Az alábbi írásommal szemben nem támasztok tudományos igényt. A célom nem ez, hiszen számtalan szakértői munkáról mára kiderült – pontosabban kiderítették –, hogy egyáltalán nem tudományos! Írott források hiányában a nyelvészek – a sajátjukon kívül – nem fogadnak el egyetlen genetikai, archeológiai, vagy logikai következtetést sem a nyelvek kialakulására, terjedésére vonatkozóan, hiszen ezek nem bizonyíthatók. A fellelt jelekből, írásokból meg hangváltozási törvényeket, rekonstruált szavakat képeznek. Azok az elméletek, amelyek nem felelnek meg az uralkodó nézetnek, félreolvasottnak, dilettáns kísérletnek, vagy soviniszta érdekcélúnak nyilváníttatnak. Ezeket igyekszenek agyonhallgatni, vagy nevetségessé tenni, általában sikerrel.
Írásaimban általában névelemzésekkel, eredetkutatással és az ehhez kapcsolódó történelemmel foglalkozom. A téma igényelne bizonyos nyelvészeti ismereteket is. A magyar nyelv kialakulásáról, terjedéséről alkotott véleményem sajátos, nem új, nem is egyedi, és nem egyezik az oktatott „tisztes” tananyaggal, hanem a ma még marginálisnak számító tudományterülethez áll közelebb.
Többen vizsgálódtak már ebben az irányban, de sikerre vinni még senkinek sem sikerült. Példának említhetném Grover S. Krantz (1931-2002), világhírű amerikai antropológust, a Washington Állami Egyetem professzorát, aki Az európai nyelvek földrajzi kialakulása című művében, (Geographical Development of European Languages. 72.p. New York 1988.) ilyeneket írt például, hogy: „A legtöbb szakember szerint az uráli őshaza az Urál hegység térségében volt, ahonnan nevét is kapta. Erről a központi lakóhelyről a nép feltehetően minden irányba szétterjedt, hogy elérje jelenlegi eloszlását és Kr. u. 896-ban bejutottak Magyarországra is. Mindezt több okból is nagyon valószínűtlennek tartom. A központi földrajzi elhelyezkedés nem bizonyítéka egy nyelvcsoport eredeti területének. Elterjedésének okát be kell bizonyítani, nem lehet feltételezni minden irányú, automatikus és egyenlő terjedését. A 9. században egy észak-ázsiai törzs behatolása Közép-Európába ugyan lehetséges, de e törzs által okozott népességcsere, vagy még inkább nyelvcsere abban az időben egy Magyarországhoz hasonló, jól benépesült mezőgazdasági vidéken teljesen lehetetlen. Bármiféle ilyen állítást meg kellene magyarázni, hogy miként mehetett végbe ez a változás. Adva lévén ezen ellenvetések, az uráli nyelvek elterjedésére csak egy lehetséges magyarázat marad, hogy a nyelvcsalád Magyarországról ered és innen terjedt el az ellenkező irányba. Ez nem jelent komoly problémát, ha az eredetet és elterjedési idejét a legkorábbi újkőkorra teszzük. Ha mindez igaz, akkor ez azt jelenti, hogy az összes helyben maradó európai nyelv közül gyakorlatilag a magyar a legrégibb. Ezen elmélet vizsgálatára be kell mutatni, hogy a jelenlegi uráli nyelvek elterjedése automatikusan követhető a magyarországi kiindulópontból és ezt a népességmozgások logikus szabályainak következetes alkalmazásával kell megtenni. Azt is be kell mutatni, hogy az uráli alcsoportok ezekkel a szabályokkal összhangban helyezkednek el.” (Kiemelés tőlem).
De vannak napjainkban is hasonló elveket valló szakemberek. Ez tűnik ki – a Hollandiában született nyelvész – Marácz László (oktató az Amszterdami Egyetemen) 2016-os interjújából is: „A magyar nyelvtörténet inkább érintkezésekre alapszik, minden nyelvnek van egy magva, és nyilván – főleg közép-ázsiai sztyeppei területen – sokat érintkezett más nyelvekkel. Én az obi-ugor–vogul–magyar kapcsolatokat jellemzően ilyen nyelvi kapcsolatoknak tekintem. Az obi-ugor jellemzően paleo-szibériai nyelv, de érintkeztek olyan népekkel, akik a magyarhoz közel álló nyelvet beszéltek”. „…nem hiszem, hogy nyelvünknek a finn volna a genetikai őse. A szlávok, germánok a mai napig megértik egymást, közeli kapcsolatokról van szó, de a magyar az úgynevezett finnugor nyelvek beszélőivel nem tud kommunikálni. A magyar és a türk nyelvek között erősebb a kapocs, a szanszkrit felé is van kapcsolat”. Azoknak, akik Maráczot autszájdernek tartanák, írja: „A groningerni egyetemen vizsgáztam finnugrisztikából, úgyhogy elég jól tudom, miről beszélek. Már egyetemi éveim alatt foglalkoztam ezzel a témával, akkor is feltűnt, hogy bizonyos úgynevezett törvényszerű hangváltozások nem működnek. Sok volt a belemagyarázás, és sok segédtörvényre volt szükség. Gyenge a magyarázóereje egy olyan rendszernek, amelyben mindig kellenek újabb s újabb törvények egyedi esetekre”. (http://magyaridok.hu/kultura/lehet-magyarul-gondolkodni-2-1161334/)
Célszerűnek tartom tehát összefoglalni az elképzeléseimet, amelynek vonalát követve érthetőbbé válnak névmagyarázataim. A kezdetek vonatkozásában Bakay Kornél szemléletét fogadom el, miszerint: „A magyar nyelv az ősnyelvek közé tartozik, amely - feltehetően - már az afrikai elvándorlás korában elkülönült a többi nyelvtől, hordozói tehát már a felsőpaleolitikum idején eljuthattak mind a Kárpát-medence, mind a Fekete-tenger feletti sztyepp és erdős sztyepp, valamint Közép- és Belső-Ázsia területére”. (Bakay K. Őstörténetünk régészeti forrásai III. Bp. 2005). A továbbiakban pedig egyetértek vele: „Nem arról van szó természetesen, hogy tagadnánk a magyar, a finn, az észt, a lív, a lapp, a mordvin, a cseremisz, zürjén, a vogul vagy az osztyák nyelvvel való – nem túl mély – rokonságot, hanem arról, hogy ez a rokonság nem úgy alakult ki, ahogyan a finnugristák ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatják, vagyis úgy, hogy egykor régen (az V-IV. évezredben) volt egy közös őshaza valahol a tajgás-tundrás Szibériában vagy az Urál mentén, volt egy közös ősnép, egy közös alapnyelvvel, amely mindössze 600 alapszóból állt volna, amely ősnépből egyszer csak – valami csoda folytán – az előmagyarok kiváltak volna és dél felé fordulva megkezdték volna több évezredes vándorlásukat. Miközben az ősi halász- vadász-gyűjtögető életmódot felváltotta náluk az állattartás. Meg kell mondanunk ez a torz feltevés már a XX. század első harmadától eluralkodott, sőt nem hagyta érintetlenül még a nagy Hóman Bálintot sem. A valós helyzet azonban más volt: egy nagy lélekszámú, magyar nyelvet beszélő nép hatott a szomszédos kis népcsoportokra, amelyek átvették a nyelvet, illetve annak bizonyos elemeit (karavánnyelv vagy közlekedő nyelv, úgynevezett lingua franca)” (Bakay Kornél: A kihirdetett magyar őstörténet alkonya. Előadás a Magyar Kultúra Alapítvány székházában megtartott Klebelsberg-napokon, 2003.)
