Felmerül a kérdés: Ha az avar birodalomban olyan sok szláv élt és volt egy szláv lingua francajuk, akkor miért nem a bolgárokhoz hasonlóan alakult a KM-ben is a nyelvi helyzet? Hiszen mindkét esetben egy teljesen idegennyelvű (legyen akár bolgár, türk, kazár, vagy magyar nyelvű) nép telepedett rájuk! És ez a kérdés perdöntő lehet abban a vitában, hogy milyen nyelvűek lehettek a „honfoglalók” és az avarok. A kérdést már sokan feltették, de a jelentőségét különbözőképpen ítélik meg. A válaszok is sokfélék és bizonyítéknak csak kevesen fogadják el, és szinte mindenki mást akar vele bizonyítani.  „Ezt a közös szlávot használhatták lingua francaként az avar kaganátuson belül és kívül. Ez megmagyarázhatja egyes nyelvész körökben ennek a nyelvnek az elterjedését Kelet-Európa nagy részén, eltörölve a régi nyelvjárásokat és nyelveket. Megmagyarázhatja azt is, hogy ez a nyelv miért maradt meglehetősen stabil és rendkívül egynemű az egész 9. században, hiszen csak kisszámú izoglossza kezdett kialakulni mielőtt az óegyházi szláv megjelent volna. Ezt is megerősíthetjük azzal is, hogy az óegyházi szláv nyelv, amely a Macedóniában beszélt nyelvjárás alapján jött létre, később Morvaországban és Kijevi Ruszban is érthető volt. A szláv nyelvet szintén lingua francaként használták Bulgáriában is, különösen a 865-ben történt kereszténységre való áttérés után”. (Curta F. The Making of the Slavs: History and Archaeology of the Lower Danube Region. — Cambridge: Cambridge University Press, 2001. p. 345). Csak megjegyzem, hogy a szláv nyelv terjedése teljesen megmagyarázható a nyelvek mémszerű, a fényhez hasonló természetével, viselkedésével. Lásd a nyelvek kialakulására vonatkozó elméletemet: A vizsgálhatóság szempontjából én a nyelvet a fény tulajdonságaival rendelkező mémnek fogom fel. A különböző nyelvek – nem mások, mint – különböző frekvenciák. Értem ez alatt az elképzelés alatt, hogy például a nyelv viselkedése, főleg a korai, spontán terjedése – hasonlatosan a fényéhez – kettős tulajdonságot mutat. Egyrészt a nyelvet beszélők csoportjai (korpuszok, etnikumok), másrészt a környezet, a hagyományok, a szokások, a szabályok, a kultúra és az egyéb befolyásoló tényezők voltak az alakítói. A nyelv a genetikában alkalmazott génelmélethez hasonlatosan mémszerűen viselkedik. A fény hullám-részecske kettősségéhez hasonlóan viszont a nyelv korpuszkuláris és mező tulajdonságokkal rendelkezett az őskori terjedése során. A nyelvészek egy része a nyelvek szótári és morfológiai hasonlatosságait a nyelv leszármazási rokonságának tulajdonítja, és ez megfelel a korpuszkuláris viselkedésnek (pl. etnikumfüggő), míg mások szerint ezek a hasonlatosságok a nyelvi érintkezések következményei (areális nyelvkiegyenlítődési elmélet), ami a hullámtermészetet igazolja (a szubsztrátumok hatása, mező elmélet). Míg a nyelvi családfán időbeli visszacsatolás nem létezik, különböző frekvenciák viszont találkozhatnak, sőt felléphet az interferencia jelensége is, és ennek a jelenségnek a következményei az egyes nyelvek között fellelhető nyelvi hasonlatosságok. És elfogadom Spenglernek azt az állítását, hogy a rassz nem, csak a nyelv vándorol. „A rassz nem vándorol. Az emberek vándorolnak; egymást követő nemzedékeik mindig más tájon születnek; a táj titkos hatalmat szerez a bennük lévő növényszerű felett, és végül a rasszkifejeződés alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette. ... A nyelvek vándorolnak, mivel nemzetségről nemzetségre hagyományozódnak, és a nemzetségek viszik magukkal őket. Mindenekelőtt változnak”. (Spengler: A Nyugat alkonya). Ezért a nyelvek történeti mozgásáról megrajzolt térképek nem mindig egyeznek az archeo- és populációgenetikai kutatások alapján kirajzolódó térképekkel. Ez nem a nyelv és az etnikum szembeállítása, csupán a tudományos tények higgadt körültekintő figyelembevétele. Elhagyva a sok tudós magyarázatot, én két alapvető dologban látom az okot, amit írásaimban többször is kifejtettem.

1. A bolgár „honfoglalást” végrehajtó Aszparuh kán (Kuvrat fiatalabb fia) a 7. század második felében a bolgár-török csapatokkal bevonul az al-dunai területekre és megalapítja az Első Bolgár Birodalmat. A népe 20 000 – 30 000 lovasból és – véleményem szerint a szláv területeken felszedett, szlávnyelvű nőkből állt. Florin Curta szerint a Balkánon nincs 700 előtti időre keltezhető szláv település.  (Ezt a tudományos világ általában nem fogadja el!). Véleményem szerint a szláv „anyanyelvűek” többségbe kerülésének a Balkánon ez lesz az egyik fő oka. A másik, a köznépet érintő ok, az avar kaganátusból folyamatosan betelepítésre kerülő és a helyi lakosság keveredéséből kialakuló közösségek közvetítő nyelve a szláv lesz. Őket nevezik el Bizáncban egységesen szlávoknak. A bolgárok eredeti nyelve egy darabig él az uralkodó elit körökben, de a végleges elszlávosodásra a bolgárok két évig tartó (864-866) megkeresztelése során került sor, amikor az onogur-bolgár eredetű arisztokrácia lázadását Borisz és hozzá hű csapatai leverték és ötvenkét nagycsaládot írmagostól kiirtottak.
2. A magyar honfoglalás viszont megtervezett, családos betelepülés volt, és itt a lingua franca már a magyar nyelv lett. A magyarok több törzs szövetségéből, és a helybéli (avar) lakosságból tevődtek össze. Mivel utólag bebizonyosodott, hogy sem a türk, sem a szláv nyelv nem vált uralkodóvá, ezt a feltételezést teljesen megalapozottnak tekinthetjük. Tehát a Kárpátokon belül és azon kívül is (legalább a Dnyeperig) a 9. században az ősmagyar nyelv, mint lingua franca működött a nem szlávnyelvű népek között. Egynyelvű csoportok ezen a területen nem nagyon lehettek, és a nyelvnek nem volt hatalombiztosító, elkülönítő szerepe. A nyelvi határok (latin, görög, germán, szláv, magyar, türk/török) a 11. századra alakulnak ki a közép-, és kelet-európai térségben.

A Kr. u. 600-as évek etnikai-nyelvi helyzetét jobban megérthetjük, ha pillantást vetünk a penykovkai kultúra térképére. A VI—VII. sz.-i Dnyeper-vidéki (penykovkai) régészeti leletek a sztyeppe nomádjainak hagyatéka. Már Bálint Csanád feltételezte, hogy „E régészeti műveltség a legutóbbi időkig szintén kizárólag a keleti szláv régészet illetékességi körébe látszott tartozni. A közelmúltban kiderült azonban, hogy a telepkerámia egy része nem annyira a szlávokkal, mint bizonyos „sztyeppéi", „nomád" elemekkel hozható kapcsolatba.” (Bálint Csanád: Régészeti jegyzetek a VI—VII. századi avarok keleti kapcsolatairól. Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. 1990.). Véleményem szerint az itt élő népek csoportjában (kutrigurok, antok, bolgárok, alánok stb.) megtalálhatók lehettek olyan törzsek, akik utódai később a magyar törzsszövetségbe kerültek. Az ősmagyar nyelvet (is!) beszélő törzsek egyaránt előfordulhattak a Kuvrat által összehozott bolgár egységben, sőt azon kívül, akár az avarok, akár a kazárok között is.

A hunogurok (onogurok) törzsszövetsége 600. körül a két fő bolgár ág – a kutrigurok és az utigurok – erős szövetsége volt, amelyben a magyarok ősei is beletartozhattak. 630-ban függetlenítették magukat az avaroktól és a törököktől is. Valamikor ez idő tájt az utigurok újra eredeti nevükön, bolgárokként kezdték nevezni magukat. És létrejött Nagy Bolgária! Területe elért É-K-en egészen a Volgáig. Itt az ősbolgárok nyomait fedezték fel a régészek. A Volga-kanyarban, a jobb parton ősbolgárok telepei voltak. Ez a folyó nagy szamarai kanyarulata által alkotott félsziget 200 km hosszú könyök -- «Самарская Лука» -- mintha a Volga-menti sztyeppe folytatása lenne. Északról a Zsiguli-hegység déli lankái határolják. Az ősbolgár lelőhelyek vannak ábrázolva Bagautgyinov-Zubov könyvében. Ettől északabbra az alacsony Szengiley-hegység mögött a Volga jobb partján található a Silovka régészeti lelőhely. A sírokban gazdag melléklet maradt meg: solidus és bracteata, fülbevalók ametisztből készült függővel, fejesgyűrű, övkészlet bronz és aranyozott ezüst elemei, harci és mitologikus jelenetekkel díszített csontlemezek, korongolt edény. A temetkezések a Kr. u. 7. század végére, a 8. század elejére tehetők. (SZEIFERT Bea et al: A korai magyar történelem régészeti és archeogenetikai kutatásának legfrissebb eredményei Nyugat-Szibériától a Középső-Volga vidékig.  Archaeologiai Értesít}o 147. 2022). Nagy Bolgária fénykorában a bolgár etnoním alatt viszonylag kevesen voltak. A többség a szövetséges, vagy rokon törzsekből állt. Később a népnév az összetartozás jele lett. Valószínűleg volt közöttük az Altaj környékéről jött török nyelvűek, de iráni nyelvű alánok, a szarmaták utódai, valamint a Kaukázus előterének és a Volga-Don sztyeppéinek őslakosai is. (R. Sz. Bagautgyinov–A-V. Bogacsov–Sz. E.: Prabolgary na Szrednyej Volge (Ősbolgárok a Közép-Volgánál). Szamara, 1998. 32.o.). Erről a könyvről írt ismertetőt Erdélyi István „Az ősbolgárok” címmel. Azt írja: „A kötetben közölt és történetileg értelmezett tárgyak közül kiemelkednek a Silovka falu mellett fellelt, egykor nyeregkápát díszítő csontlemezek, mert a rajtuk lévő művészi karcolatokon szinte megelevenednek a korabeli (VII. század második fele) harcosok, és mellettük olyan fantasztikus, sárkányszerű állatalakokat is ábrázoltak, melyek későbbi “rokonai” a bécsi szablyán, vagy a bezdédi tarsolylemezen láthatók….Ezekre a bronzból öntött, növényi díszes övveretek jellemzőek, a magyarországi késői avarkor hasonló, de korántsem azonos övgarnitúráira emlékeztetnek. Területileg a kötetben bemutatott emlékek az egykori volgai Bolgárország déli részére esnek, történelmileg abból a későbbi fázisból is származnak, amikor ez az állam éppen megalakulóban volt. Ehhez az is kellett, hogy újabb bolgár felvándorlás történjen dél felől a VIII. században, amikor a fokozódó arab veszély ellen mentek fel bolgárok, talán ősmagyar csoportokkal együtt északra, a Volga távoli szakaszához.”

Szerbinben (Krasznodari Terület, Kubani járás, Oroszország) 2023-ban egy kora középkori temetkezésre bukkantak. A sírban egy Ujbat típusú harci kés is volt, amelynek analógiáit nemcsak Kelet-Európából, hanem Belső-Ázsiából és Dél-Szibériából is ismerik, hangsúlyozva az i.sz. első évezred második felében az egész eurázsiai sztyeppén működő élénk kapcsolatokat. Szerbin 2023/3-as sírja a Kr.u. 7. század második felére vagy utolsó harmadára datálható. Az Ujbat típusú harci kések elterjedési helyei: 1 – Serbin, 2 – Shilovka, 3 – Hlodosy, 4 – Voznesenka, 5 – Topoli, 6 – Borisovo, 7 – Direktorskaya Gorka, 8 – Katanda, 9 – Yakonur, 10 – Kok-Edigan, 11 – Aimyrlyg, 12 – Uibat, 13 – Saratovka, 14 – Arkhiereiskaya Zaimka, 15 – Chingis. Az ilyen késeket Ujbat-típusúnak nevezik, az első belső-ázsiai példány után. Nemrég Gleb Kubarev összegyűjtötte az ismert példányokat. Három lelőhelyet említ az Altaj-hegységből (Katanda, Yakonur és Kok-Edigan), az Aimyrlyg temetőből Tuvában, Ujbat-Csaataszból a Minuszinszki-medencében (5.4. ábra), és Szaratovkai a Kuznyecki-medencéből. Arkhiereiskaya Zaimkában is találtak egy példányt (5.5. ábra) és egy másikat Csingiszben az Ob-völgyben. Ezt a késtípust kapcsolatba hozta különféle nomád törzsekkel, elsősorban a törökökkel, tekintettel a nagyszámú belső ázsiai szobrokra. A formák stilisztikai elemzése alapján az V. század második felétől való első megjelenésre számíthatunk, vagyis jóval a Türk Kaganátus létrejötte előtt. (Pavel Sokolov--Bence Gulyás: Recently discovered early medieval grave from Serbin. In: Dissertationes Archaeologicae ex Instituto Archaeologico Universitatis de Rolando Eötvös nominatae Ser. 3. No. 11. Bp. 2024.). A török név helyes értelmezése, szó jelentése, eredete:„egyesült, egységes, összegyűjtött”. Ez a magyarázat lehetővé teszi számunkra, hogy jobban megértsük az ókori török társadalmi szerkezetet, és ebből származik a török népnév. (Aydemir, Hakan, TÜRK Adının Kökeni Üzerine (On the origin of the ethnonym TÜRK 'Turkic, Turkish', 2022.)

A 8-9. században a krónikások sorra megemlékeznek egy hetes szövetségről, amit nem sorolnak be az ismert népek közé. Gyanítható, hogy a később hetumogerként ismerté vált csoportról lehet szó, akik magukkal vitték ezt az elnevezést. A törökös népek gyakran ama szám szerint nevezték meg magukat, illetve szövetségüket, ahány törzset, illetve népet fogott össze társulásuk. A tokuz oguznak nevezett ágazat kilenc, az onogur ág pedig tíz nép szövetsége volt. A besgurok, avagy utrigurok neve öt ogur, az altiagirok, avagy kutrigurok neve pedig hat ogur jelentésű. A név megmaradt, anak ellenére, hogy később szövetség öszzetevő tagjainak száma megváltozott. Theophanész, 813 körül írja 679 előtti Kuvrát bolgárjaira értve: „uralmuk alá vetve a körülöttük lakó szláv népeket és szerződéses viszonyban állva a Hepta geneai 'Hét törzs' nevű (néppel), a severeket Beregaba szorosának elejétől a kelet felé, Mesembriáig terjedő részekre, nyugat felé Abariáig pedig a többit, a Hepta geneai-t telepítették, akik (velük) szerződéses viszonyban állottak." (Harmatta János változata. Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2000. december 13-i közgyűlésén. A Volgától a Dunáig. A honfoglaló magyarság történeti útja.). „A türkök hét törzsből állottak (geneai epta), de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt az előbb említett Levedi." (Bíborbanszületett Konstantin, 952 körül). 862 körül: "A hét népnek (Eptaradici) 263 váruk van." (Bajor Geográfus, 862 körül). 884: "a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak (hetumoger) hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik;" (Anonymus, 1200 körül). „A VII. század végétől kezdve tehát az ősmagyar törzsek már azon a területen éltek, amelyet később Konstantinos Porphyrogennetos Atelkuzu (*Ätelküzü) néven említ” – mondja Harmatta a fentebb említett előadásában. (Lásd: Magyar nyelv. XCVII. ÉVF. 2001. MÁRCIUS. 1. szám.)

Ezért tűnik lehetetlen feladatnak a „magyar nyomok” régészeti elkülönítése, megtalálása a Dunától a Dnyeperig (Donig? Kumáig?) is elnyúló területeken. Amikor a kazárok legyőzik a bolgárokat, akkor kerülnek válaszút elé az itt élő (félnomád-földművelő) népcsoportok! Ez a 7. század vége, a szétrajzás időszaka. A főbb irányok ismertek.  Általában a nomádok mennek, a szlávok (letelepedett, demokratikus rendben élő földművesek) maradnak. M. I. Artamonov és I. P. Rusanova szerint a penykovkai kultúra nem tiszta szláv, hanem soknemzetiségű (bolgár-török, szarmata, és más). Létezésének csak a legvégén, az északi szomszédok hatására szlávosodnak el. (Генофонд.рф / Словарик / Пеньковская культура). Baranov is két periódust különített el a Krím-félsziget kazár kori történetében: a 7. század vége – 8. század első fele, illetve a 8. század második felétől a 10. század közepéig terjedően. Az első hullámot a türk onogurokhoz, a másodikat a „volgai bolgár kutrigurokhoz” kapcsolta, akikkel Volga-Urál-i török, valamint ugor-magyar népcsoportok is beszivárogtak, de ez a véleménye nem talált megerősítésre a többi kutató körében. /И. А. Баранов: Грунтовые могильники второй половины VII–X в. в Крыму;  И. А. Баранов: Таврика в эпоху раннего средневековья (салтово-маяцкая культура). Киев.1990./.

A lomovátovói régészeti kultúra tárgyi hagyatékának elemzése arra a tényre hívta fel a figyelmet, hogy kétség kívül szoros kapcsolat mutatható ki a szaltovo-majaki kultúrában feltártakkal. Felvetődik a kérdés: magyarázhatók-e pusztán kereskedelmi kapcsolatokkal a „szaltovói” jellegű leletek megléte az Urál nyugati előterének erdős zónájában, illetve fordítva ‒ „lomovátovói” jellegű leletek felbukkanása a szaltovói lelőhelyeken? Egyértelmű válasz még nincs, de Belavin – Krilaszova 2019-ben felvetett kérdései között találtam olyan válaszokat, amelyek igen csak alátámasztják a 7-8. századi részleges magyar-előd felvándorlási hipotézisemet. Az alábbiakat „Az Urál nyugati előterében élő kora középkori népek kapcsolatrendszere a szaltovó-majaki régészeti kultúra hordozóival” című tanulmányuk (In: „Hadak útján” A népvándorláskor fiatal kutatóinak 29. konferenciája. Budapest, 2019. november 15–16.) alapján írom le. Ebben hivatkoznak pl. Totev – Pelevina 2005-ös munkájára, amelyben előálltak egy olyan feltételezéssel, hogy „A palmettás övek megjelenése ezeken a területeken a 7. század végén – a 8. század elején lehetett különböző csoportok letelepedésének eredménye Nagy Bulgáriából, kazár nyomás hatására”. Igaz, hogy megjegyzi: „Talán a sztyeppe határvidékeire igaz lehet ez a feltételezés, de a déli sztyeppei nomádok letelepedését az északi erdőkben meglehetősen nehéz elképzelni”. De nem nekem, aki erre épít! (Lásd pl. Koszárjev regényében a 2-4. században a „szarmata síkságról” feltelepülőket. Ez megismétlődhetett évszázadokkal később is). Az északra vonultak és a helybenmaradottak között a kapcsolat nem szűnt meg, erre utalnak az azonos női csecsebecsék, amelyek nem kizárólag kereskedelmi úton terjedhettek, hanem hozományként is. Azt írják a szerzők: „Egyes kutatók szerint, az aláno-bolgár környezetből való szaltovói férfiak nem csak szomszéd rokon törzsi nőket vettek feleségül, hanem bizonyos erdei zónából származókat is válogattak maguknak. Ugyanakkor a női sírtárgyak között talált pl. kétlovas fülbevalók, medálok, függők ezen nők magas társadalmi rangjáról tanúskodnak, ami lehetetlen lett volna, ha erőszakkal vették volna feleségül őket. A Káma-menti nők ékszereit vizsgálva egészen logikusnak tűnik az e fajta „menyasszonyexport” a lomovátovói lakosságból. Mindez a két távoli kultúra közötti nyelvi kapcsolat fennmaradását is elősegítette. (Szerintem). A krónikákból is ismert Ügyek házassága a dontövi Enédubelián király leányával, Emesével – egy fordított („menyasszony import”) helyzet, ami teljesen helyén való.

A 8. század során formálódnak meg az avar, a dunai bolgár, a kazár, a volgai bulgár hatalmi rendszerek. A Dunától a Dnyeperig, a Fekete tengertől a Balti tengerig hatalmi vákuum van. A területen különböző identitású letelepedett földműves közösségek működnek ősi „faluközösségekben”, választott vezetőkkel, egy közös kialakulófélben lévő nyelvet beszélve. A nagyhatalmi érdekszférák ütközését a területet adóztató, kereskedő, rabló, élősködő életmódot folytató katonai  (varégok, ruszok, és kazár szövetségben lévő) félnomád törzsek akadályozzák meg, kialakítva a saját „vadászterületüket”.  A kazároknak ez a nyugati határzónájuk és számukra a kedvező megoldás, ha nekik adózó, nem ellenséges (kvázi szövetséges) félnomád törzsek uralják ezt a területet. Erejüket jórészt leköti a terjeszkedő iszlám, az arab kalifátussal és Bizánccal folytatott állandó csatározás. A 9. századi Al-Duna és Dnyeszter közötti régészeti ásatásokból, a Szubbotyici-horizont és a Szaltovó-Majácki régészeti kultúra leleteiből ez a történeti kép tulajdonképpen ki is rajzolódik. Lásd az alábbi térképen (Суровень Д.А.: Древняя история  мадьяр  IX века: венгры в Северном Причерноморье. Проблемы истории общества, государства и права Венгрии сборник научных трудов.  Екатеринбург 2019.)

