A finnugor őshaza hívők egyik legfontosabb alapelve a „szétvándorlások teóriája”. A nyelvekben fennmaradt, vagy sosemvolt hasonlóságokból vonnak le következtetéseket a korszakolásra és a területi elrendeződésre. Az életmódváltozás, alapvetően csak a szókincset érinti náluk, pedig ennek sokkal döntőbb szerepe lehetne a nyelvrokonság megállapításában is. Gondolok itt szerintem a legfontosabbra, a rabszolgatartásra. A rabszolgák „beszerzése”, foglalkoztatása, mennyisége, minősége – alapvetően befolyásolta az eurázsiai népek korai (bronzkori) nyelvi alakulását. Egy-egy területfoglalás nemcsak új vadászterületek, legelők megszerzésére irányult, hanem a rabszolgák beszerzésére is. Nézzük meg, kiknek volt szüksége rabszolgákra az eurázsiai sztyeppén és tőle északabbra? Azoknak a népeknek, akik később északra húzódtak (hantik, manysik, szamojédek) és megtartották (vagy visszatértek) a halász-vadász, rénszarvastartó életmódra – nemigen kellettek rabszolgák. Csak zavarta volna őket a „normális” életvitelben, sok hasznukat nem vették volna, legfeljebb „családszaporításra” használták őket. Az ő nyelvükben az idegen nyelvek szubsztrátum (maradvány) hatása nemigen érvényesülhetett. Ott, ahol már a letelepült, árútermelő gazdálkodás (állattartás, földművelés) kezdett kialakulni a rabszolga már fontos szerepet kapott a gazdálkodásban és a védelemben (harci feladatokban) is. Számuk még nem volt jelentős, de befogadásuk már érezhető hatást gyakorolhatott a tartóik nyelvére is. Ha a közösség fejlettebb népek befolyása alá került, akkor már adsztrátum hatások alakulhattak ki a nyelvben, a körülményektől függően. „Kétféle módja van annak, hogy az egyik nyelv hasson a másikra: az egyik, hogy a kulturálisan domináns nyelvből kölcsönöz a kevésbé domináns, a másik, hogy nyelvcsere után az egykori anyanyelv bizonyos elemei megőrződnek az új nyelvben – ezt szubsztrátumhatásnak hívják. A kétféle hatás azonban általában a nyelv eltérő alrendszereire hat: a kölcsönzés elsődlegesen a szókincset érinti, legalábbis a nyelvi érintkezések első szakaszaiban, a szubsztrátum hatása viszont elsősorban a nyelvtanban és a hangtanban jelentkezik”. (Honnan jöttek a török nyelvi formák a magyarba? – Sándor Klára nyelvész a Mandinernek. 2020. november 21.)

Az európai sztyeppén nem csak az éghajlatváltozás, vagy az új legelők keresése miatt vándoroltak. Amikor az egyik nép „kiszorította” a másikat, nem öltek meg mindenkit a legyőzöttek közül. Kezdetben ágyasnak, szolgának, árunak tartották a rabszolgákat, de a földművelés elterjedésével ez megváltozott. „Ki más volt a római nép hívebb szövetségese, mint aki a legmakacsabb ellensége volt? Mi lenne ma a birodalomból, ha a jótékony előrelátás nem gondoskodott volna arról, hogy a legyőzöttek összeolvadjanak a legyőzőikkel?” – írta 52-ben Seneca. Természetesen egy törzsszövetségben még nem lehettek „birodalmi” állapotok, de a középkorra ez a szemlélet megerősödött. A „szolganép” nyelvi szerepe is nőtt.

A kapcsolatok ilyen szintű ismertetése után, térjünk vissza a nyelvre és a genetikára. Elismerve a nyelvészek szorgos összehasonlító munkájának főbb eredményeit (és nem vitatva a részleteket!), nézzük meg valóban szükség volt-e a magyar elődök őseinek, és a nyelvileg hozzánk legközelebb álló manysi és hanti ősök közös származására? Hogy volt kapcsolat, azt valóban igazolta az archeogenetika. „Pamjav és kutatótársai úgy fogalmaztak: „Vizsgálataink eredménye szerint az N1c haplocsoporton belül elkülöníthető egy L1034-es jelzővel illetett mutáció (SNP változás), amely a manysi és magyar/székely N1c minták jelentős részében megvolt, míg az ugyancsak vizsgált burját, mongol és finn populációkból hiányzott (Fehér és mtsai 2014). [...] A fenti észrevételek alapján jó okunk van azt feltételezni, hogy az N1c-L1034 alcsoport ugor kori örökség a magyar és manysi génállományban.” – olvashatjuk a wikipédián (Finnugor őshaza). A finnugor alapnyelv egységét kb. i.e. 2000-ig, az ugor egységet i.e. 1000- 500-ig tételezik fel a nyelvészek. Az uráli egység korszaka  (amikor a finnugor és a szamojéd nyelvek még egységet alkottak, kb. i. e. 4000-ig tartott.)

Az orosz szakirodalomban úgy tartják, hogy a manysik etnikai csoportként az uráli neolitikus kultúra helyi törzseinek és a délről Nyugat-Szibéria és Észak-Kazahsztán sztyeppéin és erdőssztyeppén át költöző ugor törzsek egyesülése eredményeként jöttek létre. Kezdetben a manysik az Urál hegység nyugati oldalán éltek.  Végül is ez megfelel a MKI 2022. május 30- híradásának (Teljes genom vizsgálatokkal derítettünk fényt a hunok, avarok és honfoglaló magyarok származására), amelyet a Current Biology szaklapban is közzétettek: „A magyarok ősei a mezsovszkaja kultúra és a szamojéd nyelvű nganaszánok keveredésével létrejött protougorok voltak, ebből a csoportból váltak ki, és indultak észak felé a mai legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik. Az ázsiai szkíta protougorok ezt követően keveredtek a korai szarmatákkal, amit egy második keveredés követett az európai hunok elődeivel, közvetlenül a hunok európai hódítása előtt”. A fentiekből az következik, hogy egy erdei, halász-vadász nép találkozott és összejött egy fejlettebb, déli lovas-nomád közösséggel. Erre az esetre, fentebb, adsztrátum nyelvi hatások kialakulását írtam, mert nem tudni melyik nyelv lett az uralkodó, és melyik az átadó? Tudjuk viszont, hogy később a manysik átkeltek az Urálon, és a hantikkal együtt északra vonultak. Nyelvük az obi-ugor nyelvek csoportját képezi. Később a maradókat a 4. században a hunok sodorták magukkal nyugatra, mint ahogyan az MTI cikkében is írva vagyon. Mivel a manysi nyelv jelentősen eltér a magyartól (nem értik egymás nyelvét), a hun nyelv pedig ismeretlen, logikus, hogy a találkozáskor a nomád déli nyelv csak a manysi (maradvány hatást kifejtő) szubsztrátuma lehetett. (És a magyaré is, mint ahogyan Gao Jingyi, a Pekingi Nemzetközi Tanulmányok Egyetemének oktatója írta 2013-ban (Huns and Xiongnu identified by Hungarian and Yeniseian shared etymologies. Jingyi Gao, Central Asiatic Journal). De ez koránt sem jelenti azt, hogy „a magyarok ősei a protougorok” lettek volna! A mai magyar nyelvnek nem maradt fenn olyan rokonnyelve, amelyet – a nyelvi képzettséggel nem rendelkező – anyanyelvi beszélője megértene.  Miközben az összes finnugor nép genetikailag rokon a másikkal, kivéve a magyarokat. Ez csak azt jelentheti, hogy őseink adták át a nyelvüket az ott talált őslakos szibériai és altaji népeknek. Ennek az ősi (szkíta?) nyelvnek – vagy nevezhetjük „eurázsiai szupernyelvnek” is -- az egyenes ági leszármazottja a magyar. Egy példa lehet erre a „beoltásra” az ősszamojédok története: „A mai szamojéd nyelvek fő ágainak egymás közötti viszonya „robbanásszerű”, „ugrásszerű” szétválási folyamatra utal, a viszonylag egységes ősszamojéd nyelvközösség gyors felbomlására. A felbomlás oka lehetett külsődleges. Itt helyénvaló megemlíteni, hogy miután a Kr. e. 2. században a hunok betörtek a minuszinszki völgykatlanba és a vele szomszédos területekre, Dél-Szibéria történetében hosszú, viharos korszak vette kezdetét, s ez jól nyomon követhető a régészeti anyagon (gyors, nem evolúciós jellegű kultúraváltások, a harcossírok számának növekedése) és részben a történelmi dokumentumokban (a régi kínai krónikákban)”. (Szamojédok. Finnugor Tanszék. Eugen Helimski, Fordította: Katona Erzsébet). „Nyelvünk szókészlete, grammatikája közös gyökerű a szkíta-hun utód népekével, pl. mongol, török. Az uráli nyelvcsaládba sorolt nyelvekkel való kapcsolatoknak a fő oka, hogy a szkíta-hun típusú népek északi irányba vándorolva vitték a nyelvüket, a kultúrájukat és ott nyomot hagytak” – írja Czeglédi Katalin. (CK: A szkíta-hun nyelvek. 68. o.)  

A hegyekkel körülvett, folyókkal szabdalt, viszonylag kellemes éghajlatú Hakasz-minuszinszki-medence az ősi dél-szibériai civilizációk egyik fontos központja volt. A bronzkorban különösen fontossá tették gazdag réz-, vas- és más ásványi lelőhelyei. Ősi temetkezési helyek, régészeti lelőhelyek sokaságát tárták fel, a sírokból a bronzkori karaszuk-kultúra (i. e. 1500–800) és különösen a tagar régészeti kultúra (i. e. 7. és 2. század), majd a későbbi tastiki kultúra sok emlékanyaga került elő. A Karaszuk-kultúra egyik legfontosabb komponense a nyugatról érkezett andronovói kultúra, egyéb komponenseit ezen túl a helyi afanaszjevói, okunyevói, valamint a szomszédos Mongólia, Kazahsztán és Kína kultúráiban keresik. (wikipédia) 