Néhány megjegyzés a továbbiakhoz:
A vizsgálhatóság szempontjából én a nyelvet a fény tulajdonságaival rendelkező mémnek fogom fel. A különböző nyelvek – nem mások, mint – különböző frekvenciák. Értem ez alatt az elképzelés alatt, hogy például a nyelv viselkedése, főleg a korai, spontán terjedése – hasonlatosan a fényéhez – kettős tulajdonságot mutat. Egyrészt a nyelvet beszélők csoportjai (korpuszok, etnikumok), másrészt a környezet, a hagyományok, a szokások, a szabályok, a kultúra és az egyéb befolyásoló tényezők voltak az alakítói. A nyelv a genetikában alkalmazott génelmélethez hasonlatosan mémszerűen viselkedik. A fény hullám-részecske kettősségéhez hasonlóan viszont a nyelv korpuszkuláris és mező tulajdonságokkal rendelkezett az őskori terjedése során. A nyelvészek egy része a nyelvek szótári és morfológiai hasonlatosságait a nyelv leszármazási rokonságának tulajdonítja, és ez megfelel a korpuszkuláris viselkedésnek (pl. etnikumfüggő), míg mások szerint ezek a hasonlatosságok a nyelvi érintkezések következményei (areális nyelvkiegyenlítődési elmélet), ami a hullámtermészetet igazolja (a szubsztrátumok hatása, mező elmélet). Ez azt is jelenzi, hogy a nyelvek terjedését nem lehet csak és kizárólagosan egyenes vonalban, láncszerűen elképzelni, hanem lehetséges a diffuz terjedés is, a körülményektől függően. Sőt párhuzamosan is megtörténhet.
Míg a kvantummechanikában bizonyos fizikai tulajdonságok egységi mennyiségenként (latin: kvantum), nem pedig folyamatos (analóg) módon változnak, a nyelvnél (meglátásom szerint) ez a változás – a fényhez hasonlóan – mindkét módon, egyidőben jelen van. Talán a qubit kétállapotúsága hasonlítható hozzá. (A qubit, vagy kvantumbit, egy bit kvantummechanikai megfelelője. Más fogalmazásban, a qubit egy kétállapotú, és mint ilyen, a lehető legegyszerűbb kvantumrendszer. Míg egy klasszikus bit vagy a 0 vagy az 1 állapotban van, addig egy qubit képes a két állapot szuperpozíciójában lenni). Értelmezve ezt a nyelvészetre: a magyar nyelv őse attól nem lesz „önálló”, hogy elválik tőle egy hozzátapadt, és nyelvcserén átesett nép (gondolok a manysikra!). Az ősnyelv tovább fejlődött, volt része amely kihalt (pld. a merják nyelve), volt amely tovább fejlődött (lásd: a magyar). A magyar előnyelvben ettől semmiféle változás nem következett be, és a manysik vitte nyelv lehet ma is a magyar nyelv legközelebbi rokona. De ez nem genetikai rokonság!
Míg a nyelvi családfán időbeli visszacsatolás nem létezik, különböző frekvenciák viszont találkozhatnak, sőt rezonálhatnak is, és ennek a jelenségnek a következményei az egyes nyelvek között fellelhető nyelvi hasonlatosságok. /Megjegyzés: A nyelv és a fény hasonlatosságának felvetésekor gyakran idézik Teller Ede mondását: A magyar nyelv az egyetlen beszélt nyelv a világon, melynek fény természete van. Mint ős etimonok (egy szótagú szavak) mindnek 2 jelentése van, mint fénynek, anyagi (állapot) és hullám (folyamat) természete. Nő (állapot, folyamat), vár, ég stb./
Az egymással érintkező kultúrák között minden időben kialakult egy közvetítő nyelv (lingua franca), amely adott földrajzi területen közvetítő szerepet töltött be az eltérő anyanyelvű lakosok között. Ez a nyelv idővel „holt nyelvvé” vált, tömeges használatára nem volt szükség, mert másik vette át a helyét. Ha maradtak fenn írott nyomai, akkor a tudósok számára ma is kutatható maradt, ha nem, akkor jobb esetben csak a visszaemlékezésekből ismerjük, különben örökre eltűnt. Hatása azonban nyomokban mindig fennmaradt a vele érintkező nyelvekben, de ennek mértéke nehezen kimutatható. Speciális szakterületeken, vallásos szövegekben, de néha a köznyelvben is, ma is találkozunk az egykori közvetítő nyelv egyes szavaival. (Lásd a latin, görög, szanszkrit, héber stb. nyelveket). Ezek a hatások a nyelvcsalád elméletben nem játszanak kiemelkedően fontos szerepet, holott – véleményem szerint – ezek egyes nyelveknél meghatározóak lehetnek. Szerintem a magyar nyelv, egy ilyen közvetítő nyelv maradvány! (Lásd pl. Nagy Géza „ugor-magyar nyelvközösségi elméletét”![1] Vagy László Gyula „nyelvlánc” elméletét[2].) Természetesen az akadémiai nyelvészet nem fogadja el ezt az álláspontot. Sőt Lászlónak azt az elképzelését, hogy az ugor nyelveknél a magyar egy „beoltó” nyelv lenne, olyannak tartják, ami egy komoly tudóstól el nem várható. Ezzel maximálisan nem értek egyet! Véleményemet arra alapozom, hogy a mai magyar nyelvnek nem maradt fenn olyan rokonnyelve, amelyet – a nyelvi képzettséggel nem rendelkező – anyanyelvi beszélője megértene. Miközben az összes finnugor nép genetikailag rokon a másikkal, kivéve a magyarokat. Ez csak azt jelentheti, hogy őseink adták át a nyelvüket az ott talált őslakos szibériai és altaji népeknek. Ennek az ősi (szkíta?) nyelvnek – vagy nevezhetjük „eurázsiai szupernyelvnek” is -- az egyenes ági leszármazottja a magyar. Egy példa lehet erre a „beoltásra” az ősszamojédok története: „A mai szamojéd nyelvek fő ágainak egymás közötti viszonya „robbanásszerű”, „ugrásszerű” szétválási folyamatra utal, a viszonylag egységes ősszamojéd nyelvközösség gyors felbomlására. A felbomlás oka lehetett külsődleges. Itt helyénvaló megemlíteni, hogy miután a Kr. e. 2. században a hunok betörtek a minuszinszki völgykatlanba és a vele szomszédos területekre, Dél-Szibéria történetében hosszú, viharos korszak vette kezdetét, s ez jól nyomon követhető a régészeti anyagon (gyors, nem evolúciós jellegű kultúraváltások, a harcossírok számának növekedése) és részben a történelmi dokumentumokban (a régi kínai krónikákban)”. (Szamojédok. Finnugor Tanszék. Eugen Helimski, Fordította: Katona Erzsébet). Mint később látni fogjuk ezt OB így fogalmazta meg: „Csakhogy azok nem a két nép rokonságát, hanem az eurázsiai sztyeppe szkíta örökségének gazdagságát igazolja számunkra”.
„Luisa Miceli ausztrál történeti nyelvész egyetért azzal, hogy az eredmények igazolják a nyelvek szoros rokonságát, de szerinte inkább szomszédos, nem pedig testvérnyelvekről van szó. A kutatók által használt kognátokat nem tartja valódiaknak, egymástól kölcsönvett szavaknak tekinti őket. Ráadásul azok az izgalmas kérdések, hogy milyen tényezők járultak hozzá e nyelvek elterjedéséhez, szerinte nem attól függnek, hogy egy valódi szupernyelvcsalád tagjai, vagy egyszerűen egymással kapcsolatba került nyelvek”. (nol.hu; Eurázsiai szupernyelv. 2013. 07. 04).
Továbbá, nyelvünk viszonylagos stabilitásából következtetve megállapíthatjuk, hogy a honfoglalás kori állapotában is önálló európai nyelv volt. Fejlődése nagyobb időtávlatú, mint a szomszédos indoeurópai nyelveké. Makkay még ezt írta 1994-ben: „1.4. A magyar nyelv távolra jutása és fennmaradása csak úgy érthető meg, ha feltesszük , hogy beszélői tengernyi tényezőből összetevődő ethnikai jellegüket és embertani képüket ugyan nem őrizték meg, de nyelvüket folyamatosan. Kizárható ugyanis, hogy a rokonaitól valamikor elvált ősmagyar nyelv a hosszú vándorúton elenyészett, majd az útrakeltek száján valahol ismét meghonosodott volna. Ha a finnugorság zárt tömbjéből kiszakadt ősmagyarság nyelvét valahol feladta volna, éppen kiszakadása miatt azt soha többé nem vehette volna vissza. Ez a tény arra int, hogy az elválást (a nyelvi és a területi eltávolodás oldaláról egyaránt) a lehetséges legkésőbbi időpontra tanácsos keltezni, a vándorút tartamát pedig a lehető legrövidebbnek venni”. (Makkay János: A magyarság keltezése. Szolnok. 1994. 8-9. o.). Ez a megfogalmazás egyébként kiválóan bemutatja a nyelv mémszerűségét és függetlenségét, illetve a függőségét az etnikumtól. Viszont amit „kizárhatónak” vagy lehetetlennek tart, az nem állja meg a helyét! Mert, ha feltételezzük egy (vagy több) ősi közvetítő nyelv létét, amely diffúz módon terjed, akkor lehetnek leszakadt nyelvi „szigetek”. amelyek vagy elhalnak (általában ez következett be), vagy mint a szétgurult higanycseppek ha találkoznak, újra összeállnak! (Erre példa a magyar nyelv „összeállása” a KM-ben a „honfoglalás” után).