A 9. század a koncentrálódás ideje ebben a térségben. Északon megerősödnek a ruszok, délen magyar hegemónia kezd kialakulni, közben kezdenek megjelenni a majdani Kijevi Rusz csírái. A kazár uralkodók az iszlám és a kereszténység szorításából a zsidó vallás felvételében látják a kiutat. Ez belső feszültséget, polgárháborús helyzetet generál. A szakadárok a magyar hetumoger szövetséget erősítik, amely az északi rokontörzseikkel szövetkezve, Álmos/Árpád vezetésével Etelköz ura lesz a század végére. A Keleten maradtak sorsa a 13. században a teljes beolvadás lesz. Tőlük nyugatra viszont „kiürült” a Kárpát-medence. A belső viszály és a külső (frank, bolgár) támadások az avar birodalom teljes szétesését eredményezik. A terület a frank és a bolgár birodalmak határain van, a szláv-morva megmaradási kísérletek életképtelenek így az erőteljében lévő magyar szövetségnek ideális életfeltételeket kínál a vízben, legelőkben földművelésre alkalmas területekben bővelkedő Kárpát-medence. Így válik érthetővé a magyaroknak adott válasz, amelyet Gábriel Klerikos adott átt a császárnak: ’Eszerint a magyar vezetők „összes fejei egyhangúan felkiáltottak,” hogy „mi nem kezdünk ki a besenyőkkel, mert nem bírunk velük harcolni, minthogy nagy ország az, nagyszámú nép és gonosz fickók; többé ilyen beszédet ne mondj nekünk, mert nem kedvünkre való az.” A feltűnően indulatos reakció félelmet, szinte fóbiát jelez, amelynek egy közeli vereség adhatja meg reális alapját. Ez a 894/895-re tehető ’etelközi veszedelem’ lehetett, amely a magyarokat Etelköz elhagyására, és a Kárpát-medencei új haza (Turkia) elfoglalására kényszerítette’. (Tóth, Sándor László: A honfoglalás, a kónstantinosi Turkia és az Ajtony-törzs. In: Az Alföld a 9. században II. 4. 2017. p.254). Természetesen nem fogadva el Tóth magyarázatát a magyarok „rémületére”. Inkább godolhatunk egy „jó kifogásra”, amellyel megtagadhatták az inkább „rokonnak, mint ellenségnek” tartott besenyők elleni harcot. A császár tévesen arra következtetett a korábbi, bolgárellenes szövetségből, amelyet 894/895 táján kötött követe, Nikétas Skléros Árpáddal és Kuszánnal az Al-Dunánál, Etelközben, hogy a magyarok hajlandóak ajándékok fejében bármikor szolgálatára állni. A követ azzal próbálta meg rávenni a magyar vezetőket a besenyők megtámadására, hogy ezáltal a korábbi szállásaikat foglalnák vissza. De láthattuk, hogy a magyarok nem azért kezdtek a „honfoglalásba”, hogy később visszamenjenek Etelközbe. Több – józanul gondolkodó – szakember is megkérdőjelezte a „besenyők általi  bekergetés” meséjét. Például Hölbling Tamás történész, aki számos módon igyekszik bizonyítani, hogy a magyarok és a besenyők azonos gyökerű népek és örökös szövetségesek voltak. A besenyőket nem lehetett rávenni a magyarok elleni támadásra (kivéve a Simeon által talált lefizethető esküszegű csoportot), ahogyan a magyarokat sem a besenyők elleni támadásra (a 940-es években a görögök megpróbálták rávenni a magyarokat, de azok mereven elzárkóztak attól, hogy a besenyőkre támadjanak). (Hölbling Tamás: A honfoglalás forráskritikája, Ad Librum Kiadó, 2010.)

És megindul a „honfoglalás”. Ebben a nyelvnek nem sok szerepe volt, de ez lett a megmaradás záloga!

„Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát, amiként Izrael fiainak adta át Mózes idejében örökségként az amorreusok királyának, Sionnak a földjét és Kánaán egész országát”.^[1]

11. Kép. Alaptérkép: Ivanov V.A. Ugor-magyarok Kelet -Európában. - Ufa: Gilem, 1999. - 96. o., Ábra. 15.

 Területmegnevezések: -1. Ősi magyar temetkezések; -2. Szaltovo-majácki kultúra erődített települései (S.A. Pletneva szerint); -3. Középkori mordvin emlékek; -4. A karajakupovói/kusnarenkovói kultúra emlékeinek területe (Magna Hungaria); -5. A pre-mongol Volga-Bulgária területe; -6. A Szaltovo -Majacki kultúra területe; -7. A sztyepp és erdős-sztyepp határa. Ősi magyar temetkezések: 1 - Palimovszki temetők; 2 - Romashinski temetők; 3 - temető a Nyemcsankai elágazásnál; 4 – temető a 116 km -en; 5 - Lugovszkoe temető; 6 - temető Szuhaja Gomolsánál; 7 - Zaplávka; 8 - Manvelovka; 9 - Novo -Nyikolaevszki temető; 10 - Tvjordohleby; 11 – Szubbotica

Piros vonal: Nyugatra vonulás a 9. sz első felében.

Kék vonal: A helyben maradtak Délre költözése (Szerintem!)

A bejelölt útvonal csak elméleti. Elképzelhető, hogy nem az Oka északi oldalán (Kolomnánál), hanem a túlparton, Rjázánytól délre vezetett az út. Itt vannak a Cna/Moksa-völgyi magyar leletek. Lásd a mordvin területekre jelölt sírokat Ivanov térképén. (Ugyan ez Olga Viktorovna Zelencova: ’Magyar’ jellegű övdíszek Volga menti finn nyelvű népek temetőiből a Volga jobb partvidékéről című tanulmányában a 12.1. képen is látható 8-14-es számmal és piros színnel jelölve.)

Napjaink történéseiben elmerülve, jöttem rá arra, hogy MIÉRT nem értjük a DAI-t?  

Egy hír értelmezésére figyeltem fel. A tudósítás címe rögtön elárulta a tartalmat: „Töriből egyes: az orosz kormánypárt ifjú aktivistái tévedésből megkoszorúzták a magyar hadifoglyok tömegsírját, mert azt hitték, már akkor szövetségesek voltak”. A cikk a 444.hu oldalán jent meg 2021. március 3-án, szerda 14:46. Szily László tollából az „OKTATÁS” rovatban. Hogy a DAI értelmezéséhez kapcsolható hasonlóságot érzékltessem, idézem a cikket teljes terjedelmében: „A Haza Védelmezőinek Napja előestéjén az orosz-kazah határtól nem messze fekvő Orszk városának környékén is aktívak voltak a Putyin-féle kormánypárt, az Egységes Oroszország ifjú aktivistái: két helyen is virágot helyeztek el. Egyrészt Anatolij Puzikov, a Szovjetunió Hősének házánál, másrészt az egykori hadifogolytábor területén található, magyar nyelvű emlékműnél. Ezt azoknak a második világháborús magyar katonáknak az emlékére állíttatták a hozzátartozók, akik ebben a táborban haltak meg.  

Csakhogy az ifjú putyinisták a jelek szerint nem tudták, hogy a magyarok akkor még nem szoros szövetségeseik voltak, hanem ellenkezőleg, a nácik szövetségeseként harcoltak ellenük. Az, hogy ez véletlenül sem szándékos békülési akció volt, abból is kiderült, hogy amint érdeklődni kezdett a sajtó, az aktivisták villámgyorsan megpróbálták eltüntetni a közösségi médiába korábban kiposztolt képeket a megmozdulásról. Sikertelenül.  

A kormánypárt később viszont nyilvánosan bocsánatot kért, elismerve, hogy a fiataljaik tényleg biztosak voltak benne, hogy Magyarország a Szovjetunió oldalán harcolt.  

A 260-as számú orszki fogolytáborban németek, magyarok, románok és japánok raboskodtak”.  

Szakmailag minden rendben. Meg van nevezve a forrás (via ural56.ru), a tartalom fedi az ott leírtakat, a kommentár meg olyan, amilyen megfelel az írója szemléletének. És itt a baj! Ezt akarja megetetni velünk!  

Mert mi is történt valójában?  

2021 februárjában megjelent egy tudósítás az orosz interneten (Молодая Гвардия г. Орск 23 фев в 12:54), amelynek tartalmát részben helyesen idézte a 444.hu riportere.  A zárszót viszont elfelejtette (?) közölni: Tiszteljük meg együtt a történelmet, és ne feledjük, hogy "a háborúnak csak akkor van vége, amikor az utolsó katonát is eltemetik". Miért? A válasz egyértelmű: Nem illett a koncepciójába! Talán még az olvasók gyanút fognának, és nem kívánatos gondolatok születnének meg a fejükben! Természetesen nem tetszett ez a gesztus a helybéli kommunistáknak sem. Meg is tettek mindent, hogy „elsikálják” ezt a „bakit”. Na, ez már tetszett a 444.hu-nak is! Meg is írta a kommentárban. Még az orosz kormánypártról is azt írták, hogy elismerték, hogy a „a fiataljaik tényleg biztosak voltak benne, hogy Magyarország a Szovjetunió oldalán harcolt”. Minden rendben! Megvan a forrás, jöhet a hülyítés!  

Mert hol is van ez az emlékmű?  

Közel az elő-magyarok egy részének ősi szállásához, az orenburgi körzet Mosztosztroj falucskájának egykori hadifogoly temetőjének helyén. Az itt élők valamennyien emlékezhetnek az itt dolgozó „Szovjetunió oldalán harcolt” (sic) német, román, magyar, lengyel, olasz, cseh és pár japán hadifogoly munkájára, akik egészen 1949-ig maradtak az orszki táborban, gyárakban, építkezéseken. Ekkor épült a városban a legtöbb ház, amelyet még ma is „németnek” hívnak. Sokan hazatérhettek, de sokan meghaltak. Az elhunytak emlékére, Németországból és Magyarországról odaérkező hozzátartozók, néhány évvel ezelőtt, a temető bejáratánál egy kicsi, de gyönyörű emlékművet emeltek. Természetesen kétnyelvűt! Feltételezhető, hogy az „ orosz kormánypárt ifjú aktivistái” tudnak olvasni, ha történelmből nem is tanulták meg, hogy a szövetségeseket nem szokták hadifogolynak tekinteni. De ez nincs sehol sem leírva! Nem adatolt – tehát nem valószínű, hogy igaz! (Itt jön a hasonlóság a DAI értékelésével!). A laikus amatőrök meg írhatnak akármit – az csak röfögésnek számít a taláros bülbül énekéhez képest, akinek az esze nem lehet több a tyúkénál.  

Ugyan ez a hírportál így írt 2018-ban a táborról: „A németek (és a velük szövetséges - magyarok, csehek, olaszok), miután a puskát lapátra cserélték, és a tegnapi ellenségnek dolgoztak, segítve a győzelmet a hátországban. Sokuknak sikerült hazatérnie Németország kapitulációja után ... de nem mindenkinek. Ipari létesítmények, lakóépületek és jelöletlen sírok maradtak az orszki foglyok nyomán”. https://www.ural56.ru/news/577429/  Magyarban a tömegsíroknak nincs megkülönböztető neve. Az oroszban is van tömegsír «массовое захоронение». De ők az egy harcban elesettek sírhelyét (legyenek katonák, civilek) megkülönböztetik az általános „tömegsírtól”. Pl. Borogyinónál, 1812-ben összesen (mindkét oldalról) több, mint 80 ezer ember lett áldozata  az egynapos csatának. Őket nem „tömegsírba”, hanem „testvéri” tömegsírba temették és ezt hívják „brátszkájá magilának”. Az orszki „testvérsírban” a hadifoglyok között voltak honi, azaz orosz, u.n. etnikumi németek is, akiknek az ősei még I. Péter idejében jöttek Oroszországba.  

Az összorosz „Megvédjük a hősök emlékét” mozgalom a „testvéri tömegsírokról” is megemlékezik. Ez történt Orszkban, amely csípte a kommunista „nagyorosz” vezetés szemét. Hogy mi történhetett a magyarokkal a 7-9. században? Nem tudjuk! De ha megkérdezik, hogy a DAI szerzője 3, vagy háromszáz éves kazár-türk(magyar) kapcsolatra gondolt-e jobb, ha kicsit tájékozódnak mielőtt válaszolnának. És ne higyjenek senkinek, csak a saját tapasztalatuknak!  

VII. (Bíborbanszületett) Kónsztantinosz császár idejében a szabírokról bőséges információ állt rendelkezésre. Klaudiosz Ptolemaiosz  (II. Század) - szavar; Priszkosz rétor (V. század) - szabir; Zakariás rétor (V. század) - szabir; Caesareai Procopius (VI. Század) - szabir; Movses Khorenatsi (VI. Század) - szavir; Menandrosz Protector (VI. Század) - szabir; Jordanes (VI. Század) - szavír, szabir; Teofilaktosz Szimokatta (VI-VII. Század) - szabir; Theophanes Confessor (Hitvalló, 760 k. – 818/817.) - saber;  Bíborbanszületett Konstantin (X század) - sabar asfal - "fehér szabirok" (Megj. Nálam: alsó szabírok); Ibn Khordadbeh (IX. Század) - Szuvar; al-Masudi (IX-X. század) - Szavardia; el-Balkhi (X. század) - szuvár; Ahmed ibn Fadlan (X. század) - szuváz; al-Istakri (X. század) - szuvar; al-Mukadessi (X. század) - szuvár; József, kazár kagán (X. század) - szuvar; Hudud al-Alam (X. század) - szuvár; Ibn Haukal (X. század) - Suvar; Mahmud Kashgari (XI. Század) - Suvar; al-Garnati (XII. század) - szuvár; al-Idrisi (XII. század) - szuvár; Jákút (XIII. Század) - szuvár; Bolgár epitáfia (XIV. Század) - Suvar; Fra Mauro térkép (1459) - Veda Szuar. (Материал из Википедии: Савиры).

Amikor azt írta a könyvében, hogy „A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Levediának neveznek … De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból szávartü ászfalünak (Σάβαρτοι ̓άσφαλοι) nevezték”. (DAI 38,3–10), és „Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünak hívják” (DAI 38,24–31) valójában a türkök egy részének „régi” nevét a szabirokkal azonosította. Hogy mindez mikor volt? – közvetlenül nem derül ki a DAI-ból. Azok a történészek is, akik elfogadják autentikus forrásnak a DAI-t, különböző időpontokra gondolnak, de általában elfogadják azt, hogy a művelt császár által használt sabartoi népnév alatt a  szabirokat kell érteni. A szintagma második részére már több változatot is kitaláltak.  A szóösszetétel második része az "asphal" szó arabul alsót jelent, melynek görög változata asphaloi. Lásd pl az Alsó-Zab folyó nevében Zab al-Asfal (Lower Zab; Ни́жний Заб). Az arab-perzsa kevert nyelvű szóalkotás nem zárható ki. Különösen akkor nem, amikor az „alsó” értelemnek történeti jelentősége is van. Ha a szabirokra a császár megkülönböztető (legyen akár fehér, akár alsó) jelzőt alkalmaz, akkor ez minimum két helyen megtalálható népről szólhat. De ez az idő – a Levédi történethez képest – régen volt! Nézzük akkor, mit tudunk röviden a szabirokról?

A nyest Rénhírek rovatában 2017. július 14-én Klíma "Zegernyei" László tollából megjelent „Bírod érteni? szabirok a magyarok a szabirok a magyarok a” című írása talán a legjobb összefoglalója ennek a témának. A fentebbi (az orosz Wikipédiából vett) forrásokon kívül még másokat is megnevez, így Jóannész Malalast (VI. sz.), Hitvalló Theophanészt (VI. sz.), Agathiast (VI. sz.), Kagankatvaci Mózest (VII. sz.), Ibn Hordádbeh-t (9-10. sz.) is. A cikkben leírtakat felesleges ismételni, bárki elolvashatja. A végeredmény kb. ennyi: „A magyar őstörténet-kutatók többsége által elfogadott vélemény szerint a szávartü ászfalü, vagyis a rendíthetetlen szavárdok neve a szabir népnévből ered. A két név összekötése immár két évszázados múltra tekint vissza. A szavárd magyarok kutatásának történetét Czeglédy Károly foglalta össze a Magyar Nyelvben megjelent cikkében – 1959-ben (Czeglédy Károly 1959: 373–385.). A szerző tanulmánya végén megállapítja, hogy végleges eredmények még nem születtek e témakörben, talán majd az újabb kutatások jutnak valamire. Nos, ötven évig nem születtek újabb eredmények. 2009-ben azonban Benkő Loránd publikálta A Szovárd-kérdés. Fejezetek egy ómagyar nemzetség történetéből (Benkő Loránd 2009) című könyvét, amelyben nem fogadta el a szavárd népnév szabirból való levezetését, és ezzel lenullázta az évszázadok alatt összegyűlt okosságokat”. (nyest, zegernyei). Hogyan látom én ezt a kérdést?

Már, a 2011-ben megírt könyvem (Fenséges Úr, Szekszárd, 2012) 51. oldalán bemutatok egy térképet Ázsia 400-as állapotáról (Asia, 400 AD. 2008-01-02) „A „szittya” népek hazája a 4. században” címmel^[1]. Itt azt írom, hogy ha megnézzük a 4. századi Eurázsia térképet, láthatjuk, hogy a Kárpátoktól az Altájig a hun, a szabír, az ugor, a proto-magyar, a zsuan-zsuan népek területei vannak bejelölve. (A hunok nyugatra vonulása).  Valószínű, hogy ők tolmács nélkül is értették egymást”. Ezen a térképen a szabirok az Urál folyótól délre, a proto magyarok tőlük észak-keletre vannak jelölve, egymás szomszédságában. Az u.n. szkíta-szarmata síkságon, amiről Mihail Fjodorovics Koszárjev Nagy Magyarország nyomában című kétkötetes könyvében mesél. Koszárjev 1931-es születésű orosz író, etnológus-régész, a történelemtudományok doktora, az Orosz Tudományos Akadémia (RAN) vezető tudományos munkatársa, és kiváló mesélő, regényíró. Vallja, hogy a régészet több mint történelemtudomány. Egyik fő célja az, hogy az írott források hiányosságait pótolja, segítse előhozni a rég elfeledett emlékeket. Eposzának első részében, ami „Az istenek akarata” címet viseli, Koszárjev elmeséli, hogy élt egy ugor népcsoport az Uráltól keletre elterülő végtelen lápos-tajga vidéken, akit ász-jáhnak neveztek. A hegységhez közelebb, a rokon mahum nép lakott. A déli oldalon, ahol nedves, sűrű tajgai erdőt már felváltotta a ligetes, többségében fátlan, dúslegelőjű rétség, élt még két ugor törzs: a magyá és a gur. (az ász-jáh, mahum, magyá, és a gur törzsek a mai hantik, manszik, és a magyarok egyik elődei lehettek). Az Eposzban leírt történetet úgy 200 évvel megelőzve, a szaviroknak, a Szkíta-szarmata síkságról a tajga vidékre kellett húzódniuk a keleti vad hordák támadásai miatt. Itt hozták létre Emder városát (61.5367, 66.0776). Koszárjev ász-jáhoknak nevezi, és a magyaroktól ekkor elszakadt törzsnek tartja őket. Az eurázsiai sztyeppét ekkor már szkíta-szarmata szövetség uralta. A hanti, mansi népek csak beköltöztek az ősi civilizációs központba. Tehát nem finnugor vagy uráli népek éltek a sztyeppe és a tajga találkozásánál, hanem a szkíták és utódaik laktak a tajga vidéken is! (A régészek 1994-1999-ben tárták fel, és rekonstruálták Emdert)^[2]. Az osztják hősénekek legendás hírű Emder földjét a szibériai Trójaként tartják számon.

Egy évszázaddal később a Near East in 500 AD, showing the Sabirs and neighboring peoples térképen a proto-magyarokat már a szabirok helyén, a szabirokat pedig a Kaszpi-tenger ÉNy-i részén találjuk.^[3] Itt már megjelennek a majdani Nagy Bulgáriát alkotó kutrigur hunok, az utrigur hunok, és az onogurok is. Ezek már a hun-utód csoportosulások. 

A Türk Kaganátus 6. századi felemelkedésével, a besenyők megjelenésével a szabiroknak délre kellett húzódniuk. Harmatta, Ligeti és más történészek is állítják, hogy a szabirok 574-ben költöztek a Kura folyó völgyébe^[4]. De Theophanész (Hitvalló), az 508. évnél írja: „Hoc anno Unni, quibus Saber appelatio, Caspiarum portarum limitibus emensis, Armeniam suis incursionibus infestarunt, Cappadociam que et Galatiam et Pontum depopulati, ad Euchaita usque, quae tantum haud subegerunt progressi sunt.” (= ez évben a hunok, akiket szabereknek neveznek, kiáradtak a Káspi-kapukon keresztül [Dagesztán], zaklatva Arméniát, Kappadókiát, és pusztítva Galatiát és a Pontus-vidékét, egészen az euchaitákig [?], elkergetve azokat).

A 6. század közepén a szabirok már az egész Kaukázust uralták. A régió legerősebb népévé váltak. Ekkor -- Hitvalló Szent Theophanész (758-817) és Jóannész Malalasz rétor (491?-578) szerint – a szabír vezetők egyszerre akár 120 ezer harcost is felvonultathattak. „Az 572–591 közt zajlott bizánci–perzsa háborúban szabir katonák harcoltak a perzsák oldalán. Ekkor azonban már vége volt a szabir hegemóniának: Menandrosz Protektor szerint az avarok több más néppel/törzsszövetséggel együtt a szabirokat is legyőzték (Szádeczky-Kardoss Samu 1978: 86.)”. /nyest, zegernyei/. Ez az avar-szabir ütközet és a szabirok délre vonulása, valamint a perzsa szövetség adhatott alapot Konstantinnak, hogy az ebben az időben élő „elő-türköket” (a magyarok elődeit) szabirnak nevezze, ráadásul azt a részüket, amelyik Délre húzódott, alsó szabiroknak (szávartü ászfalünak) nevezte el. Igazi csoda lenne, ha Konstantin császár 2-3 száz év távlatból kiigazodott volna a „szabir kérdésben”.

 „A derbenti születésű (1961) dagesztáni-orosz történész, I. G. Szemjonov szerint „megállapítást nyert, hogy Procopius, Theophanes és más történészek ’hunoknak’ nevezte a kaukázusi szavirokat, avarokat, bolgárokat, és más törzseket is. Valójában szabirok (Σαβίνωρας) eredetileg a hunokhoz, bolgárokhoz, kazárokhoz, avarokhoz, magyarokhoz, alciagirokhoz, guzokhoz, berszilekhez, onogurokhoz, belendzserekhez kapcsolódó nép. Történelmük kaukázusi időszakában ezek a törzsek folyamatosan keveredtek egymással. Szavirok az avar invázió előtt Kazária arisztokráciájának jelentős részét képezték, és tekintélyt szereztek az országban”. (Семёнов И. Г. Этнополитическая ситуация в Хазарии в 830—850 годах // Восток. — 2008. — № 3. — С. 24.). Az a gyanúm, hogy a magyarok ittlétének nyomát sem a régészek, sem a genetikusok nem fogják tudni megkülönböztetni egymástól. Marad a feltételezett történeti képbe illesztés módszere. Az a kép fog nyerni, amelyiknek a legkevesebb ütközése lesz a környező – jobban felismerhető – nép történetével.

A Nyugati Türk birodalom bukása után (745) azokat, akiknek nem volt ismert neve (és ezek a proto-magyarok voltak!) türköknek  hívta, és ez a név ragadt rajtuk, amíg a  Bizánci Birodalom fennállt.

