettől kezdve Oroszországot és Magyarországot valamilyen különleges kapcsolat kötötte össze, amely egyértelműen nyomon követhető az évszázadok során” – írja. Esküvel megerősített békéről volt szó, amely mindkét félnek kifizetődött. Anonymusnál ez áll: „a második héten Kiev városát fogták ostrom alá. Mikor aztán a hágcsókat kezdték odatámasztani a falhoz, a kun és orosz vezérek a szcítiaiak merészségének láttára nagyon megrémültek. S amikor belátták, hogy nem bírnak nekik ellenállni, akkor a kievi vezér és az oroszok más vezérei, nemkülönben az ott levő kunokéi is követeket küldtek, s kérték Álmos vezért meg főembereit, hogy kössenek velük békét. (...) Azonban kérték Álmos vezért, hogy Halics földjét elhagyva, a Havas-erdőn túl nyugat felé, Pannónia földjére vonuljanak, amely előbb Attila király földje volt. És dicsérték nekik Pannónia földjét, hogy milyen szerfölött jó. Mondták ugyanis, hogy ott nagyon nevezetes forrásvizek ömlenek össze: a Duna, a Tisza és pompás halakban bővelkedő egyéb nevezetes források. Azt a földet - mondták - szlovének, bolgárok, blachok és a rómaiak pásztorai lakják”. Hogy kik voltak a békekötés kezdeményezői a kunok, vagy az oroszok? Lehet, hogy Szaharovnak van igaza, mert a harc alapvetően Kijev ellen (az oroszok ellen) indult, tehát békét nekik kellett kérni, a kunok pedig nem békét kértek, hanem behódoltak Álmosnak, és követték őt a KM-be! De erről nincsenek krónikás tudósítások, csak a következő évek eseményei támasztják ezt alá. Szaharov szorgalmasan fel is sorolja ezeket, kezdve a 930-as évekkel, mikor Igor a Krimben és a Dunánál is Bizánc ellen megy, miközben a magyarok is többször Bizáncot ostromolták (934, 943).  Folytatódik   I. Szvjatoszlávval a 960-as évektől. 967-ben Szvjatoszláv a bolgárokra támadt. A Dnyeszternél magyar segítséget kapott, erről az orosz történetíró Tatyiscsev írt, az azóta elveszett krónikákra hivatkozva. „он записал многозначительную фразу: «С угры же   (с  венграми)   имел  любовь  и  согласие  твердое»[2]. 968-ban a besenyők Kijevre támadtak és magát a várost is ostrom alá vették, ezért Szvjatoszlávnak vissza kellett térnie. Ekkor a magyarok valószínűleg nagyobb számban özönlötték el a Balkánt, mert I. Ottó követe, Liutprand cremonai püspök, aki akkor Nikephoros császárnál járt azt írta, hogy „a tengert a szeracénusok (arabok), a szárazföldet pedig a magyarok tartották megszállva”. Szvjatoszláv legyőzve a besenyőket, békét kötött velük és visszatért a Dunához. A bolgár városok sorban meghódoltak neki, és 970-ben bolgár, magyar, besenyő szövetségben hatalmas sereg élén jelent meg a bizánci császár birodalmának határán. „Szvjatoslav serege három részre tagozódott, melyek közül az egyik oroszokból és bolgárokból, a másik kettő pedig besenyőkből és magyarokból állott” (Ióannész Szkülitzész bizánci történetíró, 1040-1101).

 Ez az egyértelmű szövetség – Szaharov szavaival élve – „elvezet bennünket azokhoz a napokhoz, amikor a Kijev melletti Álmos sátrában tárgyalások folytak a magyar vezetők és az orosz "nemesek" között. Ekkor kötötték meg azt az "erősebb" békét az oroszok és a magyarok, amelynek értelme a két állam későbbi kapcsolataiban mutatkozott meg. Ez a különleges kapcsolat a magyarok és a Kijevi Rusz között a következő hetven évben követhető nyomon. És később, a XI-XII. század folyamán a Kijev és Buda közötti barátságos kapcsolatok elkápráztatják a történészek képzeletét. De ezek már más idők, más cselekmények”.

 Tehát Szaharov történetében a magyarok kijevi adószedésének kiemelt fontossága van, még akkor is, ha ez krónikás adatokkal nem igazolható.

 Akkor korrigáljuk egy kicsit az eseményeket, bevonva más történész szakértők állításait is!

 Arab forrásokból tudjuk, hogy a magyarok rendszeresen hadjáratokat vezetnek az oroszok (szlávok) ellen, főleg rabszolgaszerzési céllal. A kazárokkal szövetségben adóztatták Kijev környékét. Ibn Rusztára és Gardizira hivatkozva írja Vernadszkij: „Ibn-Ruszta azt mondja, hogy a magyarok uralkodtak a szláv szomszédjaik felett, és olyan nagy adót szabtak rájuk, mintha a szlávok hadifogoly helyzetbe kerültek volna. Gardizi szerint a magyarok teljesen elrabosították a szlávokat, akiket rabszolgáiknak tekintettek, és akiktől az élelmiszereiket kapták”. Vernádszkij kronológiájában a 840-es évnél olvashatjuk: „Kijevet elfoglalták a kazárok és a magyarok. A magyarok vezére, Álmos (Olom) Kijev katonai vezetője lesz”. /*840. Киев занят хазарами и мадьярами. Предводитель мадьяр Алмус (Олом) становится киевским воеводой/. Ekkor a magyar törzsek zöme a Dontól nyugatra, Kijev és a Fekete-tenger közötti területen élt. További magyar törzsek éltek a Volga-könyöktől északkeletre, valamint a Kaukázustól északra lévő területeken, az alánok szomszédságában. (G. Vernadsky szerint a szaltovo-majácki kultúra népe magyar volt). „Az egyetlen politikai erő, ami megakadályozhatta az ulicsok és tiverciek alárendeltségét a Kijevi Rusznak egészen a 10. század 30-as évéig, azok a magyarok voltak, akik ellenőrizték a Kárpát-Donyec vidékét a honfoglalást követően is. (Részletesen lásd Rjabceva, Rabinovich, 2007, 199–205. o.). A magyarok ellenőrző tevékenységéről ír Petruhin is, amikor megemlíti, hogy Aszkold és Dir Bizánc elleni támadását 200 hajóval, azért tudta megszervezni, mert a magyarok 862-ben a dunai bolgárok elleni harccal voltak elfoglalva. (Петрухин В.Я.: Русь в IX–X веках. Издание 2-е, исправленное и дополненное. Неолит, 2014. Глава VIII. Начало русского государства и права. 260. old.). Font Márta történész úgy tartja, hogy „A varég Oleg fejedeleem a PVL máshol sajnos nem ellenőrizhető adatai szerint 882-ben Novgorodból indult el és foglalta el Kijevet; első támadását pedig 907-ben vezette Bizánc ellen. A magyarokkal való konfliktus hiányából azonban inkább arra gondolhatunk, hogy a PVL bizonytalan adatától eltérően a varég-ruszok Oleg vezette csoportja csak azt követően jelent meg a Kijev körüli térségben, mikor a magyarok már elhagyták Etelközt, azaz 896 után”. / Határtalan Régészet - 2. évf. 1. sz. (2017. március) Font Márta: Magyarok és_vikingek a 9–10. századi Kelet-Európában. 9. old./ 

„A Szovjetunió idejében azt tanították, hogy a ruszok már 882-ben hatalmukba kerítették Kijevet és a környékét, ahol megalapították a Kijevi Rusz fejedelemséget. Ezt az információt más, korabeli források nem erősítik meg. Az arab források arról számolnak be, hogy a vidéken akkortájt szakalib népek éltek, élükön Aszkold és Dir fejedelmekkel. Ez a népcsoport nem tekinthető a szlávok elődjének, hanem inkább a szkíták nevét rejti magába. A történészek szándékosan összekeverték ezt a nevet a kései szláv néppel, hogy meghosszabbítsák az oroszok történelmét. A mi hagyományunk sem támasztja alá, hogy Oleg már 882-ben uralta Kijevet. Anonymus gesztája éppen arról emlékezett meg, hogy a magyarok 884 után ütköztek meg a ruszokkal Kijevtől északra, ami azt bizonyítja, hogy a varégok nem birtokolták a mai ukrán fővárost” (O.B. Oleg és a magyar fennhatóság. Szkíta-hun régmúltból székely-magyar jövendő. 2012.  Első fejezet). 

Gedeonov, Sz. A. (1816-1878 orosz történész) a PVL-ről szólva, felhívta a figyelmet arra, hogy a részletekben taglalt, elutasított, hibásnak, félreértelmezettnek magyarázott és nyilvánított – magyar vonatkozású -- gondolatok, kifejezések sokasága egy egységes történeti kép felé mutatnak, nevezetesen arra, hogy Kijev és környéke a 9. században (Oleg előtt) magyar, (Álmos) fennhatósága alatt volt. Aszkold Úr pedig a magyarok ispánja lehetett, -- ahogyan én is feltételezem. Гедеонов, С. А., Варяги и Русь, Москва (издание первое 1876), (reprint:Возвращенное наследие: памятники исторической мысли. 2004).

 Nos, ilyen háttér információ birtokában nem nehéz elképzelni, hogy Árpádék, miután elhagyták Kijevet, adószedőket küldtek Kijevbe az esküvel megerősített éves adók beszedése céljából. Sajnos akkorra ott Oleg új rendet vezetett be, és az adószedők csak mint ma a cigányok, (a krónika születésének idejében: mint a kunok) kóvályogtak Kijev falai alatt, a 898-as esztendőben. Mert Kijev is csak azoknak fizetett adót, akiktől félt. A magyaroktól pedig már nem kellett tartaniok.

 Kép forrása: Álmos a Képes Krónikában.  Wikipédia

<!-- [if gte mso 9]> <w:lsdexception locked="false" semihidden="t

Úgy tartják, hogy a magyar őstörténetkutatás 2010-től a paradigma váltás időszakát éli.

Mint amatőr történész, nyelvész csak kívülről szemlélhetem az eseményeket, a megjelent irodalomra, szakcikkekre hivatkozva. Az eddigi ismereteim alapján, jómagam is írtam pár tanulmányt, esszét ebben a témában. Megjelent négy könyvem is, természetesen magán kiadásban 2009-2013 között. A többit kézirat formájában a bilecz blog. hu-n tettem közzé. Az alterség témában, így érintve érzem magamat is, ezért először erről mondanék néhány szót, bár a Kik azok az alterek? című írásomban erről bővebben értekezek.

Az „alter” főnév általános jelentése: más. Természetesen általánosságban sok szinonim értelmezése van, attól függően, hogy igének, főnévnek, vagy melléknévnek használjuk e: változik, alakít, módosít; hasonmás, vk második énje, más húrokat pengető; változékony, változó, módosított, módosító, furcsa, laza, elvont  stb. De ha a magyar őstörténetkutatásról van szó, akkor az alterség alatt általában valami negatív, pejoratív, légbőlkapott elméletet értenek. Általában azzal érvelnek, hogy a rendszerváltás előtt csak az emigráns irodalomban jelenhettek meg a magyarok igaz történetével foglalkozó írások.

„A dolgok másik oka, hogy ’89 után a szakmát is megérintette a felszabadulás érzése. Sokan megszabadultak azoktól az ostoba kötöttségektől, elvárásoktól, amiket a rendszer a történészekre is rákényszerített. Örömmel fogadta mindenki, hogy végre lehet foglalkozni a tiszta tudománnyal. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy miért nem foglalkoztak az alternatív őstörténetet író „futóbolondokkal”.” – nyilatkozta B. Szabó János történész A Vasárnap.hu-nak. 2021. 07. 19-én, Tóth Gábor riporternek.

De még 2021-ben is nehéz bevallani a szakmabelieknek, hogy a paradigma váltás generálója (véleményem szerint) elsősorban az alternatív „tudomány” volt. Elismerik, hogy az akkori történészgenerációk, amelyek a ’90-es években meghatározó, döntési pozícióban voltak bizonyos dolgok felett átsiklottak. De ennek okait nem a technika, a tudomány akkori állapotában, abban, hogy nem voltak új eszközök, médiafelületek, gyakran még a számítógép sem, kell keresni, hanem inkább a „mundér” becsületének védelmében, ne adj’ Isten esetleg anyagi, erkölcsi előnyök elérésében. Ahogyan Kiszely István megfogalmazta egy a magyarokról szóló előadásában: „a történésznek mindig szüksége van a vajas-kenyerére egy kis szalámira, netán kaviárra. A történész mindig kiszolgálja az adott hatalmat.” (Kiszely István: Ott kell keresni a magyarokat, ahonnan származnak)

Font Márta így szólt a paradigma váltás okairól: Ennek okát általában nem az új források felbukkanásával, hanem a meglévők újra értelmezésével, a módszertan változásával indokolják. „– Tévedés, hogy a megújulás csak új források felbukkanása nyomán következhet be! A köztudatban nehezen veszik tudomásul, hogy ha a módszertan változik, új kérdések vetődnek fel, a régi kérdések új megvilágításba kerülhetnek, többek között a külföldi műhelyek vagy társtudományok eredményei nyomán” –nyilatkozta dr. Font Márta, a Pécsi Tudományegyetem tanára a Vasárnapnak, 2020. febr. 12-én. A segédtudományoktól (archeogenetika, régészet, nyelvészet) szerzett információkra vonatkozóan Sudár Balázs azt nyilatkozta, hogy ezek a különböző történelmi modellek közül segítenek majd választani. „Lehet, hogy az egyik elméletet valószínűbbé teszik, mint a másikat. Az események rekonstrukciójának megokolásában segíthetnek tehát. Irányokra hívják fel a figyelmet, lehetőségeket mutatnak be. A segítségükkel fogalmunk lehet olyan dolgokról, amiről nincsen írott forrásunk. Fontos ezeket a forrásokat bevonni, ugyanakkor látni kell, hogy ezek a források alapvetően a múltnak nem azon szeletéről vallanak, amelyet történelemnek hívunk. Szerencsére vannak kapcsolódási pontok, ezért fel lehet használni őket a történeti rekonstrukcióban”. (Tóth Gábor riportja Sudár Balázs történésszel, 2020. 07. 18-án, a Vasárnap. hu-ban, Őstörténeti paradigmaváltás kellős közepében vagyunk címmel.)