Archeológiai, genetikai vizsgálatokból mára már teljesen egyértelművé vált, hogy a korai magyar történelem nem keverhető össze a finnugor, ugor népek őstörténetével. A nyelvi hasonlóságok fennmaradása bőven magyarázható a közvetítő nyelv szerepével, amely nem tételez fel feltétlen genetikai kapcsolatot is! A protomagyar nyelv közvetítő szerepe az időszámításunk előtti évezredekben volt jelentős. Szerepe a történelem során megjelenő más közvetítő nyelvek (szogd, mongol, türk, perzsa, arámi, görög, latin, germán, szláv stb.) egyre csökkent. Miközben maga is egyedi fejlődésen ment keresztül, nyomokat hagyott a vele érintkező nyelvekben is. (Szóátvételek!) Tehát, amikor a nyelvek kölcsönhatásairól beszélünk, nem csak azt kell vizsgálnunk, hogy mennyi jövevényszó került a magyar nyelvbe, hanem azt is, hogy az ősi magyar nyelvből mennyi, és hol maradt meg más, vele érintkezésbe került nyelvekben. (Pl. ősi görögben, prototürkben).
Szerepét (és létét) a ponto-kaszpi sztyeppén a középkor elejére vonatkoztatva már vitatják, illetve megkérdőjelezik a szakértők. (szkíták, hunok, kazárok, ruszok stb. nyelve). A magyarság, mint olyan, őstörténetének kezdete vitatott, nehezen bizonyítható, míg az ősmagyar nyelv mémszerű létének több ezer éves feltételezése logikailag belátható. Leginkább Kovács Vilmos (1927-1977) kiváló író és gondolkodó megfogalmazásával tudok azonosulni: „az ősmagyar nyelv olyan ötvözet, amelynek tőszórétegei mögött különböző etno-kulturális csoportok állnak, s ezek keveredéséből ötvöződött az ősmagyar nyelv.” /K. V.: Uráli népek és a honfoglaló konglomerátum. EGYÜTT folyóirat 2007/1. 68. o./
Ma, a 21. század elején Európában tanúi lehetünk egy (vagy több) közvetítő nyelv kialakulásának, amelyek hatással lesznek a beszélt nyelvekre, és idővel ők maguk is megkapják az önálló nyelvi státuszt. Mindez a teljes genetikai kevertség állapotában jön létre, bizonyítva a nyelv mémszerű viselkedését.
Egy nyelv történetében korszakhatárok nem léteznek, mint ahogyan a történelemben sem. A nyelv nálam egy mém, amely a humán genomhoz hasonlóan viselkedik, vele együtt alakult ki. A határok csak vizsgálati segédeszközök. De mint ilyenek, a tudatformálás egyik legfontosabb eszközei lettek. A legtöbb magyar a 20. században még úgy tudta, hogy a finnek rokonaink. A tibetisztika megalapítóját, a világhírű Kőrösi Csoma Sándort pedig romantikus álmokat kergető, kalandos tudósnak állították be, aki Belső-Ázsiában kereste a magyarok őshazáját, (tőle függetlenül, az ott élő népek egy-egy csoportja máig a magyarokat tartja a legközelebbi rokonnépnek!). Az ujgurok, a hantik, manszik nyelvész jugar/jugur/ kontra ungar vitája csak lényegelterelő hadművelet a magyar őstörténetet formáló harcban. A magyar mém nyomai igenis megtalálhatók itt, és még nagyon sok helyen Eurázsiában. De ez már a magyarok eredete, amiről más írásaimban olvashatnak az érdeklődők.
Az alapnyelvről, Kr. e. 2000-től, és korábbról
A diluvium első 170.000 évében, a Günz I-t a Mindél II-ig az eljegesedések múló jelenségek voltak és erre következett a 200.000 évig tartó nagy interglaciális. Összesen 370.000 évig tehát túlnyomóan az erdő és annak faunája volt az uralkodó. Az utolsó 230.000 évet éppen ellenkezőleg az jellemzi, hogy az eljegesedések nagyobbrészt tartósak voltak, ami a leletanyag természetszerű hézagossága folytán, egy egységes jégkorszak vagy hideg periódus benyomását kelti, amikor a hideg, száraz steppe és annak faunája kerekedik felül. (Györffy Sándorné dr. Mottl Mária: A magyarországi pleisztocén kutatás érdekében. Földtani közlöny - 73-74. köt. 1944-45.)
Az utolsó (Würm III.) jégkorszak kb 30 ezer éve kezdődött, maximuma (LGM) 26.500 és 19.000 között volt, majd 15–12 000 éve ért véget. A Würm-idszakot csak egyszer szakította meg egy rövid jégmentes állapot. A jégkorszak területi határait a ….Kép mutatja. A piros vonal-pont-vanal az örökfagy (Permafrost) határa. A Kárpát-medence egyedülálló környezeti adottságokkal rendelkezik, ugyanis itt a földkéreg vastagsága fele, harmada az európai átlagnak. Ezért nagyon erős a belső, magmatikus környezetből felfelé törekvő hő áramlása, ami állandóan fűti a Pannon medencealjat, illetve az arra települt rétegeket. Ez azt jelenti, hogy 18-15 ezer évvel ezelőtt a Kárpát-medencét már mesterséges lakóépületeket létrehozó emberek lakták. De hogy kerültek ide? A homo - sapiens - sapiens , tehát a modern ember kb. 50 000 évvel ezelőtt még a Közel-Keleten élt. Kelet - Afrikában alakult ki ezelőtt 100 000 évvel, átköltözött a közel keletre, ahol 50 000 évig élt , a két jégkorszak közötti időszakban és amikor az utolsó jégkorszak leghidegebb periódusa kezdődött kb. 50 000 évvel ezelőtt, akkor innen elindultak Európa és Ázsia belső területei, illetve Amerika felé. Amikor a jégkorszak leghidegebb időszaka tartott, lehetséges , hogy a Kárpát - medencében nem sokan maradtak hanem levonultak délre a Balkánra, refúgiumokba - menedékekbe-ilyen volt a Balkán is és aztán később 10 000 évvel ezelőtt amikor melegebb lett az éghajlat akkor vissza vándoroltak délről. A régészek Ságvár-Lukasdombon meg is találták ennek a nyomait. (18-17 000 éves agancsból készített kapák, vágóeszközök, csákányfejek). „A Kárpát-medence akár 1000-2000 évvel is megelőzhette Európa északabbi területeit az gazdálkodó életmód számára kedvező feltételek kialakulásában. A korszak vadász-halász törzseinek legfontosabb Kárpát-medencei településmaradványát Jászberény mellett tárták fel”. (Wikipédia). De a terület korai lakottságát bizonyítja még számos lelőhely: Arka, Dömös, Budapest-Csillaghegy, Dunaföldvár, Balatonőszöd–Temetői dűlő, Szentpéterszeg, Szeged-Öthalom, Madaras, Zalaegerszeg, Lengyel, Bátaszék, Györe, Alsónyék, Újdombóvár, Szarvasd, Tihany-Apáti, Vörs, Andráshida, Szentgyörgyvölgy stb.).
Ezeknek, a kezdetleges földművelést, állattenyésztést is végző törzseknek a kapcsolata déli irányban a Földközi-tenger felé, illetve Kis-Ázsia és Mezopotámia irányában épülhetett ki, hiszen a jégtakaró és a mocsárvilág más irányt nem engedett meg.