630-ban a kazárok függetlenítették magukat a nyugati türköktől és uralkodójuk felvette a kagáni címet – első említése 652/653-ból ismert – és ezzel létrejött a Kazár Birodalom. Kuvrat ugyanekkor hozta létre tőlük északra az onogur-bolgár birodalmat. Kuvrat 650 körüli halála után a kazárok 670-re (valószínűleg a magyarok segítségével is) felszámolták Kuvrat államát, ezután az onogur-bolgárok helyére – Etelközbe – a magyarok egy része költözött be, míg a másik követte a bolgárokat északra. A magyar történészek ezt az időszakot jobbára csak a KM-en belül vizsgálják. „A Kárpát-medencében 670–680 körül a népesség jelentős változása zajlott le. A sztyeppe országútján nagyszámú népesség érkezett ide. Régészeti emlékanyaguk jól elkülönül a korábban itt élőkétől, vereteik jellegzetes motívuma a griffes-indás ornamentika. Hajlott pengéjű, egyélű szablyákat, széles lemezű aszimmetrikus íjakat, lapos talpú kengyeleket használtak, viseletükben is elkülönültek. Ezt a változást joggal hozzák kapcsolatba a Kuvrat-féle onogur-bolgár birodalom fölbomlásával s fiainak szétvándorlásával”. (Szegfű László: A középkor. SZATYMAZ. Földje és népe. Szerkesztette: Péter László. Szeged, 2002.)

Ami Kuber és kísérete eredetét illeti: nincs kétség aziránt, hogy a Fekete-tenger északi partvidékén elterült Magna Bolgariából származtak. (Ennek lokalizálása vitatott: Azovi-tenger környéke, Kubán-vidék, vagy a Közép-Dnyeper vidéke.)

Zimonyi Istvánhoz hasonlóan én is úgy gondolom, hogy a magyarok, akiknek néppé válási folyamatát a IV—VI. századi sztyeppei népvándorlás indította el, a VII. százdtól (gyakorlatilag a Kazár Kaganátus 652. évi megalakulásától, de leginkább a 680-as évektől) egészen 895-ig a Kazár Birodalomhoz tartoztak. De nálam ez csak a helybenmaradt magyar csoportra értendő, akiket a DAI-ban türköknek neveznek. Minden esetre a 7. századvégi események, amik a később Etelköznek nevezett területen zajlottak, meghatározóak voltak a magyar őstörténet szempontjából. Ez lehetett az a bizonyos „nagy katasztrófa” amit László Gyula is gyakran emlegetett. (Pl. László Gyula: Études archéologiques sur l'histoire de la société des Avars - Archaeologia Hungarica, Series nova 34. 179-182). Elképzelésem szerint ekkor vándorolt fel az előmagyarok egy része az Urálhoz. Ez volt az a „felvándorlás”, ami alapul szolgálhatott az indás diszítésű övveretek Káma-vidéki és a késő avar kori övvereteket történeti összekapcsolásához. Tehát nem elvándorlást kell keresni, hanem délről történő „felvándorlást”! (Szerintem!)

Máig megoldatlan kérdés, hogy mi történt a 7. század végén a Fekete-tengertől északra fekvő területen. Hogy a kazárok megdöntötték a bolgárok birodalmát, de nem foglalták el, hanem vazallus törzsekre bízták – ez a későbbi történésekből világosan kitűnik. De mi volt a „robbanás szerű” szétválás kiváltó oka? Csak analógiákat hozhatunk fel a múltból. Németh András Jordanesre hivatkozva megemlít egy történetet a Dado-levélből: „A levélben a következő eredettörténet szerepel: „Elmesélem, mit hallottam az idősebbektől, amikor ennek az átkozott népnek a neve a mi környezetünkben először elhangzott, akár hiteles történet az, akár mese. Igen hatalmas éhínség tört be egykor egész Pannóniába, Isztriába és Illíriába és a szomszédos népekre. Amikor már a tömeg pusztulása csoportosan történt, azon te­rü­letek fejedelmei (prin­cipes) megfontolás alapján elhatározták, hogy számol­ják össze az egyes családokat, és az egyes családokból a családfők (a dominis) annyi embert tartsanak vissza, amennyien szemmel láthatólag meg tudnak menekülni az éhínség veszélyétől. A maradék megszámlálhatatlan sokaságot pedig — különböző neműeket és eltérő korúakat — kitagadták, majd elhagyatott és ismeretlen vidékre vetődtek, mi­vel vezetőik azzal fenyegetőztek, hogy meg fogják gyilkolni azokat, akik közülük visszafordulnának. Azok tehát övéik által kegyetlenül cserbenhagyva, miután hosszú időn keresztül a hatalmas pusz­taságokon át vándoroltak, végül a Meotis-mo­csár­hoz értek. Ott pedig, miután e tömeg nagyobb része az éhségtől elpusztult, néhányan, akik erősebbek voltak és jellemükben tettre  készebbek, vadászatba kezd­tek, mivel az a te­rü­let vadakban, madarakban és halakban rendkívül termékeny volt, és a zsákmá­nyolt vadak húsával táplálkoztak, bőrével ruházkodtak. Ily mó­don ha­tal­mas sereg nőtt belőlük, és az éhség alapján, amit elviseltek, Hungri­nak ne­vez­ték el őket.  A hatalmas tömegben bízván tehát a műveletlen és rémisztő he­lyeket otthagyva először a szomszédos népek földjeit rohanták le, a nyílvesszők hasz­nálatával túlerőt biztosítottak maguknak, amely ismeretet kényszerből tanultak meg, amikor nyomorult éle­tüket a pusztaságban tengették. Most (Nunc iusto…) Isten jogos ítélete miatt a mi nyakunkon erőszakoskodnak, és mindenütt növekszik a tőlük való elviselhetetlen félelem…” Iordanes gó­­tok eredetéről szóló műve elterjedt olvasmány volt a nyugati kolostorokban, a hunokról megalkotott eredettörténet így könnyen áttevődhetett a hozzájuk több te­kin­tetben is hasonló más keletről érkező népekre. A hasonlóság több oldalról is adó­dott: egy irányból érkeztek, egy területen telepedtek le, minden újonnan érkezett nép sok kellemetlen­séget okozott a nyugatiaknak, ezért a tőlük eltérő hunokéhoz hasonló élet­módjukat is a hunokhoz hasonló megvetéssel kezelték – írja Németh. Egy ilyen éhínség, vagy természeti csapás okot szolgáltathatott arra, hogy Kuvrat összedőlt birodalmából meneküljenek az emberek. És ez magyarázatot a térség 8-9. századi történetére, ahol kialakult a DAI-ban említett Etelköz, magyar fölérendeltséggel.

Volgai Bolgár Kánságnak volt egy Szuvar nevű városa. A volgai bulgárok (és velük a szabirok) észak felé távozása talán összefüggésbe hozható a kazárok elleni arab támadással, de azzal is, hogy – mint láthattuk fentebb – évszázadokkal korábban beköltözött „rokon” népek éltek a területen. (Semmiféle erőszakos területfoglalásnak nincs se krónikás, se régészeti nyoma.) A volgai bulgárok területén talán éppen a kaukázusi Szuvarból elmenekült emberek hozták létre az új Szuvart. Ibn Hordádbeh szerint ugyanis a mai Derbenttől északra létezett egy Suwar nevű államalakulat (Kmoskó Mihály 1997: 121.). /nyest, zegernyei/.  Így jött létre a Volgai Bolgár-, és Magyarország! Az Urál környéki szabirokról bővebben a Z. Tóth Csaba MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK MIKES INTERNATIONAL Hága, Hollandia 2010.  című könyv IV. Szabirok az újkori tudósításokban fejezetében olvashatunk (35-36. o.), ahol a híres statisztikus, közgazdász, néprajzkutató, térképész, Szibéria és Észak-Tobolszk kutatójától, Serafim K. Patkanovtól [Serovbe K. Patkanian] (1860–1918) találunk idézeteket. Sz. K. Patkanov az obi-ugor folklórban találta nyomát az egykor Tobolszk környékén élt saber nevű népnek (Patkanov 1900: 258–277., a népnév számos nyelvjárási változatban élt).

A bolgárokkal szimpatizáló magyarok közül volt aki Kuber vezetésével a Kárpát-medencei területekre leszűkült Aváriába került, de a többség északra vonult és az Urál déli oldalainál talált új hazát. Kuberrel Avariába érkező katonai csoport – az alig egy évtizednyi ottartozkodásuk alatt – nem játszott (véleményem szerint) nagyobb szerepet az előmagyarok történetében. Viszont az onogur kapcsolat, ami a helyben maradottak (Batbaján/Bezmer és előmagyar csoportok) utódai között fog létrejönni a 8-9. század során az etelközi „nagy egyesülésig” – már perdöntő lehet!

 A magyarok baskír nevének elemzése során Makk Ferenc írja: „a volgai bulgárok a magyarokat, akiket nagyon jól ismertek, hiszen a magyarok állítólag velük kerültek északra, s az ottani erdőkben a volgai bulgárok alattvalói voltak, az új jövevényekről, az addig ismeretlen baskírokról nevezték el”. /M.F. „SÁTORLAKÓ NÉP" (MONOGRÁFIA AZ ETELKÖZI MAGYAROKRÓL). Acta Historica, 125 (2007)/  A bolgárok kétfelé vándorolva megalapították Volgai Bolgárországot és az Dunai Bolgár Birodalmat, de egy részük (Batbaján, vagy Bezmer, Kuvrat legidősebb fia) maradt a Kazár birodalomban, a magyarok, alánok szomszédságában, a Fekete- és az Azovi-tenger partjainál addig, amig az avarok nyugaton, a ruszok északon, illetve Aszparuh népe délen engedte. A 9. századot a magyar hegemónia jellemezte ezen a területen. A kazárokkal szövetségben adóztatták a szlávokat, ellenőrizték a Bizáncba vezető vízi utakat, féken tartották a bolgárokat és az alánokat. A fekete bolgárok ugyanis a 9. század második felében az oguzokkal, besenyőkkel és a burtaszokkal szövetségben sikertelenül harcoltak Kazária ellen. (Később említik őket Igor Rurikovich kijevi herceg Bizánccal kötött szerződésében is (944), mint a görög Herszont megtámadó népet). Korlátozták, lehatárolták a ruszok rablóhadjáratait. „A bizánci források megemlékeztek arról, hogy Oleg csak 911-ben a Dnyeper-folyón lehajózva hadjáratot vezetett Bizáncba. Elképzelhető, hogy a sztyeppei viszonyokat kihasználva, vagy a hun utódnépekkel szövetséget kötve tudta elérni a Boszporusz-parti fővárost. A varég eredetű Ruszok ugyanis nem tudták legyőzni a kelet-európai síkság déli részén élt magyarokat, kazárokat és besenyőket, így nem tudták kihasználni a Dnyeper-folyó által biztosította kereskedelmi előnyöket”. (O.B. Oleg és a magyar fennhatóság. Szkíta-hun régmúltból székely-magyar jövendő. 2012.  Első fejezet). Mindez jól megmutatkozik a Zlivki-i régészeti horizont leleteinek elemzése során, ahol a ruszok hatása még nem érvényesül. Az orosz őskrónika a PVL, és a DAI is -- végül is -- ezt tartalmazza, ha jól odafigyelünk, és jól értelmezzük a leírtakat. Sőt, nem kerülünk sem a régészekkel, sem a genetikusokkal ellentmondásba, ráadásul a magyar krónikás hagyománynak is megfelel. A szakértők legfeljebb azt mondják, hogy: ezt így nem tudjuk alátámasztani! De kikből lettek a kazárok? Sándor Klára koncepcióját fogadom el: „Mindezek alapján azt mondhatjuk, a kazár szövetség az ogur törzsekből, a szabirokból, s esetleg a nyugati türkök egy részéből alakult ki, aztán önként, vagy nem, de számos más nép csatlakozott hozzájuk, köztük voltak jelentősebbek is, mint például az alánok. A kazár régészeti lelőhelyek pontosan tükrözik ezt az összetettséget: a csontok egykori gazdái többféle embertani típusba tartoztak, a tárgyakon pedig számos kultúra hatása fedezhető föl. Minden bizonnyal sokféle nyelvet beszéltek a szövetség népei, s úgy tűnik, írást is többfélét használtak”. (Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány. Typotex Kiadó, Bp., 2011. 190. o.)

Az pedig, hogy mi lett Bezmer bolgárjainak sorsa, egy érdekes, nyitott kérdés maradt. Mint az is, hogy mi lehetett az oka annak, hogy az öt testvér vezette ősbolgárok soha nem egyesültek. A hatalmi vácuum teóriája Aszparuh és Kotrag viselkedésére még magyarázatot ad, hiszen mindketten tartós, önálló országot hoztak létre a Duna és a Volga partjainál. Batbaján (Bezmer) maradt a helyszinen, elismerve a kazár fennhatóságot. Ez is elfogadható. A másik két herceg a népével avar terürületekre ment. Mivel az avarok valójában a régi uraik voltak, előbb-utóbb kenyértörésre került a dolog. Alcek vezette csoport „még Kuvrat életében elszakadtak Régi Nagy Bulgáriától –, a 631. évben összeütközésbe került az avarokkal. Egy részük a frankoknál keresett oltalmat, I. Dagobert király azonban orvul leölette őket. Másik részük 662. körül, az avarok országából kiűzetvén, Alcek vezetésével előbb a vendek birtokain, azután (665. táján) Ravenna környékén szerzett magának lakóhelyet. Később a mai Molise és Campania környékén telepedtek le”. (Wikipédia) Egyedül Kuver (Kuber) népe egyesült, illetve tért meg – hosszú kerülő út után, a Szerémségen keresztűl – testvéreihez, a dunai bolgárokhoz 685-ben.

De mi történt azokkal a helyben maradt bolgárokkal, akik a magyarokkal, az alánokkal együtt szláv környezetben, kazár fennhatóság alatt éltek a Fekete-tenger északi partjaitól Kijevig, illetve a Kárpátoktól a Dnyeszterig terjedő terület déli részén? Túl a Dunán ott voltak a bolgár testvéreik egy viszonylag erős egységben az első dunai bolgár birodalomban. (Fennállt 681-től 1018-ig.) Okorszisz kopán emlékfeliratából^[5] van értesülésünk arról, hogy Omurtág kán (814-831) idejében a dunai bolgárok segítséget próbáltak nyújtani a kazárok ellen fellázadt „fekete bolgároknak” (824 körül). „Újabb emlékfeliratot találtak a Dnyeperben megfulladt kopan Okorsisról. Az ország északkeleti határán folyó katonai műveletekről tanúskodik, amelyek 824-re nyúlnak vissza. Azonban nem tudjuk, hogy kivel harcoltak a bolgárok. A történészek egy része úgy gondolja, hogy ezek magyarok voltak, de az utóbbi időben Ivan Bozsilov professzor véleménye, miszerint ők kazárok voltak, egyre nagyobb elismerést kap. Noha nincs bizonyíték a háború végkimenetelére, feltételezhető, hogy a bolgárok győztek, köszönhetően Omurtag kán gyors és kellő időben történő fellépésének”. (Омуртаг. Bolgár wikipédia). „Omurtag uralkodása alatt Okorsis kopan a Dnyeperbe fullad a háborús események során (FEHÉR : ArchHung. 7. sz. Bp., 1931. 146, 148 ; B. PRIMOV : Istorija na Bǎlgarija. II, 152), tehát 815—831 között a bolgárok biztosan a Dnyepernél állnak. Vagyis a wnntr népet a kazárok a Dnyeper folyón túlra űzik, ahogy a mjgrija is e folyó partján állva látja túloldalt a nndr népet. Bármiként is magyarázzuk nyelvileg a mohamedán forrásokban feljegyzett folyónevet, az nem lehet más, csak a Dnyeper!” (Vékony Gábor: Levedia meg Atel és Kuzu. Magyar Nyelv – 82. évfolyam – 1986. 49.o.). Egyébként, Omurtag kán 827-ben elfoglalta a frankoktól a mai Szerémséget és Dél-Magyarország egy részét is, és ez a föld a bolgárok kezén maradt a magyarok bejöveteléig.

A magyarok etelközi kivonulása után ezen a területen már a besenyők éltek, mint ahogyan ezt Bíborbanszületett Konstantin meg is írta a DAI-ban. De hova tűntek a bolgárok? Beolvadtak volna a szlávságba, vagy elfogadták volna a besenyők fennhatóságát? Ezt nem tették meg évszázadokig, hiszen a szlávok adófizető szolganépei voltak a kazárokat képviselő magyaroknak, bolgároknak, alánoknak. A besenyők pedig nem szorultak bolgár szövetségre.  Ezért minden valószínűség szerint a magyarokkal együtt távoztak a területről.„Feltételezhető, hogy a dél-donyecki régió nomád ősbolgárai a 9. században először a magyar, majd 889 után a besenyő törzsekbe olvadtak, gyökeresen megváltoztatva történelmi fejlődésük irányát” – írja a történész Tortyika. (A.A. Тортика: Северо-западная Хазария в контексте истории Восточной Европы (вторая половина VII - третья четверть X вв.  Харьков, 2006.) 

Ez szép történet, meséket mindenki kitalálhat – de hol a bizonyíték? – kérdezhetnék, joggal. A fenti logikai következtetésen túl vannak nyomok a nyelvészet és a régészet területén is, csak még nem vizsgálták ilyen nézőpontból. Kezdjük az utóbbival! A moldvai területek középkori viszonyait vizsgáló R. A. Rabinovics írja: „A török-bolgárok Prut-Dnyeszter vidék déli részén való tartozkodásának kérdése egyelőre nyitott.” …„Moldova központi övezetében ugyanakkor vannak olyan kulturális helyek, mint Petruh és Hanszk. A régészet és különösen a temetkezési helyek szerint az őket elhagyó lakosság körében a helyi keleti szlávok mellett meg lehet különböztetni a török-bolgárokat és bizonyos óvatossággal a magyarokat. Az integrációs folyamat nagyon gyorsan haladt, amit az M.S. Velikanova által bemutatott antropológiai adatok is megerősítenek. A magyarok szervesen illeszkednek a régió összes kulturális csoportjába, akik meghatározták a Kárpát-Dnyeszter régió katonailag fontos szubkultúráját, még mielőtt a régió Kijevi Rusz része lett volna”. (Р.А. Рабинович: Этнокультурная ситуация в Пруто-Днестровском междуречье в древнерусское время). Tehát a török-bolgár és a magyar együttlét a honfoglalás előtt pár évtizeddel, régészetileg elfogadható.

Szovjet kutatók, köztük Sz. Sz. Sirinszkij, felfigyeltek arra, hogy a IX. század húszas éveitől kezdve a kazár-kijevi kereskedelemben zavar lép fel; ettől kezdve ugyanis a szláv területeken elmaradtak a (kazárokra jellemző) dirhemleletek. így véljük, jogos feltételezés, hogy dél-oroszországi területen éppen az ősmagyarság beékelődése idézte elő ezt a változást - írja Erdélyi István.49 Orosz évkönyvekből viszont azt tudjuk, hogy a kijeviek a IX. században (862 táján?) egy ideig a kazárok adófizetői voltak.50 Kristó Gyula azt feltételezi, ugyan e források alapján, hogy a kazárok már a 840-es évektől megadóztatták a Dnyeper mentén élő szlávokat.

E kétféle adat a kapcsolat jellegének megváltozásával magyarázható. Eszerint 820 körül Etelközben a magyarok lehettek az urak, 860 táján azonban (egy besenyőellenes kazár-magyar szövetség keretén belül?) érvényesült a kazár dominancia. Ez összeegyeztethető lenne a Bíborbanszületett azon adatával, mely szerint őseink „három évig együtt éltek a kazárokkal", amire 880 táján kerülhetett sor. Feltehető, hogy a kapcsolat szorosabbá válása már 860 körül megkezdődött, az „összeköltözés" azonban csak 880 táján történt. Ez nem jelenthette Etelköz feladását, csupán a vezéri központ és a népesség egy része települt át Kazáriába, vagy Kazária mellé, esetleg éppen a Volgától keletre. Ezzel a költözéssel jól magyarázható a magyarok „első" és „második határáról" szóló híradás, a magyarok ugyanis egy déli mohamedán szemlélő számára két helyen (a kazároktól nyugatra és keletre is) felbukkantak. (Kiemelés, tőlem!). Lásd: DR. BAKAY KORNÉL - VARGA GÉZA: Rabló, nomád hordák inváziója - avagy a kincses Kelet örököseinek honalapítása? ÍRÁSTÖRTÉNETI KUTATÓ INTÉZET. Budapest, 1997. 24-25. Véleményem szerint azonban semmiféle költözködésre nem volt szükség, mert a magyaroknak valóban két csoportja létezett: az egyik az Urál és a Volga mentén, a másik a kazárokkal együtt a Duna és a Don között, kb. úgy ahogyan a fent említett könyv 33. oldalán Etelköz ábrázolva van.

Nézzük meg, van e valamilyen nyelvészeti alátámasztás is. Makkay János foglalkozott (többek között) Pest nevének kutatásával is. Azt írja: „Komoly lehetőségként fennmarad Pest nevének bolgár-szláv eredete, de nem sószállítók által pótrakományként ide szállított kemenceépítők révén, hanem azért, mert valamikor a 9. század első harmadában dunai bolgárok foglalták el Pest város területét.” (25-26. o.) Ez ugye Omurtag kán idejében volt. Ők nem voltak szlávok, mert korábban azt írja Makkay: „Budapest területén viszont nyoma sincs bármiféle szláv leletanyagnak, miközben szinte zsúfolódnak az avarkori temetők: ha jól számolom, akkor 74 (hetvennégy!) temetőhely.” Makkay feltételezi, hogy „már elszlávosodott dunai bolgárok alighanem csak akkor adhattak nevet Pestnek, ha a terület, a hely a dunai bolgár kánság hatalmi területéhez tartozott”. Erre a végleges elszlávosodásra a bolgárok két évig tartó (864-866) megkeresztelése során került sor, amikor az onogur-bolgár eredetű arisztokrácia lázadását Borisz és hozzá hű csapatai leverték és ötvenkét nagycsaládot írmagostól kiirtottak. (Lásd: u.o.). De Krum és Omurtag idejében még kegyetlenűl üldözték a keresztényeket! Azt nem tudjuk, hogy a Dnyeper partjainál élő „fekete bolgárok” milyen nyelven beszéltek. A környezetükben évszázadok óta voltak szlávok, magyarok, alánok, kazárok. Csak feltételezhető, hogy Omurtag dunai bolgárjaival nem szlávul beszéltek.

Anonymus ezt írja: Taksony fejedelem pedig főembereivel erős kézzel és békében élete végéig megőrizte az ország jogait. Kegyessége hallatán sok vendég sereglett hozzá a legkülönfélébb népekből. így érkeztek Bulár földjéről bizonyos kiváló férfiak, név szerint Billa és Baks, nagy számú mohamedán (hismahelita) kíséretében. A fejedelem az ország különböző vidékein adományozott nekik földet, s azon felül egy Pest nevű várat is örökre nekik adott. Billa és testvére Baks, akiktől Etej származik, tanácsot tartva úgy döntött, hogy a velük jött nép kétharmadát az említett vár szolgálatára rendeli, egyharmadukat pedig saját utódaiknak hagyják meg. „Pest megyében a Mende község melletti Bille, és az Izsák község melletti Bocsa-puszta neve a két volgai-bolgár vezér nevét őrizték meg. De ezeken kívül még a Fejér és Szabolcs megyei Bolgár(di) vagy Polgár(di) helynevek is egykori letelepedésük emlékét őrzik” – írja ED Ferenci, a Muszlim főszerkesztője.