Azt azért világosan látni kell, hogy amíg az akadémiai tudomány (mondjuk, politikai okokból) nem mondhatta meg az igazat, addig az alternatívokat ilyen kötöttség nem terhelte. Viszont az ő szavuk nem számított, mert nem voltak szakmabéliek, ha meg azok voltak, akkor kitaláltak rájuk mindenféle ellehetetlenítő vádat, hogy véleményük nem mérvadó és nem illik a konszenzusos képbe! Zsirai Miklós Őstörténeti csodabogarak című munkájában (1943) egy egész felsorolást ad azokról, akiknek az elmélete nem felel meg a tudományosan igazolható álláspontnak. Utódai is rendre adnak valamiféle tipológiát ezekre a „csodabogarakra”. Annak ellenére, hogy az én elméletem sem felel meg a tudományosság kritériumainak, nem tartom magam csodabogárnak. Igaz, hogy nem vagyok sem nyelvész, sem régész, sem történész, és semmiféle bölcsész képzésben sem volt részem. Szemléletem olyan nem nyelvész alapú vélemény alkotás, elképzelés a magyar nép-, és nyeltörténetről, amelyet többnyire már mások is kifejtettek (laikusok és szakemberek egyaránt).  Ezeket én nem bizonyítom, nem vitatom, hanem elfogadom és alkalmazom. Nem is sajátom, nem én találtam ki őket. Ezeket csak „menedzselem”! Ezért kívül esek az u. n. „népi nyelvészet” (folk linguistics) műfaján is.  

Egy amatőrnek nem kell engedély ahhoz, hogy régi forrásokat elővegyen, újra értelmezze őket és olyan összefüggéseket keressen, amiket mások eddig fel sem tételeztek. Egy hivatásos történésznek ehhez paradigma váltásra van szüksége! És elképzelhető, hogy közös nevezőre jutnak, csak a szakma később ébredt fel.

A módszertan változása felveti azt az igényt is, hogy a 20. századi történész-nyelvész szakmai megállapításokat újraolvassuk és keressük bennük azokat az elejtett, epizódnak szánt gondolatokat, amelyek nem a főcsapás irányában mutatnak, de a szakértő – mégha más szándékkal, céllal is, de – megemlítette és időtállónak bizonyulnak. Példának hozom fel Vaszilij Iljics Litkin vagy Illja Vasz (1895-1981) szovjet-komi/orosz finnugor nyelvtudós, bölcsészdoktor egyik munkáját, ami 1971-ben jelent meg és az ugor-jugor kérdés etimológiáját boncolgatta. (Лыткин В. И. К этимологии слов угры и югра.— Ежегодник: Этимология. 1968. М., 1971.) A PVL-ben szereplő, és a magyarokkal összetéveszthető jugor kérdés élénken foglalkoztatja a helyi szakértőket is. Litkin a permi nyelvek kutatója, ismert és elismert tudós volt Magyarországon is. Megjárta a Gulágot, úgy hogy a szovjet rendszer elkötelezettjének igazán nem tekinthető. Fejes László a nyest Rénhírekben (2014. dec.) nagy „túlélő”-nek nevezi. Az ugor (ogur, ugur, ugor és ogor) népnév kialakulására sajátos magyarázatot ad úgy, hogy számba veszi az addig kialakult (jórészt magyar és külföldi) elképzeléseket is. Álláspontja eltér az általánosan elfogadott Golden szerinti ótörök oğus (ág, ágazat, atyafiság, rokonság) szóra (onogur = tíz nép, tíz nyíl) történő egyenes visszavezetéstől, ezért (is) érdemes odafigyelni rá! Szobolevszkijra hivatkozva azt írja, hogy az oroszok először a 9. század elején kerültek érintkezésbe a magyarokkal, és ettől kezdve az ugorok alatt magyarokat kell érteni. Korábban pedig a keleti kútfőknél az ugor szó alatt néha más népek is szerepeltek. Ezért a nyugateurópai szakértők véleménye az, hogy kezdetben a szlávok valamiféle török csoportra értették ezt, akik a magyarokkal kapcsolatba kerülhettek és később átvitték ezt a népnevet a magyarokra. A szlávok a hunokat onogurnak (ongurnak) nevezték és később így hívták a Fekete-tenger, a Kaukázus és az Ural környékén feltűnő népeket, így a magyarokat is. (Pápay és Melich 1928-29-es munkáira hivatkozva). De hivatkozik Németh Gyula nyelvész indokaira is. (Németh Gy. On ogur, hét magyar, Dentümogyer: Körösi Csoma Archívum I 1922.). Itt Németh írja: „Azt akarom bebizonyítani, hogy a magyarok ungar neve a kaukázusi onogur-bolgárok nevéből származik”. (NÉMETH GYULA:  TÖRÖKÖK ÉS MAGYAROK. Bp. 1990. 8. o.). Miután a keleti forrásokból eltünt az onugur népnév (helyébe lépett valószínűleg a bulgár név), a rusz-antoknál viszont megmaradt és a területet akkor elfoglaló kazárokra és az 5-6. században a Kubán folyó környékén élt magyarokra kezdték később (Lásd, a 9. század elején az Azovi-tengernél a Ravennai geográfus által Onogoriánk nevezett helyen élőkre) használni.  Litkin a szovjet nyelvészek eredményeire hivatkozva máshonnan (a helyi nyelvekből kiindulva) közelíti meg a dolgokat.

Abból indul ki, hogy a keleti szlávok már a 6. században (de lehet, hogy még korábban) elérték a Don és a Szeverszkij Donyec középső-felső folyását és itt északról és keletről keleti-finn törzsekkel kerültek szomszédságba. Míg délről lovas nomád népek, a kutrigurokkal és utigurokkal voltak határosak. (Lásd Prokopiosznál mikor azt írja az utigurok (outigouroi) – kutriguroknál, hogy tőlük északra vannak az antok megszámlálhatatlan sokasága). Elképzelhetetlen, hogy a Don és a Volga felső folyásánál élő szlávok ne ismerték volna a keleti finn-ugor szomszédaikat. Erről a nyelvészet és a régészet is tanúskodik. Mindez az 1-6. században, a bulgárok feltűnését megelőzően volt. A Volga középső folyásánál a mordvinok és a komi-udmurtok elődei, azon túl a Belaja folyó környékén ugor népek (a magyarok elődei) éltek. „A régészeti leletek és jelenségek tárgyilagos vizsgálata azt mutatja, hogy a prekoncepciós kutatók révén az un. finnugor nyelvű népcsoportokkal telerakott és művi úton teremtett régészeti kultúrákkal benépesített térség valójában, cca. négyezer év óta, a déli eredetű europidok, majd a szkíta-szarmata fajtájú népek által lakott terület volt, amely terület északi erdő-zónájában, kivált annak tundrás részein, természetesen élhettek a permi finnségiek őselei is, de legalább annyi alapunk van arra gondolni, azt feltételezni, hogy a szkíta-szarmata-hún korszakban (i.e. VIII. század - i.u. V. század) ősmagyar nyelvű népek is laktak errefelé, mivel számos helynév utalhat erre: Ar-lar (Ár-pád), Jenej (Jenő), Takta-Iacsuk (Takta), Traj (Túra), Baj (Baja), Túrja (Túr), Bugád (Bogát), Kul-aba (Aba), Jurmati (Gyarmat)”. (Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai III. Az un. finnugor régészet kritikája. Budapest, 2005. 171-174).

Nyugat-Szibéria középkori népességének kialakulása a szargatkai kulturális egység és társadalom bomlásától veszi kezdetét, a 3. századtól. Világossá kell tenni, hogy az új kultúrákban mely elemeknek vannak helyi előzményei, és mik az átvételek, milyen hatás révén. A 3. század végén – 4. század elején a hunok hódításai és a szárazabb időszak miatt az eurázsiai sztyeppevidéken instabilitás figyelhető meg. A szargatkai népesség Urállal és Közép-Ázsiával folytatott kapcsolataiban is válság figyelhető meg, illetve a kultúra elitje belharcokba keveredett.  A nyugat-szibériai korai középkor történetikulturális képének mozaikus jellegét tekintve, a szubsztrátum és szuper sztrátum népesség heterogenitását figyelembe véve úgy véljük, hogy kompakt „ugor világról” aligha lehet beszélni. A sztyeppevidékre és az erdős sztyepp északi részére különböző eredetű csoportok áramlottak. A heterogenitás a társadalmi

összetételre is vonatkozik, illetve intenzív kulturális változások zajlottak a 8. század végéig

tartó időszakkal bezárólag. (Matvejeva – Telenkov – Gyóni: A magyar etnogenezis kutatásának problémái. 2021.)

Tehát ekkor az antok és az ugorok közé permi nyelvű népek ékelődtek. Ebben az elhelyezkedésben a szláv-antok az ugor névvel csak az udmurtok és a komik elődeinek közvetítésével találkozhattak. (A 4-5 században, vagy még korábban). Ebből vonható le az a nyelvész következtetés, hogy az ugor és a jugor népelnevezés összefügghet. Ebből adódóan pedig a magyarok óorosz népneve és a hanti-mansi zürjén népnév egy tőből fakadhat. Értelmét pedig – Litkin szerint – a  *jongra szóból vezethetjük le, amely fehér (világos) folyót jelent. (Gyóni Gábor: Угрия/Югрия: филология и история. 117. o. Археология Севера России: «Югра – волость Новгорода Великого в XI–XV вв.». Сургут – Нефтеюганск – Екатеринбург. 2018.). Visszatérve Litkin etimológiájára, ezt írja: „Az 5-6. században a magyarok (feltételezzük, hogy a magyarok egy része)^[1] már a Kubánnál van. Nem kizárt, hogy az antok, akik a magyarok elődeit a jugre-ből  ugre-nak nevezték, átvitték ezt a népnevet a magyarokról a türkökre, akik a szomszédságukban éltek. Következésképpen így került a bizánci forrásokba onogur formában (Priszkosz 5. sz.), unnogur (Zachariász 6. sz.) stb. Ami az on-ogur, mint tíz nyíl értelmezést illeti az a török népek etimológiájához tartozik.  Minden esetre az indoeurópaiak (legalább is az antok) a finnugor törzsekkel jóval előbb találkoztak, mint a törökökkel”. (Litkin: Az ugor és a jugor szó etimológiájához. Lásd: fentebb. 205-206. o.). Tehát a PVL-ben említett „fehér magyarok” lehettek a magyarok keletről jővő egy része is (ahol a „Fehér Folyónál” is éltek ugorok). A később – már Oleg idejében -- visszatérő „fekete magyarok” meg nem hódító népvándorlók, hanem a kunokhoz hasonló magyar adószedők voltak a KM-ből!

De ne higgyük, hogy azért mert a magyar őstörténet korábbi rendszere bedőlni látszik, az újat majd az amatőrök elismerésével fogják felépíteni! Legfeljebb arra lehet számítani, hogy azt mondják, hogy mindig is ezt mondtuk, de ezt egy laikus, amatőr nem értheti meg! Amit meg leírtak, az nem volt szakszerűen megfogalmazva, bizonyítékokkal alátámasztva. Amit viszont mi állítunk, azt a szakma és a segédtudományoktól nyert információk alátámasztják, valószínűsítik.

Akkor most térjünk rá a címben szereplő amatőr állításra!

Hogy mi történt a 9. században ezen a területen, nem tudja pontosan senki sem. Vannak krónikás visszaemlékezések, út-, táj-, népleírások, vannak régészeti, archeogenetikai feltárások, leletek, vizsgálatok, kiértékelések. De, hogy mi történt az itt élőkkel, hogyan és mikor vagy, hogy milyen nyelven beszéltek? Ezt pontosan megmondani nem lehet. Vannak események, amelyek a nyomok alapján egész pontosan beazonosíthatók, de a 9. század története – fehér folt, ha az ismertségre értelmezzük ezt a fehérséget. Egyébként inkább egy sokszínű pacának kellene tekinteni, mert üresnek, információ-, vagy lelethiányosnak igazán nem mondható. Ezt Vékony Gábor így fogalmazta meg:

„A „SÖTÉT KOR”: A korai ősmagyar kor története

A korai ősmagyar kor az ugor egység felbomlásától, tehát nagyjából az i. e. II. évezred végétól (a szótörténeti időrend alapján i. e. 1300- tól) tart a török népekkel való európai érintkezés koráig, nagyjából az i. sz. V. századig. Ez a másfél évezredes, de esetleg közel két évezredes időszak történetileg nyilván több korszakra bontható fel, erről a tagolásról azonban jórészt le kell mondanunk az adatok hiánya miatt.” (Vékony Gábor: Magyar őstörténet – magyar honfoglalás. Nap Kiadó, 2022. 156.)

Nézzük a krónikákat!

Anonymus, részletesen beszámol krónikájában Álmosék kijevi csatájáról. Ami feltűnő ebben a leírásban, hogy nem nevezi meg a kijeviek vezetőjét! (Talán azért mert nem is volt? Hiszen tudjuk, hogy ekkor Kijev még nem volt egy szervezett államalakulat, ezt majd csak Oleg és utódai alakítják ki!). 

A PVL a magyarokat megkülönbözteti fehér és fekete magyarként: „Azután jöttek a fehér magyarok elfoglalták a szlávok földjét, elűzve a volhokat birtokba vették a szláv földet.” (Затем пришли белые угры и заселили землю славянскую, прогнав волохов, и овладели землей славянской). „Az avarok után jöttek a besenyők, utánuk a fekete magyarok vonultak át Kijev mellett”. (После обров пришли печенеги, а затем прошли черные угры мимо Киева). Túl ezen az orosz krónikások nem írnak a magyar-kijevi „találkozásról”. De ma már szabadon, és helyesen is értelmezhetjük az óorosz krónika szövegét. Először nézzük az általánosan ismert fehér-fekete jelzőt az oroszoknál.  Annak ellenére, hogy a magyar köztudatban nem él (és nem is volt) ilyen fehér/fekete megkülönböztetése a magyaroknak, a szakértők sora látta szükségesnek a krónikás elnevezések értelmezését. Például Tóth Sándor László, a történelemtudományok doktora (saját bevallása szerint) négyszer fogott neki a magyarázatnak. (1983-ban, 1987-ben, 1997-ben és 2009-ben). Szerintem nem sok sikerrel! De munkáiban legalább felsorolta mások próbálkozásait is, ami megkönnyíti a helyzetemet. Volt itt etnikai, politikai, vallási, sőt földrajzi magyarázata a fehér és fekete színeknek. Ezek ismertetését elhagyom. Amit kiemelnék, az Klima Lászlóé. Tóth úgy fogalmazott, hogy Klima politikai értelmezést fogadott el, amikor a duális struktúrákat „fehéren-feketén” megkülönböztette. A hatalom képviselői, a vezető csoport kapta a fehér színnevet, míg ellenfelei, az alávetett, fellázadó csoportokat fekete színnévvel illette.  De az orosz értelmezés, nem ilyen! Mivel a fehér és fekete megkülönböztetés a 10. sz. előtti magyarokra vonatkoztatható először, akik az európai sztyeppén éltek, és az elnevezést ószláv nyelven orosz krónikások adták, mérvadónak a fehér és fekete szláv (főleg orosz) értelmezését tartom. És ez eléggé tág értelmezést nyújt, de még a 20. században is jelentőséggel bírt. (Lásd: feketeszázak; fehér mozgalom, fehér hadsereg, fehérgárdisták stb. Черносо́тенцы, «Белое движение», «Белое дело», «Белая идея», Бе́лая а́рмия, Белая гва́рдия). De a magyarokra még az óorosz fogalmakat kell használni. Ezek pedig a szabad és a rab ellentétpárban fejeződnek ki leginkább. Példák: Aleksandr Afanasjewicz Potiebnia (1835-1891), neves orosz – pontosabban málorussz (kisorosz, azaz galiciai) származású -- bölcsész (philologist), a Harkovi Egyetem tanára, feltételezte, hogy a belorusz (Белая Русь) kezdetekben „szabad, a tatároktól független Oroszországot” jelentett. Ugyan úgy, mint a белая земля (fehér föld, aminek az értelme: szabad föld) ellentéte a тяглая земля-nak, azaz az „igás, iga alatt lévő”, jobbágyművelte, földesúri földnek. Továbbá:  az óorosz kolostorokban is a világi papságot, és a rendhez nem tartozókat, nem az öltözékükről nevezték el beloe (fehér) duhovensztvo-nak, hanem az ősi (amit a magyar nyelv megtartott) értelem és logika szerint, a fényben – a világban – élők (a még be nem avatottak – tehát szabadok -- a kijelöltek, a novíciusok) kapták ezt a nevet, hogy belec, és ma már fehérnek tartanak. Csak feltételezés, hogy az orosz „csernyec” (szerzetes) ellentéte lenne a „belec”. Szerintem ez fordítva logikusabb. Mi ma is úgy mondjuk, hogy: világiak. Így lett tehát a tiszta világos, szabadon futó patakból fehér patak, a fényjelzést adó, jelző-őrökről elnevezett településekből, hegyekből, nemzetségekből a BLC vázra épülő – sokak által fehérnek is tartott – fehér fordítások. Tehát a krónikában említett fehér-fekete jelzők helyes, a kornak megfelelő értelmezése: szabad kontra elkötelezett (függő viszonyban lévő). Mi támasztja még alá ezt a gondolatmenetet? A magyarok „vonulásának” leírása. Kétség nem fér hozzá, hogy az első (a fehér, tehát független, magyarok) hódító szándékkal vonultak! De mi történt 898-ban Kijev alatt?