Amikor Csáji László azt nyilatkozta egy interjúban, hogy „Engem nyelvünk hanti és manysi rokonsága a gyakorlatban győzött meg, ezt követően a nyelvészek elméleti fejtegetései is hitelesnek tűntek.” – bizonyára nem a rokonság alapdeffiníciójára gondolt, hogy „nyelvrokonság akkor áll fenn, ha az egy közös ősi nyelvre vezethető vissza”, mert ezt nem tapasztalhatta csak azt, hogy „milyen megdöbbentő hasonlóságok vannak az obi-ugor nyelvek között” (Az alternatív történelem és a felújított ősvallás zsákutcái - interjú Csáji László Koppány kulturális antropológussal, Konzervatorium I 2009.11.14.) Természetesen a szétváláskor, a hunokkal együtt L1034-es jelzővel illetett változatot adó ősök is kerülhettek a honfoglalók és a székelyek soraiba. Közben eltelt több mint ezer esztendő…A székelyekről olvashatunk Hakan Aydemır: A székely eredetkérdés megoldása című könyvben. A dolgozat egy új nyelvtörténeti módszert alkalmazva a székelyek eredetkérdésének megoldását adja. Bemutatja a kínai források nyelvészeti-filológiai elemzése alapján a székelyek eddig ismeretlen korai történetét, tárgyalja kronológiai sorrendben a vonatkozó forráshelyek alapján az 581–715 közötti eseményekről szóló legfontosabb, a székelyek történetével kapcsolatos részeket, különös tekintettel a 7. századi Suishu (隋書) és a Beishi (北史) című munkákra. Bemutatásra és etimologizálásra kerül a kínai forrásokban előforduló, székelyekre vagy azok csoportjaira vonatkozó összes népnévi variáns, s ennek kapcsán megállapítható, hogy a kínai források valamilyen „szekel” alakra visszamenő alakváltozatai az egykori Keleti Türk Kaganátus területén élő keleti székelyekre és csoportjaira, az „eszkel” és „eszkil” alakokat tükröző alakváltozatok pedig a nyugati székelyeknek a Nyugati Türk Kaganátus területén élő csoportjaira vonatkoznak. Ugyanakkor a Qarshi (Üzbegisztán) és a Fergana között talált 4–5. századi érméken szereplő „eszkelek” népnevet etimologizálva bebizonyítja, hogy a székelyek korai történelmét a 4. századig biztosan vissza lehet vezetni: 350–370 között a délnyugatra menekülő Altaj-vidéki hunok és a különböző tiele törzsek között a későbbi „szekel” törzs ősei is ott voltak, akik a Balhas-tótól az Amu-darja alsó folyásáig terjedő vidéket vették uralmuk alá. A Tola-folyó (Mongólia) északi részén élő székelyek egy csoportja elszakadva a későbbi „szekel” törzs őseitől, a 370 körül nyugat felé menekülő hunokhoz csatlakozva érkezett a Kárpát-medencébe, és innen ered a hun és az Attila-hagyományuk is. Itt átvészelve a gepida, majd az avar uralmat, a honfoglaló magyarokhoz csatlakoztak, és végül a magyar nyelv és kultúra presztízs helyzete miatt idővel nyelvet is váltottak. (Hakam Aydemir: Türk Tarihinin Kaynakları Olarak Eski Türk Boy Adları – Kökenbilgisel Bir İnceleme (A régi török törzsnevek mint a török történelem forrásai – Etimológiai elemzés). Istambul, 2021.)

Az utóbbi időben közzétett rengeteg „szenzációs” őstörténeti tudományos felfedezés ellenére, érdemes elgondolkodni Csáji csaknem tíz évvel ezelőtt egy interjúban feltett kérdésein: „Újra kell gondolnunk néhány alapelemet. A tapasztalatok a néprajzi és antropológiai terepmunkákban azt mutatják, hogy az ethnosz-modell nem használható elméleti alap. Mára az etnicitást másként szemléljük, mint húsz, vagy ötven éve. Fel kell ismernünk, hogy korábban is létezett például kettős identitás, hogy az egynyelvű és egykultúrájú helyszínek keresése a nemzetállamok és nacionalizmusok korának retrospekciója, visszavetítése. Felteszem a kérdést: biztos, hogy célravezető az, amikor – akár a magyaroknak, akár a germán népeknek, a románoknak vagy más népeknek – jól körülhatárolható, homogén területeket, őshazákat keresünk? Miért abszolutizálunk egy vélt kulturális szálat, „vérvonalat”, nyelvi kapcsolatot a „visszanyomozás” során? Biztos, hogy célravezető, amikor homogén, egymástól elhatárolt körökbe rajzoljuk a különböző népeket a sztyeppezónában, és ezeket vándoroltatjuk? És egyáltalán: miért nem számolunk a honfoglalás után – akár a Kárpát-medencében – „rokonná váló” népekkel? Túl messzire vezetne annak bemutatása, mennyire saját prekoncepcióink rabjai voltunk, amikor a rokonságot kerestük. Márpedig a tudós szerepe az is: ne csak hangzatos, kész válaszokat adjon, hanem tanítson meg jobban kérdezni”. (Heti Válasz Online, 2013.09.16-án).Ha megnézzük a magyar nyelv fejlődési sémáját, ahol az „urál-altáji” alapnyelvek alatt a nyugatról és délről Szibéria irányában  beáramló sztyeppei koinét értem, akkor a szamojéd, hanti-manysi nyelvek vonatkozásában (a saját fejlődési ábrájukon) ez az alapnyelv szubsztrátumként viselkedik (a nyelvet váltók az eredeti, artikus övezetbeli nyelvük bizonyos jellegzetességeit átviszik a az újonnan átvett nyelvbe, és az ott rögzül), és hasonló képpen alakult a finn-permi (balti) nyelveknél is. Innen származnak azok a nyelvi hasonlóságok, amelyekre alapozva a nyelvi „rokonság” megállapítást nyert. Mint láthatjuk – ehhez azonban közös eredetre nem volt szükség.  Régészeti kultúrákban ez a KM – jamnaja – zsinegdíszes – andronovó útvonal. Nem kell kétségbe vonni, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, csupán a rokonság fogalmát nem a származáselmélet alapján kellene megfogalmazni, illetve ki kellene terjeszteni a „nem vérszerinti” rokonokra is. A 70-es évekre ugyanakkor minden „õshaza-elmélet” (az indoeurópaihoz hasonlóan) megdõlt, akárcsak az egyirányú õstörténeti kutatás elve! A kérdésre, hogy i. e. 5000-tõl visszamenõleg, nyelvközösséggé válásának idején hol élt ez a népcsoport, a finnugorisztika nem is kereste a választ. S bár a kezdeti folyamatok eredõit és színtereit ma sem ismerjük, származásunk irányait az antropológiai kutatások déli irányból – a Kaszpi- és a Fekete-tenger, a Kaukázus és az Altáj vidékei felõl – adják meg, kimutatva a népességünk zömét képezõ turanid, pamíri europid, mediterrán, nordoid (de ez is erõsen mediterrán) és cromagnoni típusokat. Veres P. Tibor megállapítása szerint az õsmagyarság – akárcsak az iráni szarmaták – a „protoeuropid ugor és mediterrán szkíta populációk keveredése”.(FODOR GÉZA: A GENEZIS HIÁNYZÓ KÖNYVE. Kovács Vilmos: Kik voltak…? Nyelv- és õstörténeti írások a honfoglaló magyarság kialakulásáról. EGYÜTT 2008/3 MELLÉKLET.) 

„Azt hiszem, ott történt a baj, hogy az összehasonlító nyelvészetben (legalábbis a magyarban) a rokonság és a származás különbsége kezdettől fogva nem volt elég tudatos. (Hiszen – jusson eszünkbe – ez a nyelvészet eleve azért született meg, hogy a származásunkra derítsen fényt.) Ha szóba került is a különbség, nem a nyelv származására vonatkozott elsősorban, hanem arról szólt, ami majd minden tankönyvnek ott áll mindjárt az elején, hogy ti. a nyelvrokonság nem jelent okvetlenül etnikai rokonságot is. (Ez a kijelentés azonban általában csak azon az egy könyvoldalon érvényes, a következőtől a könyv végéig jórészt el van felejtve.) Ha pedig a származást is a CSALÁDFA  metafora szerint próbáljuk látni, akkor abba csak egyetlen ág fér bele, amely pedig a GYÖKEREK metafora látásmódja szerint csak egyike a soknak, még ha talán a legvastagabb is” – írta Szilágyi N. Sándor az 1999-es tanulmányában. (Szent mókus, avagy a módszertan buktatói”. 356).

A magyar nyelv kialakulását bemutató sémámban én is meghagytam az „urál-altáji” megnevezést, hiszen több mint tizenkétezer évvel ezelőtt, az európaiak és az ázsiaiak keveredése éppen itt, az Altájban történhetett meg. Megtartva természetesen Pusztay alapötletét, hogy az alapnyelv a különböző korábbi nyelvek közeledéséből jött létre. Az ősi időkben -- a katalán kutatók szerint -- az Altáj-hegység vízválasztó volt az európai és az ázsiai népek között, ugyanis a sztyeppe közepén helyezkedik el. Ettől nyugatra európai, keletre pedig ázsiai népesség élt évezredeken át. A 2012-es genetikai kutatások (Katalán Paleontológiai Intézet és az Evolúcióbiológiai Intézet, az UPF-CSIC) azt sejtetik, hogy a keveredés az Altáj keleti vidékein történt meg az ázsiaiak és az európaiak között, ráadásul a kapcsolat még a vaskor előtt jött létre. A keveredés előtt pedig a két népesség még a hegység két oldalán helyezkedett el. A 2005 és 2007 között európai és mongol kutatók által felderített, fagyott, mumifikálódott maradványok - több mint húsz sírt tártak fel - alkalmasak voltak genetikai vizsgálatok elvégzésére is. Régészetileg a sírban talált tárgyak és a szintén elföldelt lovak igazolták, hogy szkítákról van szó. (ORIGO. Szegő Iván Miklós cikke. 2012.11.14.). A szkíta kultúra technikai fejlesztései pedig - amelyet valóban az ázsiaiak vettek át az európaiaktól - elősegítették azt az expanziót, amelyet alapvetően az ázsiai népesség növekedése váltott ki. „A tanulmány azt is sejteti, hogy az ázsiai népesség vette át a nyugatról jövő szkíta kultúrát, amely mind technológiájában, mind társadalmi berendezkedésében fejlettebb volt az övékénél” -- írja. Korábban is (Vámbéry Ármin, Munkácsi Bernát, de még Reguly Antal is), a XX. század második felében és napjainkban szintén kimutatták már, hogy az õsmagyarság antropológiailag, nyelvileg, tárgyi és szellemi mûveltségében már az i. e. XII. századtól kezdve együtt, szorosan egymás szomszédságában élve óiráni népcsoportokkal magán hordozta azokat a jegyeket, amelyek nem csak rokonították azokkal, de meg is különböztették tõlük. Évezredes keveredések is közrejátszottak az etnikai arculat kialakulásában, amelynek formálódásában Veres P. Tibor szerint „nem lehet fi gyelmen kívül hagyni az iráni (óperzsa), mindenekelõtt pedig a szauromata csoportok hatását”. Ez a keveredés viszont a délugor és az óiráni (fõként szauromata) csoportok viszonylatában több mint háromezer évvel ezelõtt kezdõdött, ami egy hosszú folyamat eredményeként megteremtette az õsmagyarság etnikumának, kultúrájának kialakulását. Ekkor született meg az a minden kezdetlegességét magán viselõ õsmagyar nyelv is, amelyet több kutató az ugor és az iráni nyelvek szövetségébõl vezet le. (Lásd: Fodor Géza: A genezis hiányzó könyve)

De az „újdonságok” átvételét általában szavak, fogalmak átvétele követi. ( Ez sarkalatos érve a finnugristáknak, amikor az életmódváltással kapcsolatos „jövevény” szavaink eredetét magyarázzák!) Tehát nyugatról (Európa felől) jövő szavak keveredtek ázsiai származásuakkal.

A szkíta indoeurópai nép volt, amely nomád pásztorkodással és lótenyésztéssel foglalkozott. Végigvágtattak az i. e. 7-2. század között az eurázsiai sztyeppéken, egészen a KM-től az Altáj-hegységig. „A katalán kutatók a genetikai elemzésekkel most azt mutatták ki, hogy a vaskorban a szkíták "tökéletes ötvözetét" alkották az európai és az ázsiai népességnek: a szkíta kultúra Altáj-hegységbeli képviselőinek a genetikai állományában ugyanis pontosan 50-50 százalékos arányban találtak európai és ázsiai leszármazási ágakat. Ez a mitokondriális DNS leszármazási vonalainak és szekvenciáinak elemzéséből derült ki” – áll a Szegő riportban. „A mostani felfedezés azért jelentős, mert korábban az Altáj-hegység nyugati vonulatainál (a mai Oroszország és Kazahsztán területén) élő népességben csak európai, a keleti, mongóliai részeken élőknél pedig csak ázsiai leszármazási vonalakra bukkantak a kutatók. Vagyis eddig nem találtak genetikai keveredésre utaló nyomokat” -- állítják. Van erre nyelvi példa? Megpróbálok egyet bemutatni. És ez egy általános alapszó, a Víz! (Magyar: víz, észt és finn: vesi, mordvin: ведь ved, permják komi: ва va).    