Makkay szerint „Pest dunai bolgár-szláv eredetű névadására tehát 803/805 és ~950 között kerülhetett sor”.

Nézetem szerint a Kárpát medencében az avarok már a magyar nyelv egy változatát beszélték. Ugyan ennek a nyelvnek két dialektusa ismert volt az Etelközben egyesült „ugor” és „türk” magyarok között. A bolgár-török, de a dunai bolgár-szláv nyelvből is könnyen átkerülhettek szavak a magyarba – még a honfoglalást kozvetlenül megelőző évtizedekből. Ezért nem elvetendő Melich János azon feltételezése, hogy (mivel) „Pest nevére a honfoglalás előtti időkből nincs adatunk, … több jogosultsága van annak a nézetnek, amely szerint Pest neve magyar eredetű elnevezés. … A magyar népnyelvben van egy kemence ’ofen’ jelentésű pest köznév.” 

A fentieket azért tartom fontosnak, mert mindezek azt támasztják alá, hogy Árpád honfoglalóival jelentős létszámú onogur-bolgár került a Kárpát medencébe, akik nem szláv nyelvűek voltak és évtizedek óta magyarokkal éltek együtt, tehát könnyen „elmagyarosodtak”. És ez érvényes a fekete tengeri és a volgai bevándorlókra is. Erdélyben a honfoglalás idején Anonymus szerint az Almáspatak, Gyalu község, a Szamos és Küküllő térségében éltek a bulákok. II. Endre magyar király idejében azonban az Olt és a Déli-Kárpátok közötti terültet jelölik az okiratok a Bulákok Földje (terra Blacorum) és a Bulákok Erdeje (Silvam Blacorum) névvel. Valószínű, hogy a szittya népek szokása szerint, mint csatlakozott népet a bolgárok birodalmuk északi tartományába, Erdélybe telepítették a bulákokat határvédelemre. Nagy számban éltek azonban bulákok Bolgárország többi részén is, különösen a Déli-Kárpátok és az Al-Duna által bezárt alföldön. Mindezeket figyelembe véve, bizánci részről a magyarok „türk” elnevezése – teljesen érthető!

<!-- [if gte mso 9]> <w:lsdexception locked="false" s

Nézzük először a – máig használatos -- legismertebb, az u.n. Schleicher-féle családfát. August Schleicher: A darwini elmélet és a nyelvtudomány című könyve 1863-ban jelent meg, amiben a darwini tanokat átvitte a nyelvészetbe.  Bár Darwinnak A fajok eredete a természetes kiválasztódás útján című könyve csak 1859-ben látott napvilágot, elmélete már korábban is ismert lehetett.  Többek között úgy gondolta, hogy két rokon nyelv annál régebben vált el egymástól, minél nagyobb köztük a nyelvi távolság, valamint a nyelvcsaládok egy közös ősnyelvből –a fa törzséből – ágaznak le. Így például az uráli családfa finnugor és szamojéd nyelvekre ágazik, a finnugor finn-permire és ugorra, az ugor pedig magyarra és obi-ugorra, az obi ugor-pedig hantira és manysira. Ez egy moduláris megközelítés. „A keveréknyelv nem létező fogalom: nincsenek kevert nyelvek, amiként egy egyén vagy egy szervezet sem lehet más, mint szigorú egység” — szól az eredeti schleicheri tanítás (1850: 27; magyarul idézi CSERESNYÉSI 2004: 200). Ma már másképp látják a nyelvészek is. Ugyan is a nyelvek közeledésének van még egy sajátos módja is, ez a kevert nyelvek kialakulása: ilyen a micsif és erromintxela. A kevert nyelvek nem tévesztendőek össze a keveréknyelveknek is nevezett pidzsin és a belőlük fejlődött kreol nyelvekkel, melyek elsősorban egy nyelv szókincsére épülnek, de nyelvtani eszköztárukat részben e forrásnyelv nyelvtanának leegyszerűsítésével, részben bizonyos általános nyelvtani vonásokból alakítják ki. A kevert nyelvek ezzel szemben úgy alakulnak ki, hogy a nyelvtani rendszer egyik részét az egyik, a másik részét a másik nyelvből veszik. Ennek oka, hogy az egyik nyelvet beszélő közösség kétnyelvűvé válik, megindul a nyelvcsere irányába: a közösségben állandóvá válik a kódváltás, azaz a két nyelvi rendszer felváltva történő (általában a szituációtól és a témától függő) használata. Mivel a kevert nyelv nem korábbi nyelvek felbomlásával jött létre, egyértelmű, hogy egyik nyelv nyelvcsaládjába sem sorolhatjuk be.

A saját ágon levő nyelveket közelebbi, a más ágon levő nyelveket távolabbi nyelvrokonoknak nevezzük. Az ágak közötti együtthatást viszont nem tudja kezelni. Pedig a nyelvek hatnak egymásra, sőt keverednek, kialakulhatnak kevert és keverék nyelvek (pidgin, kreol) is. A problémát már 1999-ben Szilágyi N. Sándor megfogalmazta: „Ugyanaz a metafora azonban más-más következményekkel járhat a különböző tudományokban. A biológiában a fa-struktúra szerinti metaforikus gondolkozás tulajdonképpen ártalmatlan, sőt egyenesen hasznos eszköz arra, hogy a fajok közötti különböző viszonyokat szemléletessé tegye. Hiszen ha a fa elágazik valahol, a két ág nem fog többé szervesen összekapcsolódni, hanem majd megint elágazik mindegyik, és így tovább. De az sem történhetik meg, hogy valamilyen módon az egyik ág össze-forrjon egy szomszédos fa valamelyik ágával, és úgy nőjenek aztán tovább, egy közös ágban, vagy hogy az egyik ág magától leváljék az egyik fáról, és átköltözzék a másikra. Pontosan így van ez az élővilágban is: ilyesmi ott sem fordulhat elő az egyes fajokkal. Amikor pedig a (statikus) rendszertan összekapcsolódott az evolúciós elmélettel, a fajok családfája arra a célra is jól bevált, hogy az egyes fajok származását is megfelelően szemléltesse, ne csak a rokonságát. Hiszen a biológiában ez a kettő majdnem egyre megy.

A nyelvek esetében viszont nem egészen így van ez, a CSALÁDFA metafora mégis úgy tünteti fel a dolgot, mintha ott is így volna, és ezáltal meglehetősen félre is viheti az erről való gondolkozást”. (Szilágyi N Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói. Bp. 1999. In: Tűzcsiholó. Szerk. Pozsgai Péter).

A nyelvek időbeli változását sem tudja követni. A nyelvészek, a nyelvi folyamatokat rekonstrukció révén, egy-egy feltételezett állapotsorból rakják össze. A nyelvet, egy a beszélőktől független, abszolút nyelvként kezelik.  Az összehasonlító nyelvészetben a szabályos hangváltozások törvénye gyakorlatilag kizárja az aktualitás (uniformitás) elvét. Pedig a múltbeli változásokat – igen sokszor – a mai változások figyelembevételével lehet kezelni. A kezdeti ellentmondást Makkay János így fogalmazta meg: „a mezolithikus társadalmi egységek — lettek légyenek azok bármilyen népesek, kicsik vagy nagyok, ritkák vagy sűrűek, kevesek vagy számosak — csoportnyelveinek feltételezett gomolygó integrálódásával kapcsolatos fő nehézség a következő (sajnálom, de itt már kénytelen vagyok a korai időnek megfelelően a régészettudományból vett példákkal élni): ez az integrálódás éppen akkor — a mezolithikum folyamán vagy elején — vette volna kezdetét, amikor az anyagi és szellemi kultúra minden más ismert tényezője (tehát a teljes régészeti leletanyag) egy éppen ellenkező irányú folyamat, a differenciálódás, a szétválás, a csoportokra bomlás kétségtelen jeleit mutatja” (Makkay János: Egy magyar amatőr véleménye az uráli finnugorság származásáról 1. rész: a kőkor végéig. 1997. A szerző magánkiadása. 55. o.).

A fenti kérdések, gondok megoldására több próbálkozás is volt. Például voltak, akik a nyelvek egymásra hatását hullám, vagy éppen szivárványszerűen képzelték el. (Hugo Schuchardt, Johannes Schmidt, Adolphe Pictet és maga Schleicher is). Bár a hullám és a fényfelbontás már a fénytan kategóriába tartozik, a nyelv kettős természetéig nem jutottak el. Hullámelméletében Schleicher nyolc izoglosszacsoportot állított fel amelyeket, egymást részben átfedő halmazszerű zárt ovális görbékkel szemléltetett. A halmazok közös részei jelképeztek egy-egy nyelvcsaládon belüli csoportot vagy nyelvet.

Többen felismerték, hogy „Az igazi a családfa- és a hullámmodell összedolgozása lenne”. (ELTE BTK Finnugor Tanszék. Forrás: R-TA: 91–102, 123–124.) A. Aalto már 1965-ben javaslatot tett egy olyan háromdimenziós nyelvfa-modell kidolgozására, amely egyesítené magában a nyelvfa (Stammbaumtheorié) és a hullámelmélet (Wellentheorie) előnyeit. (Makkay u.o. 57.o.), illetve Pentti Aalto ábráját: AALTO, Pentti: The original home of the Indo-European peoples. Sitzungsberichte der Finnischen Akademia der Wissenschaften. Helsinki, 1963. (1965.) 100.

Az egy tőről fakadást többszálú gyökerekkel (lásd Szilágyi N. Sándornál is. Szilágyi 1999. 358. old), vagy több előnyelv szövetségével (Sprachbund) próbálták helyettesíteni. (Franc Boas, Trubeckoj). Vittore Pisani folyam-modellt állított fel a nyelvek keveredésére. „A kilencszáznegyvenes évektől azonban rendszeressé válnak a pidzsin és kreol nyelvészeti vizsgálatok, majd felfedezik a nem lingua franca kiindulású kevert nyelveket is, így az érintkezéseknek a genezisben játszott szerepét a későbbiekben csak bajosan lehet kétségbe vonni vagy elhallgatni. Ezért a nyelvrokonság kérdéseivel foglalkozó szakemberek az ún. kontaktusnyelvek (a nyelvek egymásra hatásából kialakult) létezését újabban elismerik, azonban ezek keletkezéstörténeti jellemzőit a családfa-teória előfeltevései szempontjából már mellékesnek ítélik: „a mai tudósi konszenzus szerint a »normális« nyelvek »normális« esetben valamely nyelvcsaládba tartoznak” (CSERESNYÉSI 1994: 2)” / Fehér Krisztina: A családfamodell és következményei. Debrecen, 2011. 109. o. /     

 A hálóelvű nyelvi modell a nyelvrokonság fogalmát relatívan kezeli, és különböző, erősebb-gyengébb előzményként számol minden olyan nyelvvel, amely jelenlegi magyar nyelvre ezidáig hatott. Az egybetartozás mértéke egy ilyen modellben attól függ, hogy a nyelveket milyen erősségű és számú hálókapcsolat köti össze egymással. Valahogy úgy, ahogy erről Wittgenstein beszélt a kései korszakában, az ún. családi hasonlóság kapcsán: „A fonál erőssége pedig nem azon múlik, hogy valamely szál egész hosszában végigfut-e a fonálon, hanem azon, hogy elég sok szál fonódik-e össze egymással” (Filozófiai vizsgálódások 1953). A nyelveket nem tekinti diszkrét határokkal rendelkező fogalmaknak (azaz nem abszolút létezők), hanem olyan relatív jelenségeknek, amelyeket a környezetük, beszélőik, és nem valamiféle megkülönböztető jegyek alapján lehet meghatározni. / Fehér Krisztina: Az affinitástól a hálókig, avagy a nyelvek filogenezise című 2011-es, debreceni előadása alapján/. Makkay jól látta, hogy „mindezeknek egyetlen grafikus ábrában való megvalósítása az indoeurópai nyelvek összességére alighanem lehetetlen”.
Összefoglalva, elmondható, hogy a darwini metafora teljesen alkalmatlan mind a nyelvek közötti genetikai kapcsolat, mind a kölcsönös érintkezés, ill. bármilyen szociológiai jelenség magyarázatára.

A fentiek után, nézzük meg mit kínál a nyelvi idősodrony modell.

A korábbi próbálkozások sok hasznos elemét tartalmazza. A hálómodelltől eltérően nem törekszik egységes képet adni a nyelvek kapcsolatáról, hanem a háló egyes szálait különállóan, de az érintkező nyelvi közegben vizsgálja! Véleményem szerint, nem „összedolgozni” kell a nyelvi modelleket, hogy az minden oldalról közelítsen a valósághoz (ez már több, mint száz éve nem sikerült a szakembereknek), hanem a bemutatni kívánt kapcsolatokat külön-külön kellene modellezni (esetleg más metafora alkalmazásával) a jobb használhatóság érdekében. (Hiszen a modellezés célja nem egy nyelviterápia, hanem csupán a nyelvi kapcsolatok diagnosztizálása). 

Hogy lehetséges ez?

Ha a fő kérdés a nyelvek származása, eredete, akkor ennek bemutatására javaslom a „Nyelvrokonság” ábrámat együtt használni egy kladisztikus családfa modellel. Amennyiben egy nyelv fejlődését, nyelvi átvételeket szeretném bemutatni, akkor a „Nyelvi idősodrony” metaforát célszerű használni, minden egyes nyelvre, külön-külön. 

Nézzük először a magyar nyelv fejlődésének ábráját. A lefelé, egyirányba mutató nyilak a háló egy szála, a magyar nyelv központi pászmája. A magyar nyelv nem az ugor leánynyelve! A meglévő nyelvi hasonlóságok a közvetett, vagy közvetlen nyelvi érintkezések során alakultak ki. Ezek megszünése okozta az „elkülönülés” feltételezésére alapot adó okokat. Hogy ezek léteztek – nem vitatom. A nyelvi korszakolást – ilyen távlatokban – csak hipotetikusnak szabad tekinteni a tudomány legmagasabb szintjén is. (Szerintem). Nálam  az ősi nyelvi area nem egy nyelvszövetség, egy sprachbund, amelyben a nyelvek a hosszadalmas és intenzív nyelvérintkezés során tesznek szert egymáshoz hasonló szerkezeti vonásokra, hanem a jégkorszakot követő keletre (északra) vándorlás és helyben maradás következménye. Egy, vagy több közvetítő nyelv alakult ki, tűnt el. A nyelvek konvergálódtak, eltávolodtak egymástól. Elképzelésem kicsit hasonlatos Pusztay János alapnyelv elképzeléséhez, amikor az alapnyelvre a lingua franca terminológia alkalmazását javasolta. Pusztay szerint ha egy közösség felbomlik (például egy része más területre vándorol), akkor viszi magával a lingua francát is. És gyanítom, hogy Pusztay itt nem a hagyományos értelembe vett egy nyelvű lingua francára gondolt, mint ahogyan én sem! (Lásd Pusztay Gyökereink c. könyvében). Természetesen nálam nem egy ÉNYÖV-ről (Észak-eurázsiai nyelvi övezetről, őshaza-láncról), ami tartott a Baltikumtól Nyugat-Szibériáig, hanem az Alpoktól az Altájig tartó sztyeppei nyelvi övezetről, mondhatnám: SNYÖV-ről van szó. A terminológiák (alapnyelv, nyelvszövetség, közvetítő nyelv) nem szokványos értelmezése miatt Pusztayt, már-már a dilettáns nyelvészek közé sorolták. (Honti László: Anyanyelvünk rokonságáról). Tehát:

Kialakulhattak nyelvcsaládok, alapnyelvek, amelyek idővel szétváltak, de fennmaradhattak un. „reliktum nyelvszövetségek” is az újonnan létrejövők mellett. Ha az ilyen reliktum nyelvszövetség egyes elemei („nyelvi zsákocskák” :D) kedvező körülmények között, kellő számban újra találkoztak, akkor nagy valószínűséggel nyerő pozícióra tettek szert és létrejöhetett  egy a környezetétől eltérő kvázi új nyelv. (Hasonlatosan a Pusztaynál „tömbösödés” néven leírt folyamathoz).  Ez történhetett a magyar nyelvvel a KM-ben a 9-11. század során. (Illetve az alapnyelvével az évezredek során).  Az egyoldalú nyelvérintkezések gyors egybeolvadást eredményeztek. A keveréknyelv kialakulásának elmaradása, a viszonylag kevés nyelvjárás megléte, mind erre utal. A kevés számban jelen lévő hasonló reliktum nyelvek sorsa a beolvadás lett, mint ahogyan ez a bolgároknál meg is történt.

A finn-permi, szamojéd stb. nyelvek hasonló módon vizsgálhatók. A manysi és hanti nyelvekre így képzelem el:

A Parpolaféle nyelvtörténet szerint a késő proto-uráli nyelv három területen alakult ki: Nyugat- (a felső Volga-Káma vidéken)-, Közép-, és Kelet- (Baskíria & Kőzép- & Dél-Urál) uráli.  Török 2022-2023-as előadásaiban a Mezsovszkaja nyelve a Parpola szerinti proto-Kelet-uráli (a magyar nyelvet adó lingua-franca) lehetett. Török ábráján a késő bronzkorban ide költözött északról egy paleo-szibériai népcsoport (a nganaszánok ősei) egy része. Itt nyelvcserén mentek keresztül, majd évszázadok múltán utódaik nagy része visszatért északra, magával víve az új nyelvet a korábbi szubsztrátumaival. Az együttélés során a mezsovszkajaiak alapvetően nem keveredtek genetikailag az északi származásúakkal és fejlődésük a Török által bemutatott módon alakult.  Az északra távozók nyelve a manysi őse lett, a helybéliek nyelvi átvételei során meg kialakult a hanti nyelv őse. Így lehetséges, hogy a manysi nyelv a magyart is adó protonyelvből alakult ki úgy, hogy a genetikai jellemzőik már kevés európai nyomot mutatnak ki. „A manysik megőrizték ősi bronzkori genomjukat” – mondja Török. A fentiek teljesen megfelelnek Pusztay gondolatainak: 

"Az ún. uráli (tkp. finnugor) korban az eredetileg paleoszibériai nyelvek átvettek bizonyos finnugor alaktani jegyeket (pl. a tárgy külön esettel, az akkuzatívusszal való jelölését), valamint – eltérő mértékben ugyan, de – elfinnugorosodott a szókészletük. A finnugorrá vált eredeti paleoszibériai tömbön belül a mai ugor nyelvek egyfajta híd szerepet tölthettek be, amit etimológiailag is lehet igazolni. Több olyan példánk van, hogy ugyanarra a fogalomra két különböző alapnyelvi alakot lehet rekonstruálni, amelyek folytatása megvan az ugor nyelvekben, ám az egyiknek megfelelői csak a finnugor nyelvekből, másiknak a megfelelői csak a szamojéd nyelvekből mutathatók ki, pl. 'szarv'" (PUSZTAY JÁNOS: A MAGYAR NYELV EREDETÉRŐL).

Tehát összefoglalva, szerintem a hanti nyelvnek a magyarral nem volt közöse (a nyelvi hasonlatosságok a manysi átvételből keletkeztek), míg a manysi nyelvnek volt, mert nyelvcserén estek át. Lásd: Asko Parpola: Formation of the Indo-European and Uralic (Finno-Ugric) language families in the light of archaeology. Helsinki 2012. 169. o. Figure 11;  Dr. Török Tibor - Mit árulnak el a genomelemzések a honfoglalók származásáról. 2022.; Dr. Török Tibor új, tudományos előadása a honfoglaló magyarok archeogenetikai kutatásáról. 2023.

A nyelv szókészletének vizsgálatakor az „átadó” nyelvet figyelmen kívül hagyjuk, mert az átadás ténye semmiféle változást nem okoz az átadó nyelvben. A vizsgált nyelv szempontjából van szerepe az átvételnek, honnan vette, mikor vette, mit vett át? De ehhez nem kell az érintkező nyelvek sodronyszerű állapotát vizsgálni, hanem a másik létezési formát a hullámtermészetűt kell figyelembe venni. Ez a sémán a mezőszerűséget formázó, színes ovális körökkel van jelölve. (Hasonlatosan Schleicher izoglosszáihoz). Az időtengely (az újkőkortól napjainkig) a középső szálon van „kalibrálva”. (Célszerű log-log, vagy szemilog skálát használni.). Ezt megtehetjük, ha a nyelvet nem diszkrét határokkal rendelkező abszolút létező fogalomnak, hanem egy relatív (a fény tulajdonságaival bíró) jelenségnek tekintjük, amit a beszélőik hoznak létre és formálnak a környezeti hatásokkal közösen. „A schleicheri kontextusfüggetlen szemlélet következményeit figyelembe véve ugyanakkor az is könnyen belátható: amennyiben a nyelvet — akár a családfarekonstrukciók révén, akár egyéb módon — valamiféle abszolút létezőként kezeljük, ab ovo megfosztjuk magunkat az eredet igazán adekvát magyarázatának lehetőségétől. Ezt erősíti a nyelvrokonításban már nem érintett későbbi strukturális és (poszt)generatív irányoknak a genezis problematikájához való hozzáállása is”. (Fehér Krisztina: A családfamodell és következményei. Debrecen, 2011. 109. o.) 

A nyelvi sodrony forgása közben magával ragad szálakat a környező nyelvi közegből, de nem ad le magából semmit. Az átadás ténye nem változtat a nyelven semmit! „A finnugrisztikai vonatkozásban RÓNA-TAS ANDRÁS írja: „Mettől kezdve beszélhetünk magyar nyelvről? Attól kezdve, hogy kivált a közvetlen rokonaival közösen alkotott ugor nyelvből? De hát az obi ugor nyelvek, a vogul és az osztják kiválása lényeges változást okozott-e a maradék nyelvben, azzal, hogy ők elváltak? Ha a magyar nyelvet azért nevezzük uráli nyelvnek, mert leglényegesebb elemei folyamatosak egészen az uráli alapnyelvig, akkor uráli helyett miért nem beszélünk a magyar és persze a finn, a vogul stb. alapnyelvről, hiszen az uráli alapnyelv legalább annyira magyar, mint finn vagy vogul. A folyamatosság önmagában semmit sem mond a differenciálódásról — világosan látjuk, hogy meghatározásunknak ez a leggyengébb pontja” (1978: 375–376)”. (Fehér Krisztina. u. o.)