Nyesztor, az orosz krónikás kétszáz évvel később így írja le ezt az eseményt: „В лѣто 6406. Идоша угре мимо Киевъ горою, еже ся зоветь нынѣ Угорьское, и пришедше къ Днѣпру, сташа вежами; бѣша бо ходяще, яко и половци.” Ami (szerintem) helyes fordításban annyit tesz: „898-as év. Vonultak a magyarok a Kijevi hegy mellett, amelyet ma Magyarnak neveznek, elérték a Dnyepert, és kocsisátrakkal állomásoztak: úgy jártak, mint ma a kunok!”. Ez nem egy népvándorlás leírása!

898-as évben a magyarok már a Kárpátokon belül voltak. De nem csak az időponttal van baj! A krónikában szereplő magyar helyneveket együttesen, szerepüknek megfelelően kell vizsgálni! Az „Угорское урочище” a magyarok (Álmos) állomáshelye, tábora lehetett akkor, amikor Kijev alá érkeztek. (Még Oleg előtt!)  Ez egy elkülönített magaslaton volt.  Erről a népvándorlásról, vonulásról (hódításról) másképpen szól a krónikás, mint a 898-as „vonulásról”. (Затем пришли белые угры и заселили землю славянскую, прогнав волохов, и овладели землей славянской. Azaz: Azután a fehér magyarok jöttek és örökölték a szlávok földjét, miután elkergették a volohokat, akik azelőtt a szlávok földjét birtokolták). De 898-ban a kijevi dombról (Киевские горы, холмы: „Шли угры мимо Киева горой” ) --  amelyiket „ma Magyarnak” hívnak -- van szó. (E mögött rejtette el Oleg a csónakban ülő fegyvereseit, mielőtt megölte volna Aszkoldot és Dirt). De ez alatt a domb alatt, egy több százezres tömeg (egy komplett népcsoport) így nem „vonulhatott”! Viszont egy adószedő, békés különítmény táborhelyének ideálisan megfelelt, ráadásul az időpont is stimmel! De a mai modern histográfia egyik jelentős képviselője, V. A. Shorohov szerint is, „a 6406. cikk csak legendabeli feljegyzésének tekinthető arról, hogy a magyarok Oroszország déli határain megjelentek”^[2] – és nem több! /В. А. Шорохов: Летописная статья 6406 г. и роль мадьяр в ранней русской истории (современная историография). ROSSICA ANTIQUA. 2015 (1)/.

Véleményem szerint ezek a fehér magyarok a kazár birodalom déli részéről feltelepített Levédi magyarjainak elődei voltak, akik Kuvrat bolgárjai helyére költöztek. De a megjelenésüket a szláv krónikás Hérakleiosz császár idejére teszi, aki 610-640-ben uralkodott, és valóban harcolt II. Huszrau perzsa királlyal, aki 626-ban szláv és avar szövetségesekkel ostrom alá vette Konstantinápolyt. „Véleményünk szerint a fehér és fekete ugor (ugri bjelii, ugri csjornii) elnevezés egyaránt magyar néprészre utaló etnonímia. E megkülönböztetésnek azonban csak a magyar törzsszövetség önálló megjelenésétől (830-tól), esetleg kettéválásától volt lét-jogosultsága. A fehér ugor elnevezést — ilyen értelemben véve — a VII. századra vonatkoztatni anakronizmus. Az orosz évkönyvek XI. század eleji (talán már IX. század-ban fennálló) állapotokat vetítettek vissza egy korábbi időszakba. A XI. század elején ugyanis más források igazolják a fehér és fekete magyarok létezését. A szlovén föld elfoglalása nem a keleti szláv területekre vonatkozik; hanem a Kárpát-medencé-re. A volochok (frankok) legyőzése, a szlávok alávetése arra utalhat, hogy a fehér ugorok honfoglalása, nem a VII. században, hanem a IX. század végén történt.” – írja Tóth Sándor: A fehér és fekete magyarok kérdéséhez. /In: Acta Universitatis Szegediensis : acta historica, (75). pp. 3-9. (1983)/

Ismert dolog, hogy a PVL összeállítói ismerhették GEORGIOS MONACHOS (Vagy ahogyan magát nevezte „hamartolosz” a bűnös, görögül: Γεώργιος Ἁμαρτωλός) ószlávra lefordított „Krónikáját”. Ez a világtörténelmet 842-ig -- Theophilus  (813 – 842) császár uralkodásának végéig -- írja le. A szláv fordítást már a 11. században[3] (Tverben) elkészítették. Ny. A. Dobroljubov (1836-1861) orosz iró megállapította, hogy a Nyesztor krónika szövege 7 helyen is egybeesik Georgiosz Hamartolosz krónikájával. Ezek elsősorban Aszkold és Dir 866-os és Oleg 906-os bizánci hadjáratára vonatkoznak. De semmiképpen nem tételezhető fel, hogy a szláv fordító keverte volna ugri és a türk népneveket, mint ahogyan Balogh László feltételezte a Hérakleios ugri szövetségesei című dolgozatában. (In: Acta historica, Szeged. 2004). De ismerhette-e Nyesztor, Anonymus munkáját? A magyar Névtelen (P. mester) és az orosz krónikák közötti kapcsolat fontos vitatéma volt már a 18. századi, elsősorban német szakirodalomban is. Az orosz krónika és a névtelen magyar krónikás műve közti lehetséges kölcsönhatás cáfolatát August Ludwig Schlözer, majd nyomában Karamsin (1816) végezte el. Schlözer is hosszan idéz Anonymustól, gyakorlatilag ismét kinyomtatja annak első tizenkét fejezetét, de eleve kétségbe vonja, hogy több száz év távlatából bármiféle hiteles információval is rendelkezhetett volna a 9. századi Rusz-beli viszonyokról (Schlözer, Nestorchronik, 3: 107–148). Font Márta arra az álláspontra jutott, „hogy a közvetlen kapcsolat a Rusz-beli és a magyar krónikások között vagy nem igazolható, vagy csak igen áttételesen. Anonymus esetében kizárja a keleti források ismeretét, míg a nemzeti krónika szövege esetében megengedi annak valószínűségét, hogy bizonyos információk éppen a magyar krónikákból — de nem Anonymusból, mint Koroljuk gondolja — jutottak el az orosz forrásokba”. (Veszprémy László: A kijevi rusz elsõ krónikája.  Századok150. évf. 2. sz. (2016.) 508-510).  Hogy Anonymus ismerhette-e a DAIT, nem tudhatjuk. Minden esetre a DAI-ban szerepel Árpád neve (Άρπαδήν) és két setben Álmos név is feltételezhető. (Άλμούτζης és 3Αλμούτζης). Anonymus ezeket a neveket egy általunk nem ismert ősgesztából, vagy a DAI-ból vehette. Ha III. Béla (1172-1196) jegyzője volt, akkor Bélától (aki fiatal korában Bizáncban I. Manuél császárnál a deszpotész címet is elnyerte) bőven kaphatott információt a DAI-ból. A DAI-ban pedig a magyar követektől tudhatunk Árpád nevéről, akit Tormás dédapjának nevez). „A sokak által feltett őskrónikának semmi nyoma, írásos magyar hagyománynak sincs nyoma, és ha már Tormás idején is csak a dédapa, Árpád szerepelt az elbeszélésében, akkor még több mint két évszázad múlva milyen szájhagyomány maradhatott fenn Árpád apjáról? Ez a névazonosság véletlenül nem állhat elő.” (Laszlovszky András: Mit tudunk Álmos fejedelemről? , 2020.) Az viszont téy, hogy II. Béla apja, (I. Géza fia) az Álmos nevet viselte és a későbbi Árpádházi királyok mind az ő ivadékai voltak. 

Hogy a szaltovói kultúrában a régészek nem találják a magyarok elődeinek 8-9. századi hagyatékát, szerintem annak az eredménye, hogy az itteni „aláno-bolgár” és „protobolgár” etnikumokban nem is keresik a magyarok elődeit!^[4] Holott erről a területről – Kuvrat Bolgár Birodalmának megszűnése után – a bulgárok jó része eltávozott! A SzMK megszűnését a magyarok és a besenyők megjelenésével magyarázzák, holott feltételezhető, hogy a magyarok és a csatlakozott népek kivonulása volt az igazi ok! „A magyarok valamikor a 9. század közepe körül kerülhettek közvetlen szomszédságba a normannokkal, mégpedig az imént említett Dnyeper-menti területen. Őseink ugyanis ekkoriban tehették át szállásterületüket a Donyec-vidéki Levédiából a nyugatabbi Etelközbe, tehát a Dnyeper– Dnyeszter–Al-Duna vidékére. Arra a következtetésre juthatunk tehát, hogy a magyar tarsolylemezek kialakulásának forrásvidéke valóban ott lehetett – Csernyigov és Kijev környékén –, ahol ezt Fettich Nándor a múlt század harmincas éveiben vélte” – írja Fodor István: Régi szomszédaink: a vikingek. (Határtalan Régészet - Archeológiai magazin II. évfolyam 4. szám – 2017). De nemcsak a tarsolylemezek árulkodnak a magyarok jelenlétéről. A tarsolylemezek mellett van egy másik honfoglalás kori tárgytípusunk is, a süvegcsúcsok. Ezek kialakulási területe szintén a csernyigovi – kijevi normann fémművességhez közelít bennünket. A sisakok mellett a 9. század második feléből származó bizánci pénzeket is találtak. (Csernyigov melletti a csernája mogilai sírdomb).  Továbbá ott van a kijevi Aranykapu mellett 1900 tavaszán talált kétélű kard, melynek markolatát hálóba szerkesztett palmettákkal díszes ezüstlemezzel vonták be. „A kijevi kard ezüstberakása nem egyszerű ezüsthuzalokból, hanem ezüstfonatokból áll, amelyek úgynevezett „kalászmintát” alkotnak. E minta több régi normann fegyveren is előfordul. Nálunk hasonló berakással ékes a beregszászi szablya markolata, s ugyanilyen a berakása a tiszavasvári Aranykerti táblában lelt honfoglalás kori szablyának is. De ugyanez a berakási minta látható az első karosi temetőből származó kengyelpáron is, amelynek a második világháború alatt nyoma veszett”. (Fodor István. u.o.).

„Közelebb jutunk a 811. évi Ęgre — Vęgre — Ugre adatok esemény történeti értelmezéséhez, ha megvizsgáljuk, hogy a bizánci forrásokban a 811. évi bizánci—bolgár harcok leírásával kapcsolatosan mi olvasható, pontosabban, hogy e bizánci források vallomása szerint Krumot milyen népek segítették a Nikéforos elleni harcban”. – írja Király A magyarok említése a 811. évi események óbolgár leírásában című írásának 266. oldalán. / Magyar Nyelv – 72. évfolyam – 1976./ Majd leírja, hogy a 811. évi esemény leírását tartalmazó óbolgár kéziratokban az Egre— Vegre — Ugre név szerepel és az óbolgár kéziratokban az avarok neve nincs megemlítve, s helyette az Qgre népnév fordul elő. Összevetve két óbolgár szinakszáriummal (1338-as és 1340-es), és egy XIV. századi Prologgal megállapítja, hogy a Вѧгре népnév alatt a magyarokat kell érteni, akik a 9. sz. elején a Fekete-tenger északi partjainál éltek. (Koperski A. Cmentarzysko staromadziarskie z X w. w Przemyslu // Przemyśl wczesnośredniowieczny / pod red. E. Sosnowskiej. Warszawa, 2010. S. 365—388.) „A VII. század végétől kezdve tehát az ősmagyar törzsek már azon a területen éltek, amelyet később Konstantinos Porphyrogennetos Atelkuzu (*Ätelküzü) néven említ.” – írja Harmatta J. A Volgától a Dunáig (Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2000. december 13-i közgyűlésén.) A 35. sz lábjegyzetben megnevezi a forrásait: ³⁵Ezekre az adatokra Boba Imre hívta fel a figyelmet, l.: Szádeczky-Kardoss Samu, A magyar őstörténet görög és latin forrásainak néhány problémájáról: AntTan. 22. 1975: 150 a többi irodalommal; Király Péter, Az óbolgár krónikák Qgre népneve: MNy. 1977: 31—49; П.Кирай, Название венгров угри и восточные славяне: Hungaro-Slavica (Bp.) 1983: 167—83.