Azaz, volt egy sáv a permafrost határ alatt, ami az Alföldtől elért a Donig. Ezt a gödörsíros kurgánok népe lakta, már a 3. évezred közepétől. A földművelés gyakorlata az Alföldről és a Balkánról terjedt keletre, miközben a kereskedelmi kapcsolatok ellentétes irányúak, a ponto-kaszpi sztyeppéről nyugatra mutattak. Alexey G. Nikitin és Svetlana Ivanova 2022-es, Long-distance exchanges along the Black Sea coast in the Eneolithic and the steppe genetic ancestry problem című tanulmányában találunk erre megfelelő szakmai alátámasztást. „Mindazonáltal az európai HG-populációk virágoztak a part menti területeken, és a megélhetési módjuk főként a halászatra hagyatkozott. Ilyenek voltak például a Dnyeper déli szakaszán élő halászközösségek. A délkelet-ukrajnai halban gazdag folyó mentén, végig a dnyeperi zuhatagok partján évezredeken keresztül virágozhatott ez az életmód, anélkül, hogy jelentős változás történt volna életmódjuk, vagy kulturális/rituális gyakorlatukban. Ezek populációk homogén genetikai készletettel bírtak, amely a kelet-európai síkság és a szomszédos területek keleti vadász-gyűjtögető (Eastern Hunter Gatherers, EHGs) HG-eiből származott. A neolitikumban az alsó Dnyeper vidékére beözönlöttek a nyugati vadász-gyűjtögetők (WHG), akiknek a genetikai felmenői (Mathieson et al., 2018) a Kárpátoktól délről és nyugatról származtak. A Volga-Ural térség populációit főleg a keleti HG ősök jellemezték a Kaszpi-tengertől északra fekvő sztyeppéken (Haak et al., 2015)”.
A WHG-k és az EHGs-k kapcsolata továbbra sem meggyőző. Az EHGs-ket úgy modellezték, hogy a WHG-vel kapcsolatos leszármazási ágak különböző fokú felmenőiből származzanak, mindössze 25%-tól akár 91%-ig, a fennmaradó rész pedig a paleolit szibériaiakból (ANE) és talán a kaukázusi vadászó-gyűjtögetőkből származó génáramláshoz kapcsolódik. Egy másik, a skandináv vadász-gyűjtögetők (SHG) néven ismert származásról kiderült, hogy az EHGs-k és a WHG-k keveréke. (wikipedia: Western Hunter-Gatherer).
Alternatív megoldásként ez a Kárpátok és a Duna-menti gazdálkodók és a ponto-sztyeppei pásztorok közötti integráció bizonyítéka lehet az ie 5. évezred vége. Meglehet, hogy az egyik csoport másikba történő beolvadása által – olvashatjuk Alexey G. Nikitin és Svetlana Ivanova írásában. Minden esetre a régészeti leletek ezt a kapcsolatot igazolják: Alföldi-Közép erdélyi jamnaja enklávé > Marosdécse (N 46.36472 E 23.70889) > Suvorove-Giurgiuleşti (N 45.58832 E 28.97369; és N 46.013611 E 28.16944) > a dél-ukrajnai Mariopol nekropolisz (N 47.09831 E 37.55676).
„A jégkorszak korábbi időszakának jellegzetes nagytestű állatai, a mamut és a gyapjas orrszarvú ekkorra megritkultak, majd északabbra szorultak. A jégkor végének leggyakoribb állata már a rénszarvas volt, emiatt nevezik ezt az időszakot a „rénszarvasok korának”: hatalmas réncsordák vándoroltak a Kárpát-medencei tajga téli, és a Kárpátoktól északra kezdődő tundraövezet nyári legelői között, átúszva az útba eső folyókon. A Kárpát-medencében ekkor élt emberek vadászatból, halászatból, gyűjtögetésből élő csoportjai ezeket a csordákat követték, az állatok vándorlásához igazodva” – írja Boldog Zoltán a Történelmi illusztrációk című blogján, 2022. áprilisában.
A neolitikum mintegy 10 000-12 000 éve jelent meg a termékeny félhold területén és onnan terjedt kelet és nyugat felé. Az un. neolit forradalom (első gazdasági forradalom) itt jött létre. A korábbi gyűjtögető-vadászó-vándorló, véletlenszerűen befogott állatokat tartó életmódból – hosszú folyamat eredményeképp – kialakult a tudatos állattartás, a helyhez kötődő, szántó-vető-arató földműves életforma, amely jelentős gazdasági fellendülést eredményezett. (Bodnár Mária: Élet a történelem előtti korokban.)
Az első élelemtermelő közösségek itt Közép-Európában Kr. e. 5500 körül jelentek meg.
Kr.e. kb. 6000 évvel Európa-szerte meleg csapadékos időjárás volt (atlantikus, vagy tölgy kor), zárt, kevert lombos erdők jellemzik a növénytakarót.Kr.e. 3000-800 között (bronzkor) a szubboreális (másképpen „bükk” kor) idején az éghajlat ismét hűvösebbre fordult, egyre inkább a mai éghajlatra kezdett hasonlítani. Ezt a régészeti leletek (például: kimutatták, hogy az őstulok háziasítása 6-8000 évvel ezelőtt éppen Magyarország pusztáit övező hegyekben történt. A háziasított tulok teje igényelte és teremtette meg a vonalas kerámia kultúrák edényeit) és a genetikai vizsgálatok (például az R1a1 és R1b1 haplocsoport terjedése) is alátámasztják. A Bélai-Tátrában (a csikó hegyi barlangban, 937 m magasan) a régészek kőpengék tucatjait találták meg. Ez volt az első lelőhely a Tátrában, ahol sikerült megtalálni a jégkori vadászok nyomait, akik kb. 15000-14000 éve használták a barlangot. A Dél-Dunántúlon élt balkáni eredetű Starčevo kultúra inspirációjára a Balaton vidékének mezolitikus őslakossága saját neolitikus kultúrát alakított ki a Kr. e. 6. évezred közepén, mely meglepően rövid idő alatt elterjedt Európa löszvidékein (Bánffy 2004). (A Starčevo kultúra neve egy szerbiai lelőhelyről származik.) Vonaldíszes kerámia kultúrájának nevezzük azt a kultúrát, mely valószínűleg itt a Dunántúlon alakult ki, ez az elnevezés pedig az edények jellegzetes díszítési módjára utal. A bevándorlók hosszabb ideig együtt éltek a helyi őslakossággal és a népesség összekeveredése okozta az új régészeti kultúra, azaz a vonaldíszes kerámia kultúra kialakulását (Bánffy Eszter 2004, 2006, 2009). Ez a népesség kolonizálta a Duna medencéjét, települései néhány évtized alatt egészen a Párizsi-medencéig behálózták a löszvidékeket. Azt, hogy az első telepesek vidékünkről származtak, a magukkal vitt szentgáli kőeszközök egyértelműen bizonyítják. Szentgáli eredetű kőeszközöket találtak több lelőhelyen egészen a Duna felső folyásáig. A Duna völgyében gyors ütemben terjedő korai földművesek emlékanyaga nagymértékben azonos egész Európában. Ugyanúgy építették a házakat, igen hasonló kerámiaformákat használtak és kőeszközeik is hasonló technikával készültek. A korszak általánosan jellemző vonása a csoportos településhálózat. Feltételezhető, hogy egy csoport egyazon horizontban élt települései társadalmilag és gazdaságilag együttműködő egységek voltak. Ez a sajátos települési rendszer egyértelműen a neolitikus társadalom terméke. A középső kőkorszakból az újkőkorba, a vadász-gyűjtögető társadalomból a mezőgazdaságra történő átmenet megfigyelésére jó példa Lepenski Vir lelőhelye. Itt az ásatások 1965-ben indultak meg a vaskapui vízierőmű építkezésével összefüggésben. A fő lelőhely több különböző régészeti szakaszt képvisel, közülük az első a Proto-Lepenski Vir, ezt követi Lepenski Vir Ia-e, a Lepenski Vir II és a Lepenski Vir III, utóbbi használata jóval több mint ezer évet ívelt át a középső kőkorszakból az újkőkorszakba. Lásd a Starčevo-kultúrát is. A település kialakulása i.e. 7000-re tehető, virágkora i.e.5300 és i.e. 4800 körül volt. A halászat biztos megélhetést adott a dunamenteieknek. A mezőgazdasági termelés beindulásával aztán a település szerkezete is megváltozott, fokozatosan eltűntek a jellegzetes házak és a halszobrok. Lepenski Vir III már a szélesebb környéken is ismert újkőkori falu jegyeit mutatja. A leletek arra mutatnak, hogy ez a változás inkább belső evolúció, mint külső hódítás révén ment végbe. (wikipédia). Jellemző Y-haplotípusok: R1b1a-L754/PF6269/YSC0000022, I2-M438, I2a2a-L34, C2c-P53.1, G2a-P15.