Az átvevő nyelv – amikor azt vizsgáljuk – hasonlóképpen viselkedik, de akkor ott, az átadó nyelv van hullám (mező) állapotban. Viszont, a többnyelvűségen alapuló huzamos nyelvi kapcsolatokat nem egyirányú utcaként, hanem kölcsönhatásaiban kell szemlélni, és ennek megfelelően nemcsak más nyelvekből származó magyar jövevényszókra kell összpontosítani, hanem más nyelvek magyar jövevényszavait is a lehető legalaposabban kell kutatni. A magyar nyelv háromezer éves fennmaradása elég erős jele annak, hogy nem lehetett alávetett presztízsű, ebből pedig egyenesen következik, hogy életszerűtlen, mégha kutatástechnikai szempontból sokszor teljesen érthető is az egyirányú etimológiai közelítés – vallja Pomozi Péter nyelvész. (Pomozi, MKI, 2020.) A fenti kérdéssel a nyelvészetben az areális-kontaktológia fejezet foglalkozik. Úgy gondolom, hogy a nyelvi rokonság kérdését is akkor lehet véglegesen megoldani, ha a ma rokonnak tartott (finnugor) nyelvek mindegyikét megvizsgáljuk a kontaktológia szempontjából, legalább olyan részletességgel, mint ahogyan a magyar-török nyelv vonatkozásában már páran megtették. És itt fontos szerepet kap a kölcsönzés szociállingvisztikai háttere, amelyet legtöbb esetben csak hipotetikusan ismerhetünk. (Sándor Klára, Gugán Katalin, É. Kiss Katalin et al.) Ebben az esetben mindegyik „rokon” nyelvet egy-egy nyelvi sodronynak célszerű elképzelni és vizsgálni. (Ez természetesen csak egy módszertani javaslat részemről).

Nagyon ideillik Ludwig Wittgenstein (1889-1951) hasonlata:  „A fonál erőssége pedig nem azon múlik, hogy valamely szál egész hosszában végigfut-e a fonálon, hanem azon, hogy elég sok szál fonódik-e össze egymással”. De a hullámok modulálása is nagy lehetőségeket kínál!

A kötélfonás technikája megoldja – a feltételezett – eredet problémáját is. Semmi sem bizonyítja, hogy a nyelveknek a születése azonos, vagy hasonló formában történt. A kötélsodrás indulhat egy, de több szálból is. Lényeg az időközbeni fogyás-feltöltődés. Természetesen lehetnek leágazások is, mint pld. amit a hanti-manysi szálnál látunk.

30. Kép. Nyelvi idősodrony

De nem szóltunk még terjedésről! A nyelv kettős természete miatt erre is kétféle változat lehetséges: lineáris, láncszerű terjedés (ami etnikum függő, a nyelvek származási rokonságát feltételező létezési forma) és az areális, diffúz terjedés, ami a közvetítő nyelvekre jellemző. A körülményektől függően, a diffúz tejedés során kialakuló „sziget nyelvek” újra egyesülhetnek létrehozva egy új, modernebb formáját az eredetinek. (Lásd a magyar nyelvet a KM-ben a 9. századtól)

Mi a helyzet a nyelvcserével? Mi történt például a bolgárok nyelvével az idősodrony modell szerint? Vizsgálva az ősbolgár nyelv sodro

A magyar nyelv fejlődését bemutató sémám egy, időben egyenesvonalú fejlődést mutat. De ezt koránt sem ilyen egyszerűen képzelem el. Ez csak egy „nyelvi vezérvonal”. Olyan középső "szál" amely köré a kötelet sodorják. (A gyakorlatban a középső "szál" már önmagában is valamilyen sodrott szerkezetet, pászmát vagy kötelet takar.) A nyelv is, egy sodrott időkötélhez hasonlóan viselkedik. A nyelvfejlődésnek ezt a mechanikáját megpróbálom egy képzelt modellen bemutatni. Hasonlóan talán László Gyula nyelvlánc elméletéhez, amelyet az „Őstörténetünk” című könyvében kifejtett. Emlékeztetőül egy idézet tőle: „..a sokfajta külön nyelvre, elszigetelt népességre rátelepszik egy nagyszámú csoport, amely széthúzódva nagy területen beszélné a maga egységes nyelvét, s ennek a nyelvnek alapvető elemeit vennék át külön-külön az őslakók, akik amellett megtartanák nyelvük hangrendszerének sajátosságait (hozzá alkalmaznák az átvett életfontosságú elemeket), megtartanák szókincsük jelentős részét (ezek lennének „a nyelvek külön életében” keletkezettnek vélt szavak). Magam ezt a megoldást látom valószínűnek, de még hozzá is venném, hogy ez a nyelv feltehetően a ma is legnagyobb számú néptől - a magyartól - származhatnék” (László 1981. 43. old.). Ez a nyelv a „fő sodrat” abban a nyelvi kötélben, amelynek a kezdete az újkőkorszakból indul, és a másik vége a mába torkollik. (Lásd Krantz eredeti elképzelését, miszerint „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3). Hasonlatos ez Kaino Kalevi Wiik (1932 - 2015) finn nyelvész modelljéhez, amely nem az őshaza elméletből indul ki, hanem „feltételezései szerint valamikor 20 000 évvel ezelőtt Európában sokféle népcsoport élt. Ezek mindegyikének meg volt a maga nyelve, de ezek mellett létezett két vagy három olyan nyelv is, melyet az akkori népek egymás között – hasonlóan a Római Birodalom latinjához vagy mai világunk angoljához – nemzetek vagy inkább

népcsoportok közötti nyelvként használtak. Kalevi Wiik elgondolása szerint Európában három ilyen „nemzetközi” nyelv létezhetett: 1. az Ibériai-félszigetről a jégkorszak enyhébb időszakaiban észak felé terjeszkedő baszk, 2. a mai Ukrajna területéről a szintén északi irányba terjeszkedő finnugor nyelv és 3. az indoeurópai nyelvek, melyek – ha ebben a korszakban már jelen voltak Európában – a Balkán irányából terjedhettek Európa belseje felé. A finnugor nyelv tehát Wiik szerint valaha egy nemzetek közötti nyelv lehetett, mely, miután az egyes népcsoportok saját, eredeti nyelvüket elfeledték, általánossá vált e népeknél. Az ily módon feledésbe merült nyelvek emlékét azoknak néhány, az „új finnugor nyelvbe” átmentődött sajátsága őrizte meg. Ezek után ez a finnugor nyelv különböző nyelvjárásokká, nyelvekké osztódott, s így alakultak ki a ma ismert finnugor nyelvek”. Írja Dr. Kádár György[1] zenetanár,  filológus.  (Kádár György: Egy lehetséges uráli filozófia. Bp. 2008. 42-43. o.)

Tehát nálam a magyar-ugor alapnyelv nem az ural-altáji leánynyelve. Nem szétválással különült el a finn-permitől és a szamojédtól (nem is voltak együtt!), mert a nyelvi érintkezések úgy is megszünhetnek, hogy elmarad az utánpótlás a velük érintkezésbe került nyelvek hordozóival. Ezért hívom alapnyelvnek. A hanti, manysi elkülönülés hasonlóképpen történhetett. A magyar nyelvet a későbbiek során is jóval több idegen nyelvi hatás érte, mint – a rokonnak tartott – ma finn-ugornak mondott, nyelveket (lásd a nyelvfejlődési ábrán), ezért hiányoznak a megértésnek az alapvető elemei is közöttük. De lehet, hogy Horváth Csaba „finno-szkíta” megnevezése találóbb lenne, mert  akkor ezzel az elnevezés utalna a nyelvcsalád két fő ágára, a finn-permire egyrészről, és a szkítának átnevezett ugorra másrészről. (Horváth Csaba-Barnabás: FINNUGOR ÉS SZKÍTA EREDET - EGY ÉS UGYANAZ? INTERNATIONAL RELATIONS QUARTERLY, Vol. 10. No. 3-4. 2019. ősz-tél). Volt egy reagálásom erre tanulmányra 2020. július 21-én a „Korai magyar történelem” fb. oldalon: „Én nagyon jónak tartom, sok mindenben hasonló az elképzelésem, csak a magyar nyelv elődjét én, egy sztyeppei ősi lingua francanak nevezem, ő itt hol ugor nyelvnek, hol a szkíták régi nyelvének nevezi. De feltételezhető, hogy amikor azt írja, hogy „nyelvcsere teljes lezajlása évszázadokat vett igénybe, és a népesség széles rétegei még sokáig használták eredeti, ugor nyelvüket a lingua franca szerepét átvett, és a katonai arisztokrácia nyelvének szerepét játszó török mellett” – akkor kellett lenni egy megelőző lingua francanak is, és ez az ugor volt, ami nálam csak egyszerűen sztyeppei közvetítő nyelv az Alpoktól az Altájig. Nálam még kérdéses a Jamnaja >KM írány is. (Az elfogadott, hogy Kr.e. 3000-2700 közötti időszakban a gödörsíros kurgánok népének nagy létszámú csoportjai a áramlottak be az orosz sztyeppek felől a KM-be is). Nálam a fordított irány is elképzelhető, és ekkor már bejön a „Krantz-féle” elmélet, miszerint „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. („That the Uralic language family stemmed from the Mesolithic inhabitants of the Hungarian Plain”.)” 

Marosdécse (N 46.36472 E 23.70889) és környéke ősidők óta lakott hely volt. Az itt felszínre került eszközök és használati tárgyak, ékszerek a kései kőkorszakból származnak és sajátosan egyedi kultúrára vallanak, amiért az itt talált leleteket a szakirodalom marosdécsei kultúraként tartja számon. Híres a Sárdról származó marosdécsei kő-buzogányfej. A marosdécsei egyed étrendje összhangban volt gazdálkodás alapú életvitellel is, amely a földművelésen alapult. Ez arra utal, hogy a marosdécsei személy a Kárpátok eneolitikumi földműves közösségeiből a Suvorove-Giurgiuleşti (Суворово N 45.58832 E 28.97369;  Зырнешты-Джурджулешты N 46.013611 E 28.16944) kultúrkörbe került. Alternatív megoldásként ez a KM és a Duna-menti gazdálkodók és a ponto-sztyeppei pásztorok közötti integráció bizonyítéka lehet az ie 5. évezred végére. Meglehet, hogy az egyik csoport másikba történő beolvadása által. (Alexey G. Nikitin és Svetlana Ivanova: Long-distance exchanges along the Black Sea coast in the Eneolithic and the steppe genetic ancestry problem. 2022. nov. ResearchGate.) 

„Meglepő módon a magyar nyelv nemhogy összekötő lenne az altájival, de uráli nyelvként is a legtávolabb áll a töröktől és más altáji nyelvektől”. (Rein Taagepera, Ago Künnap: Distances among Uralic and Other Northern Eurasian Languages. 2005.3.01.) „Arra a következtetésre juthatunk, hogy a Duna és a Volga közti sztyeppe lakossága körében a keleti betelepülők által a hun hódítástól kezdve behozott török nyelvek csak évszázadok elteltével váltották fel teljesen a számszerű többségét mindvégig megőrző szkíta őslakosság ugor nyelvét vagy nyelveit. Így vonható le az a következtetés, hogy a Hun Birodalom társadalma a egy olyan sajátos vegyesvállalkozás lehetett, ahol a harcos arisztokrata réteget nagyobbrészt a keletről érkezett mongolid megjelenésű, török nyelvű ázsiai hun népcsoport adta, míg a népesség többségét továbbra is az europid megjelenésű, ugor nyelvű szkíta őslakosság tette ki” – írja H. Cs. B. a fentebb említett munkájában. Az „ugor nyelvek alatt én azt a bizonyos „sztyeppei koinét” értem.   De térjünk vissza a „nyelvláncra”!

Míg ezt a nyelvláncot a térben (a szomszédok pl. tökéletesen megértik egymást, de a lánc végei – többszáz km-re – lévők már nem), az időkötelet az időben kell elképzelnünk. Durván, olyan, mint ha az ismert, hagyományos nyelvi családfának nem ágai, hanem állandó sodrásban lévő „sodronykötél csápjai” lennének! A kötél végét a moirák pergetik olyan sebességgel, hogy a forgó kötél időnként magával ragad idegen szálakat, amelyek beépülnek a kötél szerkezetébe, erősítve azt, de meg nem változtatva a kötél milyenségét. Ezekre az idegen szálakra szükség is van, mert az eredeti alapszálak időnként elszakadnak, elfogynak. A szálakat elképzelhetjük a nyelv hordozóinak, beszélő egyedeinek, az egyes ereket, kötegeket, pászmákat törzseknek, nemzetségeknek. Hogy milyen hosszú és összetételű egy-egy kötél és, hogy milyen másik szálakkal fonódott össze, ezt kutatják ma a nyelvészek, a régészek, a történészek és a genetikusok.  A társadalmi csoportok felépítése valóban hasonlatosságot mutat a sodrott kötél szerkezetével. Így, a bevezetőmben felvázolt fényszerű viselkedés szerint a szálak a korpuszok, etnikumok -- a forgás, a feszesség a hullámszerűséget jelenti.

A fenti modell segít megérteni Spengler (nálam többször idézett) mondását: „A rassz nem vándorol. Az emberek vándorolnak; egymást követő nemzedékeik mindig más tájon születnek; a táj titkos hatalmat szerez a bennük lévő növényszerű felett, és végül a rasszkifejeződés alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette. ... A nyelvek vándorolnak, mivel nemzetségről nemzetségre hagyományozódnak, és a nemzetségek viszik magukkal őket. Mindenekelőtt változnak”. (Oswald Spengler: A nyugat alkonya. Második kötet. Világtörténeti perspektívák. Népek, rasszok, nyelvek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994.) Sőt, Nemeskürty Istvánnal is egyetérthetünk, amikor azt állítja, hogy a honfoglalás valójában „egy nyelv honfoglalása” volt. (Nemeskürty István: Mi magyarok. Akadémia Kiadó Bp. 1993. 11. o.).

Elképzelhető, hogy egy eurázsiai sztyeppe méretű mezőn, amelynek távoli végein már "nyelvjárások alakulnak ki, elkezdenek a "pontok" összeállni, csomósodni és "nyelvi zsákocskákat" alkotnak, amelyek vagy elhalnak, vagy beolvadnak, vagy tovább élnek fejlődnek és ők olvasztanak magukba más nyelveket. Erre a régészeti kultúrák vizsgálataiból levont következtetéseim adnak alapot: „Közben a Közép- és Kelet Európa nagy részét benépesítő vonaldíszes kerámia kultúrájának a népessége nagyobb földrajzi régiók mentén nagyobb csapatokra bomlott, majd a VI. évezred végére továbbikisebb lokális egységekre tagolódott. Így a Dunántúlon az ún. „dunántúli vonaldíszes kerámia” (DVK) az Alföldön pedig az „alföldi vonaldíszes kerámia” (AVK) népessége mutatott fel egyre több sajátos elkülönülővonást. A későbbiekben a DVK több kisebb lokális csapatra bomlott (zselizi kultúra, kottafejes kerámiakultúrája, Keszthely-csoport). Az AVK szintén több kisebb, de annál karakteresebb helyi kultúrára nyílt szét. Ezek közül kiemelkedik a rendkívül gazdagon díszített kerámiaművességgel rendelkező bükki kultúra és az Alföld déli részén jelentkező szakálháti kultúra, amely a vonaldíszes hagyományokból a Tisza mentén folyamatosan jelen lévő déli hatások eredményeként az egymásfölé épült koncentrált teleprétegekből már megjelenő tell típusú települési forma előképeit hordozza magába”. Lásd:  Hajdu Zsigmond: Rituális gödrök a kárpát-medencében a kr. e. 6000–3500 közötti időszakban. Doktori disszertáció, Budapest, 2007. II.1.4.3. Középső neolitikum (Kr. e. 5500/5400–5000/4900). A középső és a késői fázisokat is meghatározták, a korai vonaldíszes kerámia kultúrája szimbiózisba lépett a Bug–Dnyeszter kultúra területére, ezzel kezdetét vette a kottafejes kerámia készítése.

„Mostani történetünk nagyjából ott indul, ahol Szécsényi-Nagy Anna és munkatársai korábban bemutatott archeogenetikai kutatása véget ér: az újkőkort követően, a Kr. e. 4/3. évezred váltása időszakában az ún. gödörsíros kurgánok (Jamnaja) népének keletről nagy számban beáramló csoportjai kiszorították Közép- és Észak-Európából az addig ott élő újkőkori közösségeket. Itt és ekkor – Kr. e. 2800 környékén – született meg a zsinórdíszes kultúra, amelynek népessége belakta az Északnyugat-Európától egészen az Urálig terjedő hatalmas területet”. (MTA archívuma, 2015. 06. 15. Bronzkori népvándorlások alakíthatták ki Eurázsia mai arcát.)  Szerintem a KM-ben élők kapcsolata déli irányban a Földközi-tenger felé, illetve Kis-Ázsia és Mezopotámia irányában épülhetett ki, hiszen a jégtakaró és a mocsárvilág más irányt nem engedett meg. „Az újabb kőkor időszakában, hatezer évvel ezelőtt, a Kárpát-medence elsősorban a déli kultúrákkal állt szoros kapcsolatban, később törtek előre az indoeurópai nyelvű népek, akiknek őshazája Közép- és Kelet-Európában kellett legyen” (Bakay: Európa ókora).

A vonaldíszes kerámia kultúrája valószínűleg itt a Dunántúlon alakult ki. 5-6000 évvel ezelőtt, amikor a felmelegedés csúcson volt, a Dél- Keletre vándorolt népek Délről és Nyugatról már elérték Belső-Ázsiát és az Urál vidékét is. (Vonaldíszes > Jamnaja > Zsinegdíszes > Andronovoi kulturák). A jamnaja időszakkal (Kr.e. 3000-2700) egyidőben volt a marosdécsei kultúra. Lásd  a Gyulafehérvári Múzeumban kiállított kőbuzogányfejet Sárdról. Ennek a kultúrának a végét (még tisztázni kell) a marosdécsei kultúra/horizont és a  Gorneşti kultúra hordozóinak Közép-Erdélybe való behatolásával hozták összefüggésbe. A Marosdécse sírjai egyesek szerint az iklódi (46.9833, 23.8083) rituálék folytatásai, mások szerint viszont kemény bizonyítéka annak, hogy Erdély középső részét a Fekete-tenger  északi részéről származó népesség lakta be. A csontvázakra szétszórt, vagy kis golyók formájában a lábuk elé fektetett vörös okker, valamint más rituális elemek azonban jobb analógiára találnak a dél-ukrajnai Mariopol nekropoliszában. (N 47.09831 E 37.55676). 

„Az eneolitikum Balkán-Kárpátok kohászati területei a Balkán-félsziget északi részét, az Alsó- és Közép-Dunát, a Kárpát-medencét, valamint Kelet-Európa déli részét (a Kárpátok előterétől a Közép-Volgáig) fedte le. Az egész területet a „tiszta” réz uralta, amelyet a balkáni-kárpát-bányászati ​​és kohászati terület bányáiban bányásztak. A kelet felé haladó rézkereskedők számos esetben 1,5-2 ezer kilométeres távolságokat tettek meg, hogy a Fekete-tenger északi, érc-nélküli vidékének lakosságát fémmel lássák el. Hogy sikerült ezt véghezvinni? A tény az, hogy a különböző eredetű rézércek általában eltérő kémiai összetételűek: a fő komponensen - a rézen - kívül számos kísérő szennyeződést tartalmaznak, amelyek különböző mennyiségi és minőségi kombinációkat alkotnak. Az érc olvasztása során ezek a szennyeződések a kész fémbe kerülnek és ezek, sok esetben, a származás helyének azonosítói lesznek”. (Археология: Учебник / Под редакцией академика РАН В.Л. Янина. — М.: Изд-во Моск. ун-та, 2006. Энеолит: феномен Балкано-карпатской металлургической провинции –gépi fordítás)

A fentiek megértése, helyes értelmezése okafogyottá teszik az olyan „örökzöld” vitákat, hogy kik voltak többen? A honfoglalók vagy a bentlakók? A török szavak nyelvcserével, vagy kölcsönzéssel kerültek a magyar nyelvbe? Ha a KM-ben lakó többség magyarul, a bejövők törökül beszéltek, akkor kiket talált meg Juliánusz? Ezért írhattam fentebb: „Most az a helyzet állt elő, hogy egy több száz éves ősi közvetítő nyelv beszélői újra egyesültek egy földrajzilag és nyelvi szempontból viszonylag zárt térben, a KM-ben. Meghatározó alkotói ennek a közösségnek a helyszínen talált őslakók (zömében avarok), az Észak-keletről jövő „ugor magyarok” és a ponto-kászpi térség „türk magyarjai”. És a székelyek, akik már Árpád népének bejövetele előtt Pannóniában éltek, mint ahogyan Zsupos Zoltán leírja a Honnan ered a székely írás? című tanulmányában. „bizonyosnak mondható, hogy a Kárpát-medencébe érkező székelység nem török eredetű, majd később elmagyarosodott népcsoport, hanem Árpád honfoglalása előtt a magyarok közül szakadtak ki”. (Aktakaland, 2017.)

Természetesen a csatlakozott kisebb csoportok (szálak, kötegek) nyelvi és egyéb hatását az eddigiek szerint továbbra is figyelembe kell venni, de az összehasonlító nyelvészet törvényeit erre a „viszonylag új” szituációra felül kell vizsgálni. Hiszen a nyelvi törvények sincsenek „kőbe vésve”. Lehet, hogy éppen egy történeti hipotézis lesz alapvető hatással a nyelvészetre”.  És ne felejtsük el: a nyelvnek annyi köze van az etnikumhoz, mint kötélnek a kenderhez! Az elmélet nem új. Sándor Klára ezt írta: „Vámbéry szerint a nagyszámú török kölcsönszó egy egykori török etnikum beolvadása révén került a magyarba. Azért érdekes ez a kérdés, mert később több alkalommal is fölmerült annak a lehetősége, hogy a magyarba került török szavak az egykori török etnikai komponens nyelvéből megőrzött emlékek volnának”. (Sándor Klára: Vámbéry Ármin és a török-magyar nyelvcsere. Vámbéry mint nyelvész.2014.)

Tehát a magyar „nyelvi időkötél” lehet a megfelelő modell, a magyar nyelv kialakulására és fejlődésére. És ennek semmi köze a magyar etnikum kialakulásához. A történeti összehasonlító nyelvészet östörténeti korlátairól szólva Pomozi Péter ezt írja: „tévedés a történeti nyelvészet bármely ágától közvetlen, etnogenezishez, etnikai átrendeződésekhez, magyarán néptörténethez egyenesen köthető bizonyító anyagot várni. A történeti nyelvészet őstörténeti korláta „körútiasan” egyszerűsítve az, hogy a szavakhoz és nyelvtani elemekhez nem lehet egyenesen népet rendelni. Ennek fordítottja a régészet és a genetika legfőbb őstörténeti korláta: sem az egyes tárgyak, sem a gének nem szólalnak meg semmilyen nyelven. A nyelvek ősi emlékei térhez is korlátozottabban köthetők: míg a régészeti lelet jó esetben onnét kerül elő, ahol valaha használói éltek, a nyelvek vándorlását térben és időben kissé nehezebb modellálni. Nem kis korlát az abszolút idő megállapításának nehézsége sem: arra, hogy pontosan mikor lett önálló az ősmagyar nyelv, csak közvetett, relatív kronológiát megrajzolni képes adataink és módszereink vannak”. (Pomozi, 2020.)