 A magyarok al-dunai megjelenéséről (836-838-ban) György barát (Georgiosz hamartolosz[5]) krónikájának 10. századi folytatója is írt. (Kristó Gy., Makk F. A kilencedik és tizedik század története // Magyar századok. Budapest, 2001.) De ezt támasztja alá a híres madarai felirat is. Fehér Géza (1890-1955) régész azt írja, hogy: „a madarai szikla egy nehezen megközelíthető barlangjának a benyílása előtt a sziklában vannak rovásjelek, a bejárat falán pedig van egy felirat, amelyben a görög betűk között rovásjelek vannak, ugyanott van egy másik felirat is, egy rovásjellel s egy ismeretlen írás öt jegyével.” Ezeknek a feliratoknak különböző megfejtései vannak. V. A. Csudinov professzor megfejtése az alábbi:     A határkövön a ВОЛЬГИ БЪЙЧАТА, a másikon a МЪДЬЖЬРОВА БЪЙЧАТА írás látható. (МЪДЬЖЬРОВА БЕЙЧАТА, то есть МАДЬЯРОВА /ВЕНГЕРСКАЯ/ ПЕЧАТЬ). Az értelmezésében egy tölcsér alakú jel felel meg a „bejcsata/pecsaty” szónak, amit zónának fordít. Tehát az olvasat:  FIGYELEM! VOLGÁR ZÓNA és FIGYELEM! MAGYAR ZÓNA! De – figyelembe véve a felirat keletkezésének idejét, ami a 800-as évek első felére tehető – ez azt is jelenti, hogy ekkor már a bolgárok és a magyarok (tehát nem avarok!) Madaránál, (43.2833, 27.1000) szomszédosak voltak!

Vernádszkij kronológiájában a 840-es évnél ez áll: „Kijevet elfoglalták a kazárok és a magyarok. A magyarok vezére, Álmos (Olom) Kijev katonai vezetője lesz”. (*840. Киев занят хазарами и мадьярами. Предводитель мадьяр Алмус (Олом) становится киевским воеводой.). /u.o/. Ekkor a magyar törzsek zöme a Dontól nyugatra, Kijev és a Fekete-tenger közötti területen élt. További magyar törzsek éltek a Volga-könyöktől keletre, valamint a Kaukázustól északra lévő területeken, az alánok szomszédságában. Az előbbi Kazária északi szomszédjának számító bolgár-magyar terület, az utóbbi alán (jász)-hun-szabír/magyar törzsek lakta helyek a Kazár Birodalom déli részén. (Anonymus „dontői” magyarjai és a kumai magyarok). Halasi Kun Tibor is írja, hogy: „Kr. u. 463–800 között a magyarság Kaukázia területén élt”. / A magyarság őstörténete, Szerkesztette: Ligeti Lajos. 1943./. 1332-ben (vagy 1333-ban) járt Madzsarban a legnagyobb arab utazó, Ibn Battúta. Leírása szerint Madzsar az egyik legszebb türk város.

Ezeken a hadjáratokon Nyugatot valószínűleg a Kárpátok megkerülésével, a később Halicsnak (Galiciának) nevezett területeken keresztül, közelítették meg. Valójában ez a Kazár fennhatóság legnyugatibb határzónája volt. A 9. század elején a Dunától keletre eső területekre, és az Alföldre sem a frank, sem a bolgár birodalom nem tartott komolyabb igényt. Itt az avar, szláv vegyes lakosság valószínűleg az árterületeken meghúzódva vészelte át a 2-3 emberöltőnyi időszakot, Árpádék bejöveteléig.   Egy dologra viszont kiválóan alkalmas volt ez a ritkán lakott, vízben legelőkben gazdag pusztaság: az évszázad közepétől  zsoldos seregként többször megjelenő magyar lovasok felvonulási, ellátási területének! Hogy ez nem fantazmagória, erre bizonyíték azoknak a hadjáratoknak a krónikás megemlítése, amelyekben a magyarok hol a frankok, hol a morvák oldalán harcoltak 862-ben, 881-ben, 892-ben, 894-ben! 881-ben a Nagyobb salzburgi évkönyvek írója beszámolt arról, hogy a dunai mark őrgrófja Ar(i)bo és Szvatopluk morva fejedelem megbízásából ad Weniam (Bécsnél) előbb a magyarok (ungari), majd tovább nyugatra, ad Culmite a kabarok (cowari) harcoltak. Ezek a hadjáratok adtak lehetőséget a magyaroknak a kárpát-medencei (politikai, katonai, gazdasági, földrajzi) viszonyok feltérképezésére, majd az ősi föld visszafoglalására 895-ben. „Szokás a magyarok feltűnésének erre a korai adatára úgy tekinteni, mint valami korai kalandozásra. A magyarok azonban a IX. század végéig mindig csak a Duna völgyében zajló, helyi konfliktusokban vettek részt. Márpedig, ha ez a hadjárat a kalandozások nyitánya, miért nem követték ezt Etelközből újabb, más térségek felé irányuló támadások; ha meg Karlmann és Rastislav csak alkalmi segítségért fordultak hozzájuk, miért nem találtak közelebbi segítséget? S vajon a magyaroknak megérte-e vállalni a hosszú utat, kockáztatva, hogy amikorra ideérnek, oka fogyottá válik a megbízás? A fenti kérdésekre csak akkor kapunk logikus választ, ha feltételezzük, hogy a magyarok egy része már 861-ben a Kárpátok koszorúján belül élt, s olyan jól kiismerte magát a helyi politikai-hatalmi viszonyokban, hogy nem riadt vissza alkalmi katonai feladatok vállalásától sem.” (Bárány Krisztián interjúja Szőke Béla Miklós régésszel. MNO, 2014. SZEMbeszéd)

A 9. században magyar hegemónia jellemezte ezt a területet. A kazárokkal szövetségben adóztatták a szlávokat, ellenőrizték a Bizáncba vezető vízi utakat, féken tartották a bolgárokat és az alánokat. Korlátozták, lehatárolták a ruszok rablóhadjáratait. Mindez jól megmutatkozik a Zlivki-i régészeti horizont leleteinek elemzése során, ahol a ruszok hatása még nem érvényesül. Kijev korai története is kérdéses, de a magyar jelenlétet kihagyni nem lehet. „A Kijevi Rusz megalakulása előtt a keleti szláv törzsek egy része kazár fennhatóság alatt állt és adót fizetett a kazároknak.” „Egy 859. évi híradás szerint a kazárok a poljánoktól, a szeverjánoktól és a vjaticsoktól szedtek adót, háztartásonként egy fehér mókusprémet.” „Más álláspont szerint a keleti szláv törzsek egy része már régóta kazár adófizető volt, sőt segédcsapatokat is a kazárok rendelkezésére kellett bocsátaniuk. Az is felmerült, hogy előbb a kazárok, majd a magyarok adóztatták a keleti szláv törzseket”. /Tóth Sándor László: Birodalmak, államok és népek a IX. századi Kelet-Európában. 584-585. o.  Életünk, 1996. (34. évfolyam, 1-12. szám)/  És még egy forrás:

„A Descriptio, Herrman és Polgár térképe alapján látható, hogy a kazárok és ruszok, vagyis a Volga és a Dnyeper között nem szerepel egyetlen nép sem. Ez annak tudható be, hogy a Dnyepertől keletre a Kazár Birodalom területén minden nép kazárnak számított. Ezzel szemben a Dnyeper vonalától nyugatra az Al-Duna torkolatáig a Déli-Bug és a Dnyeszter mindkét partján, feltehetően egészen a Keleti-Kárpátokig számos törzs, illetve nép élt. Ez jelzi, hogy a Kazár Birodalom nyugati peremvidékén a Dnyeper és az Al-Duna közötti terület politikailag kisebb egységekből állt, amelyekre a frank felderítés is felfigyelt”. (Szántó Richárd: A Bajor Geográfus és a korai magyar történelem. acta historica, 139. Szeged, 2017).

A 9. század utolsó harmadában történhetett meg a magyarok erőösszevonása és egyesülése a korábban északra költözött törzseikkel. Álmos vezetésével a Dél-Urál környékéről a csatlakozott népekkel együtt átkeltek a Volgán, Szuzdáltól délre a Mescser-alföldön át, végig az Oka folyó mentén bevonultak Etelközbe és megkötötték a szövetséget az ott élő magyarok törzseivel. (Csak megjegyzem, hogy Türk A. 2011-ben még úgy gondolta, hogy a nagy átkelésre az Etil folyón valahol az Alsó-Volga középső régióiban kerülhetett sor.) A cél, a magyarok által korábban már felderített Kárpát-medence meghódítása volt, mivel itt hatalmi vákuum alakult ki, a rokon avar birodalom hanyatlásával. A Fekete-tenger északi (a Dunától a Kubánig terjedő) részén élő népeknek bőségesen lehetett információjuk a Kárpátokon túli terület történetéről. A 4-5. században a hunokkal együtt vonultak be, majd vissza. A 6. században az avarok uralták a Kárpátok keleti és nyugati oldalát is. Bolgárok ott voltak a Kárpátokon belül és kívül is. 631—632 körül, az avar államban élő bolgár törzsek Alcek vezetésével saját kagánt jelölnek. Végül is alulmaradnak a „Baján dinasztia" követőivel szemben. Ekkor mintegy 9000 vesztes család menekül Nyugatra, ahol legtöbbjüket legyilkolják. Pár év múlva, 634—635 körül a keleti országrészben is kitör a lázadás. Kuvrat legyőzi az avar kagánt, és önálló államot alapít. Kuvrat halála után a bolgárokkal szimpatizáló magyarok közül volt aki Kuber vezetésével a Kárpát-medencei területekre leszűkült Aváriába került, de a többség északra vonult és az Urál déli oldalainál talált új hazát. Kuberrel Avariába érkező katonai csoport – az alig egy évtizednyi ott tartózkodásuk alatt – nem játszott (véleményem szerint) nagyobb szerepet az előmagyarok történetében. Viszont az onogur kapcsolat, ami a helyben maradottak (Batbaján/Bezmer és előmagyar csoportok) utódai között fog létrejönni a 8-9. század során az etelközi „nagy egyesülésig” – már perdöntő lehet! Teljesen egyetértek Bakay és Varga alábbi megfogalmazásával: „A területen fontos kereskedelmi utak vezettek keresztül. Északról délre a volgai, doni, dnyeperi vízi utak segítségével a normann-szláv oroszok a Fekete-tengerig, Bizáncig és a Kaszpi-tó déli kikötőiig jutottak el. Volt egy ezekre merőleges szárazföldi út is, amely északkeletről délnyugatra vezetett és a Volgai Bolgárországot kötötte össze Kijevvel, és a Kárpátmedencével.47 (Ez volt a honfoglaló hétmagyarok útja is.) A kereskedelmi útvonalakon elsősorban prémeket, cserzett bőröket, szőnyegeket és ötvöstárgyakat szállítottak. A kereskedelmet antik szokásjog szabályozta, amelybe beletartozott, hogy őseink - akik Király Péter szerint már 811-ben felbukkannak az Al-Dunánál és 834-836 között is említik őket azon a tájon48 - a terület gazdáiként a kereskedőkaravánok átengedéséért vámot kaptak. Fontos körülmény, hogy az egész Kelet-európai sztyeppe és különösen a Volga-Don szűkület uraiként gyakorlatilag az egész térség kereskedelmét ellenőrizhették - és ez magyarázza a magyarok pompaszeretetéről és gazdagságáról a mohamedán forrásokban fennmaradt adatokat, de hadaik jó felszerelését és így részben a honfoglalásra induló katonai erejüket is. (DR. BAKAYKORNÉL - VARGA GÉZA: Rabló, nomád hordák inváziója - avagy a kincses Kelet örököseinek honalapítása? ÍRÁSTÖRTÉNETI KUTATÓ INTÉZET. Budapest, 1997.)

A jól megtervezett bevonulást a közös vezetőnek megválasztott Árpád három oldalról indította: délről a haderő egy részével megtámadták a bolgár északi területeket, a Duna vonalában kettévágva a havasalföldi részt, lekötve és távol tartva Simeon főerőit az erdélyi hadszíntértől, szabaddá téve az al-dunai bevonulást. A másik rész a Kárpátok hágóin keresztül behatol a Tisza völgyébe, a Duna-Tisza közére, onnan Erdélyt veszi birtokba, a keleti hágókon át támadó maradék erővel összhangban, majd a Dunától keletre eső többi területeket is elfoglalja. A harmadik rész északon Halics felől közelít a Halics (49.1228; 24.7237) – Kalus (49.0290;24.3610) – Bolehov (49.0617;23.8544) –Opir folyó völgye – Vereckei hágó (48.8141; 23.1695) útvonalon (J. Pasternak szerint). 

A Kárpátokon történt lehetséges útvonalakat Sánta Zsombor 2021. június 18-án tartott előadásából ismerhetjük meg részletesebben. Az előadás címe: Földrajzi adatok az al-dunai utak és védelmi vonalak, valamint az erdélyi hágók honfoglalás kori szerepének megítéléséhez. Itt felsorolja az északi útvonalak (az Uzsoki, a Vereckei, a Toronyai, a Tatár hágók) előnyeit: Víz mellett vannak, viszonylag nem nagy magasságban, szélesek, könnyen elérhetők mert a Dnyeszter, a Prut, a Szeret forrásvidéke a kiindulási pont, nem téveszthették el azok, akik ezen folyók mentén indultak útnak. Nem véletlen, hogy a honfoglalásról író krónikásaink között a Vereckei-hágó a legnépszerübb átkelési hely.

„Arab forrásokból tudjuk, hogy a magyarok rendszeresen hadjáratokat vezetnek az oroszok (szlávok) ellen, főleg rabszolgaszerzési céllal. A rabszolga az egyik legkelendőbb cikk a korabeli kereskedelemben. Ez nem pusztán a kereskedelem miatt érdekes, hanem választ ad a nomadizálás vagy földművelés kérdésére is, mivel olyankor, mikor viszonylag hosszabb időre megtelepednek valahol a „nomádok”, akkor a földek megművelését rabszolgákkal el tudják végeztetni. Ez a rendszer hosszan fennmarad. „899 és 955 között körülbelül 38 hadjárat irányult nyugatra, de ezek száma valószínűleg jóval nagyobb lehetett. Az eredmény kézzelfogható volt: a magyar fejedelmek a 910-es évekre elérték, hogy a határaiktól számított mintegy 500 km sugarú körön belüli államok uralkodói évenkénti adót fizettek nekik, tehát a „kalandozásoknak” nevezett hadjáratoknak mintegy adószedő céljuk volt, maga a zsákmányszerzés lehetősége mindezt csak kiegészítette. Természetesen a katonai hadjáratok rablójellege történeti időtől függetlenül általános, a hadseregeket minden korszakban ösztönözte a várható zsákmány, vagyis ezt egyáltalán nem lehet a letelepült–nomád szembenállás számlájára írni. Következésképpen e helytelenül elnevezett jelenség egyértelműen egy átgondolt külpolitika részeként értékelhető.” – írja Gáll Ervin. (VIII. fejezet. „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” A hatalom forrása és a magyar honfoglalás–hódítás és integráció.  Magyarságkutató IntézetBudapest, 2019.) 1043-ban például ezért feneklenek meg Aba Sámuel és III. Henrik béketárgyalásai, mert a németek egyik békefeltétele, hogy a magyarok adják vissza azokat a rabszolgákat, akiket két évvel azelőtt elhurcoltak Németország területéről. Aba Sámuel azonban nem tudja visszaszedni a rabszolgákat, mert senki sem akarja visszaadni őket.” /Mórocz Zsolt: Valódi magyarok valódi nyilai (Beszélgetés Négyesi Lajos hadtörténésszel) Hitel 24. évf. 4. sz. (2011. április)/.