A Dunántúl sűrűn lakott terület volt a vonaldíszes kerámia kultúra idején. A Kr. e. 5. évezred elején megjelent a Dél-Dunántúlon a horvátországi eredetű Sopot kultúra. Nincsenek egyértelmű adatok a két kultúra viszonyára, Balácán és a Somogy megyei Nagycsepelyen, egy lelőhelyen került elő mindkét kultúra emlékanyaga, másutt (Szent-endre) közel egymáshoz volt a két kultúra lelőhelye. (Regenye Judit: Veszprém megye kőkora és rézkora.)
A késő neolitikum és a kalkolit korszak végén a Tiszapolgár-Basatanya temető környékén a Tisza kultúra alakult ki. A kerámiák festetlenek, de csiszoltak és gyakran díszítő motívumokkal borították. Ennek a kultúrának a nyomai Románia északnyugati részén, Coasta lui Damianban (Somlyógyőrtelek) is megtalálhatók.
Feltehetően a rézkori tiszapolgári kultúrához -- amely i.e. 4500-4000 között virágzott az Alföld, a Bánság, a Körösvidék, Erdély, Kelet-Szlovákia és a Kárpátalja területén -- tartozik az a 2022-es lenyűgöző lelethalmaz, amelyet a romániai Bihar megyei Bihar község közelében, Crișanában (Kőrösvidék) találtak a régészek egy őskori sírban. A lelet 169 aranygyűrűből, mintegy 800 gyöngyházgyöngyből és egy díszes spirálozott rézkarkötőből áll. A szakértők a sírmellékek és a fogazat alapján azt gondolják, hogy az elhunyt egy magas státuszú nő. A tiszapolgári kultúra férfi tagjait általában fegyverekkel temették el. A csontokat marosvásárhelyi és holland laboratóriumokba küldték további elemzésre – írja a cikket közlő Hajdu Press. (2022/08/17). „Az aranykincs a korszak szenzációs leletének számít, tekintve, hogy a Kárpát-medencéből származó összes arany összesen mintegy 150 darabot tesz ki. Nos, itt több mint 160 van egyetlen leltárban” – mondta Călin Ghemiş, az ásatás vezető régésze egy sajtótájékoztatón az Agerpres román hírügynökségnek.
A Balkán-Kárpátok kohászati tartomány a kalkolit korszak régészeti közössége, amely a Kr. e. 4. évezred elejétől a 3. évezred elejéig létezett. A legszemléletesebb példája a várnai temető. A tartomány nyugati területe magában foglalja az Észak-Balkánt, a Kárpát-medencét, a Kárpát-Dnyeper régiót és a tartomány magja ( Gumelnitsa , Vinca , Tiszapolgar , Bodrogkeresztur , Cucuteni-Trypillia kultúrák stb.). A tartomány keleti területe a Fekete-tenger északi régiójának sztyeppei és erdőssztyepp régióira, valamint a Közép-Volga régióra terjed ki, amelyet a Novodanilovskaya (Suvorovo-Novodanilovka), a Srednostogovskaya és a Khvalynskaya kultúrák pásztortörzsei fejlesztettek ki . Európa legrégebbi rézbányáiból, a bolgár Stara Zagora város közelében található Ai-Bunarából származó réz mind a Duna-menti, mind a Fekete-tenger északi régiójában elterjedt. A Balkán-Kárpátok kohászati tartomány összeomlását a rézkort a bronzkortól elválasztó határnak tulajdonítják a Kr.e. IV. évezred 1. felében. A Kr.e. IV. évezred közepén összeomlott régészeti közösség alapján. e. új cirkumponti kohászati tartomány alakul ki, amely a kora és középső bronzkorban végig uralta Európában és Ázsia egy részén. (Orosz wikipédia)
Tudjuk, hogy a genetikai és archeológiai vizsgálatok nem adnak információt az írásbeliség előtti népek nyelvéről, de ha a népvándorlások történetét a ma jól ismert nyelvek összehasonlító vizsgálatával együtt elemezzük, akkor az hozzájárulhat a nyelvek szétvándorlásának megértéséhez. Itt van példának az ősi anyaistennő (Ana, Kibele) kultusz Magyarországon talált artefaktumainak[1] és a magyar nyelvben őshonos anya, anyaföld, szülőföld, istenanyánk stb. kifejezés kapcsolata, szemben a germán Vaterlanddal, a frank patrieval és az Ászok családjával (lásd: a Bél, Bele, Kebele, Cibles formátumú helynévelemzéseimet). A szakértők általában egyetértenek abban, hogy az a nép, amelyik a magyar alapszókincset használta, nem lehetett nomád. Mára az antropológiai és genetikai vizsgálatok bizonyították, hogy a Kárpát-medencében élő mai magyar nép és a többi, finnugor nyelvet beszélő nép ősei soha nem lehettek egy populáció. Nem létezhetett egy olyan nép, amelyik térben és időben azonos területen élt, mert különböző genetikai populációhoz tartoznak.
5-6000 évvel ezelőtt, amikor a felmelegedés csúcson volt, a Dél- Keletre vándorolt népek Délről és Nyugatról már elérték Belső-Ázsiát és az Urál vidékét is. A téma egyik magyar szakértője P. Barna Judit ezt írja 2011-ben: „A késő neolitikus - korai rézkori lengyeli kultúra majdnem az egész i. e. V. évezred folyamán kultúraformáló szerepet vitt Közép-Európa nagy részén, mely az anyagi és szellemi javak Délkelet- és Közép-Európa közti közvetítésében mutatkozott meg”. /P. Barna Judit: A lengyeli kultúra kialakulása. Doktori disszertáció, 2011. Bevezető/. (A késő neolitikumban --Kr. e. 5. évezred -- lengyeli kultúrának nevezzük a Dunántúl régészeti emlékanyagát). „Wong és mtsai., 2016-ban kapcsolatot talált a mansi genomok és egy 6000 éves paleolit korú Kárpát-medencei genom között, ebben azt is leírták, hogy szerintük a nyelvi kapcsolat erre az időre nyúlhat vissza.” / Neparáczki Endre: A honfoglalók genetikai származásának és rokonsági viszonyainak vizsgálata archeogenetikai módszerekkel. Ph.D. értekezés. Szeged, 2017./ A nyelvészek azt a nyelvet, amelyen az itt élő törzsek beszéltek, urál-altájinak nevezték el a mesterségesen felállított és elfogadott nyelvi törvényeknek megfelelően. Ezért a magyar nyelv kialakulását bemutató sémámban én is meghagytam az „urál-altáji” megnevezést, hiszen több mint tizenkétezer évvel ezelőtt, az európaiak és az ázsiaiak keveredése éppen itt, az Altájban történhetett meg. A 2012-es genetikai kutatások (Katalán Paleontológiai Intézet és az Evolúcióbiológiai Intézet, az UPF-CSIC) azt sejtetik, hogy a keveredés az Altáj keleti vidékein történt meg az ázsiaiak és az európaiak között, ráadásul a kapcsolat még a vaskor előtt jött létre. A keveredés előtt pedig a két népesség még a hegység két oldalán helyezkedett el. A 2005 és 2007 között európai és mongol kutatók által felderített, fagyott, mumifikálódott maradványok - több mint húsz sírt tártak fel - alkalmasak voltak genetikai vizsgálatok elvégzésére is. Régészetileg a sírban talált tárgyak és a szintén elföldelt lovak igazolták, hogy szkítákról van szó. (ORIGO. Szegő Iván Miklós cikke. 2012.11.14.). I. e. 3,5 ezer körül itt történt meg a ló háziasítása. (Botaji kultúra. Botaj falu: N 53.30688 E 67.64729). Ez a „három folyó” (Tobol, Isim és Irtis) közőtt van, tőle keletre, az Atájon túl. a Kuznyecki-Alatau, a Keleti- és a Nyugati-Szaján hegységek fogják közre a Minuszinszki-medencét, ahol az Okunyevi kulrúra létrejött. „Okunyevi kultúra - a bronzkori pásztorok dél-szibériai régészeti kultúrája, a Minuszinszki-medencében alakult ki, a Jenyiszej középső és felső részén. Egy túlnyomórészt késő Jamnaja-kori-katakombás férfi populáció vándorolt az északnyugati Kaszpi-tenger térségéből Dél-Szibéria területére, és itt keveredtek a helyi neolitikus női szubsztrátummal. A hagyatékuk a mai Hakaszföld és Tuva területén, valamint a Krasznojarszk terület déli részén gyakori”. (Okunev culture angol wikipedia). Ha a magyar Alföldet vesszük a Jamnaja kultúra legnyugatibb elterjedésének, akkor az Okunyevi számít a legkeletibbnek. Ezen az óriási sztyeppén terjedt el a kocsi és a ló használata (Lásd a budakalászi kocsi makettet!).