Sokan (ELTE BTK, Szíj, Makkay, Aalto, Pusztay stb.) a megoldást a családfamodell és a hullámmodell összedolgozásában látják (lásd később). A gond az, hogy a hullámot csak mint metaforát képzelik el. Szerintem addig nem valósul meg az „álom modell, vagy séma”, amíg magának a nyelvnek a – fényhez hasonló – kettős létezési formáját nem képesek megérteni és elfogadni.

Ez a kérdés csaknem mindig jelen van, amikor a magyarok szóba jönnek egy-egy kötetlen beszélgetés során. Hol nyíltan, hol a háttérben, a szituációtól függően. Mi magyarok, pedig évszázadok óta együtt élünk származásunk alapkérdésével. Van válasz, talán több is, mint kellene! Sokan nem tulajdonítanak jelentőséget sem a kérdésnek, sem a válasznak. Őket nem józanította ki Trianon, valójában a nemzeti himnuszunk szavait sem értik igazán. Hazájuk a Nagyvilág, életük célja a siker és a jólét. 

Amikor ezt a témát boncolgatjuk, nem árt, ha szem előtt tartunk néhány alapfogalmat a fajról, a népről, a rasszról, a nyelvről és a kultúrákról. Egy emberi faj létezik: a homo sapiens sapiens. Kialakulása, megjelenése a Földön – érdekes, vitatott téma, de ez – a magyarság kérdésében, hogy úgy mondjam, nem oszt, nem szoroz, azaz nem kell ab ovo firtatni, hogy honnan jöttünk. A különböző embertípusokat rasszokba sorolják. Ez egy szubjektív osztályozás. Az európai rendszerben négy nagyrassz van: az europoid, a mongoloid, a negroid és az ausztraloid. Az amerikai rendszer kilenc nagyrasszt különböztet meg. Antropológiai szempontok alapján a nagyrasszokat – évszázadokkal korábban – rasszokra osztották a tudósok. Már a csoportosítás kezdetén látható volt, hogy ez a – külsődleges jegyek alapján történő osztályozás – nem elegendő ahhoz, hogy a népek kialakulását meg lehessen magyarázni. Szükség volt (az antropológia mellett) a genetika, a régészet és a nyelvészet bekapcsolására is. De mit takar a „nép”, vagy szinonim értelemben a nemzetiség és a nemzet fogalma? Az országhatárok, de a használt nyelv sem elegendő ahhoz, hogy ezt egyértelműen meghatározhassuk. Lexikális értelemben elfogadhatnánk, hogy a nép: „tágabb értelemben az emberiségnek származás, faj, nyelv, erkölcs s műveltség szerint összetartozó része”. (Kislexikon. Itt a faj szó alatt a rasszt kell érteni). Ha O. Spengler úgy találta, hogy „Ami gót, longobárd vagy vandál elemként a dél-európai országokba beáramlott, az eleinte kétségtelenül önálló rassz volt, de mindez már a reneszánsz idején teljesen feloldódott a provence-i, kasztíliai és toscanai föld meggyökeresedett rasszjegyeiben”, (Oswald Spengler: A nyugat alkonya. Második kötet. Világtörténeti perspektívák. Népek, rasszok, nyelvek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994. 63. o.) akkor mi is elmondhatjuk ugyan ezt a Kárpát-medencére, illetve annak „honfoglalóira” vonatkoztatva. De ha ehhez még hozzávesszük az alábbi állítását is, hogy: „A rassznak gyökerei vannak. A rassz és a táj egybetartozik. Ahol egy növény gyökeret ereszt, ott is pusztul el. Van értelme, hogy egy rassz hazája után érdeklődjünk, de tudnunk kell, hogy ahol a haza van, ott marad a rassz is a test és a lélek minden lényeges vonásával együtt. Ha ott nincs, máshol sem található már meg. A rassz nem vándorol. Az emberek vándorolnak; egymást követő nemzedékeik mindig más tájon születnek; a táj titkos hatalmat szerez a bennük lévő növényszerű felett, és végül a rasszkifejeződés alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette”. (U. o.), akkor megállapíthatjuk, hogy „magyar rassz” a Kárpát-medencén kívül nem létezhet. Természetes, hogy a rasszhoz tartozik nyelv és kultúra is. Viszont egy nyelvet beszélhet több rassz is, és egy kultúrához több nyelvet beszélő rasszok is tartozhatnak. Spengler úgy fejezi ezt ki, hogy míg a rassz nem vándorol, „a nyelvek vándorolnak, mivel nemzetségről nemzetségre hagyományozódnak, és a nemzetségek viszik magukkal őket. Mindenekelőtt változnak”.

„A fentiekből is világos, hogy az etnosz meghatározása, pontos elkülönítése még a kortárs szemlélő számára is körülményes lehet ilyen vonatkozású, akár jelenkori példákat, számosat idézhetnénk. Még nehezebb egy adott etnosz kialakulásának, létrejöttének vizsgálata, ahol változó jellemzőkkel kell számolnunk, illetve változó jellemzőkkel találkozunk, s a rendelkezésre álló források hiánya miatt az etnikus jellemzőknek jó esetben is csak egyikét vagy másikát ismerjük. Mi több, ezek a jellemzők az idő változásával együtt változhatnak. Mivel az etnoszt, a népet egy adott embercsoport saját etnikus, népi tudata határozza meg a legvilágosabban - a másoktól való elkülönülés etnikus jegyekkel való kifejezése, a csoportmeghatározás a saját etnoszra vonatkozóan — az etnosz extraetnikus, az etnoszon kívüli meghatározása körül mindig is bizonytalanságban leszünk.” – olvashatjuk Vékony Gábornál. (Vékony Gábor: Magyar őstörténet – magyar honfoglalás. Nap Kiadó, 2022. 156.)

A Kárpát-medencébe betelepült, és tovább nem költözött törzsek utódai a mai magyarok ősei lettek. Antropológiai szempontból a keveredés a helyben lakók és az újonnan érkezettek között kimutatható, de a későbbiek során a koponya-változatoknál figyelembe kell venni a környezet hatását is. Szeniczey Tamás 2019-es Phd. tézisei között ezt olvashatjuk: „A kelet-dunántúli régió kora avar kori népességére vonatkozó új eredményekből az alábbi következtetések vonhatók le: ‒ A térség kora avar kori populációira jellemző kulturális heterogenitás mellett az itt élő népesség embertani arculata is sokszínű volt. A 6–7. századi lakosság embertan arculatának kialakításában döntően a késő római kori, az 5. századi germán és a langobárd kori népességek hatása érvényesült, kisebb mértékben a kora avar kori csoportoké. (Anthrop. Közl. 60; 79–87. 2019).

Folytatva Spengler gondolatmenetét, arra a következtetésre juthatunk, hogy mára egy „magyar rassz” jellegzetességeit viselő nép alakult ki itt, a Kárpátok környékén. Ezt írja – a fentebb is idézett – művében: „Baxter kimutatta, hogy a bármilyen származású fehérek, az indiánok és a négerek azonos átlagos testmagassággal és növekedési idővel rendelkeznek – éspedig mindez annyira gyorsan alakul ki, hogy a fiatalon bevándorolt írek (akiknek igen hosszú a növekedési idejük) már önmagukon tapasztalhatják a táj hatalmát. Boas kimutatta, hogy a hosszúkás fejformájú szicíliai és a kerekded fejformájú német zsidók már Amerikában született gyermekeinek ugyanolyan fejformájuk van. És mindenütt ez a helyzet, ami fokozott óvatosságra int a történelmi vándorlások megítélését illetően, amelyeknél csak néhány vándortörzsnek a nevét és néhány nyelvtöredéket ismerünk...”.

László Gyula szerint 895-ben, Árpáddal érkezők kevesebben voltak, mint az itt élők. A nyelvészek pedig úgy tartják, hogy egy adott régión belül a kisebbség nyelve felszívódik a többség nyelvébe, illetve a gyakorlatban használhatóbb nyelv fog uralkodóvá válni. Ezen a nyomon kezdtem el én is a kutatásomat, hiszen ha ez így van, akkor helyneveinknek az avar kornak nevezett időszak nyelvi lenyomatait meg kellett (legalább részeiben) őrizni. Az pedig, hogy a kelta-római helynevek fennmaradtak, a közel négyszáz éves jazig-avar uralom alatt keletkezett nevek pedig feledésbe merültek (miközben nyelvük jórészt fennmaradt) – óriási ellentmondásnak látszott. Nem László Gyula volt az első, aki Árpád bejövetelét a magyarok visszatéréseként értékelte. Már a latin nyelvű krónikáinkban (Képes, Thuróczy) a „secundus ingressus”, és az „in pannoniam redeuntium” kifejezések jelentek meg az avarok, illetve a magyarok bejövetelének leírásakor. Marjalaki Kiss Lajos, már 1928-ban ezt írta: „Úgy gondolom, hogy a mai tősgyökeres magyarság zöme nem Árpáddal jött be, sőt már az avarok, hunok előtt itt élt es magyarul beszélt”, máshol: „Megjegyzendő, hogy ha a magyar nyelvű köznép csak Árpáddal jött volna hazánkba, akkor nem volnának magyar dűlőnevek legkorábbi okleveleinkben. Már pedig vannak szép számmal. Szent István oklevelei közül az 1000. évi görög nyelvű veszprémvölgyi, az 1001. évi pannonhalmi, 1002. évi veszprémi (Hurhida stb. adományozás), 1009. évi pécsi és 1015. évi pécsváradi latin nyelvű oklevelekben szép számú magyar helynév van”. (Marjalaki Kiss Lajos : Történeti Tanulmányok).

Eredetmondáink antropológiai megerősítésének számíthat például Csaba királyfi (Ernák) legendájának összevetése Fóthi Erzsébet antropológus eredményeivel, aki „eddig 400 ’honfoglaló’ és korai bolgár koponyát hasonlított össze és megállapította, hogy a kettő antropológiailag nagyon közel áll egymáshoz. Ez újfent igazolja a korai történeti hagyomány igazát, miszerint Csaba királyfi egyik ága a magyar királyokat adta, másikból pedig a bolgárok származtak”. (Obrusánszky Borbála). De Fóthi Erzsébet koponyavizsgálatairól a Magyar Nemzet Magazin mellékletéből (2013. júli. 6.) is tájékozódhat az olvasó. Az egész oldalas cikk címe: Magas koponya (Velkei Tamás riportja). Itt Fóthi is írja, hogy: „az avarok és a magyarok is találtak jelentős létszámú autochon (őshonos) lakosságot a Kárpát-medencében, ami azért fontos, mert le kell szögezni: ők is a mi őseink”. „Tehát a magyar őstörténetben komoly európai, vagyis helyben lakó szálakat találunk”. (Ellentétben azzal az állítással, hogy a frank és a bolgár győzelmek után pusztasággá vált a volt avar birodalom területe. „Korábban eltűntek a hunok, most pedig az avarok – egy problémával kevesebb – ez érezhető ki a mai történelemírók műveiből. A szlávok meg rákontráznak, hogy: "изникли, как обры" – idézet az Elmúlt idők krónikájából). Árpád „honfoglalóinak” vezető rétegét három típusba sorolja: egy alacsony koponyájú uráli, egy pamiro-fergánai és egy turáni típusúra. Ezek mind europid, de Európán kívüli eredetűek. A kapcsolatot a kora és késő avar beérkezőkkel lehetségesnek tartja. Véleménye szerint „nem volt külön griffes-indás nép, mert azok embertanilag azonosak a kora avar kor öveseivel”. Fóthi Erzsébet 2017-ben tagja volt annak a régész csoportnak, amely Susanne Hakenbeck, brit régész vezetésével a magyarországi hun kori lelőhelyek csontmaradványain végzett izotópos összehasonlító elemzéseket, és többek között megállapította, hogy a korabeli római történeti forrásokkal ellentétben a valóságban nem volt feloldhatatlan civilizációs ellentét a hun és a római birodalom lakói között. De mi a helyzet a nyelvvel?

A honfoglalás valójában „egy nyelv honfoglalása” volt. (Ezt nem én találtam ki, hanem Nemeskürty István. Lásd: Nemeskürty István: Mi magyarok. Akadémia Kiadó Bp. 1993. 11. o.). A törzsek vándorlásuk során magukkal vitték a nyelvüket, kultúrájukat és a névadási szokásaikat (logikájukat) is. Czeglédi Katalin írja, hogy „a Volga-Urál vidéke, a Kaukázus és a Kárpát-medence földrajzi neveinek névadó népe és nyelve között rokonsági kapcsolat van…A Volga-Urál vidéke földrajzi nevei legrégebbi rétegének, a vízneveknek és víznévi eredetű egyéb neveknek az első névadói a szkíták és hunok lehettek.” Köztük a bolgárok és a magyarok őseinek egy részével! (Czeglédi Katalin: A magyar-bolgár nyelvviszony. Heraldika Kiadó. Budapest, 92-94. o.). De nézzük meg a genetikai kutatások eredményeit is. 2019-ben egy kutatócsoport 19 honfoglaló elit sírleleteit vizsgálta, alapvetően a Felső-Tisza (14/19), illetve a Közép-Tisza (5/19) vidékén. Következtetésük: Az általunk vizsgált 19 magyar honfoglaló elit harcos alapján a magyar hódítók atyai származása genetikailag meglehetősen heterogén. A három komponens közül az egyik a mai Urál-hegységben található Baskíriából, míg egy másik Belső-Ázsiából származik, amely valószínűleg a Xiongnu Birodalom elemei közül maradt fenn. Ezekhez a csoportokhoz csatlakozhatott egy harmadik a Kaukázusból, amely több különböző ősből állt, mint például az észak-kaukázusi török, az alán és a kelet-európai (talán a korai szlávok). Az őshaza kérdésében kifejtették: „Annyi mindenképpen elmondható, hogy az általunk vizsgált leletek alapján nem egyetlen genetikai forrásból táplálkozik a honfoglaló magyarság. Éppen ellenkezőleg: három, egymástól nagyon távoli földrajzi régió rajzolódik ki bizonyos, ma még névvel nem azonosítható honfoglaló törzsek őshazájaként.” Forrás: Archaeological and Anthropological Sciences (2020) 12. Genetic analysis of male Hungarian Conquerors: European and Asianpaternal lineages of the conquering Hungarian tribes. Szerzők: Erzsébet Fóthi & Angéla Gonzalez & Tibor Fehér & Ariana Gugora & Ábel Fóthi & Orsolya Biró & Christine Keyse.

Feltételezni azt, hogy nem volt közös ősünk, sem közös alapnyelvünk, lehet, de bizonyítani nem. De nem a bizonyítékok hiánya az, ami miatt feltételezem a közös ősnélküliség lehetőségét, hanem azok a tények, hogy nem értjük egymás nyelvét, alkatilag nem hasonlítunk egymásra. Természetesen ezt lehet magyarázni. De ezek a magyarázatok is mind bizonyítást igényelnek és közülük igen sok a közvetlenül nem bizonyítható. Közvetett bizonyítékok, mint pl. a rekonstruált alapnyelvek, csak arra alkalmasak, hogy a saját rendszerük (nyelvészet) állításait igazolják. A nyelvet beszélők (bizonyíthatatlan) őstörténetének leírására, magyarázatára (együttélés, szétválások) nem! A nyelvrokonság definíciójából levezetett néprokonság nem más, mint egy körkörös érvelés. A feltételezés elfogadása viszont magyarázatot ad erre a két rendellenességre, minden különösebb érvelés nélkül is.  Pusztay ezt így fogalmazta meg: „További probléma az általam incestusnak nevezett eljárás, miszerint a mai nyelvek alapján rekonstruálják az alapnyelvet, majd ebből levezetik a mai nyelveket.” (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről – másképp)

Az igazi kettős honfoglalás koncepciómba ez úgy illeszkedik be, hogy a térképemen 5-9. századi türk magyarok többségében „hun utódnépek”, akik a türk birodalom felbomlása után, a ponto-kászpi térségben bolgár-alán-szláv-kazár közösségben^[1] adták a belső-ázsiai és a kaukázusi komponenst, míg a 7. század második felében az innen felvonulók és korábban Belső-Ázsiából, az Altáj-vidékről (mongol, vagy Bajkál-környéki) északra vándorló, majd a 9. század közepén Etelközbe költözőkhöz csatlakozók adták az uráli (ugornak tartott N-B539, és N-B540-es alcsoportja) komponenst. Ez nem új gondolat, hiszen már 1888-ban Fischer is ezt írta: „A hun birodalom felbomlása után Attila népe maradványainak egy része itt maradt Pannóniában, egy másik része visszatért Pontus-ba, a régi hazába, egy harmadik része pedig — ezt mondja nemzeti történetünk s a hagyomány — megváltoztatván e r e d e t i nevét , az erdélyi havasok közt húzta meg magát: a székely”. (F.K.A.: A hunok és magyarok „fekete" „fehér" elnevezésének megfejtése. Bp. 1888). Ehhez kapcsolódik Sántha Attila írása: Az al-dunai „szkíta” nevű népről (813–1091 között). In: MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI MŰHELYBESZÉLGETÉS. Bp. 2020. 141.

„ABSZTRAKT: Az Avar Kaganátus bukása utáni években az Al-Duna térségében a leírásokban megjelenik egy szkítának nevezett nép. Mihai Ovidiu Căţoi kimutatta, a 9–11. században a mai Havasalföld és Moldva területével kapcsolatban emlegetett szkíta név konkrét népet jelöl, és nem csupán összefoglaló neve a gyakran változó, feltűnő és továbbviharzó, visszaforduló vagy felmorzsolódó keleti nomádoknak. Kimutatom, a bizánci leírásokban később feltűnő besenyőket csak 1070-es években kezdik szkítáknak nevezni, miután szövetségre lépnek ezzel a néppel. Tekintettel arra, hogy a térségben, az érett és a késő középkor folyamán következetesen és végig egyetlen népet neveznek szkítának: a székelyt, fel kell tételeznünk, hogy a szkíták 9–11. századi említései is a székelyekre vonatkoznak”. A székelyek eredetére vonatkozó elképzelésemet a őket legjobban ismerő Orbán Balázs útmutatása alapján alakítottam ki. „Mert igaz, hogy sem én, sem senki más nem tudja a székelyek hún eredetét okiratilag bebizonyítani, nem is lehetséges, mert azok a vitéz, Európát reszkettető húnok, bizony hártyára írt okmányokat nem hagytak hátra, hisz ők csinálták és nem írták a történelmet.”…„Nagyon jellemzőnek tartom, hogy a székelyek késő letelepítésének elméletét, jobban mondva rögeszméjét, mind olyanok szellőztetik, akik a Székelyföldön nem jártak, a székely népet, annak földjét, e nép sajátságait, nyelvét, intézményeit, régibb államszerkezetét, öröklési viszonyait nem ismerik, s felületességükből ítélve, még a múltját sem tanulmányozzák, legalább nem kellő alapossággal: hanem felragadnak egy puszta állítást, s azzal szélmalom-harcot folytatnak a történelmi igazság ellen.” „Hogyan lehetne észszerűleg feltenni, hogy ezen határszéli fekvésénél fogva is nevezetes terület, melyen a korai földművelésnek oly hatalmas és intensiv nyomai maradtak az ős előkorból fenn, s a mely hazánk minden más vidékét előzőleg lett a földművelésnek, tehát a culturának meghódítva, honfoglaló őseink által vadonban hagyatott volna egészen a XII. századig. Ők bizonnyal elfoglalták és benépesítették volna, ha az már korábban az Atilla hunjaitól hátra maradt és avar maradványok által gyarapított, székelyek által megszállva nem lett volna”. (OB. A székelyek származásáról és intézményeiről. Bp. 1888. Székfoglaló Értekezés).

Az ősmagyarságnak török kapcsolatai a Kubán–Don vidékén, majd pedig kétszáz éves etelközi tartózkodása idején voltak, mégpedig az 5–9. századig.”  (András Róna-Tas – †Árpád Berta, West Old Turkic. Turkic Loanwords in Hungarian. 2011.)

A vérszerződés után ők lettek a „honfoglalók” akik a KM-ben talált avar-szláv lakossággal együtt váltak „magyarokká”. Igen erős volt a magyar-bolgár-török kapcsolat.  Komoly tudományos vizsgálatok tárgya, hogy a honfoglaló magyar törzsszövetség többnyelvű lehetett. A DAI-ban felsorolt törzsnevekből is erre következtethetnénk szerintem: „Első a kabaroknak a kazároktól elszakadt előbb említett törzse, második a Nyekié, harmadik a Megyerié, negyedik a Kürtügyermatué, ötödik a Tarjáné, hatodik Jenehé, hetedik Keri, nyolcadik Keszi. És így egymással összeolvadván, a kabarok a türkökkel a besenyők földjére telepedtek le.” (40. fejezet, Moravcsik 1995: 127–128)”. Egyértelműen csak a harmadik törzs neve (Megyer/ Μεγέρη) mondható magyarnak. Tehát a szövetség ezek szerint így áll össze: kazár + magyar + 6 onogur vezető-, + egyéb csatlakozó törzsek. Feltételezésem szerint az onogur törzsek valamilyen magyar nyelvjárást beszélhettek.

Egy ősi nyelv eredetének megfejtésére pedig a megtalált jelek, a megfejtett szövegtöredékek, a krónikák visszaemlékezései és nem utolsó sorban a máig fennmaradt nevek alapján következtethetünk. Így a tatárlakai korongoktól a termékeny félhold és az eurázsiai sztyeppe magyarul értelmezhető hely-, isten-, és uralkodóneveikig fennmaradt emlékeket együtt – a magyar nyelv ismeretének birtokában – kell vizsgálni, szerény véleményem szerint. Ha nem így történik, könnyen átugorhatunk lényeges bizonyítékokat. Mint például az „úr” szavunknál. Aki a magyar őstörténettel foglalkozik, a mezopotámiai Ur és Uruk városról valamiképpen megemlékezik, kapcsolatba hozva a magyar „úr” szóval. Viszont, ritka, mint a fehér holló, az a kutató, aki az ősbolgár ur szót azonosítja a magyar úrral.

A természet nem tűri az űrt, irtózik az ürességtől, és ez több évszázadon keresztül érv maradt tudományos vitákban. A történelemben is azt tapasztaljuk, hogy hatalmi vákuum sokáig sehol sem marad fenn.  