Finnugor nyelvet beszélők területén általános a va víznév. Ugyan ez mondható el a törökös nyelvterületeken a su szóra. Ahol a két nyelvet beszélők tartósan találkoztak, megtalálható mindkét változat. (Lásd Oroszország, Ukrajna, Magyarország stb.) Sőt együtt, egy névben is előfordul: Csuszova(ja). Река Чусовая. Из разноязычных компонентов со значением «река» или «вода»: чу + су + ва. Где тибетское «чу», тюркское «су», коми-пермяцкое «ва». De hozzátehetnénk a negyediket is: я̄ - folyó (a manysiban). Itt a víz jelentése: вит.

Kungur városnál (57.4333, 56.9333), folyik a Szilva nevű folyó. Orosz magyarázat: szil – olvadó, va – víz. (Сы́лва от коми-пермяцк. сыл — талая, ва — вода). Vele rokon a „Sziva” folyónév is. A Sziva az 56.8181, 53.9016-os koordinátáknál torkollik a Káma folyóba. A Káma vízgyűjtő területe tele van -va végződésű folyónevekkel! (Tulva, Obva, Uszva, Inyva, Jájva, Kolva, Pilva stb.) De lehet kapcsolat a germán és kelta nyelvekkel is. (IE és uráli nyelvek keveredése, lásd az Árva folyónévnél. Vonaldíszes>zsinegdíszes kultúrák)

Szu (су — вода, река, тюрк.) Példák: Száriszu (Сарысу́) kazah folyó, valamint a krimi Alma folyó mellék ága. Ugyan itt a Szavluk-Szu folyó (Савлу́х-Су); Szuuk-szu a Krimben ( Суук-Су — переводится как «Суук» — «Холодная», «Су» — «Вода»); Akszu (Аксу) folyó a Tarim-medencében, Tadzsikisztánban, Kazahsztánban, Törökországban, Üzbegisztánban; Мрас-Су a Tom mellékfolyója; Van a Krimben folyó és vízesés „Ucsan-szu” (Учан-Су, что значит Летящая вода). A Szudak (Судак) krimi-tatár szófejtése: су — вода, даг — гора.

A magyarok meg behozták valamikor (a szláv telepesek előtt) Szkítiából a Szil-va pataknevet, ami az idők folyamán Szinvára változott. Ez történhetett akár 960 körül is, amikor „a Volga-vidékén a hat bolgár-török törzs között belső harc tört ki, ebből a polgárháborús helyzetből menekült egy csoportjuk Magyarországra. Legrégibb településhelyük a pesti római erőd volt (a mai Március 15-e téren). Pest megyében a Mende község melletti Bille, és az Izsák község melletti Bocsa-puszta neve a két volgai-bolgár vezér nevét őrizték meg. De ezeken kívül még a Fejér és Szabolcs megyei Bolgár(di) vagy Polgár(di) helynevek is egykori letelepedésük emlékét őrzik.” – Az idézet a Muszlim főszerkesztőjének, ED Ferencinek Baskíriai bolgár-törökök Magyarországon című írásából való. Van magyar folyév is bőven: Tolcsva-patak, Bódva, Száva, Dráva, Berva-patak, Szolyva-patak (Szvalyavka), Jalova-patak, Árva stb. A szelektálás természetesen szükséges. Lehet, hogy a Száva folyónév valóban IE és az újlatinból, vagy a germánból származik. Harald Bichlmeier úgy gondolja, hogy „A magyarba a víznév Száva alakban került át, az átvétel ideje pedig minden bizonnyal a honfoglalás korára, a 9. századra tehető. Az átvétel valószínűleg a szlávból történt: a Kárpát-medencébe érkező magyarok vélhetőleg olyan formában hallották a folyónevet, amelyben a tőszótag magánhangzóját hosszan ejtették (pann.-szl. */'sā̃u̯ā/ > közszl. */sā̊'u̯ā̊/, illetve */sāu̯ā́/ > (nyugati) ősdélszl./őshv. */sāva̋/). Elméletileg elképzelhető a területen maradt újlatin nyelvű néptöredékektől való átvétel is (az újlatin */'sāu̯u/, illetve */'sāu̯ọ/ formában), de ez nem valószínű”. (Harald Bichlmeier: Néhány megjegyzés a pannóniai víznevek legrégibb rétegéhez I.  Névtani Értesítő 38. 2016: 131–142.) Minden esetre ismert, hogy a rómaiak már a Savus nevet használták a folyóra. (Sztrabón „Geógraphikájában”: Saüs és Noarus a folyó neve). Az, hogy a magyarok egy része (sőt az avaroké is), olyan területről érkezett, ahol a -va víznév gyakori volt – szóba se jöhetett az elemzéskor. Pedig a magyar Szuha, Szuhaj se mindig „száraz”! A görög fosztóképzővel ellátott szu nem más, mint a vízmentes = (száraz) aszú. (Szerintem!). A Drávát már Strabo és Ptolemaeus is említi; nevét a keltáktól kapta, kik K. e. 350-336. Pannoniát elfoglalták és kiktől nevét a görögök és rómaiak elfogadták. (Pallas Nagylexikon). Az Árva folyó nevére több (germán, kelta) magyrázat is van. Az egyik: Az Arva szót gael eredetűnek tartják. A kelta (ógal) arvos, arva szó gyors folyást, fürge vizet jelent; hegyi folyók és patakok jellemzője. (Rýchla voda, rýchly tok. Kotin és boj kelta törzsek éltek a környéken. Wikipédia: Oravská župa).

 https://szavakjel

Eltelt jópár év azóta, hogy a magyar honfoglalásról kialakítottam a saját elképzelésemet. Ezeket a bloggomon tettem közzé, illetve az internetes oldalakon esetenként szóvá tettem. A lényeget el lehet olvasni az alábbi linkek megnyitásával: Az igazi kettős honfoglalás  Kiegészített változat (I.) 2018. január 21. - nakika ; Az igazi kettős honfoglalás (folytatás) Kiegészített változat (II.) ; A magyar honfoglalásról  2020. október 30.

Itt megtalálható az a térkép is, amelyet 2017-ben készítettem, a magyarok vándorlásának bemutatására, úgy ahogyan én megismertem a rendelkezésemre álló információkból. Szöveges magyarázat az írásaimban található. Most, 2022. derekán, összehasonlítottam a MKI viszonylag friss álláspontjával, amelyet egy genetikus, Török Tibor és egy régész, Makoldi Miklós prezentált az M5 TV csatorna „Tőkéczki és Takaró: Történelem és irodalom mindenkinek” című műsorában „Büszkék kell legyünk arra, hogy a legerősebb sztyeppei népekkel, a szkítákkal és a hunokkal állunk rokonságban”  címmel, ahol bemutatták a fenti térképet is. (MKI, 2022. júni. 4.). A térkép, az előadásban elhangzottak alapján magyarázom a saját hipotézisemet, az egyezőségeket, illetve az eltéréseket.

Fő vezérvonala az elképzelésemnek, hogy a magyarok elődeinek nem volt egy konkrét „őshazája”, mert a magyar nyelv ősi változatát kialakító, megőrző,  továbbadó csoportok szétszórtan megtalálhatók voltak az Alpoktól az Altájig, a Kaukázustól a tundra vidékéig a krisztusi időket megelőző évszázadoktól a mongol- (tatár) járásig.  A 4. századi nagy hun nyugatra-áramlás, majd az ezt követő keleti visszavonulás alakítja ki azokat a sztyeppei népcsoportokat, amelyek között a „magyartudatúak” kezdenek elkülönülni. Ekkor kezdenek róluk írni – elsősorban arab-perzsa, majd bizánci krónikások, különböző népneveken, amelyeket a későbbi kutatók a magyarok elődeire vonatkoztatnak, különböző megalapozottsággal. (BF: Mese és valóság ). Magyar elődökre a korábbi időkből csak akkor hivatkozok, ha a magyar nyelv kialakulásáról van szó. A térképemen ezért nincs is 4. századnál korábbi állapot feltüntetve. Egyébként Bakay Kornél tézisét fogadom el: „Magyar népnévvel jelölt eleink két etnikai tömbből alakultak ki: az Urál hegységtől nyugatra-délnyugatra eső vidéken, ill. a Fekete-tenger feletti térségben megtelepedett szkíta-szarmata-hún etnikumból, valamint az Urál-hegységtől délkeletre eső közép-és belső ázsiai, ill. részben a Kubán-vidék szkíta-szarmata-alán gyökerű hún (xiongnu) etnikumból (III/284), az európai és az ázsiai Szkítiában (III/285).” /Tételvázlatok (tézisek) és összefoglalók az Őstörténeti Kerekasztalhoz. (Hotel Sofitel, Budapest, 2009. március 28.) Bakay Kornél tézisei/. 2022-ben, egy körülbelül nyolcvan méter átmérőjű kunhalom feltárásakor a Surjány melletti szántóföldön gazdag szarmata falut, emellett avar, illetve honfoglalás kori sírokat is találtak a Damjanich János Múzeum régészei. Maga a halom nagyjából négy és fél-ötezer éves. Erre épült a szarmata falu, körülbelül ezernyolcszáz évvel ezelőtt. A kora avar sírok nagyságrendileg ezernégyszáz, a honfoglalás koriak pedig ezer-ezeregyszáz évesek – helyezte el a leleteket időrendben dr. Mali Péter, a Damjanich János Múzeum régésze. Mint mondta, a feltárt szarmata település nem volt nagy kiterjedésű, viszont gazdag lehetett, mert nagyon sok római kori leletanyagot találtak a területén. (szoljon.hu, 2022. 08. 25.)

A 4. században a hunokkal óriási néptömegek (közöttük olyanok is, akik leszármazottai a magyar honfoglalás részesei lettek) vonultak keletről nyugatra. Elfoglalva a KM-t, birodalmukba olvasztották a helyi lakosságot. Rövid uralmuk végén a nyomukban új világ kezdődött keleten és nyugaton is, amelyben már megjelentek a magyarokra utaló jelek, és ettől kezdve érdemes magyar őstörténettel érdemben foglalkozni. (Szerintem). A térképemen egy piros nyíl jelzi a hunok és az avarok nyugatra (pontosabban a KM-be) vonulását. A magyar elődök zöme ekkor a dél-uráli sztyeppevidéken éltek, valahol a Nyugati Türk Birodalom fennhatósága alatt. Egy zöld (kétirányú) nyíl jelzi a mozgásukat, ami végül is megfelel a MKI térképén az Altáj felől jövő, majd Ny-Szibériában, ill. Magna Hungária-Baskíriában ábrázoltaknak. Eltérés van közöttünk abban, hogy nálam egy kérdőjeles szürke nyíl megengedi egyes törzsek nyugatra (Meótisz vidékére) vonulását, míg a „Káma vidékének”, ekkor még nincs jelentősége nálam. Ahogyan P. B. Golden, amerikai történész írta: „A törökök összekovácsolódtak a közép-ázsiai szkíta népekkel, ászikkal, avarokkal, kangarokkal. A török és szkíta népesség keveredése új népalakulatokat is életre hívott” – ezek között lehettek a később „magyar tudattal” rendelkező törzsek, akik nyelvükben megmaradtak az ősi közvetítő nyelv mellett. (Peter Benjamin Golden: An introduction to the history of the Turkic peoples: Ethnogenesis and state-formation in medieval and early modern Eurasia and the Middle East.   en: O. Harrassowitz, 1992).