Juraszov szerint egy ukrán történész I. A. Prohnenko arra a megoldásra jutott, hogy a magyarok egy része levált a fő törzsről -- még a Kárátokon történő át jövetel előtt. Ennek alátámasztására hozza fel a przemysli 700 darabos arab éremleleteket. (Prokhnenko I. Davni ugri u Verkhn'omu Potissi // Arkheologichni doslidzhennya L'vivs'kogo universitetu. Vyp. 8. 2005. S. 372—387.) Sajnos 2018-ra ez az ukrán történész teljesen „elbesenyősítette” a vereckei bevonulásunkat, ezt Anonymus irodalmi fantazmagóriájának tartotta. Szerinte – mint ahogyan mostanában Türk Attiláék is propagálják – a déli, hagyományos, szabadabb bejövetel – volt a valószínűbb. Ekkor már a przemysli, kriloszi leleteket is besenyőnek tartotta, akik a 10. utolsó negyedében jöttek át a Vereckei hágón. (Материалы IV Международного Мадьярского симпозиума. Казань − Болгар, 15−19 октября 2018 г.  Прохненко И.А. (Ужгород, Украина): Погребения кочевников Х века на территории Закарпатской области). 

A magyar történészek egy része azon az állásponton van, hogy Etelköz területe jóval nagyobb volt az eddig elképzelteknél, és az északi határa Przemyslnél lehetett. 2014-ben Ukrajna területén, a Voliny megyei Rovanci település (50.730833°, 25.348333°) közelében olyan újabb temetkezés került elő, amely kapcsolatot mutat a Kárpát-medence honfoglalás kori régészeti hagyatékával (9-10. sz.)

Sudár Balázs és Nagy Béla elkészítették a  Hudúd al-álam Kelet-Európa képének rekonstrukcióját. (Lásd Sudár Balázs: „Ismeretlen” magyar szállásterület? 2019. SZÁZADOK 153. évfolyam 1. szám). A Hudúd al-álam szerzője ismeretlen, de a készítésének dátuma és helye ismert: 982/983. Észak-Afganisztán. A földrajzi ismereteit a szerző a korábbi utazók, tudósok (Dzsajhani, Ibn Hurradadbih, al-Balkhi stb.) munkáiból merítette.  Igazi „szobatudós” volt Guzganánból. Közép-Ázsia leírásai a 9. század első harmadára vonatkozhat. Az itt „madzsgarik” néven feltüntetett nép, talán a magyarok azon része lehetett, akik a 7. sz. második felében a bolgárokkal északra vándoroltak. A szaklábok, valamint a belső bolgárok pedig azok, akiket a kazárokkal szövetségben lévő magyarok adóztattak a DAI-ban Etelköznek nevezett térségben.

A lengyel kutatók viszont úgy gondolják, hogy itt egy magyar enklávé jöhetett létre, de ennek sajnos semmiféle írott nyoma nem maradt a krónikákban, ezért ez csak hipotézisként kezelendő. (Timoschuk B. O. Davn'orus'ka Bukovina (Kh — persha polovina XIII st.). Kiïv, 1982).

A magyarok kivonulásával Etelközből megnyílt a tér a russzok előtt. Átvették a környék szláv népeinek adóztatását (A PVL szerint Oleg „könnyű adót” vetett ki rájuk) és sikeresen harcoltak a besenyők és a kazárok ellen is. A 10. századra ez a „puffer zóna” a feltörekvő cseh, lengyel és russz uralkodók érdeklődési körébe került. Az enklávéban lévő magyarok nem kívántak elszlávosodni, ezért elődjeik útvonalán a Vereckei hágón át csatlakoztak a kárpát-medencei magyar törzsekhez. Emlékük csak a földrajzi nevekben és a régészeti leletekben maradt fenn. De van-e nyoma a beköltözésüknek Magyarországra? Talán igen! Valószínűleg velük keveredve, vagy csatlakozva helybéli családok is jöhettek. Letelepedésük helyén a környezetük okkal nevezhette öket polánoknak, lengyeleknek. Nagyon sok lengyel telepesről a 10. században a történészek nem tudnak. Mégis akad egy-két – a lengyelekre utaló – helynév a Dunántúlon: Lengyel. (46.37733°, 18.36706°); Polány (46.55892°, 17.77249°); Sorokpolány (47.136111°, 16.671667°). Komoly magyarázat ezekre a helynevekre nincs.

Az egyik szerint, nevét lengyel származású telepesekről kapta, a másik változat alapján pedig egy Lengyel nevű vitézről, a harmadik úgy gondolja, hogy az ősszláv polanya (= nyílt kopár térség, síkság) főnévből származik. De meglehet, hogy a Przemysl környékéről betelepülőkről kapták a nevüket. Van ennek a verziónak régészeti alátámasztása is.  A sorokpolányi ásatások során a temetőből olyan -- a korabeli magyar átlag leletektől eltérő – nyomok kerültek elő, amelyek Baltikum és Lengyelország irányába mutatnak. Hiányoznak például a jellegzetes magyar ékszerek. A szakemberek úgy vélik, hogy „a töredékesen megmaradt embertani anyag egyik részének párhuzamait a főként Európa északi részein elterjedt, s Lengyelországra is jellemző nordikus típusban találhatjuk meg. Történeti szempontból magának a településnek a neve érdekes, hiszen legkézenfekvőbb etimológiája az államszervező lengyel törzs, illetve a lengyel nép későbbi önmegjelölésében kereshető. A polány név ugyanis a polák régies alakja. Ráadásul emellett Sorokpolány területén az Árpád-kor óta létezik a lengyel helynév is” – foglalja össze kutatásaik végkövetkeztetését Zágorhidi Czigány Balázs történész. / Elfelejtett Árpád-kori lengyel sírok. Stier Gábor riportja a sorokpolányi kora Árpád-kori temetőt kutató szakemberekkel. #moszkvater, 2019. máj. 22.).

A fentieket azért tartom fontosnak, mert mindezek azt támasztják alá, hogy Árpád honfoglalóival jelentős létszámú onogur-bolgár is került a Kárpát medencébe, akik nem szláv nyelvűek voltak és évtizedek óta magyarokkal éltek együtt, tehát könnyen „elmagyarosodtak”. És ez érvényes a fekete tengeri és a volgai bevándorlókra is. Erdélyben a honfoglalás idején Anonymus szerint az Almáspatak, Gyalu község, a Szamos és Küküllő térségében éltek a bulákok. II. Endre magyar király idejében azonban az Olt és a Déli-Kárpátok közötti terültet jelölik az okiratok a Bulákok Földje (terra Blacorum) és a Bulákok Erdeje (Silvam Blacorum) névvel. Valószínű, hogy a szittya népek szokása szerint, mint csatlakozott népet a bolgárok birodalmuk északi tartományába, Erdélybe telepítették a bulákokat határvédelemre. Nagy számban éltek azonban bulákok Bolgárország többi részén is, különösen a Déli-Kárpátok és az Al-Duna által bezárt alföldön. Mindezeket figyelembe véve, bizánci részről a magyarok „türk” elnevezése – teljesen érthető! „Az onogur népnév is felbukkan a 9. század során. Tudvalevő, hogy ez a forrása a magyarok általánosan használt megnevezésének (hungarus), végső soron a 7. századi nyugati török onogur törzsszövetség nevével azonos. Nem tudjuk minden esetben eldönteni, hogy igazi onogurokat, vagy már magyarokat értenek ezen a néven a 9. századi források. Egy esetben minden bizonnyal nem a magyarok első kalandozásairól van szó: az oklevélben az onogur tartomány mint határjelző szerepel” – írja Tomka Péter. (Tomka Péter: Hová tűntek az avarok? Historia, 1981. III. évf. 3-5. o.).

<span style="font-size: 12.0pt; mso-bidi-font-weight: bold; mso-bidi-f

Az „alter” főnév általános jelentése: más. Természetesen általánosságban sok szinonim értelmezése van, attól függően, hogy igének, főnévnek, vagy melléknévnek használjuk e: változik, alakít, módosít; hasonmás, vk második énje, más húrokat pengető; változékony, változó, módosított, módosító, furcsa, laza, elvont  stb.  

Az egyes szubkultúrákban más és más értelemben használják. A szó a latin alter-ből (másik) ered. Régóta ismeretes és használatos a magyar nyelvben is, pl. mint alteregó hasonmás. Alter (másik) + ego (én). De az igazi elterjedése a 80-as években kezdődött, mint egy zenei irányzat, és az underground-ot helyettesítette. Később a nem mainstream (nem többségi) értlemben kezdték használni. Ilyen értelemben megjelent az irodalomban, a sci-fi  művekben is. Később megszületett az alternatív történelem is ahol oly módon festik le a világképet, hogy a múltban (esetleg a közeli jövőben) valami módon másfelé kanyarodott a történelem folyása.  

A szó alkalmazásával, értelmezésével nem is szokott gond lenni, amíg egy szubkultúrán belüliek használják. A problémák ott kezdődnek, amikor átfedések vannak a használatban. Például, ha egy történész tudományosan (vagy másképpen, de) megalapozottan más, alternatív történetet ír le egy esemény kialakulására, és ez nincs összhangban az akkori tudományos konszenzusos szemlélettel, akkor őt lehet alternak nevezni, de ebbe nem értendő bele az, hogy munkája a sci-fi világába tartozna, mint ahogyan az ellenzői állítani szeretnék.  Természetesen az alternatív amatőr, vagy szaktörténészek sorában is vannak jópáran. akiket a politika, vagy a tömeg ízlésnek való megfelelés hajt. De nem attól lesz alteros, hogy mi motiválja, hanem attól, hogy másképp látja a történelem alakulását.   

Szokás mondani, hogy a magyar őstörténetben a paradigma váltás időszakát éljük. Ennek okát általában nem az új források felbukkanásával, hanem a meglévők újra értelmezésével, a módszertan változásával indokolják. „– Tévedés, hogy a megújulás csak új források felbukkanása nyomán következhet be! A köztudatban nehezen veszik tudomásul, hogy ha a módszertan változik, új kérdések vetődnek fel, a régi kérdések új megvilágításba kerülhetnek, többek között a külföldi műhelyek vagy társtudományok eredményei nyomán” –nyilatkozta dr. Font Márta, a Pécsi Tudományegyetem tanára a Vasárnapnak, 2020. febr. 12-én. És ez a változás kedvez az alterségnek. A továbbiakban maradjunk a történelemtudomány területén, és az alterséget így értelmezzük. Segítségnek készítettem egy sémát, annak szemléltetésére, hogy ezt én, hogyan képzelem el. A felső ábra az irodalmi, főleg a sci-fi értelmezést mutatja. Az alsón próbálom érzékeltetni azt, hogy a valós történelem mindig csak egyféleképpen alakulhatott ki, ahogyan Ranke német történész már a 19. században megfogalmazta: „wie es eigentlich gewesen”. Ezt mutatja a piros „valóság” feliratú nyíl. Ennek nyomait a természettudományok (régészet, genetika) segítségével elemezhetjük. A társadalomtudományok csak közelítenek a valósághoz. (Ide tartozik a nyelvészet is, amely nincs feltüntetve az ábrán, mert ez egy mesterségesen kialakított tudomány, amely csak közvetve foglalkozhat az nyelvet használók történetével). A történeti alternatívák (zöld és kék nyilak), csak közelítenek a valósághoz, és minél távolabb vagyunk az időben, annál kevésbé! „Tehát a mai modern korunkban csak álom maradt Leopold von Ranke kívánalma, hogy úgy írjuk meg napjaink történelmét „ahogy valójában történt”! Látomása nem igazolódott: „Látom magam előtt azt az időt, amikor a modern történetírást többé nem kortárs történészek beszámolóira – kivéve amennyiben személyes és közvetlen tudomásuk volt az eseményekről –, és még kevésbé a forrástól még távolabbi munkákra, hanem a szemtanúk beszámolóira és hiteles és eredeti dokumentumokra fogjuk alapozni.” Az emberi jellem nem változik!” – írtam az egyik dolgozatomban. (Az igazi kettős honfoglalás. https://bilecz.blog.hu/2018/01/21/az_igazi_kettos_honfoglalas) Nincs hiteles bizonyíték, amely ne lenne megtámadható, ha arra szükség van. És ezt az állításomat az IDŐ igazolta! Ezért én egyetlen hiteles ítéletet hozó bírónak csak az IDŐ-t fogadom el!  Ahogyan Petőfi mondotta volt: „Az idő igaz, S eldönti, ami nem az”. A véletlen egyezéseknek nem vagyok híve. Nem születik egyetlen mese sem ok nélkül! Például 2015 szeptemberében elérte Magyarországot is a keleti népvándorlási hullám. A technika jóvoltából milliók láthatták azt az eseményt, amikor egy magyar riporternő elgáncsolt egy – gyermekét cipelő – migránst. Világszenzáció lett az „esetből”! Még sincs egyetlen hiteles, elsődleges forrás arra vonatkozóan, hogy valóban így történt-e a rendőr elől menekülő apa felbukása! Megjelentek különböző kameraállásból készült felvételek, amelyek bizonyították, hogy a riporternő lába nem érte el a menekülő apa lábát. Legalább ennyi ellenvélemény volt a szándékos gáncsolás bizonyítására.^[1] A 21. század nagy történéseire nincsenek hiteles elsődleges források! (Lásd. WTC 2001. 09.11; az Irak ellen kirobbantott háború; az „arab tavasz” okai hiteles forrásokkal nem igazolhatók. Stb.). A Kennedy gyilkosságot 75 évre titkosították!  

Szóval az, hogy "alter", csak egy körülbelüli meghatározás, és nagy az átfedés más szubkultúrák fogalmával. Nyugodtan elfogadhatjuk általános véleménynek, hogy „Alter az, aki kategóriáját tekintve besorolhatatlan, az a stílusa, hogy (elvben) nem azonosul semelyik stílus követhető jegyeivel, vegyít mindent, ami megtetszik neki. Tipikusan serdülő és egyetemista korúaknak kifejlesztett, útkereső, öntörvényű és ezáltal lázadó irányzat”. (Idézet egy szlengszótárból). De a történészekre azért vegyük figyelembe a fent leírtakat! (Csak javaslat! :D) 

„Ha antropológiai értelemben akarjuk tanulmányozni e nézeteket, érdemes értékítélettől mentes elnevezést használni rájuk a megszokott címkék helyett – ezek különben is kisebb szójegyzéket tesznek ki. Nevezik őket délibábos-nak, hangsúlyozva a káprázatos dicsőségre áhítozást, de általában a tudománytalan mivolt kiemelése a lényeg az elnevezésekben: dilettáns, műkedvelő, áltudományos, fikciós, parakomparatív, alternatív nyelvészetnek hívják. A laikus vagy a naiv sokkal pontosabb, részben mert értékmentes, részben mert akár azokra a nyelvészekre is vonatkozhat, akik más területekkel foglalkoznak, aztán egyszercsak kinyilatkoztatnak valamit a nyelvrokonsággal kapcsolatban”. (Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány. 2011.) 