Ismert jelenség, hogy egy-egy nagyobb áradás után kisebb-nagyobb tavak maradhatnak vissza. De tengerszemek képződhetnek a természetes üregekben, pl. amelyeket a gleccserek vájtak ki, vagy bányatavak a kitermelt anyag helyén. Mindkét jelenség egyaránt előfordul. Miért lenne másképp ez a történelemben is?  

A történészek általában egyetértenek abban, hogy a magyarok honfoglalását az első évezred közepén keletről induló nomád népvándorlás indította el. A "dominóelv" szerint alakuló, lavinaszerű népmozgás azt eredményezte, hogy az új legelőket kereső törzsek - maguk előtt hajtva gyengébb ellenfeleiket - rázúdultak Európára.  

„A mintegy fél évezreden át tartó népmozgásnak három nagy hullámát különböztethetjük meg. Az elsőt a 4-5. században az Ázsiából érkező hun törzsszövetség indította el, mely valósággal rápréselte a germán és szláv népeket a Római Birodalomra. Ennek következménye a Nyugat-római Birodalom felbomlása lett. Az ezt követő, több évszázadig tartó zűrzavarban különböző germán és ázsiai népek kavarogtak a római civilizáció romjain, és hoztak létre rövidebb-hosszabb ideig fennálló barbár államokat. A második nagyobb hullám a 6-8. század népmozgása volt, melyet a szintén Ázsiából érkező, török eredetű avarok indítottak el. Erre az időre tehető a különböző szláv népek déli irányú vándorlása, valamint az iszlám vallásra épülő Arab Birodalom terjeszkedése is. A népvándorlás harmadik és egyben utolsó nagy hulláma a 9-10. században történt. ekkor törtek rá a már viszonylag megbékélt Európára az északi népek, a normannok, és ekkor érkezett a Kárpát-medencébe, végleges hazájába a magyarság is” – tanítják az iskolákban. (A népvándorlás története. SULINET)  

Ez a történet hasonlatos a bevezetőmben felvillantott maradvány-tavak keletkezéséhez. De volt-e analógia a mélyedéseket (hatalmi vákuumokat) kitöltő jelenséggel? Szerintem -- IGEN! Az alábbiakban ezt fogom bemutatni a magyarok, a kazárok, a ruszok és a szlávok – sokat vitatott – 9. századvégi történetének elemzése során. Törekedve az egyszerűségre, közérthetőségre, elhagyom a források bemutatását, kritikáját. Nem azért, mert nem vettem ezeket figyelembe, hanem azért, mert ezekről esszéimben részletesen írok és ennek az írásomnak a terjedelme ezt nem teszi lehetővé. A végén, irodalomjegyzék helyett viszont felsorolom azoknak az esszéimnek a címét, amelyek tartalma egy-egy (nem szokványos) állításomat – ha nem is igazol, de bemutatja azok forrását.  

A helyszín tehát: Közép- és Kelet- Európa. Időpont: a 9. század második fele. A történeti (kiindulási) állókép (geopolitikai helyzet) az esszéimben felvázolt hipotézisnek megfelelően. (A felhasznált térkép a német wikipédiából 2016: Das Reich der Chasaren im 9. Jahrhundert). A térképen jól látszik, hogy három birodalom uralja a teret: a bizánci, a kazár és az Abbászida Kalifátus. Az űr, ami a 800-as évekkel kezdődött az Avar Birodalom helyén van. A lengyelek, a bolgárok, a varég-ruszok, különböző szláv, ugor identitású csoportok nem befolyásolták jelentősebben a térség geopolitikai képét.  Önállóságukat hol kiharcolva, hol feladva uralták az általuk lakott területeket.  

Az alapvetően belső viszályok miatt megszűnt Avar Birodalom helyén, nyugaton frank, morva próbálkozások voltak, míg keleten és délen a bolgárok igyekeztek uralmuk alá vonni az ott élőket. Gyakorlatilag a frank birodalom határáig megnyílt az út a keleti nomád népek előtt, akik a szomszédos kazár „konföderáció” adta lehetőségeket kihasználva vezettek „kisegítő” hadjáratokat nyugat számára, megismerve, feltérképezve a hatalmi vákuum határit. Látható, hogy elvben a kazároknak lett volna lehetőségük a birodalmuk határait kiterjeszteni az Alpok lábáig, de ez fel sem merülhetett. A kaganátus magja, ereje mindig is a térképen jelölt 650 körüli terület volt. A perifériákon a csatlakozott népek domináltak, formálisan adózva, elismerve a kagán hatalmát. A kazárok erejét lekötötte a Bizánccal, de főleg az agresszíven terjeszkedő kalifátussal folytatott háborúk. A föderációban rengeteg nép tartozott: voltak itt azovi és volgai bulgárok, kaukázusi és doni alánok, burtaszok, gúzok, krimi gótok, kaukázusi hegyi népek, aorszok, hvárezmiek, magyarok, szlávok, varég-ruszok stb. Legnagyobb kiterjedésében a kazárok hatalma nyugaton elért a Kárpátokig, az Al-Dunáig, keleten Hvázezmig, északon a Volga felső folyásáig, délen Derbentig. Természetesen, hogy nyugatra azok a nomád seregek jutottak el, akik a birodalom nyugati végein éltek. Ők lesznek majd a magyar törzsszövetség magja a hétmagyarok (Hetumoger), egyesülve az Észak- Keletről jövő rokonaikkal. 1946-tól a régészek azt a területet, amely a Prut-Dnyeper vidékén, a 8-10. században (a leletek alapján) élesen elkülönült a többi szlávtól, Luka-Rajki régészeti kultúrának nevezték el. Az orosz őskrónika, a PVL szerint itt az ulicsok és a tivercek éltek, akikre majd csak a 930-as évek után tudja a Kijevi Rusz kiterjeszteni a hatalmát, miután a magyarok teljesen elhagyták ezt a területet. 

A kárpát-medencei hatalmi vákuum betöltésére 895 körül került sor, amikorra a magyar törzsszövetség megerősödött és Álmos, illetve fia Árpád alatt egy néppé vált. Az újabb kutatások (lásd pl. Szőke Miklós Béla tanulmányait) azt valószínűsítik, hogy a magyarság csoportjai fokozatosan, évtizedek során jöttek be, a 860-as évektől kezdve, 896 ennek csupán a végpontja. Szvatopluk halála szintén hatalmi vákuumot hozott létre a Karoling birodalom pannóniai részében. „De a keleti szomszédok, az „avarok, akiket magyaroknak neveznek” (Avari, qui dicuntur Ungari) is kihasználják a morva fejedelem halálhíre keltette sokkot és hatalmi vákuumot, átkelnek a Dunán, és sok borzalmas dolgot visznek ott végbe”[1]. A Kárpát-medencébe történő bevonulásuk szintén űrt hagyott maga után, amit a besenyők és a varég-ruszok töltenek be. A fentiek figyelembevételével számos olyan kérdésre is választ kaphatunk, amelyeket a besenyő támadás, a magyarok vonulása, etelközi-levédiai tartózkodása, vagy a honfoglalók etnikai összetétele generált. 

A legutóbbi,  Nyugat-Szibériában feltárt sírok érdekes alátámasztását adják elképzelésemnek. Mint már írtam, 2011-ben, az Ural dél-keleti lábainál, Kunasak falu mellet az Ujelgi nevű kurgán feltárásakor 9. századi – a honfoglaló magyarok viseletével azonos – leletekre bukkantak az orosz régészek. Korábban Szterlitamak (Стерлитамакск N 53.63333 E 55.95000. Ufától D-re.) lovas sírjaiban talált fegyverek és edények szintén a honfoglaló magyarok régészeti hagyatékához voltak hasonlóak. 2021-ben – nem messze az Ujelgiben talált magyaros jellegű harcostól – a 181 m magas Szovinaja Hegynél («Гора Совиная», 55.7166; 61.9253, magyarul: Bagoly Hegy) magyar sírt találtak, amelyben egy harcos felszereléseiről egyértelműen kiderült, hogy a magyar honfoglalók leleteivel azonos. Időközben a területen egy egész nekropolisz nyomaira bukkantak, amely a szarmata időktől kezdve szent temetkezési hely lehetett. Ez az Aktjuba-tó dél-keleti partjától kb. 1,5 km-re található u.n. Sólyom-magaslat második, központi, különálló dombja a Bagoly-hegy kurgán a Koskul és a valamikori Aktjubinka falut összekötő út bal oldalán található. (55°42’43”; 61°56’09”).  Ezért a régészek az „Aktjuba kurgán” nevet adták a lelőhelynek. (Baskírul a jelentése: Fehér-domb). A Sólyom-, vagy Aktjubai magaslat közelében (Сопка Соколиная)  2021-ben végzett régészeti feltárásokkor megállapították: „A leletegyüttesben az első csoportot a „magyar” stílusú díszítések alkotják, amelyek feltűnően hasonlítanak a 10. század eleji Kárpát-medencei leletanyaghoz”. Véleményem szerint „az Urál-vidékre jellemző kulturális elemek” Etelközben (szubbotci stilus) alakultak ki a 8-10. században és innen kerültek az Urál-Volga, innen Szamara környékére is. És ezek alkotják a KM-béli „honfoglaló” stílust is. Ez pedig csak szoros és gyakori kapcsolattartással valósulhatott meg, mondjuk az oka-völgyi, vagy egy sztyeppei útvonalon, ahol már nem érvényesült a kazár ellenőrzés. Révész László professzor nyilatkozta 2022-ben: „a Dél-Urál keleti és nyugati oldalán egyaránt olyan leletanyagot találtak, amelynek bizonyos elemei megtalálhatók a X. századi Kárpát-medencei leletanyagban. Aztán az előbb említett területen, a Dnyeper középső folyásának mentén fellelhetők olyan leletek, mint amelyek a Dél-Urál mentén is megvannak és olyanok is, amelyek a Kárpát-medence későbbi időbesorolásában megtalálhatók. Ugyanakkor a Kárpát-medencéből már hiányoznak olyan elemek, amelyek a Dél-Urál vidékén és a Dnyeper mentén még megtalálhatók.” Tehát a készítés helye nem lehetett a KM. Az ujelgii és az aktyubai lovas felszerlések viszont nem az Urál-Volga környékén készültek, ezek ott nem voltak használatosak. Marad az a feltételezés, hogy a Kijev környéki mesterk munkájával van dolgunk. A kérdésre, hogy „Lehetséges, hogy az a népesség, amely ezeket a tárgyakat előállította, már nem jött el a Kárpát-medencébe? Vagy már addigra divatjamúlt lett az az anyag?” a következő választ adta a professzor: „Tudományos bizonyíték híján nem tudnám megmondani, egyelőre a jelenséget tudjuk felmutatni.” De „ezek a Dél-Urál vidéki, vagy Szamara vidéki, vagy Magna Hungaria vidéki leletek egy része ugyanúgy a X. századból származik,  mint a Kárpát-medencei  anyag, ami nyilvánvalóan arra mutat, hogy nem az egész ottani népesség kelt útra, hanem egy részük ott maradt. És talán a kulturális hasonlóság azt mutatja, hogy az általam most „magyar” népnévvel jelölt népesség ebben az időszakban hol volt található, merre mozgott. Azért hangsúlyozom a fenti jelölést, mert ez közel sem jelent egy genetikailag, nyelvileg, kultúrálisan tömbként egységes népet.”

A kapcsolattartási útvonalról a véleménye ez volt: „Nem voltak szilárd határvonalak (vonalak semmiképpen), befolyási övezetek voltak köztük széles, lakatlan gyepüsávok, és persze sokkal ritkább volt a népesség. Alapvetően három dolgot kell megkülönböztetnünk: a település-területet, a szállás-területet és a hatalmi területet. Ha nem teszünk különbséget, abból csak zűrzavar kerekedhet. Akkor most tegyünk különbséget.A település-terület az a térség, ahol az adott népesség falvai, lakóhelyei és temetői megtalálhatóak, tehát ahol a szóbanforgó emberek valójában éltek. A szállás-terület ennél tágasabb fogalom: az a térség, amelyet a nagyállattartó nomád társadalom tagjai belaktak, vagyis ahol legeltették az állataikat: hegyek, domboldalak, folyóvölgyek, de nem éltek e helyeken huzamosabban. A hatalmi-, vagy uralmi-terület földrajzi értelemben még tágabb fogalom: ahová az adott népesség politikai-katonai befolyása kiterjedt, az a terület, amelynek lakossága az azt uraló nép (törzs, nemzetség) fennhatósága alá tartozott.” (Menedzsment Forum, Kenessei A. interjúja Révész Lászlóval, Ezredévvel utánuk – elődeink nyomában címmel. 2022. dec.)

Így szerezhettek tudomást a túlnépesedett keleti csoportok a KM-ben kialakult kedvező helyzetről, és indulhatott meg Etelközben a honfoglalásra való felkészülés.  Erről Révész László is nyilatkozott 2022-ben:  „ha volt egy erős nemzetség tehetséges és sikeres vezetőkkel, akkor (mert mindenki szeret a győztes oldalon állni) mind több és több nemzetség vagy törzs csatlakozott hozzá önszántából vagy kényszerből. Ezért aztán nőtt a katonai erő és mint a hógolyó, szinte egyik pillanatról a másikra tudott hatalmassá nőni, és birodalomként létezni. Ebbe a konglomerátumba számos eltérő nyelvű, szokású, gondolkodású, származású népcsoportot olvasztott be a kényszer, vagy az alkalmazkodás” -- Interjú Révész László professzorral, a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanárával. Népszava, 2022. 10. 22.)   

A fentiek figyelembevételével számos olyan kérdésre is választ kaphatunk, amelyeket a besenyő támadás, a magyarok vonulása, etelközi-levédiai tartózkodása, vagy a honfoglalók etnikai összetétele generált.   

 Irodalom – helyett

Téma                                                                       Esszé címe/helye

A birodalom kormányzásáról. DAI          Magyarán a DAI-ról Megtekintés   

Óorosz őskrónika-kompozíció. PVL        Aszkold Úr és a magyarok Megtekintés   

                                                                              Vonultak a magyarok Kijev hegye mellett... Megtekintés  

                                                                              Ugra-jugra a PVL-ben és egyebütt Megtekintés  

                                                                              Ami a krónikákban rejtve van Megtekintés  

                                                                              A hiány, mint adat Megtekintés  

Az avarok                                                           Miért nem segített senki az avaroknak? Megtekintés  

                                                                              Avarok! Nem zavarok?... Megtekintés                                                                                                               A rómaiak kora az avarok bejöveteléig Megtekintés  

Szlávok                                                                               Miért szláv? Megtekintés  

                                                                              A szlávok vándorlásáról Megtekintés  

Magyarok                                                          A magyarok őshazája Megtekintés  

                                                                              Magyarok megnevezései Megtekintés  

                                                                              Kik voltak többen? Megtekintés  

                                                                              Eppur si muove Megtekintés  

                                                                              Vannak ma még finnugorok? Megtekintés  

                                                                              Ujelgi Megtekintés  

                                                                              Fehér és fekete magyarok Megtekintés  

                                                                              Az Urál-vidéki és a pontusi ősmagyarok egyesülése Etelközben Megtekintés  

                                                                              Sarolta a fehér menyét? Megtekintés  

                                                                              Taksonytól Leventéig Megtekintés  

                                                                              Varég-magyar kapcsolat a 8-9. században? Megtekintés  

                                                                              A magyar őstörténet háza Megtekintés  

                                                                              Ki volt Árpád? Megtekintés  

Honfoglalás                                                      Az igazi kettős honfoglalás Megtekintés  

                                                                              Az igazi kettős honfoglalás (folytatás) Megtekintés  

Tehette volna fel a címben szereplő kérdést Árpád vezér, a KM-be költözést követően. 

Bár a kérdés, önmagában humoros, mégis évszázados a vita arról, hogy kiket is talált Árpád honfoglaló népe a Kárpátok hegyei mögött? A régészet erre már a választ (jó részt) megadta. 

De maradt még megválaszolatlan kérdés, ráadásul elég sok! Ezek közül most csak egyet, az avar-magyar kapcsolatot elemezném, egy a fb-on felmerült vita kapcsán. Kiindulási alap egy 2018-as poszt volt, amely  SZABADOS  GYÖRGY:  „Termékeny bizonytalanság”. Észrevételek a „kettős honfoglalás” elméletéről című tanulmányával indult, és a hozzászólásokban megjelent egy Magyar Nemzet riport 2014-ből, Bárány Krisztián tollából. Mivel a riport alany nem volt nevesítve, ezt én is kihagyom (bár elég jól beazonosítható), és kizárólag a riportban felmerült (vonatkozó) kérdésekre adom meg a válaszaimat, mivel a linket feltevő barátom erre konkrétan felkért. 

Az alábbiakban megpróbálom szöveghűen visszaadni a témával kapcsolatos kérdéseket. Már a honfoglalás előtt a Kárpátok közt éltek őseink | Magyar Nemzet (BK =Bárány Krisztián; A=a riport alany; BF=saját vélemény)  

BK: „Miért ismeretlen ez az évszázad, s melyek azok a legfontosabb tények, melyekről beszélni kell a Kárpát-medence IX. századi története szempontjából? Gondolok itt az erőviszonyok alakulására is.  

A: – Sokáig még a nagy történeti összefoglalásokban is csak néhány mondatot szenteltek az avar kaganátus összeomlása és a honfoglaló magyarok megjelenése közötti időszaknak, s kritikátlanul elfogadták a forrásoknak azokat az értelmezéseit, amely szerint az avarok olyan katasztrofális vereséget szenvedtek el a VIII. század végén és a IX. század elején nyugatról támadó Karoling birodalomtól, hogy ebben megsemmisült a nép is. Úgy vélték, hogy helyükre részben nyugati (morva) és déli (bolgár) szlávok nyomultak be, részben pedig – főleg az Alföldön – nagy lakatlan pusztaságok jöttek létre. Ezt a meglehetősen sötét képet először Deér József bontotta meg azzal, hogy Nagy Károly 791. évi, avarok elleni hadjárata közel sem volt olyan megsemmisítő hatású, mint azt életrajzírója, Einhard állította. Az avarok tehát nem pusztultak ki – a régészek mégsem nem tudtak megfelelő IX. századi emlékanyagot hozzájuk rendelni. A lelethiányt ezért ismét csak történetileg igyekeztek megmagyarázni, amihez a magyarázatot most a X. században összeállított bizánci Suda lexikonban vélték megtalálni. Eszerint a bolgár Krum kán avar foglyokat hallgatott ki, és országuk romlásának okairól kérdezte őket. A foglyok felpanaszolták, hogy „elszaporodtak az egymás elleni vádaskodások, s elpusztították a bátor és okos férfiakat; bűnözők és tolvajok lettek a bírák szövetségesei, ehhez járult a részegeskedés, mert egyre több lett a bor, s az emberek részegeskedők lettek; aztán jött a megvesztegethetőség, továbbá az üzletelés, mert mindenki kereskedő lett, s egymást csalta.” Mivel pedig a lexikonban ezt követően az olvasható, hogy „az avarokat teljesen és mind egy szálig megsemmisítették a bolgárok”, könnyen jött a következtetés, hogy a népirtó maga Krum kán volt, aki 804-805 táján vezetett hadjáratot az avarok ellen. Csakhogy egyetlen más történeti forrás sem erősíti meg a tisztán logikai alapon feltételezett hadjárat tényét és idejét, nem beszélve arról, hogy a bolgár hódításnak sincs régészeti nyoma. Szükségessé vált tehát a történeti és régészeti források újabb alapos kritikai elemzése. A történeti értékelés eredményeként az derült ki, hogy a kaganátus a belső hatalmi harcok következtében gyengült meg annyira, hogy szinte ellenállás nélkül hullt a Karoling birodalom ölébe. A VIII. század végére ugyanis a két legfőbb avar méltóság, a kagán és a jugurrus közötti ellentétek polgárháborús állapotokig fokozódtak, aminek 796-ban „övéik” vetettek véget azzal, hogy mindkettőt megölték. Az új uralmi viszonyokat 811-ben Aachenben szentesítették. A Dunántúl és a Dráva-Száva köze – antik nevét felelevenítve – Pannónia tartományként a Karoling birodalom közvetlen uralma alá került, míg tőle északra a morvák, délre a horvátok és más déli szláv törzsek gentilis fejedelemségei alakultak ki. Ezek uralkodóik hűségesküje és keresztény hitre térése révén csak közvetve tartoztak a frank uralkodó alá. Nagy valószínűséggel ez történt az avarok Dunától keletre maradt részével is, akiknek utolsó uralkodója, Ábrahám kagán 805-ben a Fischa folyónál keresztelkedett meg, és lett Nagy Károly vazallus alattvalója.  

BF: Az utolsó mondat kivételével, teljesen egyetértek. A Dunától keletre egészen másképp alakult az avarok sorsa. Bár később megemlíti, hogy „azt a kevés történeti forrást, ami mégiscsak a Dunától keletre fekvő területről szólt, nem értékének megfelelően értelmezték.” De, hogy hogyan kellett volna, azt már mások mondják el! Krum, a hódító bolgár kán sem foglalta el az avar birodalom keleti részét, azt csak gyepűnek használta. Csak utóda Omurtag kán a frankok 827-es legyőzése után szállja meg a Szerémséget, Kelet-Szlavóniát és a Kárpát-medence déli területeit. Itt egészen 895-ig megmarad a bolgár fennhatóság. A Dunától keletre eső területekre, és az Alföldre sem a frank, sem a bolgár birodalom nem tartott komolyabb igényt. Itt az avar, szláv vegyes lakosság valószínűleg az árterületeken meghúzódva vészelte át a 2-3 emberöltőnyi időszakot, Árpádék bejöveteléig.    

BK:  „Tanulmányában számos olyan tézist is megmagyaráz, melyekről eddig keveset vagy egyáltalán nem hallhatott a nagyközönség. Mit lehet tudni a magyarság IX. századi Kárpát-medencei jelenlétéről?”  

A: „Ahogy korábban is említettem már, a IX. századi történeti rekonstrukciót nagyban hátráltatta, hogy a történeti és régészeti adatok nem korreláltak egymással. Először is azt kellett tisztázni, hogy mik azok a megbízható adatok, amelyekből szilárd alapokra lehet helyezni a Kárpát-medence IX. századi történetét. Láthattuk, hogy a volt avar kaganátus nyugati felében, akár közvetlen, akár közvetett Karoling uralom alatt állt is a terület, ez eléggé részletesen rekonstruálható. Nem mondható el ugyanez a Dunától keletre eső országrészről. Némely történész máig úgy véli, hogy ez lakatlan „avar pusztasággá” vált. Más a Suda lexikon és nyelvészeti adatok alapján a bolgár birodalom északi határtérségének tekinti. Elég nagyszámú híve van annak az elméletnek is, miszerint a morva fejedelemség nem a Dunától északra, hanem attól keletre és délre terült el. Mindezek az elképzelések azért is találhattak táptalajra, mert azt a kevés történeti forrást, ami mégiscsak a Dunától keletre fekvő területről szólt, nem értékének megfelelően értelmezték.  Az utolsó avar követ 822-ben a frankfurti birodalmi gyűlésen vett részt, mivel a vazallus fejedelmek joga és kötelessége, hogy a birodalmi gyűlésen követség révén képviseltessék magát. Más kérdés, hogy az évkönyvírók is kötelességüknek érezték-e minden alkalommal s minden nép esetében beszámolni erről, vagy csak olyankor tették ezt, ha volt is miről írni. Talán ez is az oka annak, hogy 822 után négy évtizedig hallgattak a források. S amikor újra megszólaltak, már nem az avarokról, hanem a magyarokról szóltak.”  