A MKI térképén egy VII- VIII. sz vándorlás van jelezve Ny-Szibériából „onogur” területre, majd a Kaukázus felé. A közös ebben, hogy a 7-8. században magyarelőd feltételezés van a Kászpi és a Fekete-tengeri sztyeppe vidékén. Nálam ez egy sztyeppei koncentrálódásban, előrendeződésben jelentkezik bolgár és kazár környezetben. Ezt követi Kuvrat halála után (a 7. és a 8. sz. határán) a nagy szétválás, alapvetően három irányban: északra az Urál és a Volga környékére, délre a Kaukázus vidékére, és a „maradókra” a Ponto-Kaszpi régióban. És miért éppen így történt? Elfogadom Bakay magyarázatát: „A magyarázat valójában egyszerű. A rendkívüli erővel előretörő arabok a VII. század második felében elfoglalták Mezopotámiát, Perzsiát, Közép-Ázsiának a déli részeit s radikálisan, sőt iszonyatos kegyetlenséggel felszámolták az itteni ősi kultúrákat. Aki nem kívánt áttérni az iszlám hitre, aki nem kívánt az arabok rabszolgája lenni vagy elmenekült, vagy szövetségest keresve ellenállt. Ezt tették őseink is, akiknek egy része a bolgárokkal felköltözött a Volga középső folyásvidékére (Baskiriába), a nagyobb rész azonban felhúzódott a Volga deltája környékére, illetve áttelepült a kaukázusi szavárd- magyar rokonokhoz s megalkotója lett a kazár államnak”. (Bakay Kornél: Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Pomáz, 2004. 145.)

A MKI egy őshazát tételez fel (a szöveg szerint is) a Dél-Urál, Ny-Szibéria sztyeppevidékén: Makoldi Miklós: 13:18 – „Délről mentek északra…13:30 A legnagyobb paradigma váltás, hogy nem északról jöttek a magyarok délre a sztyeppére, hanem tulajdonképpen az uráli magyar őshazából sugároztak ki északra a finnugor nyelvű népek”. 15:20 Térkép. „A sztyeppe vidékén mindig is lakott (a bronzkor óta) egy alaplakosság. A Kr. e. 6-4. században erre egy nagyon erős szarmata-szkíta keveredés történik. Ez a sztyeppe legjobban átjárt vidéke, ahol az összes keleti és nyugatról keletebbre tartó nép is áthaladt”. (Az én elképzelésemben ennek a magyar nyelv és a nyelvi „rokonság” kialakulásában nagy szerepe lesz!).

A MKI térképen 830 és 870 körüli időkben jelzett (vszínűleg onogur) körök lakossága nem más, mint nálam „türk magyarok” jelzővel illetett népcsoport. A boszporoszi, ponto-kaszpi sztyeppén -- a Volgától az Al-Dunáig érő területen – a 6-9. században -- élő „magyaros kultúrájú” népeket „türk magyaroknak” nevezem, a Volga-Káma és az Ural déli részén élő „északi” magyarokat „ugor magyaroknak” neveztem el. (Lásd:  Ugor és türk magyarok ).

A 9. sz eleje nálam a „nagy találkozás” ideje. A helye a „nagy Etelköz”, amelynek területe jóval nagyobb lehetett a mai, hivatalosan feltételezettnél. (Erről ma már régészeti szakdolgozatokat lehet olvasni, főleg oroszul). Elérhetett akár a sztyeppe északi pereméig is. A lengyelek neve a magyar nyelvben a szomszédos lendzsanok (lengyelül: lędzianie) nevéből (Nyesztornál: ля́хи) maradhatott fenn. Innen indult a több összetevőjű (szerintem többnyelvű is) magyar szövetség „honfoglalása” a KM-be, ahol – többek között – előmagyar múlttal is rendelkező népek laktak. Ez a MKI előadásában így hangzik: 16:40 „A KM a sztyeppe legnyugatibb része, amit a keleti népek mindig is birtokukban tartottak”. Levédia mint szállásterület, nálam nem létezik.

„Az eddig ismert honfoglalás kori adatok és az általunk vizsgált, Volga-Uráli csoportok alapján mindenképpen kijelenthető, hogy a honfoglaló magyarság (és annak keleti elődei is) rendkívül kevert csoport volt. A honfoglalókban korábban leírt „keleti elemek”, azaz a Kárpát-medence területétől keletebbről származtatható genetikai komponensek nagy részét mi a Volga-Uráli régészeti csoportokban is azonosítottuk. Feltételezhetően ezen a régión keresztül, közvetve kerültek a Kárpát-medencébe a magyarok elődeinek vándorlása során, még akkor is, ha valamikor időben messzebbre nézve még ennél is keletebbről, akár egészen Kelet-Ázsiából származtak” – nyilatkozta Szeifert Bea genetikus a MANDINERnek adott interjúban, 2022. 07. 16-án.

Török Tibor genetikus már korábban is kifejtette véleményét a magyarság és a magyar nyelv kapcsolatáról. Hogyan illeszthetők a honfoglalók genetikai adatai az eddigi történeti képbe? című tanulmányából kitűnik, hogy akár a szkíták, a szarmaták, a hunok, az alánok és az avarok is hozhattak a Kárpát-medencébe magyarul beszélő csoportokat. (Lásd: A Magyarságkutató Intézet Kiadványai című sorozat 20. kötetében) 

„Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik; kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal, valamint a nagybátyjának, Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával, továbbá az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával.” (ANONYMUS: GESTA HUNGARORUM. Fordította: Pais Dezső)

Mindez a 9. században történt és ezt a történészek általában nem is kifogásolják. De hogy kerültek oda?

Itt már megoszlanak a vélemények. A „hivatalos” álláspont ismert. „A korábbi szargatkai, majd bakali kultúrák mellett újabban a potcsevasi műveltséget hozták összefüggésbe a magyarok elődeivel. A magyar őshaza területét ugyanakkor továbbra is a Tobol-Irtis-Iszim folyók vidékére lokalizálja a legtöbb kutató. Az elvándorlás időpontját azonban már egyre több helyi orosz szakember keltezi a 8–9. század időszakára” – állította Türk Attila A korai magyar történelem régészeti kutatásának újabb eredménye című előadásában, 2021. május 21-én. Az alábbiakban a Rénhírek (Zegernyei) 2011-es írásából idézek (Ugor egység – magyar kétség):

A régészeti kultúrák etnikumokhoz kapcsolása sok esetben csak olyan feltételezés, amely nem bizonyítható. A történelem kutatói azonban gyakran kénytelenek feltételezésekre építeni.

A szargatkai népesség kevert europid-mongoloid jellegű volt, a kultúra különböző csoportjai antropológiai vonásaikban is eltértek egymástól. Mogilnyikov véleménye szerint a szargatkai kultúra és a tőle nyugatra lévő gorohovói egyetlen egységként szemlélhető, melyet ugorok alkottak. E kultúrák az i. e. 7-6. században alakultak ki. A szargatkai népesség a sztyepp és az erdő határán élt északi csoportból, valamint egy sztyeppvidéki déli csoportból állt. A szargatkai kultúra élete az i. sz. 3-4. századig tartott. Je. A. Halikova is úgy vélte, hogy az ősmagyarokhoz kapcsolt kusnarenkovói kultúra a szargatkaiból alakult ki. K. F. Szmirnov már 1964-ben úgy vélte, hogy a szargatkai kultúra polietnikus jellegű volt. A kultúra alapjának valamiféle ősiráni népességet tartanak, amely fokozatosan hatása alá vonta a környezetében élő ugor és szamojéd csoportokat, ha úgy tetszik, iranizálta őket. Fölmerült az a lehetőség is, hogy a szargatkaiak a hunok etnogenezisében is szerepet játszottak. Ez a polietnikus kavalkád kiválóan magyarázhatja a honfoglaló magyarság többrétegű kulturális kötődését. Több kutató igyekszik is ilyen jellegű közegből származtatni a honfoglalókat, feltételezve azt is, hogy őseink egyáltalán nem jártak a Volga–Káma találkozásának vidékén – olvashatjuk Zegernyeitől.

A szargatkai kultúrát az i. sz. 6. században a potcsevási kultúra követte. Az itteni leletek már egyértelműen finnugor jellegűek.

Ha elvonatkoztatunk a nyelvészek alkotta ugor nyelvi egységtől, akkor nem is olyan feloldhatatlan az ellentét a fentiek és Bakay régész professzor véleménye között: „A régészeti leletek és jelenségek tárgyilagos vizsgálata azt mutatja, hogy a prekoncepciós kutatók révén az un. finnugor nyelvű népcsoportokkal telerakott és művi úton teremtett régészeti kultúrákkal benépesített térség valójában, cca. négyezer év óta, a déli eredetű europidok, majd a szkíta-szarmata fajtájú népek által lakott terület volt, amely terület északi erdő-zónájában, kivált annak tundrás részein, természetesen élhettek a permi finnségiek őselei is, de legalább annyi alapunk van arra gondolni, azt feltételezni, hogy a szkíta-szarmata-hún korszakban (i.e. VIII. század - i.u. V. század) ősmagyar nyelvű népek is laktak errefelé, mivel számos helynév utalhat erre: Ar-lar (Ár-pád), Jenej (Jenő), Takta-Iacsuk (Takta), Traj (Túra), Baj (Baja), Túrja (Túr), Bugád (Bogát), Kul-aba (Aba), Jurmati (Gyarmat)”. (Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai III. Az un. finnugor régészet kritikája. Budapest, 2005. 171-174).

De mi volt az i. e. 7. századot megelőzően ezen a területen?

Az első őskori emberek Európában a Würm-glaciálisban (legutóbbi jégkorszakban) jelentek meg. Az utolsó (Würm) jégkorszak 15–12 000 éve ért véget. „A Kárpát-medence akár 1000-2000 évvel is megelőzhette Európa északabbi területeit az gazdálkodó életmód számára kedvező feltételek kialakulásában. A korszak vadász-halász törzseinek legfontosabb Kárpát-medencei településmaradványát Jászberény mellett tárták fel”. (Wikipédia). De a terület korai lakottságát bizonyítja még számos lelőhely: Arka, Dömös, Budapest-Csillaghegy, Dunaföldvár, Balatonőszöd–Temetői dűlő, Szentpéterszeg, Szeged-Öthalom, Madaras, Zalaegerszeg, Lengyel, Bátaszék, Györe, Alsónyék, Újdombóvár, Szarvasd, Tihany-Apáti, Vörs, Andráshida, Szentgyörgyvölgy stb. „A jégkorszak korábbi időszakának jellegzetes nagytestű állatai, a mamut és a gyapjas orrszarvú ekkorra megritkultak, majd északabbra szorultak. A jégkor végének leggyakoribb állata már a rénszarvas volt, emiatt nevezik ezt az időszakot a „rénszarvasok korának”: hatalmas réncsordák vándoroltak a Kárpát-medencei tajga téli, és a Kárpátoktól északra kezdődő tundraövezet nyári legelői között, átúszva az útba eső folyókon. A Kárpát-medencében ekkor élt emberek vadászatból, halászatból, gyűjtögetésből élő csoportjai ezeket a csordákat követték, az állatok vándorlásához igazodva” – írja Boldog Zoltán a Történelmi illusztrációk című blogján, 2022. áprilisában. 5-6000 évvel ezelőtt, amikor a felmelegedés csúcson volt, a Dél- Keletre vándorolt népek Délről és Nyugatról már elérték Belső-Ázsiát és az Urál vidékét is. A téma egyik magyar szakértője P. Barna Judit ezt írja 2011-ben: „A késő neolitikus - korai rézkori lengyeli kultúra majdnem az egész i. e. V. évezred folyamán kultúraformáló szerepet vitt Közép-Európa nagy részén, mely az anyagi és szellemi javak Délkelet- és Közép-Európa közti közvetítésében mutatkozott meg”. /P. Barna Judit: A lengyeli kultúra kialakulása. Doktori disszertáció, 2011. Bevezető/.