 Hölbling Tamás történész 2010-ben adta ki A honfoglalás forráskritikája I. A külföldi kútfők és A honfoglalás forráskritikája II. A hazai kútfők című műveit.

 „A letisztázott források segítségével (főleg a közös nevezőket keresi) pedig megrajzolja a honfoglalás pontosabb lefolyását. Az elmélet igyekszik egy minden elemében logikus rendszert építeni, és azt a forrásokkal és a régészeti adatokkal végig összhangban tartani, így számos eddig rejtélyes kérdésre megoldást tud ajánlani és több fehér foltot is tartalommal tölt meg” … „Hölbling az elméletét a magyar honfoglalásról szóló források kritikája révén állította fel. Bollók Ádám és B. Szabó János azonban vitatják és koncepciózusnak minősítik Hölbling forráskritikai módszerét” – írja róla  Qedrák név alatt egy magyar történész.

 Az alábbiakban közlöm (változatlan formában) Qedrák, Wikipédián közreadott ismertetőjét a „Hölbling-elméletről”.

 Hölbling honfoglalás-rekonstrukciójának fontosabb elemei

 Hölbling-elmélet szerint nem létezett "Levedi vajda" nevezetű magyar történelmi személy, hanem csak a kazár vazallus "lebedi vajda", akit Ednek vagy Edöménnek hívtak, és egy Kijev-környéki "Lebed" nevezetű szlávok lakta tartomány felett regnált

 A honfoglalók kettős etnikuma

 A Hölbling-elmélet talán legfontosabb állítása a honfoglaló népesség kettős eredete, mely a teljes honfoglaló népet (1) egy hódító komponensre és (2) egy visszatérő komponensre osztja. (1) A hódító komponens a türk magyar (mazar) nép, mely a rokon besenyőkkel szövetségben más türk népektől szorongatva kel át a Volga nyugati oldalára, és indul meg délnyugatnak és halad át szlávok lakta területeken, élükön Álmossal. (2) A visszatérő komponens a hungárus nép, mely Hungáriából (az onogur-bolgár kései Avariából) a dél-orosz sztyeppére (Szkítiába) költöző és a kazárok vazallusává vált "szavorti aszfali" (késő avar) nép, melynek élén Ed, a lebedi vajda (=Levedi törzsfő) áll.

 E két nép Kijevnél találkozik, mikor is a türk magyarok megtámadják az oroszokat, s az oroszok segítségére a hungárusok érkeznek. A magyarok legyőzik a hungárusokat (fekete kunokat), akik nem csak behódolnak Álmosnak, hanem azt tanácsolják neki, hogy hódítsa meg Hungáriát.

 A Hölbling-elmélet tisztázza, hogy a kun név nem anakronisztikus Anonymusnál, mivel a középkori kunokra csak másodlagosan és csak a Kárpát-medencében alkalmazták a kun nevet, mely egyértelműen a itteni hunok neve volt. Anonymus kunjai ezért egyértelműen fekete hunok, ahogyan e nép hagyományosan fekete hunnak tartotta Attilát is, kire uralkodóit visszavezette. Az anonymusi fekete hunok arra utalnak, hogy az avar polgárháború - ami miatt aztán a dél-orosz sztyeppére menekülnek - valójában a fekete hunok és a fehér hunok között zajlott, ám utóbbiak és a frankok szövetségének győzelmével végződött.

 Anonymus forrásai még ismerik a kazáriai fennhatóság alatt határvédelmet ellátó hungárus nemzetségek akkori előkelőit, közülük a lebedi vajdát, Edet és testvérét, Edömént. Feltehetően ők voltak a hungárusok Attila-kultuszának akkor élő tagjai, Csaba királyfi leszármazottjai. Illetve a lebedi vajda volt az, akit ma tévesen Levedinek nevezünk, s aki a kazár kagántól feleséget kapott, ám utódot nem nemzett. Valószínűleg ezt az utódhiányt töltötte be majd Árpád a vérszövetség (s talán egy frigy) révén, s vált a hungárusok fejedelmévé, Attila király örökösévé, hogy trónkövetelési jogot formálhasson Hungáriára.

 A vérszerződést (888-889 táján) ez a két idegen (vagy távoli rokonságban álló) nép köti - hiszen vérszerződés kötésének azonos eredetű népszövetségen belül nincs értelme - mely révén a hungárusok élére "Árpád zakanos" kerül, aki így a hungárusok (ungárusok avagy a szavarti aszfali nép) első fejedelme lett, ahogy erről később Bulcsú horka tanúskodik a 950-es években.

 Ezután együtt hódítják meg/vissza a Kárpát-medencét, ahol hozzájuk a bennszülött hungárusok is önként csatlakoznak. Ennek köszönhető, hogy a Kárpát-medencét gyorsan megszerzik és tartósan berendezkednek (a hungárusoknak politikai jogaik voltak a területre). Az elmélet szerint Ung meghódítása 889-re, Ugocsa és Borsova 891-re, Morávia és a Duna-Tisza köze 892-re, Morávia végleges felszámolása 894-re, Dunántúl (Pannónia) meghódítása 894-re teendő, amivel aztán befejeződött a honfoglalás. 895-ben aztán újraszervezik Hungáriát és szétosztják a hadakat, melyek élére 7 vezért állítanak: Árpádot, Szabolcsot, Gyulát, Örsöt, Kündüt, Lélt és Vérbulcsút.

 Hölbling szerint a régészet is alátámasztja a két nép együttes érkezését, hiszen embertanilag és kulturálisan is két nagy csoportba lehet osztani a honfoglalás kori sírok anyagát.

 A fentieket alapul véve az alábbiakban megfogalmazom a főbb eltéréseket a saját és Hölbling Tamás elmélete között.

 1. A honfoglalók etnikuma

 Míg Hölblingnél kettős a honfoglalók eredete, nálam ez sok összetevőjű. A honfoglalók népessége szerintem etnikailag is különböző és ezt régészeti, genetikai adatok bizonyítják. A két komponens viszont nálam is feltűnik. A megkülönböztetés azonban nem etnikai, hanem ismertségi, tagoltsági jellegű. (1) Az „ugor magyarok”, akik „keletről érkeztek” és alapvetően a PVL-ből vannak krónikás ismereteink róluk. (Álmos magyarjai).  (2) A „türk magyarok”, akik a Fekete-tenger és az Azovi-tenger közén éltek és alapvetően a DAI-ból ismerjük őket. (Levédi hadvezető magyarjai.) Etnikailag vegyes népesség, „hun utód” népek (Hölblingnél „fekete hunok”, vagy hungárusok!), akik alapvetően a Türk birodalom alattvalói voltak és nagyobb szétválásuk a 7. század végén történt. A KM-n belül élőket (főleg avarok, elő-szlávok, és egyéb „itt maradt” népesség) nem számítom a „honfoglalókba”, (mert helyben voltak), de természetesen a kialakuló magyarságba bele tartoztak.

 2. A honfoglalás megtörténte

 A koncepcióm hasonlatos Hölblingéhez, de a két komponens különbözősége miatt mégis eltérő. A „kazár vazullus”, a „szavarti aszfali”, az onugor-bolgár, a „fekete kun” rész (türk magyarok), „helyben” Etelközben, vagy a közelében élt. A 9. század közepén, valóban a Volgán átkelve, de az Oka folyó mentén vonulva megérkeznek (az ottani népek sokaságával) az ugor magyarok. A csatlakozott (kazár, bolgár stb.) népekkel létre jön a magyar szövetség (vérszerződés) és megkezdődik a honfoglalás. A vezető Árpád vezér, Álmos utódja a fejedelemségben. Levédi hadvezető szerepe megszűnt, többé nem említik a nevét.

 A nyelvi, politikai, hatalmi, etnikai azonosság tudat kérdéseiről esszéimben külön, részletesen foglalkozom.

 <!-- [if gte mso 9]> <w:LsdException Locked="false"

Mondják, hogy írásaimban csak azokat a krónikás „tényeket” veszem figyelembe, amelyek megfelelnek a magam alakította történeti képnek.  Ezt nem is tagadom.  Miért ne? Hiszen a „szakmabeliek” is ezt csinálják – csak nem vallják be! De vannak olyan tudományos értekezések, amelyek nagyon nem illenek az általam kialakított képbe! Példának JUHÁSZ PÉTER: A 9. századi szláv vándorlás. Horvátok, szerbek és morvák honfoglalása című tanulmányát hozom fel, /Fontes et Libri 2. Szeged, 2019. „.. ugy irhassak mint volt”/ amelyben igen sok ilyen állítás van összegyűjtve. Bár a Bagi Zoltán Péter szerkesztette tanulmánykötetnek az a címe, hogy „ugy irhassak, mint volt”, a célt nagyon nehéz elérni. Az alábbiakban saját álláspontomat közlöm, és -- „szabad a gazda!”!

Aki végigolvasta Juhász írását, az észreveheti, hogy a szerző alapvetően a DAI (De Administrando Imperio) „néven ismert 10. század közepi forrásunk híradásából” merít. Igaz, hogy mazsolázik -- a céljainak megfelelően -- a 11. század eleji óorosz krónikából, a Poveszty Vremenih Let-ből is, (leginkább a 35-ös lábjegyzetben), valamint igen sokat a frank-bajor és itáliai latin nyelvű évkönyvekből, életrajzok, földrajzi munkákból, valamint ezek mellett kisebb mértékben görög és szláv nyelvű forrásokból is. Ez egyrészt természetes is, mivel a Kárpát-medence és környezetének 9. századi etnikai-politikai változásait, népmozgásait -- dokumentáltan – máshonnan aligha tudnánk reprezentálni. A forráskritikák meg igen szubjektívak! A logikus gondolkodásnak itt sok szerep nem jut! De annak örülhetünk, hogy Juhász – végül is – elfogadja krónikásaink igazát, a szlávok 9. századi „bejöveteléről”. „Ez a politika a 870-es évektől az avarok gyengeségét kihasználó Szvatopluk fellépésével megbukott, aki az északi és déli morvák, más környező szláv törzsek hatalma alá vonásával a térség bajor hegemóniáját megrendítette. Pontosan úgy, ahogy Kézai megfogalmazza. Eszerint Pannóniának tíz évig nem volt királya, csak szláv, görög, német, messziánus (moesiai) és vlah jövevények maradtak azokból a népekből, amelyek Etele életében közönséges szolgái voltak. Fellépett végül Szvatopluk, Morot fia, egy bizonyos fejedelem Polóniából, aki Bractát leigázva a bulgárokon és a messziánusokon uralkodott, majd a hunok kiűzése után Pannóniában hasonlóképpen uralkodni kezdett”. De a fő kérdés, a szlávok eredete és elterjedése.

Kezdetben úgy tűnt, hogy a tanulmányban Juhász – szlávokról alkotott – történeti képe inkább hasonlít a vándormadarak életmódjának leírására, mint a történelemből a 4-6. században hirtelen előbukkant – később szlávnak nevezett – népcsoport történetének ismertetésére. Ennek bizonyítására természetesen nekem sincsenek más érveim, mint amit a krónikások leírtak, a régészek előbányásztak, a genetikusak kielemeztek. Legkevésbé a nyelvészek és a történészek eddigi hipotéziseire hagyatkozhatok, mert ezek szubjektivitása határt nem ismer. Marad a logikus gondolkodás igénybevétele. Nézzük – csak nagyvonalakban – miről is van szó?

 Juhász úgy mutatja be a 6- 9. századi szláv népet, mint különböző törzsek szervezett egységeinek halmazát, akik fejedelmeik (királyaik) vezetése alatt önálló akcióik során költöztek Közép-Európa egyik végéből a másikba. Ilyen törzsek az abodriták, a wilzek, a  guduscanik, a timocsánok, a sorbok, a fehér horvátok, a boemánok, a linonok, smeldingek. Ezek fejedelmei (dux-ok) voltak: Thrasco/Drasco, Sclaomir, Ceadragus, Liubus, Milegastus, Totilla, Ljudevit, Borna. Két bolgár szláv törzsről, az abodritákról és a timocsánokról tudjuk, hogy ki akarnak válni a bolgár birodalomból és a frankokhoz akarnak csatlakozni. Hiába küldözgeti Omurtag a követeit a frankokhoz, a császár húzza-halasztja a határkérdések elintézését. Erre Omurtag, miután 825 — 826-ban leverte a Tiszánál az abodritokat, »qui vulgo Praedenecenti vocantur«, 827-ben frank területre támadt. A bolgárok ekkor felhajóztak a Dráván, elűzték a pannóniai szlávok főnökeit és bolgár kormányzókat tettek föléjük. A harc még a következő, 828—829-es években is folyt.

Én Perevezencev véleményét osztom, aki elismeri, hogy „míg más népek vérségi alapon, a szlávok főleg területi, szomszédsági és nyelvi, később vallási alapon szerveződtek, alakítottak ki országot. Magukba olvasztottak nemcsak törzseket, de népeket is”. Munkáimban azt fejtegetem, hogy ez a keleti hatás alakította ki az ős-szláv nyelvet Közép Európában a Római Birodalom utódnépeinél, illetve a maradvány hunok egy részénél, a 4-5. század környékén. A nyelv (később a vallás) hatására – és nem vérségi alapon – jöttek létre a szláv „etnikumok”. A szlávok (sclavus) egyik legkorábbi említése a Bragai vagy Dumiói/ Dumé-i Szent Márton, egy versében fordul elő, amit az 570-es években (szenté avatása előtt) írt. Addig a szklavénoi alak volt általánosan használt.

IN BASILICA (Részlet)

Immanes variasque pio sub foedere Christi

Adsciscis gentes. Alamannus, Saxo, Toringus,

Pannonius, Rugus, Sclavus, Nara, Sarmata, Datus,

Ostrogothus, Francus, Burgundio, Dacus, Alanus,

Te duce, nosse Deum gaudent. Tua signa Suevus

Admirans didicit fidei quo tramite pergat,

Saját fordításom: Hatalmas és különböző törzsek, amelyeket te Krisztus kegyes szövetségéhez csatolsz: germán, szász, türingiai, pannon, rugi, szláv, nori, szarmata, dán, osztrogót, frank, burgundi, dák, alán - örülnek, hogy a te irányításod alatt megismerték Istent; csodálva az útmutatásaidat, mind megtanulta, hogyan térjen hitéhez. Curta a vers keletkezését az 570-es évek végére, Gabriel Fusek szlovák régész 558-ra helyezi.