BF: A források hallgatnak, de sírok, a DNS kutatók beszélnek.

BK: „Mikor jelentek meg az első hírek őseinkről?”  

A: – Az első híradás 862-ből származik, amikor a reimsi Hinkmar érsek arról tudósít, hogy „eddig ismeretlen ellenséges népek, akiket magyaroknak (ungri) neveznek, pusztították az ő (Német Lajos) királyságát.” A helyszín nyilvánvalóan a keleti frank birodalom keleti határvidéke, ahol 861-ben a Német Lajos és fia, Karlmann közötti, váltakozó szerencsével zajló hatalmi küzdelemben nemcsak a morvák vettek részt, akik Mosaburg urát, Priwinát is megölik, de a magyarok is, akik Karlmann és a morva Rastislav fejedelem megbízásából támadtak Német Lajos birtokaira. Szokás a magyarok feltűnésének erre a korai adatára úgy tekinteni, mint valami korai kalandozásra. (Kiemelés tőlem!). A magyarok azonban a IX. század végéig mindig csak a Duna völgyében zajló, helyi konfliktusokban vettek részt. Márpedig, ha ez a hadjárat a kalandozások nyitánya, miért nem követték ezt Etelközből újabb, más térségek felé irányuló támadások; ha meg Karlmann és Rastislav csak alkalmi segítségért fordultak hozzájuk, miért nem találtak közelebbi segítséget? S vajon a magyaroknak megérte-e vállalni a hosszú utat, kockáztatva, hogy amikorra ideérnek, oka fogyottá válik a megbízás? A fenti kérdésekre csak akkor kapunk logikus választ, ha feltételezzük, hogy a magyarok egy része már 861-ben a Kárpátok koszorúján belül élt, s olyan jól kiismerte magát a helyi politikai-hatalmi viszonyokban, hogy nem riadt vissza alkalmi katonai feladatok vállalásától sem.”  

BF: Itt már bonyolultabb a helyzet! Kiket tekinthetünk őseinknek? Az „ungri” alatt „népek” szerepelnek. Ez gyűjtő név. Ilyen önelnevezése sohasem volt a magyaroknak. A Nagyobb salzburgi évkönyvek írója beszámolt arról, hogy a dunai mark őrgrófja Ar(i)bo és Szvatopluk morva fejedelem megbízásából ad Weniam (Bécsnél) előbb a magyarok (ungari), majd tovább nyugatra, ad Culmite a kabarok (cowari) harcoltak.  „Közelebb jutunk a 811. évi Ęgre — Vęgre — Ugre adatok esemény történeti értelmezéséhez, ha megvizsgáljuk, hogy a bizánci forrásokban a 811. évi bizánci—bolgár harcok leírásával kapcsolatosan mi olvasható, pontosabban, hogy e bizánci források vallomása szerint Krumot milyen népek segítették a Nikéforos elleni harcban”. – írja Király A magyarok említése a 811. évi események óbolgár leírásában című írásának 266. oldalán. / Magyar Nyelv – 72. évfolyam – 1976./ Majd leírja, hogy a 811. évi esemény leírását tartalmazó óbolgár kéziratokban az Egre— Vegre — Ugre név szerepel és az óbolgár kéziratokban az avarok neve nincs megemlítve, s helyette az Qgre népnév fordul elő. Összevetve két óbolgár szinakszáriummal (1338-as és 1340-es), és egy XIV. századi Prologgal megállapítja, hogy a Вѧгре népnév alatt a magyarokat kell érteni, akik a 9. sz. elején a Fekete-tenger északi partjainál éltek. (Koperski A. Cmentarzysko staromadziarskie z X w. w Przemyslu // Przemyśl wczesnośredniowieczny / pod red. E. Sosnowskiej. Warszawa, 2010. S. 365—388.) A magyarok al-dunai megjelenéséről (836-838-ban) György barát (Georgiosz hamartolosz) krónikájának 10. századi folytatója is írt. (Kristó Gy., Makk F. A kilencedik és tizedik század története // Magyar századok. Budapest, 2001.) De ezt támasztja alá a híres madarai felirat is. Fehér Géza (1890-1955) régész azt írja, hogy: „a madarai szikla egy nehezen megközelíthető barlangjának a benyílása előtt a sziklában vannak rovásjelek, a bejárat falán pedig van egy felirat, amelyben a görög betűk között rovásjelek vannak, ugyanott van egy másik felirat is, egy rovásjellel s egy ismeretlen írás öt jegyével.” Ezeknek a feliratoknak különböző megfejtései vannak. V. A. Csudinov professzor megfejtése az alábbi:   A határkövön a ВОЛЬГИ БЪЙЧАТА, a másikon a МЪДЬЖЬРОВА БЪЙЧАТА írás látható. (МЪДЬЖЬРОВА БЕЙЧАТА, то есть МАДЬЯРОВА /ВЕНГЕРСКАЯ/ ПЕЧАТЬ). Az értelmezésében egy tölcsér alakú jel felel meg a „bejcsata/pecsaty” szónak, amit zónának fordít. Tehát az olvasat:  FIGYELEM! VOLGÁR ZÓNA és FIGYELEM! MAGYAR ZÓNA! De – figyelembe véve a felirat keletkezésének idejét, ami a 800-as évek első felére tehető – ez azt is jelenti, hogy ekkor már a bolgárok és a magyarok (tehát nem avarok!) Madaránál, (43.2833, 27.1000) szomszédosak voltak!  „Álláspontom szerint a magyarok elődei a 830-as években vándorolhattak fokozatosan délnyugatra, a Don és az Al-Duna közötti területre” – írja Tóth Sándor László a doktori értekezésében. /T.S.L. A magyar törzsszövetség politikai életrajza. (A magyarság a 9-10. században).  AKADÉMIAI DOKTORI ÉRTEKEZÉS. Szeged, 2014./ De ekkor még nem az Urál mellől, hanem a Fekete-tenger keleti, észak-keleti oldaláról jöhettek. Lásd az oroszországi Anapa város melletti Andrejevszkaja scsel (Krasznodari határterület) középkori lelőhelyen 1992-től talált leletek értékelését. A kazárok, ezt a nyugati határvidéket a szövetséges türk magyarokra[1] bízták, akiknek a téli szállása és telephelyeik (a legújabb régészeti feltárások alapján, lásd: Glinoje, Plavnyi) az Al-Dunánál, a Dnyeszter környékén voltak, de felügyelték az északibb területeket és a folyami utakat is. [1] Türk és ugor magyarok – saját terminológia. Lásd: https://bilecz.blog.hu/2020/07/17/ugor_es_turk_magyarok    

A magyarok feltűnése a kazárok közelében, egy rendkívűl fontos, de annál zavarosabb kérdés. 1996-ban Tóth Sándor László így írt: „A Kazária elleni magyar fellépésre ugyan csak Ibn Rusztánál találunk adatot, de okkal tételezhetjük fel, hogy Sarkéi felépítése előtt, de valószínűleg utána is egy ideig a magyarok támadhatták a szomszédos Kazáriát. A magyarok dél-orosz steppén való megjelenése némi felbolydulást váltott ki az érintett népeknél. A ruszok követet küldtek Theophilosz császárhoz, úgyszintén a kazárok is. Mindkét követséget nagyjából 838 körüli időre datálhatjuk. Bizánci - kazár - rusz összefogás kezdett kibontakozni a magyarokkal szemben, akik mindössze egy kérészéletű, inkább alkalmi bolgár „szövetséget" tudtak felmutatni. Utóbbival kapcsolatban meg kell említeni, hogy a bolgárokat is hátrányosan érintette a magyarok megjelenése, mert egyrészt siettették a makedónok távozását, másrészt az Al-Dunától északra, északkeletre kiterjedő bolgár befolyást, fennhatóságot is feltehetően felszámolták. A keletkező hatalmi vákuumot a magyarok a következő években, évtizedekben betölthették, hiszen 870-880 táján már bizonyosan az Al-Dunáig terjedtek ki a magyar törzsek szállásterületei”. (TÓTH SÁNDOR LÁSZLÓ: A honfoglalás előtti magyar kalandozások). Ebből az idézetből úgy tűnik ki, mintha a 830-as években a magyarok a Volga- Don közén lehettek, hiszen rusz-kazár szövetség csak itt alakulhatott ki. De ugyanakkor megjelentek az Al-Dunától északra is (ami innen azért jóval távolabb van, és ekkor még „rusz mentes” volt!), ahol létre jöhetett az „alkalmi bolgár szövetség”. Mindez nem fér bele a DAI-ban szerplő (és sokat vitatott) 3 éves kazár szövetségbe sem!  És még ott van a nyugati korai „kalandozások” kérdése is!   

„Szokás a magyarok feltűnésének erre a korai adatára úgy tekinteni, mint valami korai kalandozásra.” Hol itt a sokat emlegetett tudományosság? Sehol! Szerintem ezek a türk magyarok egységei voltak.  

 A következő mondat is teljesen megalapozatlan: „A magyarok azonban a IX. század végéig mindig csak a Duna völgyében zajló, helyi konfliktusokban vettek részt.” Az al-dunai epizódra fentebb kitértem, szükségtelen megismételni!

Teljesen téves a megállapítás, és okafogyottak a kérdések: „, ha ez a hadjárat a kalandozások nyitánya, miért nem követték ezt Etelközből újabb, más térségek felé irányuló támadások; ha meg Karlmann és Rastislav csak alkalmi segítségért fordultak hozzájuk, miért nem találtak közelebbi segítséget? S vajon a magyaroknak megérte-e vállalni a hosszú utat, kockáztatva, hogy amikorra ideérnek, oka fogyottá válik a megbízás? A válaszom részletesen megtalálható a https://bilecz.blog.hu/2020/03/31/przemy_l_--_magyarorszag_kapuja blogomban. A lényeg: ez az életmódjuk része volt, ami csak Géza uralkodása alatt szünt meg teljesen.  

„A fenti kérdésekre csak akkor kapunk logikus választ, ha feltételezzük, hogy a magyarok egy része már 861-ben a Kárpátok koszorúján belül élt…” – Nem kellett itt élniök! Bihari Gábor ezt így fogalmazta meg: „A IX. század végén a Magyar Nagyfejedelemség, az első magyar állam megkezdte súlypontjának áthelyezését a Kárpát-medencébe. Tette mindezt saját, jól felfogott érdekéből, külső kényszer nélkül. Az Etelközzel szomszédos Kárpát-medence hegyeinek védelmében ugyanis egyrészt nagyobb esély mutatkozott a fennmaradásra, mint a síkságon. Másrészt Álmos tisztában volt azzal, hogy a terület jórészt avar törzslakossága egyáltalán nem viseltetik ellenségesen a magyarokkal szemben”.  

Összegezve: az eddigi ismereteim szerint a türk magyarok már a 8. század végén is határosak voltak az Avar Kaganátussal, és mint a Kazárok önálló szövetségesei látták el a Kazár Birodalom nyugati végeinek felügyeletét az Al-Dunától a ruszokig (Horiny folyóig). A magyaroknak ez a része nem „hirtelen tűnt fel a dél orosz sztyeppén”, hanam évszázadok óta ott élt! És a felügyelet nem jelentett tartós ott tartózkodást, szállásuk a Dnyeper-Dnyeszter alsó folyása környékén lehetett. A kazárokkal való kapcsolatot egy hosszan tartó szimbiózisként képzelhetjük el, amibe belefér egy-két „összezördülés” is! A vérszerződés pedig az Észak- Keletről jövő ugor magyarokkal köttetett, de a szövetségbe belefértek a csatlakozott törzsek, így a kabarok is.   

<!-- [if gte mso 9]> <w:LsdException Locked="false" Priori

Hun-magyar? Szabír-magyar? Onogur-magyar? Türkök, ugrik, szabírok, vagy madjar-madzsárok stb. voltunk? Hol, mikor, kik neveztek így bennünket, vagy inkább őseinknek vélt népcsoportokat? Nem lényegtelen kérdés ez, de valójában erre konkrét választ csak a 10. századtól kezdve kaphatunk, amikor a Kárpát-medence többségi lakóira vonatkoztatták a „magyar” értelmű neveket úgy, ahogyan az adott nyelvben elfogadottá vált.  A 7-10. század „magyarjait” a történészek igen sokféleképpen nevezik meg, attól függően, hogy melyik forrást tekintik éppen „hitelesnek”. Bizonytalanság a magyarok népneveiben – nyilvánvaló. De ettől még volt története eleinknek. Hogy kik voltak ők? Ma már a genetika próbál erre korrekt választ adni. Amíg a populációgenetikában megfelelő számú adat össze nem gyűlik, addig kénytelenek vagyunk hipotetikus változatokat készíteni a meglévő – autentikusnak tekintett – források alapján.  

Tudjuk jól, hogy a szkíta, kelta, hun, szabír, szarmata, de az ugre, türk népnevek is valójában gyűjtőnevek. A magyarság, mint etnikum, számtalan törzsből, népcsoportból állt össze. (Nem 7-ből, de nem is 10-ből!). Általában úgy tartják, hogy a magyarság (mint etnikum) története az etelközi törzsszövetséggel (vérszerződés) kezdődött. A törzsek, a szövetség fejének először Álmost, majd őt követően Árpádot, a Megyer (Magyar) törzs vezetőjét választották. A magyarság etnogenezisét, azaz a néppé válás folyamatát, az 5-10. századra teszik. Különböző elképzelések születtek a „magyar őshaza” hollétére, ahonnan végül is a 9. század végén – Etelközön keresztül – eljutottak a mai hazájukba. A régészeti leletek, a nyelvi jellegzetességek, a krónikás feljegyzések, a néprajz, a zene és újabban a genetikai vizsgálatok eredményeinek feldolgozása során próbálják elkülöníteni azt a „magyar kultúrát”, ami alapján megbizonyosodhatunk arról, hogy valóban a magyarok őseiről szól a történet. Tekintettel arra, hogy „az igazi kettős honfoglalás” hipotézisemben nálam a magyarok őseinek egy – 7-9. századi – része kettévált és évszázadokig külön élt, célszerűnek tűnt egy-egy jól használható és értelmezhető nevet adni mindkét csoportnak. Úgy gondoltam, hogy két meghatározó krónikás forrás adatait fogom felhasználni. Mindkét forrás a keletkezés helyén használt népnyelven (egyházi nyelven) íródott, így a magyarok megnevezésén a fordítás nem torzított. Az eseményekhez időben legközelebb Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913-959) De administrando imperio (röv. DAI) című görög nyelvű műve áll.  Ebben a magyarokat következetesen türköknek (Τουρκοι) nevezi a császár. Ez a megnevezés megmarad a Bizánci Birodalom fennállásának teljes időtartama alatt. Bölcs Leó görög császár (866-912) Turci-knak, fia, Bíborban született Konstantin császár Turcae-knek, de Mazaroknak (Μαζάροι) is nevezi őket; Leó Grammaticus byzanczi történetíró a X. században azt írja Τούρκοι; Cedrenus: „Turci sive Ungri" és Theophanes: „Turcos orientales, quos Chazaros vocant." A későbbi bizánci írók részint Ούννοι, részint Ούγγροι néven említik a magyarokat, s turkoknak már csak a mai törökök azaz oszmánok őseit nevezik. Például, a magyar szent koronán található egyik görög képfelirat így néz ki: Гєωβιτzас Пιсτос Κρаλңс Τоυрхιас (átírásban: Geóbitzasz pisztosz kralész Turkhiasz), amit így lehetne lefordítani: „Geobitzasz, Turkia hívő királya”. A geobicász szó a leghalványabb nyelvi kapcsolatban sincs a Géza névvel. Szó szerint, talán úgy lehetne értelmezni, hogy a „Világ (mindenség) világosságát elérni törekvő”. Itt a Világot és a Világosságot keresztény felfogásban kell érteni. („Világnak világossága”). Ezért a boszporoszi, ponto-kaszpi sztyeppén (a Volgától az Al-Dunáig érő területen) – a 6-9. században -- élő „magyaros kultúrájú” népeket „türk magyaroknak” fogom nevezni.  

A másik forrásom a 11–12. század folyamán Kijevben (és Novgorodban) keletkezett orosz Őskrónika (összefoglaló rövid nevén: PVL).  Ebben a magyarok neve -- még az 1152-es eseményeknél is -- Ougre. Itt II. Géza 1152-ben -- a San folyó környékén -- döntő vereséget mért Vlagyimirko halicsi fejedelemre. (Lásd az Ipatyev (Hypatius)-kódexben a 30 oldalon. Ez az 1292-es évvel záródó Halics–volhiniai évkönyvet tartalmazza. Летопись по Ипатскому списку. - Санкт-Петербург : Археогр. комис., 1871). De hasonló van a Lavrentyij-kódexben is: Лаврентьевской летописи (ПСРЛ. Т. 1. Стб. 336–337). A krónikában említett magyarok „Keletről jöttek”! Ezért a Volga-Káma és az Ural déli részén élő „északi” magyarokat „ugor magyaroknak” neveztem el.

És van ennek valamilyen szakmai alátámasztása is? Egyre több lesz! Pl. Német E. at al 2019-es tanulmányában (Az apai vonalú n haplocsoport szerepe a mai baskírok, tatárok és magyarok genetikai kapcsolatrendszerében. 60. o.) gyakorlatilag megtalálhatjuk ennek az elképzelésnek a genetikai hátterét. Mit is állítanak a lehetséges történeti forgatókönyvükben? 

1. Van egy ugor komponenst hordozó csoport, amely vélhetően a vaskor és a bronzkor határán, az éghajlat hidegebbre fordulásával hagyta el a Baraba sztyeppét és a régészeti eredmények alapján az i. sz. 6. században jelent meg a Volga-Urál vidéken.Ez megfelel nálam a korábban Belső-Ázsiából, az Altáj-vidékről (mongol, vagy Bajkál-környéki) északra vándorló magyar- elődöknek. Lásd az igazi kettős honfoglalást bemutató térképemen a 4-9. századi „ugor magyarokat”.
2. Van egy török nyelvű csoport, amely az i. sz. 1. évezred második felében a Fekete-tenger északi partvidék mellékén tartózkodott, ahonnan egy részük a Volga-Urál vidékére vándorolt, ahonnan a 9. század első felében indultak el nyugatra a honfoglaló magyarok elődei. Mi lehetne ez más, mint Kuvrat halála után, a két részre szakadt magyarság Kotrag bolgárjaival tartó része.  (Térképemen az 5-9. századi „türk magyarok”)
3. Az 58. oldalon, a Bolgár-törökök a honfoglaló magyarok közt? című fejezetben olvashatjuk: „legvalószínűbb, hogy a honfoglaló magyar törzsszövetségben török nyelvű csoportok is meghatározó szerepet játszottak. A genetikai adatok alapján nem azonosítható pontosabban, hogy mely török csoport vagy csoportokról lehet szó. Az antropológiai adatok alapján azonban a bolgár-törökök egyértelműen az egyik lehetséges honfoglaló magyar törzsszövetségbe integrálódott csoport (Éry 1982)”. Ők nálam a DAI-ban és az arab krónikákban említett „türk magyarok”, Levédi magyarjai, akik még Batbaján (Bezmer) idején maradtak a a Fekete-tenger északi partvidékén. Hozzájuk társult még a három lázadó kavar törzs is. (5-9. századi, közvetlenül Etelközbe költöző, „türk Magyarok”) Túl ezeken ott vannak még a török nyelvű székelyek és blakok is. Véleményem szerint ezek a székelyek, a blakokkal (bulákokkal) és a Hettumoger szövetség magyarjaival együtt a 9. sz. végén váltak honfoglalókká. (Lásd: Hun – székely-magyar kapcsolat című esszémben. 

A II. Géza korában a Magyar Királyságban élő magyarokra használatos görög „türk”, és az orosz „ugor” népelnevezés valószínűsíti azt, hogy a korai krónikákban használt népnevek valóban a magyarok elődeire és nem a jugriai, vagy egyéb (török) népekre vonatkoznak.  

A fentiek szerint, én úgy gondolom, hogy a magyaroknak a 9. században nagyobb szerep jutott Kijev környékén, mint amit általában feltételeznek a történészek. A kazár fennhatóság ekkor, nyugat és észak felé elért az Al-Dunáig (bolgárok) a Keleti Kárpátokig (avarok), Przemysl környékéig (lengyelek), a Horiny folyóig (ruszok, varégok), Mescsoráig, (merják, mescserek), a Volgai Bolgáriáig (bolgárok, magyarok). A kazárok, ezt a nyugati határvidéket a szövetséges türk magyarokra bízták, akiknek a téli szállása és telephelyeik (a legújabb régészeti feltárások alapján. Lásd: Glinoje, Plavnyi) az Al-Dunánál, a Dnyeszter környékén voltak, de felügyelték az északibb területeket és a folyami utakat is. A régészeti leletek is azt mutatják, hogy a Fekete-tenger ÉNy partvidékén, a Dnyeszter bal oldali völgyében, 9. század végi, a 10. század eleji magyar sírok vannak a kurgánokba temetve. Butory (47°2’57.88’’; 29°26’56.44), Szlobodzeja, Glinoje, Korotnoe/Kulak stb. kurgánok. (N.P.Telnov, A.Türk, S.N.Razumov, V.S.Sinika: «Старые» и новые венгерские погребения на левобережье Днестра. UFA ARCHAEOLOGICAL HERALD Volume 24. no. 1. 2024.)

A 890-es években megerősödtek az északkeletről jött ugor magyarokkal. Önállósodtak, és bevonultak a KM-be. A kazárok már nem voltak képesek a helyükbe erőt felvonultatni, a térségben hatalmi vákuum keletkezett, amit délről a besenyők (később a kunok), északról a ruszok töltöttek be. Sorsuk az elszlávosodás lett, ki előbb, ki utóbb olvadt be a szlávságba (a besenyők és a kunok egy része a magyarságba).   

A magyarok honfoglalást megelőző története (saját interpretációmban) itt olvasható:  

https://bilecz.blog.hu/2018/01/21/az_igazi_kettos_honfoglalas  

https://bilecz.blog.hu/2018/01/21/az_igazi_kettos_honfoglalas_259

 Illetve mesésebb változatban itt:  

https://bileczelbeszel.blog.hu/2016/07/16/a_magyarok_kronikaja_9_szazad

Az előképen– Viktor Mihajlovics Vasznyecov „Nyesztor, a krónikás” képe (1919) látható.