Megjegyzés: Makkay azt mondja például a C14-es vizsgálat általános hibalehetőségével kapcsolatban, hogy „ha valamit 6545-5625 közé datálunk mindkét területen, akkor az ezeréves szabványos jelenség túl széles ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy az adott jelenség ’A’ helyről ’B’ helyre terjedt-e át, vagy ellenkezőleg?” /Imre Kálmán: A magyarok őstörténete új megvilágításban (Krantz elméletének továbbgondolása). Heraldika, 2002/.

Figyelembe véve a fenti megjegyzést, a korai kultúrák terjedésének irányát a mainstreamtől eltérően képzelem el.  A Jamnaja-kultúra (gödörsíros kurgánok népének kultúrája) – amelynek lelőhelye a Bug, Dnyeszter és Urál folyók környéke -- hozta magával a Kárpát-medencébe többek között a háziasított ló és a kocsi használatát, illetve a bronzöntés hagyományát, melyek innen továbbterjedve egész Nyugat-Európában meghonosodott. Feltételezésem szerint – nem beszivárgás, hanem kárpát-medencei expanzió történhetett keleti irányba. Wiik, Kalevi megállapítja, hogy „a nagy jegesedések idején a térség déli részén három menedékben húzódhatott meg: az ibériaiban, a balkániban és az ukrajnaiban. E három menedékből rajzottak ki a jég végleges visszahúzódását követően az Európa ősi etnikai és nyelvi térképét alakító népek”. (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről. Vasi Szemle, 2010. 1-6 szám). Szerintem jobb menedék volt a Kárpát-medencében, mint Ukrajnában akárhol, hiszen a magyar Alföldön tízezer számra^[1] találhatók az ún. kunhalmok. Ezek keletkezése különböző korokra vezethető vissza. A legkorábbi leletek szerint a tellek (lakódombok) egy része már a neolitikumban is lakott volt. „Az első lovas népek a sztyeppe nyugati széléről kelet felé is vándoroltak. Ezzel magyarázható, hogy a kutatók Ázsiában tipikusan európai vonásokkal rendelkező emberek csontjait találták a sírokban. A lovas népeket kovácsolták egy birodalomba a szkíták”. (Magyarságkutató Intézet, Kik a magyarok ősei? A magyarság eredete. II. rész. A szkíta birodalom. Animációs kisfilm sorozat. 2020. okt. 31.) Később (1:50-től) azt mondja: „Ezeknek az egykori birodalmaknak a területén alakult ki a magyarság is. A szkíta kultúrát hoztunk magunkkal a KM-be”. Mondhatnánk: egy fejlettebb szinten visszajöttünk (többször is), mint hunok, mint avarok! A nyelvre vonatkoztatva egyetértek Makoldi Miklóssal: „Véleményem szerint az észak-uráli környezetben a nyelvcsalád kialakulásának lehetősége is sokkal kevesebb, mint egy jobban lakható, kedvezőbb időjárási feltételekkel rendelkező, gazdagabb sztyeppei területen” (Makoldi Miklós, 2020. 02. 03.-án nyilatkozta a Vasárnap.hu riporterének, Tóth Gábornak).  „Minden régészeti és embertani forrás arra mutat, hogy az Urál és a Moszkva közötti térség erdős sztyepp övezetének lakói és urai is, éppen úgy, mint délebbre a Fekete-tenger északi területein, éppen úgy, mint a Kaukázus északi oldalán, éppen úgy, mint Dél-Szibériában, éppen úgy, mint Közép- és Nyugat-Belső-Ázsiában, éppen úgy, mint Északnyugat-Kínában a nem indoiráni nyelvű szkíta-szarmata népek hatalmas családjának csoportjai éltek!” – írja Bakay Kornél. (Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai III. Az un. finnugor régészet kritikája. Budapest, 2005). Szerintem így kell értelmezni  Krantz eredeti elképzelését, miszerint „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3). „Ami a nyelvtörténetet illeti, most már csupán a nyelvi átvételekkel kapcsolatos kérdések mérlegelése jöhet számba: az ősmagyarság egy domináns déli, protoiráni vagy iráni népként vette-e át az uráli-obi őslakosság nyelvét, nemkülönben hogy ő maga adhatott-e át nyelvi elemeket a paleoszibirid népeknek (pl. az indoiráni fémneveket, lótartás szavait)?” (Z. Tóth Csaba: MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK.  MIKES INTERNATIONAL alapítvány, Hága, 2010.)

Véleményem szerint az előmagyarságot nem lehet egy egységes tömbként felfogni, hanem egy ősi közvetitő nyelv hatása alatt lévő, időnként összeálló, néha szétváló, keleti érdekközösségnek kell tekinteni, amelynek – a felépítéséből adódóan – nem lehetett egy meghatározott „őshazája”. A 9. században az a helyzet állt elő, hogy egy több száz éves ősi közvetítő nyelv beszélői újra egyesültek egy földrajzilag és nyelvi szempontból viszonylag zárt térben, a KM-ben. Meghatározó alkotói ennek a közösségnek a helyszinen talált őslakók (zömében avarok), az Észak-keletről jövő „ugor magyarok” és a ponto-kászpi térség „türk magyarjai”. Természetesen a csatlakozott kisebb csoportok (nyelvi és egyéb) hatását az eddigiek szerint továbbra is figyelembe kell venni, de az összehasonlító nyelvészet törvényeit erre a „viszonylag új” szituációra felül kell vizsgálni. Hiszen a nyelvi törvények sincsenek „kőbe vésve”. Lehet, hogy éppen egy történeti hipotézis lesz alapvető hatással a nyelvészetre.

Őshazát keresni pedig – értelmetlenség! (Szerintem!)

Kép: Magyarságkutató Intézet. Animációs kisfilm sorozat. 2020. okt. 31. Kik a magyarok ősei? A magyarság eredete. II. rész. A szkíta birodalom.

Az egyik legismertebb magyar nyelvemlékünk a Tihanyi Alapítólevél tartalmazza ezt a mondattöredéket, hogy:  „feheruuaru rea meneh hodu utu rea”.  Az eddig elfogadott álláspont szerint ez az út Székesfehérvár és a tolnai Kesztölc között húzódik. De ezt még senki nem bizonyította!

Holub József és Érszegi Géza fordításában így néz ki az idézet:

Van még azután egy Mortis nevű hely, amelynek határa a Sar feunél kezdődik, innen az Eri iturea, innen Ohut cutarea megy, innen Holmodi rea, majd Gnir uuege holmodia rea és innen Mortis uuasara kutarea s ezután Nogu azah fehe rea, innen Castelichoz és a Feheruuaru rea meneh hodu utu rea, azután Petre zenaia hel rea.

Az idézett mondatban a Fehérvár megnevezése előtt Kesztölcöt említi: inde ad castelic & feheruuaru rea meneh hodu utu rea, ami egyszerűen lefordítva: Kesztölcről Fehérvárra menő út, vagy Kesztölc és Fehérvár közötti út. Szentgyörgyinél a „szó szerint” megadott fordításában „(egyik irányban) castelic-ra és (a másik irányban pedig) feheruuaru rea”.

Kesztőlc a Sárköz jelentős mezővárosa volt, neve a latin castellum szó szláv átvételéből ered és ennek többesszámú alakja, amely várhoz tartozókat, várnépet jelent. Már első összefüggő nyelvemlékünk az I. András alapította tihanyi bencés monostor alapítólevele is említi 1055-ben, mégpedig kétszer is, amikor az apátság birtokhatárát Kesztölcre és Fehérvárra menő hadiútnál szabja meg. Néhány év múlva királyi vendéget fogadott a település. A Szekszárdra igyekvő Salamon Kesztölcnél vert tábort 1074 januárjában, majd innen ment a szekszárdi monostorba imádkozni. Ma már pusztult település Szekszárdtól dél-délnyugatra Várdombtól nyugatra feküdt. 1535-ben a bátai apátság birtokösszeírása kapcsán szabad városként említik: „Lak falu Kesztőlczön alul, mely szabad város, az Kesztőlcz.” (Wikiwand, Kesztölc)

Erdélyi László szerint: „Kesztölcz nevű falu 1240 táján már van Tolna megyében (Csánki Tört. Földr. III. köt. 425. l.), de a megye déli szélén, Bátaszék vidékén, tehát Faddtól annyira messze, hogy ez mint útirány is szokatlan volna határleírásban. A határjárások rendesen szomszédos falvak, helységek nevével jelölik meg az előforduló utak irányát vagy olykor nevezetesebb városokkal.

Van azonban a Pilis hegység délnyugati lábánál is egy Kesztölc nevű falu. A falu első okleveles említése 1075-ből való Kistelci alakban. Ekkor I. Géza király a garamszentbenedeki apátságnak adott itt 2 eke földet, 7 szőlőt, valamint 5 vincellért. Erre, és a pilisi fehérvár vár létezésére alapozva Golarits Miklós  könyvtáros 2016-ban előállt egy hipotézissel, miszerint a tihanyi apátságnak rendelt birtokok nevei mind megtalálhatók a Pilisben is. (GOLARITS MIKLÓS: Hol van a Fehérvárra vezető hadi út? A Tihanyi Alapítólevél fehérvári birtokteste a térképen. academia.edu 2016, és Hol volt és hol van a Fehérvárra vezető hadi út? A Tihanyi Alapítólevél fehérvári birtokteste a térképen. Történeti Földrajzi Közlemények, 2019.) Mindezek alapján a következő megállapításra jutott: „Az alapítólevélben a Kesztölc megnevezés nem csak két különböző formában, hanem két különböző helyen fordul elő. A „castelic” Kesztölc települést jelenti és a 12. birtokon van, míg „kaztelic” Tolna vára és a 13. birtok része. Hiszen az utóbbi birtok leírását maga az oklevél is így kezdi: „Ezek mellett másutt van”…, ami ebben az esetben válik érthetővé és indokolttá”.  (Golarits 2016.) Túl azon, hogy a feltételezett ősi pilisi „Fehérvár” azonosítása Székesfehérvárral még senkinek sem sikerült, a tihanyi alapító okmány földrajzi nevei Tolnában máshol is igazolhatók. A két Kesztölc létezéséről természetesen eddig is tudtak a szakemberek, de a pilisi Kesztölccel nem foglalkoztak. A tolnaival, igen! De szerintem nem elég figyelmesen vették számításba a többi, környező toponímeket. 

Az alábbiakban saját meglátásaimat közlöm, kiegészítve az általánosan ismerteket, amelyeket Hoffmann István: A Tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás (Debrecen, 2010) című munkája alapján feltételezek. (4. A Tihanyi alapítólevél helynévi szórványainak elemzése c. fejezet. (43-214. o.).