Az újabb kutatási eredmények viszont azt feltételezik, hogy 5000 éves a világ első lovaglásra utaló bizonyítéka. 2023-ban ezt egy tudományt népszerűsítő asztrál folyóíratban, a COSMOSban olvashatjuk. (A Live Science-ben megjelent Kristina Killgrove 2023. 03. 03. cikke ”World's 1st horseback riders swept across Europe roughly 5,000 years ago” nyomán). A jamnaják szarvasmarha- és juhpásztorok voltak. A legutóbbi felfedezés arra utal, hogy lóháton gondozhatták jószágaikat, számol be a Cosmos. “Úgy tűnik, hogy a lovaglás nem sokkal a lovak feltételezett háziasítása után alakult ki a nyugat-eurázsiai sztyeppéken az i. e. negyedik évezredben” – mondja Volker Heyd, a Helsinki Egyetem régészprofesszora, a felfedezést végző nemzetközi csapat tagja. “A Jamnaja-kultúra tagjainál már meglehetősen elterjedt volt az i. e. 3000 és 2500 közötti időszakban”. De lehetséges, hogy a lovaglás még régebbre nyúlik vissza. “Van egy érdekes sírhely a sorozatban” – mondja David Anthony, az amerikai Hartwick College emeritus professzora. “Egy i. e. 4300 körülre datált sír a magyarországi Csongrád-Kettőshalomnál. A póz és a leletek alapján sokáig azt gyanították, hogy a sztyeppékről érkezett, meglepő módon a hat lovas kórképből négyet mutatott, ami valószínűleg egy évezreddel korábbi lovaglásra utal, mint a jamnaják esetében. Egy elszigetelt eset nem támasztja alá a biztos következtetést, de a sztyeppék e korszakának neolitikus temetőiben a lómaradványokat időnként emberi sírokba helyezték a szarvasmarhák és juhokéval együtt, és a kőbaltákat lófej alakúra faragták.” (Cosmos, 6 March 2023 / Evrim Yazgin). Viszont feltételezhetjük, ha már vontatásra használták a szarvasmarhát, meglovagolták a lovat, akkor nagyon hamar kialakult a ló vontatta harci szekér is. Ennek egy makettjét láthatjuk Gening, V. F. et al 1992-es kiönyvében. A rekonstrukció a szintastai 30. sírból előkerült maradványok alapján készült. Itt kettes, páros lóigát láthatunk, ami a hám előzménye volt. Így már ezer km távolságokat is be lehetett járni.
Feltételezésem szerint az európai keletre vonulók hozták magukkal azt az eurázsiai ősnyelvet, amely a magyar alapnyelve lett! (Szerintem. Természetesen hipotézisként, hasonlóan a finnugor „egységhez”).
A származtatásom Kr.e. 5000 évnél korábbról indul, de feltételezi, hogy ezen a nyelven már akár 18 000 évvel korábban is beszéltek, a fentebb említett vonulási útvonalon, (tehát nem csak az Urál és az Altáj vidékén!). Egyébként, a 2008-ban felfedezett gyenyiszovai ember (Altaj hegység, Oroszország szibériai részén) 41 000 évvel ezelőtt élt. Mint ahogyan Krantz is írja: „Magyarországon már 10000 éve beszélték a proto-altáji nyelvet”. (Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3.)[2]. Pontosabban az eredeti mű 187. oldalán azt írja, hogy: „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. („That the Uralic language family stemmed from the Mesolithic inhabitants of the Hungarian Plain”.)
Évezredek során a törzsek vonulásának iránya nagy valószínűséggel többször is megváltozott. Ezért én nem osztom azt a véleményt, miszerint egy nyelv, mint mém, kizárólag egy meghatározott irányban terjedt volna, a nyelvek kialakulásának kezdetén. Amikor a régészek egy területen a kultúrák változásait detektálják, legtöbb esetben készek a válasszal, hogy X Y nép lerohanta az ott élőket, akik eltűntek, vagy elmenekültek más területre. Az esetek többségében ez valószínűleg így is történt, de ennél sokkal izgalmasabb kérdés a kultúrák egymásra hatása, fejlődése, ami nem feltétlenül járt genetikai állománycserével. Ma már úgy tartják a szakmabéliek is, hogy a vándorló populációk keveredése sokkal inkább része a történelemnek, mint korábban gondolták. (Lásd, pl. Evžen Neuštupný cseh kutató beszivárgás-elméletét,1982-ből. Itt arra gondolok, hogy pl. a „honfoglalók” a 9. század végén, minden nagyobb ellenállás nélkül árasztották el a KM-et, és életformájukat – gyakorlatilag változatlanul – mintegy 100 évig fenntarthatták). Az utóbbi évek részletes régészeti vizsgálatai és újraértelmezései is azt jelezik, hogy sok korábban feltételezett népvándorlás nem okvetlenül jelenthetett népcserét. Például mi van akkor, ha feltételezzük, hogy a 9. században a magyarok nem menekültek a besenyők elől, hanem velük együtt, párhuzamosan vonultak nyugatra azzal a céllal, hogy visszaszerzik Atilla örökségét? Lásd pl. Hölbling Tamás elméletét, aki számos módon igyekszik bizonyítani, hogy a magyarok és a besenyők azonos gyökerű népek és örökös szövetségesek voltak. Szerintem sok kérdőjelet törölhetnénk a múltunk ezen szakaszából! Érthető lenne, hogy miért éppen Magyarország lett sok besenyő, jász, kun törzs hazája. Nemcsak a nyelvünkkel vagyunk sziget Közép-Európában, de itt maradt fenn a Jászság és a Kunság toponímia, míg máshol a teljes beolvadás tapasztalható. A besenyő hely- és családneveinknek meg se szeri, se száma! Mindez arra utal, hogy az ural-altáji nyelvcsoporton belül a magyar a finntől, a töröktől, a mongoltól külön álló ágat képez, és hozzá hasonló nyelvet használhattak a jászok, a besenyők, az ősbolgárok, a kazárok, az alánok, a hunok, a szarmaták, a szkíták. Ezekről a nyelvekről több ókori kronikás is megállapította, hogy se nem török, se nem perzsa és egyáltalán nem hasonlít az ismert nyelvek egyikéhez sem.