Juhász Péter igen sok krónikás szöveget, történész véleményt idéz. Nem elfogult, ezért én itt csak azokat a részeket említem meg, amelyek alátámasztják azt a hipotézist, hogy a szlávság összességében sohasem volt egy nép, azonosságtudatukat kizárólag a 4-5. században kialakult pidzsin nyelvüknek köszönhetik. Ezt én – majdnem tíz évvel korábban – a Fenséges Úr című könyvemben fejtettem ki részletesebben. (BF. Fenséges Úr. Schubert Bt. 2011.) Kézirat változat:

https://szavakjelentese.blog.hu/2018/07/19/a_szlavok_eredeterol

A orosz történész, Gumiljov L. Ny. véleménye erről (nem szó szerint, Szili Sándor Az „eurázsiai” történeti paradigma tanulmányából) az alábbi: A 2. század elején bekövetkezett „passzionáris impulzus" elindította a szláv népek kialakulását. Az „akmetikus" fázisban (3-6. század) lezajlott széttelepülést követően a „törési" szakaszban (6-8. század) megszülettek a korai nyugati és délszláv államalakulatok. A kijevi székhelyű keleti szláv kaganátus a 9. század elején jött létre. Harcban állt – germán származású déli szomszédaival - a ruszokkal, majd normann uralom alá került. 939-től a kazárok adófizetőjévé vált. A 10. század végén regionális nagyhatalmi státust vívott ki magának, amikor Szvjatoszlav lerombolta a kazár birodalom fővárosát (965), Vlagyimir pedig meghódította a többi keleti szláv törzset, és alattvalóira kényszerítette az ortodox kereszténységet (986-89). (L. Gumiljov: Ritmi Jevrazii. Epohi i civilizacii. Moszkva, 1993. és Drevnyjaja Rusz i Velikaja sztyep. Moszkva, 2000).

A „szlávság” kialakulásának megismerésében a nyelvükön kívül a nevük eredete lehet a támpont. A szláv egy külsők adta népnév. Nevüket származtatják a szláv slovo=szó, slava=dicsőség, slow=mocsár, a latin sclavus=rabszolga, szavakból egyaránt. Magyarázat mindegyikre van, de a különböző jelentések, köszönőviszonyban sincsenek egymással. Kezdetben a németek minden szlávot vendnek neveztek. De a frank-germán hatalmi övezetben ezek a népek csak rabszolgák, sclavus voltak. Prokopiosz szerint a szlávok északi emberek, tehát világos bőrűek és hajúak, vadak, de igazságosak, törvények nélkül anarchiában élnek és nem tűrtek el vezetőket maguk fölött.

R. Dozy és Évariste Lévi-Provençal holland és francia neves orientalisták munkáiból tudjuk, hogy a Ṣaqāliba (arabul: صقالبة, sg. Ṣaqlabī) a középkori arab forrásokban használt kifejezés, amely a szlávokra és más közép- és kelet-európai népekre, vagy tágabb értelemben az európai rabszolgákra utalt. A kifejezés a közép-görög szlávokból slavos/sklavenos származik, amely spanyol-arab nyelven először szláv rabszolgákat jelölt, majd hasonlóan a kifejezés más nyugat-európai nyelvek jelentéstani fejlődéséhez, általában külföldi rabszolgákat jelöl. A szóval gyakran visszaélnek, hogy csak Közép- és Kelet-Európából származó rabszolgákra utal, de minden európaira és másokra is vonatkozik, akikkel az arab kereskedők kereskedtek a háború vagy a béke időszakában. „a saqaliba pedig, amely arab többese a saqlöb szónak, a. m. 'szláv', Ibn F a d l a n-nál azonban a. m. 'bolgár-török'.” – írja CZEGLÉDY KÁROLY Magyar őstörténeti tanulmányok. (BUDAPEST • 1985. 179. old.) című könyvében.

Elhelyezkedésük szerint meg kellett különböztetni őket, így lettek az Elba vidékén abodriták/obodriták (Obotriti), liutics/luicsok (Lutitiani), polábok („Elba mellettiek”), Waigri (Wagrier), valamint rethraiak (Redarier), tollenseiek (Tollenser), Circipani (Zirzipaner, lengyelül: Czerespienianie) és kessiniek (Kessiner).

 A bizánci történetírók a 6-7. században Sklabenoi és Antoi neveken, Jordanes latin nyelvű Geticájában pedig Sclaveni, Venethi és Antes neveken említ különböző csoportokat, akik a mai szlávok elődei lehettek. De Jordanes a szlávokat régi népként mutatja be, és a Visztula folyó menti venethi néppel azonosítja őket. Vele szemben Prokopiosz a szlávokat új fenyegetésként írja le, nomádként jellemzi őket, és kiemeli demokratikus társadalmi berendezkedésüket. Curta kimutatja, hogy Jordanes Konstantinápolyban dolgozott, és írott forrásokat használt, így a venethikkel való azonosításnál az idősebb Plinius Naturalis Historia című művét másoló Julius Solinust és Tacitus Germániáját használta, a gót forrás pedig minden valószínűség szerint nem szájhagyomány, hanem Cassiodorus műve lehet. Jordanes-szel szemben Prokopioszt minden tekintetben hitelesnek tekinti. A szerző szerinte a szlávokról szóló adatait az Itáliában harcoló szláv zsoldosoktól szerezte. (Curta 2001: 36–37.). /Csíky Gergely: Kitalált szlávok? A korai szlávok régészeti és történeti problémái. Hozzászólások Florin Curta könyvéhez és fogadtatásához. Korall 24./.

A 6. századtól a Vendek, Sclavenek, Antok már jól elkülönülten megjelentek a történelemben. Közös jellemzőjük a pidzsin nyelvük, és a földművelő életmódjuk volt. Kisebb összetűzéseken, lázadásokon kívül nagyobb katonai szerveződésről náluk nincs tudomásunk. Sokan, pl. L. Niederle cseh régész-történész ezt a korai nagycsaládon (zadruga) alapuló demokratikus társadalmi rendszert tartják a szláv tudat kialakulásának és elterjedésének legfőbb tényezőjének. Szerinte a szlávok a mocsár gyermekei, akik a Pripjáty-mocsaraiból vándoroltak ki, és a szláv népesség békésen beszivárogva (infiltrálódva) a bizánci antik kúltúrába annak folytatói lettek. Jól mutatja ezt a folyamatot a VI—VII. sz.-i Dnyeper-vidéki (penykovkai) régészeti kultúra, amit korábban kizárólag a keleti szláv (ant) régészet illetékességi körébe tartozónak véltek. M. I. Artamonov és I. P. Rusanova orosz régészek viszont úgy gondolják (a nagyszámú régészeti lelet vizsgálata és értékelése alapján), hogy a penykovkai kultúra nem tiszta szláv, hanem soknemzetiségű (bolgár-török, szarmata, és más). Létezésének csak a legvégén, az északi szomszédok hatására szlávosodnak el. (Генофонд.рф / Словарик / Пеньковская культура). Az antokat a VII. sz. legelső éveitől kezdve - éppen az avaroknak ellenük vezetett hadjáratát követően - nem említik többé a források. (V. V. Sedov: Formirovanie slavjanskogo naselenija Srednego Podneprov'ja. Sov. Arh. 1972. 4.). Ugyan ezt írja Kobyliński is : „602-ben az avarok megtámadták az antokat; ez az  antok utolsó említése a történelmi forrásokban”.

Általában a keleti törzset antoknak, a nyugat felé eső nagyobbikat szlovéneknek nevezték. Jellemző adóalanyok voltak az avarok, a varég ruszok, a magyarok, a germánok és a frankok számára. Az elfogott szlávokat általában rabszolgakereskedőknek adták el, akik követték a csapatokat. Amellett, hogy rabszolgakereskedőktől vettek foglyokat, más lehetőség is volt az élő áruk vásárlására későbbi viszonteladás céljából. Határátlépés nélkül lehetőség nyílt például parasztok felvásárlására a feudális uraiktól. Például a merseburgi Titmarnál (975-1018) azt olvashatjuk, hogy 1009-ben Gunzelin őrgrófot azzal vádolták meg, hogy sok eltartott parasztcsaládot adott el a zsidó-rabszolga kereskedőknek. A 8-9. században a zsidó távolsági kereskedők, a radaniták keleti útjaikon minden bizonnyal megfordultak az avarok, szlávok, bulgárok stb. lakta területeken, de állandó jellegű megtelepülésükről – a (római) városi élet kontinuitásának hiányában – nincs tudomásunk. A 10. század közepén Chászdáj ben Jichák ben Ezra ibn Sáprut, III. Ábd al-Rahmán córdobai kalifa zsidó vezírének vitatott hitelességű levele szerint voltak Hungarin országában élő zsidók is. ( HARASZTI GYÖRGY: A magyarországi zsidóság rövid története a kezdetektől az ortodoxia és neológia szétválásáig. PH.D. disszertáció. Bp. 2004.).

Az európai rabszolgakereskedelemben részt vevő radanitáknak azonban némi gondjuk is akadt. Ezek közül a legnagyobb az egyházzal volt, amely nem általában ellenezte a rabszolgakereskedelmet. mint jelenséget, hanem csak a keresztény rabszolgák nem keresztények általi birtoklását vagy megvásárlását tiltották. A kora középkori dokumentumokból egyértelműen kitűnik, hogy az egyház hogyan közelítette meg a rabszolgakereskedelem kérdését. 538-ban az orleans-i zsinat például megtiltotta a papoknak, hogy keresztény rabszolgákat adjanak át zsidóknak, akik a gazdáik elől menekülve bujkáltak a templomokban, és megváltásra kötelezték őket. 541-ben egy másik zsinat, amelyet ugyan ott tartottak, az előző rendeletre hivatkozva, kissé kibővítette az utóbbi alkalmazási körét, előírva, hogy akkor se adják át a zsidóknak szökevény keresztény rabszolgákat, ha azok nem templomokban rejtőzködnek, hanem csak egyszerűen a keresztényekhez menekültek. A szlávság körében ez azt is jelentette, hogy a kereszténység felvétele némi védelmet nyújtott a rabszolgasággal szemben. 

I. Gergely pápa (590-604) többször is foglalkozott a rabszolgakereskedelem kérdésével. Szigorúan hírdetve, hogy a zsidóknak nincs joguk keresztény rabszolgákat birtokolni és kereskedni velük. A pápa megemlítette a pogány rabszolgákat is, főleg azokban az esetekben, amikor azok fel akarták venni a kereszténységet. Az ilyen rabszolgáknak a pápa szerint meg kell adni a szabadságot. Ha például a megkeresztelkedni vágyó rabszolga már több mint három hónapig a gazdájánál volt, azaz egyértelműen nem továbbértékesítésre szánták, akkor fel kellett szabadítani. A továbbértékesíteni kívánt rabszolgákat (vagyis a nagy rabszolgakereskedelmet, a szakalibok beszerzését) a keresztények megválthatták. Ilyen pápai utasításra azért volt szükség, hogy az új rabszolgák gazdáit ne érje veszteség a rendelet miatt. A keresztény és pogány rabszolgákhoz való eltérő hozzáállás tűnik ki Agobard lyonsi püspöknek és tanítványának, Amulonak az irataiból. Amulo úgy tartotta, hogy a zsidók szabadon birtokolhatnak pogány rabszolgákat, ha nincs keresztény rabszolgájuk.

Bár Közép-Európa messzebb volt a muszlim világtól, mégis akadtak itáliai, velencei kereskedők akik szakalib rabszolgákat szállitottak a muzulmánoknak. Iván Hrebek, cseh történész, orientalista, arab fordító (1923-1993) véleménye szerint a velencei rabszolgakereskedők, vagy arab kalózok, a Balkán-félszigetről rendszeresen szlávokat szállítottak a Fatimida államba.

A magyarok a zsidósággal először a kazár kaganátusban találkozhattak.  Mint azt Ibn Ruszta tanúsítja, már ebben az időszakban, tehát még a „honfoglalásuk” előtt, a magyarok részt vettek a rabszolgakereskedelemben, a bizánci Kercsen keresztül. Lehetséges, hogy itt nemcsak a zsidó vallást felvevő kazárokkal, hanem zsidó kereskedőkkel is kapcsolatba kerültek. (Tardy L. Sklavenhandel in der Tartarei. Die Frage der Mandscharen. Szeged, 1983. S. 82). Ibn Rusztánál, és általában a középkori arab forrásokban az európai (legtöbbször vörös arcú, kékszemű, szőke, szláv, vagy északi) embereket, akiket rabszolgának (szolgának) adtak el saqāliba-nak (amely arab többese a saqlöb szónak) nevezték. Bár Ibn Fadlánnál ez „bolgár-törököt” jelent.

Az ant egy – talán a krónikások adta – elnevezés volt. A köztörök nyelvben az „ant” szó jelentése „eskü”. (A szövetséget összetartó erő). De a latin nyelvben a hangya egyik megnevezése szintén ant. (Elképzelhető, hogy a kelta bojok elszlávosodásának előzménye összefügg az ant név kialakulásával? És, hogy ebben a kulcsszó a „hangya” és a „boly”?). Akár hogy is nézzük a szlávok elődei, kialakulásukkor, azaz a 4-6. században a hangya, a szolga szerepét töltötték be, akik egyes esetekben szövetségbe (ant, vagy boj) csoportosultak. Az avarokról szóló krónikás megemlékezések ennek a nyilvánvaló írott bizonyítékai. Később maguk az avarok kezdték el a szlávok elrendezését azzal, hogy a meghódított területük peremvidékeinek őrzésére szlávokat telepítettek be, sokszor megosztva a túl nagyra nőtt csoportokat. Avar kori szlávok régészeti nyomai csak a Kárpát-medence pereméről, Zala megyéből, a felvidéki erdőzónából, a királyhelmeci, szilágynagyfalusi leletcsoport és a Medgyes-kultúra területéről ismertek. A 9. századi Alföldön nincsen nyoma szlávokhoz köthető régészeti hagyatéknak. (118. Hiv. Takács 1997. 176.; ugyanígy Bóna 1989. 90-94.) Ez lehet a magyarázata az északi és déli hasonló nevű szláv etnikumok kialakulásának. Bár Juhász azt írja a 21. oldalon, hogy: „Azonos népneveik az etnikai tudat egyik legfontosabb elemeként e törzsek etnikai azonosságára mutathatnak. Nagy földrajzi távolságuk egykori szétvándorlásukra utalhat” – a 31. oldalon idézi Francesco Borrit mondván, hogy „Borri nem látja bizonyíthatónak az északon és délen feltűnő horvát, szerb és abodrita nevet viselő népek genetikus kapcsolatát.”