„Az oklevélszerző meghatározott területi rend szerint igyekezett leírni a birtokadományokat, a birtokok központjától, Tihanytól egyre távolodva: először a Balaton északi, majd a déli partján lévőket vette sorra, ezután tárgyalta a Balatontól távolabb fekvő somogyiakat és tolnaiakat”. „így válhat érthetővé az oklevél fogalmazójának e részben alkalmazott eljárása, hogy tudniillik az egyes birtokrészeket az azonosítást a saját korában is egyértelműen lehetővé tevő makrotoponimák (elsősorban településnevek) említése nélkül tünteti föl a szövegben. Az alábbiakban az itt szereplő neveket tekintem át a felsorolás rendjének megfelelően”. (79-80). A szerző a Tihanyi alapítólevél helynévi szórványait az egyes birtokok szerint haladva tekinti át, de én csak azokat vizsgálom, amelyekhez van hozzáfűzni valóm. (Zárójelben az oldalszám)

Révész László 2023-as észrevételeit azonban feltétlenűl figyelembe kell venni: „Először is nem tisztázott, hogy mit jelent ezekben a korai századokban a falu fogalma? A régészeti terepbejárásokon ugyanis többnyire nem egyetlen, felszíni leletekkel jól meghatározható kiterjedésű település helyét találjuk, hanem egymástól néhány tucat, vagy akár több száz méterre elhelyezkedő kisebb-nagyobb települési foltokat. Az esetek többségében eldönthetetlen, hogy ezek egyszerre, egy időben, vagy egymást követően létezett szálláshelyek és gazdasági egységek voltak, s utóbbi esetben milyen időbeli távolságra voltak egymástól. Egyáltalán: nagyon nehezen határozható meg, hogy hol végződik az egyik település, s hol kezdődik a másik”.[1]

4.3. petra (50)

A tihanyi birtoktest leírásában említve van egy petra nevű hely is, a szöveg szerint „Est in eodem lacu locus qui uocatur petra”. „A kérdéses helyet az oklevél adományozó részének szövegkörnyezete alapján a kutatók egyöntetűen a Tihanyi-félszigetre helyezik. Ha a petra-t magyar helynévnek tartjuk, akkor joggal kereshetnénk a régiségben, de akár a mai helynevek között is a megfelelőjét, ilyenről azonban nincs tudomásunk”. Pedig van. Mégpedig Tolna megyében a szekszárdi dombok északi oldalán, a sióagárdi Leányvárral szemben. Ma úgy hívják, hogy Hidaspetre. III. Katonai felmérés térképén (1869-1887) a dombság legmagasabb csúcsa az Öreg Petre (275 m.) Csak megjegyzem, hogy még a közelmúltban is az öregnek volt egy „nagy” jelentése is. „Öreg szemű dió” = nagy szemű dió. De az ezredfordulón a bizánci egyház hatására a görög nyelv még szinte egyenrangú volt a latinnal, így a megnevezés közvetlenül a görög πέτρα ’szikla(barlang)’ szóra is visszamehetett. Így a locus qui uocatur petra nyelvi szerkezet semmi problémát nem okoz. És ha a Sió-menti dombot hívhatták Petrének, akkor a Balaton környékén lehetett egy sziget, vagy halászó hely is. („Ugyanezen a tavon van egy petra nevű hely, mely a többihez hasonlóan ide tartozik. Tudja meg azt is mindenki, hogy mindaz, ami ezen a szigeten található: a cserjések, a kaszáló, és — a szőlőkön kívül — minden ide tartozik”).

4.7. turku (68)

„A turku-nak a szakirodalomban széles körben elterjedt [türkü] olvasatát a szórvány által jelölt helynek a (Sió)Fokhoz közel fekvő Töreki pusztával való azonosítása magyarázza. Aligha lehet kérdéses, hogy az alapítólevélben szereplő turku ezzel a később Türk, illetve Türük ~ Török, majd pedig Törek ~ Töreki néven említett hellyel azonosítható”. Csak a későbbiekkel kapcsolatban említem az alábbi idézet fontosságát: „Ezt erősíti meg ERDÉLYI következtetése is, amely szerint 1211-ben Türk a tihanyi apátság legnagyobb birtokai közé tartozott. E településnek, amely királyi birtok volt, a határleírások szerint csak az északi, a Balaton felé eső részeit adományozhatta I. András a tihanyi apátságnak”.

4.15. lupa (93)

„…a lupa [lupá] is mint apátsági birtok egyedül a Tihanyi alapítólevélben fordul elő”. ERDÉLYI a korábbi  az egykori Lápa faluval azonosította a szórványt. ERDÉLYI az Igaltól nyugatra fekvő Lápát birtoklástörténeti alapon azonosította az alapítólevél lupa szórványával (1908: 11, 412). Az egykori település ma Szentgáloskér határában fekszik és Lapa néven ismerik (SMFN. 368). Szentgáloskér a 20. század elején Somogy vármegye Igali járásához tartozott. Része volt Lapa-puszta is, amely a középkorban falu volt. De Igaltól keletre is van egy falu, amelynek a neve: Lápafő. Lápafő nevére még visszatérek, azzal együtt, hogy „Fölvethető talán még az itt említett neveknek a lúpa ’völgy, bemélyedés a földben’ tájszóval való összefüggése is” (94) Ez pedig nem más, mint a „vápa”, ami szerintem Lápafő etimonja. 

4.16. gamas (94)

A következőnek említett gamas [gámás ~ gámás] falu — amelynek neve az alapítólevél hátoldalán 14. századi kéz írásával ugyancsak gamas formában szerepel (DHA 1: 145, SZENTGYÖRGYI 2005: 55).

„ERDÉLYI az 1211. évi összeírásban szereplő Balaton menti Gamást az apátság legnagyobb birtokának mondja. Igen bőséges oklevélanyag alapján azonban egyértelműen nyilatkozik arról, hogy a délebbre fekvő, ma is meglévő Gamás település — amely részben a pannonhalmi apátságé, részben a királyé volt — elkülönítendő az 1055. évi alapítólevélben említett falutól (1908: 375–97). Elvileg nem zárható ki ugyanakkor, hogy e két település egykor, még az 1055. évi adományozást megelőzően egységes birtokot alkothatott, amely idővel széttagolódott, és több falu is kialakult a területén”.

4.17. ziget zadu (96)

Gamas leírásában az szerepel, hogy a falut, illetőleg a földjét két út fogja közre: az egyik név szerint is meg van említve ziget zadu-ként, a másikat viszont csak nagy útnak mondja latinul a szöveg. „Alias est uilla qui uocatur gamas in qua habet prefata icclesia terram qui duabus continetur viis quarum una vocatur ziget zadu altera magna qui simul ad sanctum clementem terminantur.” E két út Szent Kelemen egyházánál végződik, ami Lellén állt (ERDÉLYI 1908: 11, ehhez lásd még MEZŐ 2003: 169). A fenti nagy út Gamas falu határának 1211. évi leírásában mint Hodvt szerepel (ERDÉLYI 1908: 514), amely azonos a már korábban is említett (4.11.), a Balaton déli partjával párhuzamosan haladó úttal. Ez azonban Lellénél délnyugat felé kanyarodott, hogy a Boglártól nyugatra elterülő mocsarakat elkerülje (EKFT). A lellei határt átszelő út ma is megvan, a helybeliek Hadak útja néven ismerik (SMFN 54). Ziget zadu-nak pedig ERDÉLYI szerint azt az utat nevezték, amely Látrány és Péntekhely (46.7456; 17.7443)  irányából, délkelet felől vezetett Lellére (1908: 375).

4.21. munorau kereku ~ monarau kerekv (105-106)

A Balaton déli partjától kissé távolabb, a Koppány-patak völgyében fekszik az alapítólevélben említett Disznó (gisnav) helység, amelyet a kutatás a mai Kisbárapáti (46.6037; 17.8644) község helyére lokalizált (HOFFMANN 2010: 98–101).

„Gisnav falu határleírása a fizeg folyó mellett a munorau kereku nevű helynél kezdődik, és a határjárás ugyanide: ad monarau kerekv [munyarà ~~ mony™rå kerekü] tér vissza. Ezt BÁRCZI mint ’(kerekded vagy nagy) mogyoró erdő’-t értelmezi (1951: 29), amely a mogyoró növénynévnek és a kerek földrajzi köznévnek a főnévi jelzős összetétele (i. m. 184–5)”. „A Tihanyi alapítólevélbeli szórvánnyal azonos forma a neve például egy bakonyi erdőnek (HA 2: 52), de létezik Magyarókereke és Monyorókerék nevű település is, amelyeknek az említései az ómagyar kortól adatolhatók (FNESz.)”.

Magyarókereke (Mogyorókerék).Bánffyhunyadtól 10 km-re délnyugatra fekszik, Kalotaszentkirályhoz tartozik, melytől 4 km-re nyugatra van. Nevét az oklevelek 1437-ben p. Monorokerek néven említették először. Monyorókerék. Németújvártól 24 km-re északkeletre, a magyar határ mellett, Szentpéterfával átellenben, a Pinka jobb partján fekszik. Monyorókerék várát 1221-ben "Urk-Burg" néven említik először. A vízivár pedig egy korábbi, 1292-ben "Castellanus de Monuroukerek" néven említett, de 1300 körül elpusztult vár alapjaira épült. Pusztamagyaród község Zala megyében, a Letenyei járásban, a Zalai-dombság területén, a Göcsejben van. Ezek mind távoli helyek, viszont van az alapítólevél említette helyek körzetében is Magyaród puszta (46,5348; 18,0176). Nak falutól 5,16 km-re 135° (Bilecz Ferenc: Jelek a Kárpátok körül. novum, 2009. 122.) Nagy valószínűséggel ez a terület felel meg az adománylevélben említett monarau kerekv birtoktestnek.

Gisnav locus közvetlen északi szomszédságában, Fiad-Kérpusztán (46.6416; 17.8234) 388 sírral közel teljesen feltártak 1949–1951 között egy temetőt, amelyet a 10. század utolsó negyedétől a 11. század végéig használtak (NEMESKÉRI–LIPTÁK–SZŐKE 1953: 205–205). Aligha kétséges, hogy az ott eltemetettek pontosan tudták, hol található az alapítólevélben említett fizeg, munorau kereku, uluues megaia, monarau bukur, fizeg azaa, brokina, kurtuel fa, hurhu.

A helyek (Kisbár, Kér puszta, Magyaród puszta) közelsége valószínűsíti az egykori Gisnav falu közeli fekvését. A környéken élő közösség etnikumát a korabeli tudománypolitikai elvárások nyomán szlávként határozták meg. Révész megállapítása azonban ez: „A korai szláv hamvasztásos temetkezéseknek az egész Dél-Dunántúlon semmilyen nyoma nincs. Régészetileg tehát nem látunk olyan népességet, amelyhez egy korai szláv helynévi réteg lenne köthető”. (Révész, 2023.)

4.25. mortis (111- 117)

„Mortis birtok közelebbi helyét nem közli az alapítólevél szövege, és az ott felsorolt kilenc határpont megnevezése sem ad közvetlenül lehetőséget a pontos lokalizálásra. Mortis ugyanúgy locus-ként szerepel, mint az előzőnek említett gisnav, és éppúgy települést jelölhetett, mint ez utóbbi”. „Az alapítólevél hátlapján 11. századi írással a név mortus formában szerepel (vö. DHA 1: 145)”. „A fentiek alapján ERDÉLYI LÁSZLÓ Mortis ~ Mortus falut Tolna megye északi részére helyezi, Bikács szomszédságába, a mai Sárvíztől keletre”. De nem ott van, hanem: Marost (Alsómarosd és Középmarosd), Naktól 5,45 km-re, 153,4° (46,5123; 18,0307). Lápafő és Szil között félúton. (Szerintem!). Vagy, Maros, Sió-Maros. A mai Balatonszabadi két település, Fokszabadi és Siómaros - egyesítéséből 1950-ben született.