Az általam magyarugornak nevezett alapnyelvet az Alpoktól az Altájig ismerhették. Ez a közös ősnyelv (több tudós kutató is állítja, hogy Európa és Ázsia lakóinak ősei egy közös nyelvet beszéltek 15 ezer évvel ezelőtt) egyik változata lehetett. Tehát az eurázsiai sztyeppén ez a lingua franca működött mindenhol és mindaddig, amíg egy domináns nép nyelve ki nem szorította. Elképzelésem hasonlatos David W. Anthony amerikai antropológuséhoz, amelyet ő, a PIE nyelvekre vonatkoztatott:
„A korai PIE egy sor kapcsolódó dialektus lehetett, amelyet a Ponto-Kaszpi térség néhány lokalizált részén beszélték a pásztor jamnaja gazdálkodás megjelenése előtt. Úgy tűnik, hogy egy új, mozgékonyabb pásztorgazdaság irányítása a Ponto-Kászpi sztyeppéken a gazdasági és vallási integrációhoz kapcsolódott Kr.e. 3500 után. A szomszédos csoportok közötti szezonális vándorlások és legeltetési jogok politikai irányítását elősegíthette a közös rituálék, mítoszok és szimbólumok megosztása. A késő PIE valószínűleg először presztizs dialektus volt a jamnaja elit körében, és azt a helyi ponto-kaszpi lakosság politikai klientúra és utánzás útján vette át (lásd Atkinson 1989 hasonló modelljét)”. (David W. Anthony: Persistent identity and Indo-European archaeology in the western steppes. In: Early Contacts between Uralic and Indo-European: Linguistic and Archaeological Considerations. HELSINKI, 2007. 30. o.).
De nem törvényszerű, hogy ekkor minden esetben bekövetkezett volna a nyelvcsere is! Maradhattak szórvány szigetekben olyan törzsek, akik továbbvitték ezt az ősi koinét úgy, hogy egyes csoportjaik újra egyesülhettek, sőt magukba olvaszthattak más, alárendelt népeket. Így a nyelv megtarthatta az alapvető nyelvtanát és gazdagodott a csatlakozott nép nyelvéből vett szubsztrátumokkal. A mai magyar nyelv az, amelyik a legtöbbet megőrzött ebből az ősi sztyeppei lingua francaból és a 9-11. századi koncentrálódás eredményeképpen önálló fejlődésnek indulhatott a latin nyelv védernyője alatt.
Krantz fogalmazásában: „Így nyernek értelmet azok a nyelvészeti tanulmányok, melyek az újkori magyart rokonságba hozzák az ősi Mezopotámia sumírjával. A magyar Alföldön lenne a legkisebb és legelszigeteltebb proto-urál-altáji nyelv, ami afganisztáni eredete óta a legkevesebbet változhatott. A sumírt 5000 éve agyagtáblákra írták a kiindulási helytől és időtől számított félúton. Nem lenne szabad meglepődni azon, hogy a magyar és a sumír nagyon hasonlóak. Néhány lelkes kutató állításával ellentétben - hogy korai vándorlás történt volna Magyarország és Mezopotámia között (egyik, vagy mindkét irányban) - nyelvészeti hasonlóságuk egyedül abban áll, hogy mindkettő többet őrzött meg a közös ősi nyelvből, mint e nyelvi törzs bármely másik tagja.” (Krantz által javasolt helyesbítések a fordítóhoz írt - 2000 márciusában kelt – levelében). „A sumér és az uráli közötti lexikai párhuzamok nem csupán teljesen új lehetőségeket nyitnak meg a sumér tanulmányozására, hanem lehetőséget biztosítanak a sumérok eredeti szülőföldjének azonosítására és a Mezopotámiába érkezésük időpontjának dátumára is. Ezenkívül olyan médiumot biztosítanak, amelyen keresztül a nagyon ősi nyelvi adatok segítségével lehetővé válik bejutás a finnugor népek őskorába. Természetesen egyértelmű, hogy a releváns bizonyítékoknak először teljesíteniük kell, mielőtt azok bármely részét általánosan elfogadhatnák és felhasználhatnák”. /Simo Parpola: A Uralic Language, Helsinki, 2007.)
„A "finnugor" és az "őstörök" nyelvek testvérek mondja a nyelvtudomány - mind a kettő egy közös ősnyelvből ered, amely az ókor évezredei folyamán különült szét "ugor" és "ogur" nyelvcsoportokra.
A "finnugor" nyelvcsoport legősibb közös alapanyaga a különböző, ma is primitív állapotban levő "finnugor" népek nyelvében konzerválódott és ez a "közös ősi alapanyag" az ugor nyelvek összehasonlítása és a közös mennyiség kiszublimálása útján, ha nem is teljesen, de nagyjából rekonstruálható. Ez a "közös ősi alapanyag" van meg a magyarban is.
A kaukázusi- turanid nyelvek azonban, a hun, az avar, a kazár, a szabin a besenyő, kihaltak, legtöbb közülük nyomtalanul, azoknak "közös ősi alapanyaga" tehát nem állapítható meg . Honnan tudja a magyar nyelvtudomány, hogy mi volt ezeknek a nyelveknek a "közös ősi alapanyaga"? Ki és mikor állapította meg, hogy ez nem volt ugyanaz, mint az u. n. "finnugor" nyelveké? Ezek éppen úgy agglutináló nyelvek voltak, mint a "finnugor" nyelvek és állítólag közös ősöktől származtak. Egyáltalán, miért finnugor ez a közös ősi alapanyag? Azért, mert ez a finnugor nyelvekben is megtalálható?” – írta Padányi Viktor. (Dr. Padányi Viktor: Dentu-Magyaria. III. AZ ÁTÉRTÉKELÉS SZÜKSÉGE. Püski, Budapest, 2000.)
Tekintettel arra, hogy az óorosz őskrónika (Nyesztor krónika) egyértelműen a magyarokat nevezi ugoroknak, továbbá arra, hogy a mai eurázsiai nyelvek közül a magyar az, amely a legtöbb nyelvtani és ős etimon hasonlatosságokat őrzött meg ebből a nyelvcsaládból, logikusnak tűnt a magyarugor elnevezés. De a magyar mint önálló eurázsiai nyelv, jó eséllyel 2500-3000 éves múltra tekint vissza, azaz Kr.e. max. 2000-ig.
Megjegyzés: a Nyesztor krónikában írt ugor elnevezés nem azonos a hanti és manszi nép komi-zürjén jugra nevével! „Valójában az ogur népnevet tulajdonította el a „finnugor” nyelvtudomány, hiszen azok az uráli-szibériai népek, akikre ezt az elnevezést alkalmazni kezdték a 19. században, vagyis a hantik, manysik, az „obi-ugorok”, önmagukra sosem használták az ogur, „jugor” nevet, nem voltak ogurok. Ez az elnevezésük, ha nem a Jug-folyó nevéről kapták, akkor a volgai ogur-bolgároktól terjedhetett el, mikor az oroszok meghódították a térséget a 15. századtól, s azután a nyugati felfedezők, diplomaták, utazók, térképészek adták tovább, akik az oroszok nyomán „Jugriának” kezdték nevezni a térséget, olykor az Urál mindkét oldalát (Mercator térk.), hozzátéve, hogy innen „származtak” a hunok, magyarok, ami természetesen csak részben volt igaz” (Z. Tóth Csaba idézete az „Ezerszer üdv a sötét pastorellának...”,Mikes Intl. 2013/1. mellékletéből. VALLÁSTÖRTÉNET (XIV/78.) Z. Tóth Csaba:8-10. századi ujgur falfestmények a Turfán-oázisból. 315. o.).
Ekkor (Kr.e. 5000 – Kr.e. 2000) kerülhettek be nyelvünkbe például, az általam is vizsgált „bel” és „ár” tövű indoeurópai marker szavak és bokrai, a nyelvi érintkezések során. (Csak megjegyzem, hogy a finn nyelv ilyen gyökerekkel nem rendelkezik!). Mario Alinei professzor szerint: „A magyarok az időszámításunk előtti III. évezredben érkeztek történelmi területükre a Kárpát-medencébe.”
A fentiek adhatnak magyarázatot arra, hogy írott magyar nyelvemlékek nem az Ural hegység vidékéről kerültek elő, hanem a Kárpát-medencéből (tatárlakai agyagtáblák, amik kb. Kr.e. 5500 körül készülhettek). Az etruszk-magyar, a kelta-magyar, de a még korábbi, sumér, akkád közös szavaink is innen eredeztethetők. Dr. Gosztony Kálmán nyelvész, a párizsi Saint-Michel Kollégium tanára szerint 53 sumér nyelvtani jellemzőből 51 a mai magyar nyelvben is megvan. De ezzel lehet magyarázni például, az írásaimban gyakran felhozott – magyar hangzású – sumér mitológiai neveket, illetve a termékeny félhold területén – ma is – fellelhető „magyar azonos” földrajzi neveket, illetve a Kárpát-medence „sar”, „ar”, tövű, antik helyneveit. (Régészeti leletek: Hódmezővásárhely-kökénydomb női és férfi „főistenek”, a Szegvár-tűzkövesi „sarlós isten”). Mindez arra mutat, hogy létezik egy „magyar mém”, amely legalább ötezer éve folyamatosan fenntartotta a magyar nyelvet és szellemiséget!