A Prága-Korcsak régészeti kulturális horizont magában foglalja a feltételezett korai szláv kultúrákat az Elbától a Dnyeszterig. Egyes régészek feltételezik, hogy a Prága-Korcsak kultúra a Zarubinets kultúra folytatása (G. Lebedev), és kapcsolatban áll a Csernyahov (V. Sedov) és a kijevi kultúrával (E. V. Maksimov). Az avar kori vegyes kultúráról nyerhetünk bizonyosságot a 2017-ben Lányban (Břeclav-Lány, az avar birodalom észak-nyugati határán) talált csont-rovás felirat révén. A brnói Masaryk Egyetem kutatócsoportja a morvaországi Lány közelében talált rá egy marhabordacsont darabra, amelyen ógermán rúnaírás, pontosabban az idősebb Futhark néven ismert rúnaábécé betűi voltak láthatók. A felfedezést ismertető tanulmányvezető szerzője, Jiří Macháček szerint két magyarázat lehetséges: a csontot vagy egy germán származású, de szláv területen élő ember faragta, vagy pedig egy olyan szláv, aki megtanulta a rúnaírást, és ezzel megpróbálta az utókorra hagyni a tudását, vagy másoknak is meg akarta tanítani a Futhark-ábécét.  Szerintem pedig ez az „elszlávosodás” dokumentuma! A kutatók szerint 600 környékén készülhetett a rovás, amikor már szlávok éltek a területen. De a leletek eddig a nyelvről, az identitásról nem beszéltek, csak az életmódról adtak információt. A krónikákból tudjuk, hogy ez a terület ekkor az avarok fennhatósága volt. A régészek szerint kétség sem férhet hozzá, hogy a lelet egy szláv település maradványai közül került elő, nem a migrációs időszakban készült és került oda. Igaz, hogy rúnaleleteket cseh-morva területeken eddig nem találtak, de az életmódjukból ítélve erre nem is volt késztetés.  Az írni tudás képessége ugyanis ott fejlődik ki, ahol szükség van rá. Az épen formálódó szlávoknak a 7. században ilyen igénye nem nagyon lehetett. Se hősi múlt, se kiemelkedő vezér, se ősi mitológia, vallás ezt nem igényelte.

Florin Curta (1965- ) román származású amerikai régész-történész szerint nemcsak a szlávok anyagi kulturája, hanem maguk a szlávok is a 6. század folyamán jöttek létre. A szláv (szklaven) név Curta szerint eredetileg bizánci konstrukció, melyet arra fejlesztettek ki a Birodalomban, hogy összefoglaló elnevezésként magyarázza az Al-Duna vidéki bonyolult etnikai viszonyokat. (Florin Curta: The Making of the Slavs. History and Archaeology of the Lower Danube Region, c. 500–700. Cambridge 2001.). A könyv 4. fejezetében Curta a Duna-menti limes és erődrendszert vizsgálja a 6–7. század folyamán. Jusztinianosz az 539–540 telén lezajlott kutrigur támadás után három védővonalból álló erődrendszer építésébe fogott, hogy biztosítsa a Balkánt. Az erődök jelentős részét a 7. század elején elhagyták. Az általánosan elterjedt elmélet szerint az erődöket az avar és/vagy szláv támadások pusztították el. Az erődök pusztulása nyomán védelem nélkül maradt területre szivárogtak be a szlávok. Állítja, hogy a Balkánon nincs 700 előtti időre keltezhető szláv település. Annak ellenére, hogy Curta tagadja a korábbi migrációs elméletet, a leírt adatok továbbra is a Balkánra való bevándorlást valószínűsítik, méghozzá abban az időszakban, amikor ezen a területen egyfajta politikai vákuum alakulhatott ki. Az amerikai kutató elméletében új az, hogy számára az erődök felhagyása oka, és nem a következménye a szlávok beköltözésének. Curta megállapításai szerint tehát a szklavén nevet – bár egyes csoportoknak önelnevezése is lehetett – 6. századi bizánci konstrukcióként és az északi, Al-Duna vidéki barbárok összefoglaló elnevezéseként használták. Curta hozzászólt a Balkán szláv betelepülésének a kronológiájához is. Görögország „szláv” megszállását a 8. századra teszi, és az olympiai hamvasztásos temetőt 700 utáni időszakra datálja. (Csíky: Kitalált szlávok? Korall 24.)

Katonai igénybevételük (főleg Bizánc ellen) kifejlesztette azt a képességüket, amellyel élve a 9. század elejére az avarok egyik legnagyobb ellenségévé váltak. Lásd a krónikákban rögzített avar-szláv konfliktusok leírását. A 7. század közepén kezdtek öntudatra ébredni. Ebben nagy szerepe volt egy Szamo nevű frank rabszolgakereskedőnek, aki összefogta a lázadozó szláv csoportokat. A szlávok, felismerve Samo hasznosságát, királlyá választották. (A Fredegar-krónika szerint, 623-ban). Szamónak a szlávok törzséből tizenkét felesége volt, akikkel huszonkét fiút, és tizenöt leányt nemzett. (Dusan Kovacː Szlovákia története, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2001. 23. old.). Henri Pirenne (1862 – 1935) vallonszármazású belga középkortörténész szerint: „Szamo, a vendek országába avanturista-rabszolgakereskedőkkel jött be”, majd kifejti azt a véleményét, hogy „Szamo úr 623-624-ben maga is rabszolgakereskedelemmel foglalkoztott”. (H. Pirenne: Mahomet et Charlemagne. Brüsszel, 1937. Orosz kiadás: Анри Пиренн: Империя Карла Великого и Арабский халифат. Конец античного мира. 2011.)

Idővel, 6-8. században a szláv szó használata terjedt el, amit nagymértékben elősegíthetett az ószláv nyelvben meglévő szó és dicsőség értelmezhetőség.  Természetesen ez egy gyűjtő fogalom volt azokra, akik ezt a pidzsin nyelvet beszélték. Egyébként megmaradtak a területi csoportok – valószínű külső –  elnevezései. (Nagy számukra való tekintettel ezeket nem sorolom fel, Juhász tanulmányában is említett krónikák erről bőségesen tudósítanak). Véleményem szerint a dunai bolgárok nyelvének kialakulásában nem annyira a korábban szórványosan beszivárgott protoszláv pidzsint beszélők voltak az okok, mint inkább a honfoglaló Kuvratfi, Aszparuh kán és vitézei által 678-680 körül behozott szláv asszonyok. Így az utódaik 3-4 emberöltő múlva szláv anyanyelvűek lettek.  „A görögök és a latinok elsőként őket ismerték meg (Sclavenoi, Sclaveni), és mind ők, mind maguk a szlávok lassan az összes azonos nyelvű törzsre használni kezdték nevüket”.

„Jirecek álláspontja a balkáni szlávok keleti szláv eredetéről reálisnak tűnik. A PVL valóságos hagyományt örökíthetett meg a balkáni szlávok még egységes szláv (slovéne) nevéről, őseik a 6-7. században a későbbi Novgorod környékéről érkezhettek a Balkánra. A slovéne név a szláv írás és irodalom balkáni eredetének köszönhetően válhatott az összes azonos nyelvet beszélő törzs közös önelnevezésévé” – írja Juhász. (33. old.)

A „elő szlávság” történetének ezt a pidzsin korszakát a 9. században Cirill és Metód tevékenysége zárja le,  akik megalkották a glagolita, majd a cirill írást, és engedélyeztették a pápánál a szlávnyelvű liturgiát.

A horvát-avar viszonyt idézi Juhász is a krónikák szerint (24. old.). Azt eldönteni viszont, hogy a hét horvát testvér által vezetett honfoglalók az avaroktól elfoglalták-e Dalmáciát, Illyricumot és Alsó-Pannoniát, vagy csak eleget tettek az avar kagán utasításának olyan, mintha azon vitatkoznánk, hogy 1945-ben a szovjet csapatok elfoglalták, vagy felszabadították-e Budapestet? A lényeg, hogy az északról jött szlávok „Ezek Chroatia földjét a maguk számára alkalmas lakóhelynek látták, mert ott csak szórványosan maradtak lakosok; ezt a földet ezért vezérüktől (avaroktól?) maguknak kérték, és meg is kapták. Helyben maradva kezdték elnyomni a bennszülötteket, s erőszakkal kényszerítették őket szolgálatukra. Ez a vidék ősidőktől fogva a Curetia nevet viselte, s azok a népek, amelyeket most horvátoknak (Chroate) mondanak, Curetes vagy Coribantes [karantán?] néven szerepeltek.” „Azok a népek tehát összekeveredtek, s egyetlen nemzetséggé váltak: életmódban, szokásokban hasonlókká, egy nyelvűekké.” A 11. század eleji óorosz krónika, a Poveszty Vremenih Let a balkáni szlávokat még az egységes szláv (slovéne) néven ismeri.

Florin Curta könyvének legfontosabb és leginkább vitatottabb részében tagadja a szláv migrációt, a Prága-kultúra létét és a szlávok létrehozásáról (making of the slavs) beszél. Elmélete szerint a szláv ’ethnie’ és az anyagi kultúra is az Al-Duna vidékén Jusztinianosz erődépítési programjának következtében külső nyomásra jött létre. Mindez fontos társadalmi változásokkal együtt járt, melynek során új hatalmi elit jött létre. Az új elit fő feladata a Balkán elleni betörések megszervezése volt. A külső nyomás hatására megerősödött társadalmi versengés következtében fontosabbá vált az emblematikus stílus és ez által kialakult az al-dunai szlávokra jellemző anyagi kultúra. Curta szerint tehát a szláv a bizánci forrásokban egy összefoglaló elnevezés (umbrella-term), melybe akár több etnikum is beletartozhatott. (Csíky: Kitalált szlávok? Korall 24. 258.)

Ugyanebben az időszakban a zsidó kereskedelmi útvonalak, amelyek összekötik Kazáriát és a Ruszt a Karolingok által ellenőrzött területekkel, és amelyek majd tovább vezetnek délnyugatra, az arabok által meghódított Spanyolországba, keresztezik a Közép-Duna medencét, amely már az Árpádok területének számít. (Verlinden С Slavenhandel en economische ontwikkeling in Midden, — Oost — en Noord — Europe gedurende de hoge Middellunwen. Brussel, 1979. S. 9).

„Írásos bizonyíték van arról is, hogy a 960-as években Taksony a fejedelmi szolgálónépek szervezetének kialakítása után „bekapcsolta az országot a szomszédokkal való távolsági kereskedelembe, magyarországi mohamedán, zsidó és türk kereskedők jelentek meg a Nyugat-Európa felé is forgalmat bonyolító prágai vásáron, ahol minden bizonnyal rabszolga-kereskedelemmel is foglalkoztak, ugyanis Prága volt a X. században a rabszolga-kereskedelem központja. Szent Adalbert prágai püspök 969-ben elsősorban azért mondott le, mert nem tudott kellő hatékonysággal szembeszegülni a zsidó rabszolga-kereskedőkkel a keresztény rabszolgák adásvétele tárgyában. Néhány évtizeddel később Szent István törvénye is tiltotta a rabszolga-kereskedelmet az ország területén. De így ír erről Bakay Kornél: „A rabszolgák tehát a 11. századi magyar társadalomban is jogtalan es védtelen személyek, akiket uruk tulajdonkeppen meg is ölhet, de kiszolgáltatott helyzetükből kiemelkedhetnek vagy úgy, hogy felszabadítják őket, vagy úgy, hogy maga a király emeli fel valamelyiket. Ilyenről hallunk I. István egyik törvényében: „Ha a király a rabszolgák közül valakit a királyi udvar vagy vár élére állít, annak tanúskodását az ispánok között kell elfogadni.” A rabszolgákra azonban - minden megalázó kiszolgáltatottságuk ellenére - ügyeltek, mondhatnánk vigyáztak. Miért? Azért, mert „élő munkaeszközök”, vagyontárgyak voltak. Kálmán király egyenesen megtiltotta a rabszolgák külföldre eladását. Első törvényeink keményen tiltjak a rabszolgák felszabadítását akkor, ha nem a tulajdonosuk járt el igy”. (BAKAY KORNÉL: A magyar államalapítás. GONDOLAT • 1981.).

Magyarországi zsidókról ír Györffy György, akik nemcsak Nyugat-Európába, hanem keletre is szállították portékáikat, egészen a Dunadeltáig vagy még tovább is, ahol már nemcsak oroszokkal és bolgárokkal, hanem a keleti világ kereskedőivel is kapcsolatba kerültek. Ezek a kereskedők kapcsolták be először az országot a világkereskedelembe. Ibrahim ibn Jákub 973-ban azt írja, hogy a prágai vásáron magyarországi zsidókkal találkozott”. (Halmos Sándor Szatmár vármegye zsidósága. Nyíregyháza 2008. 11-12. o.)

A szlávoknak az ilyen típusú „vándoroltatása” inkább a tabu témák közé tartozik, pedig elterjedésüknek ez is egyik (ha nem is jelentős) formája volt. 

Befejezésül néhány szó a magyarországi rabszolga kereskedelem alakulásáról a keresztény királyság alatt.

1141 körül, egy bizonyos Gutkeled nembeli Márton nevű ispán az általa alapított Szent Péterről elnevezett csatári monostornak egykori rabszolgákat (libertini) ajándékozott, akiket a bodogi piacon vett négy kereskedőtől. (Admonti vagy Csatári kódex). A libertinus, (szabados) helyzete nem sokban különbözött a servusétól (a rabszolgáétól); a libertinus eladási ára a rabszolga 1/3-a (1, ill. 3 márka). A servus ugyanis ura szempontjából értékesebb, mint a libertinus, mert semmi libertása nincs. A libertinus kezén nem ritkán elég sok pénz halmozódott föl ahhoz, hogy megváltsa magát és közszabaddá, liberré emelkedjék. A libertinus (a servussal ellentétben) törvényes házasságot köthetett. A libertinus családokat (a rabszolga családokkal ellentétben, melyek nem törvényes házasság útján jöttek létre) nem lehetett szétválasztani. Másik példa: IV. Béla 1245. évi oklevele szerint Hontpázmány nembeli Márton az 1235 előtt Ságon alapított monostorának adott három libertinust „olyan szabadsággal, hogy erényeik és állapotuk előrehaladtával érdemesek lehetnek arra, hogy az egyház udvarispánjaivá nevezzék ki őket”. (SZŐCS TIBOR: Miből lett az országbíró? Századok 151. évfolyam (2017) | 5. szám).

 A servus Ny-Eu-ban a 11. század elejéig, Mo-on a 14. sz-ig rab állapotú szolga. A 14. sz-ra a servusok a jobbágyságba olvadtak. (Magyar Katolikus Lexikon).  Abu Hámid al-Garnáti az 1150-1153-ig Magyarországon élt arab utazó kellemesen meglepődött, amikor megtudta, milyen széles a rabszolgák választéka Magyarországon, és milyen alacsony az áruk. A fentiek azt bizonyítják, hogy Magyarországon a 12. század közepén a rabszolgakereskedelem még nagyon is intenzív volt.

  Kép:
<!-- [if gte mso 9]> <w:LsdException Locked="false" SemiHidden="true"