De elképzelhető a mortis – mortus – morton változat is. Ekkor az Acsa melletti Pere Marton (Permortun) jöhet számításba. (Bilecz Ferenc: Jelek a Kárpátok körül. 161, 165-172)

4.26. mortis uuasara kuta rea (117-119)

„Azt, hogy mortis mellett a mortis uuasara nevű helyen kialakult-e a későbbiekben falu is — vagy akár már az alapítólevél korában is létezett ilyen — nem tudjuk, erre ugyanis közvetlen adatok nem mutatnak, de az kétségtelen, hogy a vásárhelyek fontossága következtében gyakran település is létrejött mellettük”.

Az Acsa és Szil (Kistótfalu, Nagytótfalu) környéki Peremarton püspöki birtokközpont volt. („In Peremarthon est domus et curia reverendissimi. Ibidem domus alodialis habitatore et servitore carens.”)^[2] A  Kredics-Solymosi könyvben szerepel az is, hogy „Vetési Albert veszprémi püspök kérésére 1476-ban a Tolna megyei Peremarton kap a királytól heti- (keddi napok) és országos  (szept. 8.) vásártartásra engedélyt.” Hivatkozás: MOL, Diplomatikai Fényképgyűjtemény 200544. Sőt udvarbírája (provisor curie) is volt. (Kredics László-Solymosi László: A veszprémi püspökség 1524. évi urbáriuma. Akadémia Kiadó, Budapest. 1993.)

4.27. sar feu (119-123)

„Mortis birtok határának leírása azzal indul, hogy „incipit terminus a sar feu eri iturea”. Az ebben található magyar szövegrészt korábban egyetlen hely megjelölésének tekintették, ERDÉLYI LÁSZLÓ például mint Sárfő-éri itató-t értelmezte (1908: 420)”. „A sar feu jól beleillik a régi magyar helynevek tipológiai rendszerébe. Sárfő néven szerepel például Bihar vármegyében a 13. századtól kezdődő adatokkal egy Berettyó vidéki település (Gy. 1: 659, további adatait lásd RÁCZ A. 2007a: 239), de számos más fő utótagú helynévre — köztük víznév + fő szerkezetű nevekre is — igen bőséges adat található mind a régebbi, mind az újabb helynévanyagban”. „Hasonló megnevezések a mai névanyagban is találhatók: több olyan Sár-fő-t ismerünk, amely lefolyástalan, mocsaras terület nevében szerepel (pl. SMFN 78, 530); ezekben a fő-nek ’forrás’ jelentése aligha lehet”. „A jól értelmezhető nevek csaknem felét azonban olyan megnevezések adják, amelyekben a fő nem víznévi előtaghoz kapcsolódóan valamilyen más helyfajtát jelöl: előfordul völgyek (Áj feje, Aszó-fő), hegyek (Bükk-fő, Sztan-fő), erdők (Gyűrűs feje, Hárs-fő), mezők (Tarló-fő), mocsarak (Lápos-fő), építmények (Vár-fő) megnevezéseihez, sőt településnevekhez (Besenyőfő, Kécsfő) kapcsolódva is”. „Arra a kérdésre, hogy vajon konkrétan mire vonatkozhatott a Tihanyi alapítólevélben említett Sár nevű mocsár feje, nehéz válaszolni, ezzel kapcsolatban legfeljebb a fenti névpéldák és a rekonstruálható földrajzi környezet alapján tudunk következtetéseket levonni”. De a „fenti névpéldák” a vizsgálatokat nagyon eltolták a Sárköz irányába. „a korábbiakban elemzett Bikács ~ Bikád ~ Bikágy – Martos ~Marton – Anya ~ Janya névegyüttes szóba jövő mindkét lokalizálása a Sárvíz mellékére esik”. De az oklevélben említett adományok jellemzően a Balaton déli, dél-keleti részen a régi Veszprém és Fejér megyében vannak, Tolnának csak az észek-nyugati részét érinti. Jellemzően ez a 10. században Koppány herceg „országa” volt. Nézzük meg, vannak e itt is „sár főre” utaló helynevek? Vannak, mégpedig az eddig említett Morton, Marosd, Lapa környékén, a már szóbahozott Lápafő. (Nak-Lápafő-Várong még a 20. században is egy igazgatási központ volt, egymástól pár kilométerre. Részletesen lásd Bilecz F. Jelek a Kárpátok körül. c. könyvében). Nak (Nok) határában a dűlőnevek között találjuk a Sári-réteket is. A Pesthy Frigyes féle felmérésben - 1864-ben - a nakiak még ezt a választ adták: „A faluhoz legközelebb álló szántóföldek és rétek a következő topographiai nevek alatt fordulnak elő. Almási dűlő, szántóföld és sári rétek. Az első valószínűleg az ott hajdanán fenn állott és vadon nőtt körtvély és almafáktól az utóbbi pedig mocsáros hely lehetvén valamikor, a mocsáraktól vehette elnevezését. Kőlábi dűlő, az itt fenn álló kőláb vagy oszlopra állított szobortól vehette elnevezését. Érmelletti dűlő: ezen földek alatt messzebbről keletkezett ér, vagy folyócska, csermely húzódik, innét vette elnevezését”. Kniezsa István szerint a dűlőneveket a jövevények általában nem veszik át a régi lakosságtól, hanem a saját szemléletüknek, gyakorlatuknak megfelelően alakítják. Mers, Merse, Mersi, csak úgy maradhatott fenn a 14. századtól napjainkig, ha volt folyamatos közvetítő lakosság. Könyvemben pedig éppen ezt bizonygatom! Sárival kapcsolatban ezt írom: Megkérdőjelezhető a naki adatszolgáltatásban a „Sári-rétek” név magyarázata is. Természetesen a mocsaras, zsombékos helyeknél a „sár” gondolattársítás kézenfekvőnek tűnik. Ilyen a Sárbogárd, Sárköz, Sárszentlőrinc, Sár-rét, Sárvár, Sárvíz, Sárkeresztúr és még nagyon sok sár-plusz valami, vagy „sáros” jelzős szerkezet. A „Sári” viszont nem erre utal. Ha ezt akarták volna kifejezni, akkor a dűlő neve valószínűleg sáros, vagy sárosi lett volna, mint ahogyan a somosi dűlőnévnél történt az elnevezés. A Kapostól nyugatra fekvő területeken nemigen fordul elő. Szerintem valószínűbb a tulajdonviszonyokban történő kutakodás, bár a szomszédos Lápafő neve eléggé alátámasztja a sáros, mocsaras elnevezést is. Kniezsa István szerint az –i képzős alakok nagyon réginek, 11-12. századinak tekinthetők, továbbá lehetséges, hogy ez az –i is birtokos képző, azaz Sári = Sáré, vagy Sálé azaz Saulé, Salamoné, mint a párhuzamos helynévadásnál Kniezsa bizonyította Sárfalvánál^[3]. (Saul-falva=Seulesti.) A Sár személynév már az 1131-es oklevélben szerepel. A Sári helynév (Sáré, azaz Sár nevű személyé) az Árpádok idejében keletkezett. A nyitrai járásban található Sári település neve már 1075-ben megjelent az oklevelekben. Az ómagyar sár szó jelentése: fehér. A kunok egyik csoportjának „sari”, „szári” népneve szintén szőke, fakó jelentésű. Ha már Nok-al kapcsolatban a 13. században felmerül Ireg, Görbő helységek neve, akkor nem elképzelhetetlen, hogy a posessio Nyilasnál Szt. Mártonnal, Vörösegyházzal együtt említett Ozora melletti Sári^[4] (Mezőkomárom alatt), vagy esetleg a Peremarton melletti Sári, valami kapcsolatban lehetett a naki határral is, esetleg valamikor a keresztesek, vagy egy Sár (Salamon) nevű személy birtoka volt némelyik. (Az 1531-1588-as portaösszeírásokban Sáryak birtokosok voltak Peremarton a környékén, de lehet, hogy nevüket a már meglévő helysénévből kapták”.

Tehát a „Mortis birtok határának leírása” illik a Lapa, Marosd, Peremarton, Sári-rétek, Lápafő környékére, ami a veszprémi érsekség dél-keleti, Somogyba, Tolnába éppen, hogy átnyúló részén feküdt. (Somogyvár, Koppány -- Koppány herceg általánosan ismert birtokainak környéke!). De van még egy fontos, határjelölő létesítmény ez pedig a „nagy út”, amely Noktól Peremarton felé vezetett, a római időktől kezdve.

4.29. ca(s)telic et feheruuaru rea meneh hodu utu rea – kaztelic (126- 139)

„A Tihanyi alapítólevél alighanem legismertebb szórványa mortis határleírásából való: a birtok határát egy részen a fehérvári hadi út jelöli ki. Mivel mortis lokalizálásában a sar feu mellett ez a szórvány is meghatározó szerepet játszik, következőnek ezt tekintem át, noha a határpontok között hátrább van megemlítve” – írja Hoffmann István. A folytatás: ’A kérdéses hely az oklevél szövegében így szerepel: „inde ad ca(s)telic et feheruuaru rea meneh hodu utu rea”. Ezt a részt az interpretációk többsége két egységre bontva értelmezi: a ’Ca(s)telic-hoz és a Fehérvárra menő hadútra’ típusú szerkezettel adja vissza MÉSZÖLY (1956: 9), GYÖRFFY (ÁrpOkl. 107) és ÉRSZEGI (2004: 3), de megemlíti ezt a lehetőséget BÁRCZI is (1951: 39–40). E felfogás szerint ca(s)telic is és a feheruuaru rea meneh hodu utu is mortis határának egy-egy pontját azonosítaná. BÁRCZI ezt az értelmezést amiatt tartja kevésbé valószínűnek, hogy mortis-nak az általa feltételezett környezetében, Tolna megye északi szélén a ca(s)telic név későbbi jelenlétének a nyomát sem látja’. Nem is részletezem elemzését, az magáért beszél. Inkább a kiegészítésemet és az ebből leszűrt véleményemet ismertetem.

A római út feltételezése a népi hagyomány szerint Várdomb-Kesztölcnél hasonlatos a nakihoz: „A TMFN megemlíti, hogy „A hagyomány szerint a falu arra a magaslatra, dombra települt, amelyen a római uralom idején erődítmény, vár állott. Innen ered a falu neve.” (491). E hagyományt igazolják a régészeti kutatások is, amelyek az ad Statuamként említett helyen (ehhez lásd FINÁLY 1884: statua) római kori tábort, temetőt és utat tártak fel (MNLex. Várdomb). A mai helynévanyag is megőrizte e korszak emlékét: az újabban szőlőhegynek használt dombon egy jelzőkőnek Rómaikő ~ Római-oszlop a neve, a hegyen átvezető utat pedig Római út-nak nevezik, s a helybeliek úgy tudják, hogy itt vezetett az a római hadi út, amely Buda és Eszék között vonult (TMFN 494)”. Nak viszonylatában fentebb ezt olvashattuk:  „Kőlábi dűlő, az itt fenn álló kőláb vagy oszlopra állított szobortól vehette elnevezését.” A határban – az utak mentén - több helyen felállított keresztet, vagy szentek szobrait semmiképp nem nevezték volna „oszlopra állított szobor”-nak. A kereszten Jézusnak, az oszlopokon Szt. Jánosnak, vagy más, de konkrétan megnevezett, szentnek kellett lenni. Egy hivatalos okmányban ezt megnevezték volna! Sokkal nagyobb a valószínűsége egy római kori szobor töredéknek, (amelyekből később bőven találtak Ioviában) vagy inkább egy római kori útjelző kőoszlopnak a – feltételezett - „Peremartonba vezető nagy út” mentén, vagy a már említett középkori templom (amit már beazonosítottak a régészek) maradványának. A Kőlábi dűlő a falu É-K-i felső részén volt közel Szakcshoz.  (Lásd: B.F. 2009)

Dr. Tóth Endre: „Az alsóhetényi erőd és temető” c. könyvének 45. oldalán van egy séma a római utakról. A Sopianae-Iovia út a Balaton K-i oldalán, éppen Peremarton irányában halad É-Ny-nak, Szőny fele! A Jelek a Kárpátok körül c. könyvem 70. oldalán van egy vázlatom, ami erre az útra vonatkozik. A középkorban nagy útnak, a császár útjának (via imperatoris) hívták a régi római hadiutakat. Ezen a sémán feltüntettem a Vallis Cariniana és Curtiana helyeket, amelyek szerepelnek a Notitia dignitatumban is. „Siómaros közelében Tricciana, Városhídvég közelében pedig Curtiana romjait találták meg. A mai Mezőkomárom közelében, ahol a Sió völgye a legjobban összeszűkül, létesült a Vallis Cariniana-nak elnevezett település. A név „hajós”-t vagy „hajózható völgy”-et jelent. Úgy látszik, adott esetben teherszállító bárkák is közlekedtek a Sión, Foktól a Dunáig”. (Vajda Tamás: Adatok és észrevételek a Balaton 3–15. század közötti vízállásához. BELVEDERE Tanulmányok, 2014. Szeged.)

„A kérdés ezek után már csupán az lehet, hogy hol is keressük az itt emlegetett ca(s)telic ~ kaztelic települést. Ezeket az alakokat a későbbi Kesztölc formáknak feleltethetjük meg, aminek etimológiai, hangtörténeti vonatkozásairól alább szólok. BÁRCZI megjegyzi, hogy ilyen helynév több is van és volt az országban (i. m. 39), én azonban mindössze csak kettőről tudok: az egyik az egykori Esztergom vármegyében feküdt (Gy. 2: 295), a másik pedig Tolnában (Cs. 3: 435). BÁRCZI ez utóbbit esetleg azonosíthatónak tartotta az alapítólevélbeli említéssel — ehhez kapcsolódva KRISTÓ szintén bizonytalan azonosíthatóságról szól (1996: 175) —, de szerinte „ez az azonosítás sem föltétlenül meggyőző”, elsősorban azért, mert távol van mortis és fotudi általa feltételezett helyétől (i. m. 39–40). Ezeket az aggályokat azonban — úgy vélem — egyrészt újabb adatok bevonásával, másrészt pedig a helyrajzi viszonyok tüzetesebb átvizsgálásával megnyugtató módon eloszlathatjuk”. Vagy nem, mondom én! Hiszen: „A Kesztölc az etimológiai irodalom egybehangzó véleménye szerint a magyarba szláv jövevénynévként került be, amelynek megfelelői gazdagon adatolhatók a különböző szláv nyelvekből (FNESz. Kesztölc). A helynév alapja a szláv *kostelъ ’vár, erősség, erődtemplom’ jelentésű főnév (vö. BÁRCZI 1951: 40),80 amely — mint több más nyelvbeli megfelelője is — végső soron a latin castellum-ra megy vissza”. Kastély Vallis Carinianaban nagy valószínűséggel létezhetett, akár villa Curtiana helyén. Az alapító levélben „ad ca(s)telic et feheruuaru rea” forma szerepel. „Ca(s)telic-hoz és a Fehérvárra menő hadútról” szól. Nincs „kaztelic rea” forma!

Viszont nagy a valószínűsége annak, hogy mindkét út létezett úgy, ahogyan Szabó Ádám könyvében is szerepel. (SZABÓ ÁDÁM: 'QUAESTIONES VALERIANAE' A belső valeriai katonai objektumok szervezési kérdései, az erődök szpólia-adatai és az újabb környei kutatások. 2018. 6. Kép.)

6. Kép. A 4. századi pannoniai határvédelmi és hadkiegészítési rendszer.In: Szabó Ádám: 'QUAESTIONES VALERIANAE', 2018. Pirossal jelölve: Magna Via, „per quam itur de villa Nok ad aliam Permortun”; (Bilecz)

Viszont a római Valéria és Pannónia Prima határán húzódó út később is választóvonalnak számíthatott, például elválasztva a veszprémi és a Fehérvár-tolnai egyházi birtokokat. I. András királyunk látványosan a legyőzött Koppány herceg birtokait adományozta az egyháznak és ez a Tihanyi Alapítólevélből is kitűnik. És ez perdöntő lehet az adományozott birtoktestek hollétének meghatározásában. (Véleményem, és az itt leírtak szerint). 

A Veszprémi érseki levéltárban Nakot Nok majorként már említik IV. Béla király idejében, 1266-ban (Codex diplomaticvs Hvngariae ecclesiasticvs ac civilis /IX/7./ANECDOTA A CHRISTOPHORO BEKE ERUTA AC HISTORIAE CATHEDRALIS ECCLESIAE WESPRIMIENSIS INSERTA./XXXII.): „Capitulum Albense satisfactionem de nece iobbagionis Episcopi Wesprim. a Bela rege impertitam, perscribit. A. 1266.” Itt olvasható: „Hinc tenditur ad metas iuxta magnam viam, per quam itur de villa Nok ad aliam Permortun; abhinc protenditur ad metas iuxta fluvium F’reg erectas, transeundo ipsum fluuium venit ad metas iuxta eundem fluuium ab ipso aquilone eleuatas, et ipse mete, seu earum cursus predictam terram existentem ab oriente secernit a terra Nok versus occidentem remanente”. „Innen terül el a nagy útnál lévő határjelekig, amely úton villa Nok-ról Permortunba lehet elmenni, innen terjed „F˙reg” falujánál emelt határjelekig, átkelve a folyón, az ugyanezen folyó északi oldalán emelt határjelekig jus, és ez a határjel, vagy ennek iránya (vonala) választja – az előbb mondott földet – keletről, Nok nyugat felé visszamaradó földjétől.”

Kredics-Solymosi[5]: „Peremarton neve földrajzi névként ma is él Somogyacsa területének keleti részén.”

Feltételezésem szerint a „nagy út” az Iovián átvezető belső, Sopianae -- Gorsium régi római hadi út leágazása lehetett, Lelle felé, Peremartonon át. (a 61-es és 65-ös utak nyomvonalával párhuzamosan Iovia-Ireg-Ságvár /Tricciana/ irányban, Lásd: Tóth Endre: Római utak Pannóniában. Ókor, 3, 2004, 1. sz. 45.o.) A folyó pedig a Kis-Koppány, amelyet keresztez. Kilitiről szólva írják: „A rómaiak építette Pécsről Győrbe vezető hadiútnak jelentős szerepe volt a település fejlődésében (nagyjából a 65-ös út.) Maradványai ma is láthatók a somogyi dombokon kavicsos sáv formájában.” Tricciana neve, hármas útelágazást jelentett. (Tác, Simontornya és a Rév felé). „F’reg” ebben az esetben Felső-Ireg falu lenne, amely félúton van Nak-tól a Sió-ig. Peremarton Palota mellett fekszik. („Ireg 1591-ig, a vár elestéig, Várpalota tartozéka, vagyis az iregiek ide tartoznak adóval”.^[6] Jutumfara lehetséges, hogy Jutum puszta, amely az Andocs és Acsa között volt, az itt folyó – Kis-Koppányt és Koppányt összekötő -- patak partján? Mint a későbbiekben láthatjuk, hogy Acsa falu mellett is volt egy Peremarton! Tóth Endre: „Római utak Pannóniában” című tanulmányában írja erről az útról: „ Dombóvár közelében keresztezte a Kapost, Alsóhetényen, Ságváron keresztűl a Balatont keletről megkerülve áthalad Szabadbattyán körzetén.” Nak és Ireg között egy nagyobbacska folyó van: a Koppány (Flavius Fizek – azaz Fűzes). Ráadásúl a többi pataknak nem nagyon van északi oldala, (kivéve a hajlatoknál) mivel ezek É-D irányban folynak, míg a Koppány Ny-K irányú. Az Ireg és Ságvár útvonalat (a Nagy Utat) viszont a Kis-Koppány keresztezi. (Bilecz Ferenc: Jelek a Kárpátok körül. novum, 2009.)

4.63. thelena (202)

„A somogyi vám harmadához hasonlóan a tihanyi apátság harmad részt kapott thelena révjéből és vámjából is”. A thelena ~ Tolna nevének eredetét nem vizsgálom, az apátság szempontjából ennek nem sok jelentősége van, mint ahogyan a várának sincs, legyen ez akár Anyavár (Janyavár), akár Kakasd elhelyezkedésű. Anyavár nevét 1093-ban említik először "villa Anya" néven. Szerintem a kapcsolatot a Sió folyó teremti meg, ami már korábban is hajózható volt. Mint a megyét átszelő fontos vízi útnak a legfontosabb kiindulási helyén (thelenai részen) szedték a vámot és a révpénzt. Ennek az egy harmadát kapta meg az apátság, de sem a várat sem a birtokokat nem. (Túl messze volt Tihanytól, Tolnában). Más volt a helyzet a Balaton délkeleti részén. A veszprémi püspökség a magyar egyházszervezés korai időszakában, 1000 körül jött létre és a Dunántúl középső részén a Dunakanyartól a Dráváig húzódott. A tihanyi apátság területeket valószínűleg a megyén belül kapott és thelena ezen kívül esett. Ezért nem tartom helyén valónak Golarits érvelését: „A Kasztelicz tehát valószínűleg nem más, mint a <<castrum>>, << castellum>> szláv alakja s egyszerűen csak a közeli <<vár>>-at, <<kastélyt>> jelenti, t. i. Tolna várát, a melynek az Aquincum-Óbuda és Paks felől érkező nagyútján, hadútján, a mai állami úton, el lehet jutni Báttaszékre s ennek vidékén talán Kesztölcre is”.

Összegzés

Nagyra értékelve a szakértők alapos és kiváló munkáját, amit a Tihanyi Alapítólevél helynévtörténeti vonatkozású vizsgálata során elvégeztek, bátorkodtam egy olyan változattal előállni, amely a Székesfehérvár – (tolnai) Kesztölc közötti római hadiút mellett határvonalnak a Sopiana – Iovia – Curtiana – Herculia egykori római hadiutat jelöli meg, amelytől nyugatra (a Balatontól Délre) fekvő területeken a Koppány hercegtől elkobzott birtokok feküdtek, amelyek a későbbiek során is egyházi tulajdonban maradtak.  És ezen aterületen már a késő római korban út vezetett. (Belső, gazdasági, erődöket összekötő). A római út mentén fekvő, okmányokban említett, és a Tihanyi Alapító oklevélben a Balatontól délre eső birtokok Naktól kindulva: Iovia (46.4445; 18.0937); Nak (Nok, 46.4772; 18.0524; Marost (mortis, 46.5123; 18.0307); Lapa (lupa, 46.5298; 17.8765); Magyaród (monarau kerekv 46.5348;18.0176); Acsa (Pere morton, 46.5881; 17.9794); Gamás (gamas, 46.6173; 17.7618); Fiad-Kérpuszta (Gisnav locus, 46.6416; 17.8234); Látány-Péntekhely (ziget zadu, 46.7456; 17.7443); Boglár (46.7741; 17.6620); Lelle (46.7766; 147.7004); Töreki (turku, 46.8683; 18.0150)