Mégis mi lehet az oka annak, hogy a finnugor nyelvet beszélők etnogenezisét északról származtatják? A nyelvre vonatkozó okfejtések még rendben lennének, de hogy kerültek északra ezeket a nyelveket beszélők? Szerintem az írásos forrásokra sokat adó történészek a ludasak ebben. „Az ötlet nem új, a bostoni egyetem rektora, William Warren publikálta először vizsgálatainak eredményét, Földi Paradicsom az északi sarkon (Paradise Found at the North Pole) még a 19. század végén. A könyv tizenegy kiadást ért meg, Warren nagyszámú mítoszt és legendát tanulmányozott a legkülönbözőbb civilizációktól, melyek a földi Paradicsomra való utalásokat tartalmaztak. Véleménye szerint a történetek sok eleme összecseng, és a legtöbb információ-töredék szerint az Édenkertet az északi, vagy még inkább a sarki régiókba tehetjük.” (Hüperboria – Wikipédia). Mindez Hérodotosztól indul. „Mivel Hérodotosz a Hüperborea lakóit a masszagéták és az isszédok mellett helyezi el, mint közép-ázsiai népeket, úgy tűnik, hogy hüperboreuszok Szibériában élhettek”. (Hyperborea, From Wikipedia) „Azt hiszem az ottani civilizáció nyomait ma Eurázsiában, és az amerikai sarki régióban, a sarki régió kis szigetein, és a sarkköri tenger fenekén, folyók, tavak mélyén kell keresnünk. Megjegyzendő, hogy Oroszországban található a legtöbb lehetséges lelőhely, amely összefüggésbe hozható Hüperboreával. Néhány helyszín [...] már magára vonta a kutatók figyelmét, de sokkal több vár felfedezésre. Kutatások vannak folyamatban jelenleg is a Kola-félszigeten, Vaigach-szigeten, Kareliában, az Urálban, Nyugat-Szibériában, Jakutföldön és néhány más régióban. Jó kilátások vannak egy Ferenc József-földi kutatásra is”. – írja Gene Matlock a The Open Secret of India, Israel and Mexico¿from Genesis to Revelations! című könyvében. A hivatkozás Dr. Valery Dyemen, orosz sarkkutatóra vonatkozik, aki nem más, mint Вале́рий Ники́тич Дёмин (1942-2006) orosz író, filozófus, az Eurázsia titkai című könyv (Тайны Евразии. Издательский дом «Вече», 2012) szerzője.
„A 2008-ban Astrid Lyst norvég kutató vezetésével végzett vizsgálatok feltételezései szerint az Északi sark és a sarkkörön belüli területek felszíne utoljára kb. 6-7000 évvel ezelőtt volt jégmentes, tehát a görögökkel egy időben létezett civilizáció jelenléte az északi sarkkörön nem lehetséges, ellenben egy korábbi civilizáció jelenléte nem zárható ki” -- írja a magyar wikipédia. „Finnugor népnek valószínűleg tehát csak a thüsszagétákat, iürkákat, és a náluk is távolabb élő, már meseszerű tulajdonságokkal felruházott arimaszposzokat, hüperboreuszokat tarthatjuk”. – állapítja meg Klíma Lászó. (A készülő finnugor történeti szöveggyűjteményről Klima László, Budapest. 1998. Kiadja az ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet.)
Azt, hogy „a magyar nyelv a szanszkrit nyelvvel is őseredeti kapcsolatot árul el”, már többen felvetették. (Kőrösi Csoma Sándor, Nemesdedinai Zsuffa Sándor). Duka Tivadar, Körösi Csoma életrajz függelékében közli azt a kb. 250 szanszkrit szót, amelyeket Körösi Csoma Sándor a magyarral egyeztethetőnek tartott. A tibeti szótár előszavában Kőrösi Csoma Sándor írja, hogy a szanszkrit nyelv alkotása (más indiai nyelvekkel egyetemben) nagyon párhuzamos a magyaréval, mely különben eltér a nyugati Európa nyelveitől. Az R1a haplocsoport megjelenését Dél-Indiában (például a dravida nyelvcsoporthoz tartozó chenchu nyelvet beszélők körében) talán Szentkatolnai Bálint Gábor előrejelzése alapján is feltételezni lehetett volna. Ő a dravida nyelvcsalád (amihez kb. húsz dél-indiai nyelv tartozik) közül a tamilt találta a magyarhoz közel állónak. Feltételezik, hogy az eredeti dravida népesség mediterrán és kisázsiai/kaukázusi keverék volt, és i.e. 4. évezredben vándorolt India felé. „Útjukon valószínűleg közeli és hosszú kapcsolatba kerültek urál-altáji nyelvet beszélőkkel, ami megmagyarázza a dravida és urál-altáji nyelvcsoportok közötti feltűnő kapcsolatot”. (Encyclopedia Britannica 22. kötet, 716. o.). Míg nálunk az ugor–török háború után tilalmas témává vált minden új nyelvészeti elmélet, amely nem a finn (ma: uráli) elméletet támasztja alá, addig Nyugat-Európában folytatódott a többféle kutatási irány. A tamil nyelv magyarhoz fűződő kapcsolatát tekintélyes nyugati nyelvtudósok is helyesnek tartották, és ma is végeznek ilyen irányú kutatásokat. Az 1960-as években készült el az első angol–tamil etimológiai szótár, és akkoriban több nyelvész is kimutatta a tamil–uráli nyelvek kapcsolatát. Ma már többen úgy vélik, hogy a tamilok elődei Közép-Ázsiából, majd Pakisztánból vándoroltak délre, és nyelvük szkíta-fajta lehetett. Így utólag angolszász kutatók igazolják az elfeledett és sokat rágalmazott székely tudósunk igazát. (Bálint Gábor újraértékelése. Háromszék, 2013. szeptember 21). Bálint G. tagadta a magyar nyelv finnugor eredetét, ugyanakkor a 19. század végi ugor-török háborúban a török eredeztetést sem fogadta el, azt állítva, hogy a magyar az általa turáninak nevezett nyelvek egyik önálló ága. „Máig leghíresebb keletkutatónk, Kőrösi Csoma Sándor nem is foglalkozott a finn nyelvvel, mint a magyarsághoz kapcsolható nyelvvel, a finn nyelvről azt állította, hogy az is hun eredetű. Kőrösi elméletét támasztja alá a belső-mongol Manszang nemrégen megjelent tanulmánya, (MANSZAG, 2005. Ertniy mongolchuudin övög. Mongol Ardin Hevlelt. Hohhot. 744-746), aki szerint a finnekhez jelentős szarmata csoport vándorolt, és azok többségi nyelve hatott a finn törzsekre. Egyébként a mongol kutató a mongol Dzsangar európai változatának tekinti a finn Kalevalát”. (OBRUSÁNSZKY BORBÁLA, PH.D.: Bálint Gábor tevékenysége és hun kutatási eredménye. In: A magyarság eredetének nyelvészeti kérdései. Sepsiszentgyörgy, 2007.).
Vannak nyelvész anomáliák is, amelyek erre utalnak. Nézzük meg például a „falu” szavunk etimológiáját! Első látszatra minden szabályosnak tűnik: „A szó fal- töve ősi örökség az ugor korból: vogul paul, osztják pugel, az u–v szóvég (falu–falv-ak) magyar fejlemény, valószínűleg denominális névszóképző. A szóeleji p đ f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb.” / Magyar etimológiai szótár/. A WikiSzótár. hu-ban viszont ezt olvashatjuk: „Eredet [falu < ómagyar: falu < ősmagyar: falan, falian (falu) < dravida: paleiyam, valliyam (falu, „bekerített”) <valei, val (körbevesz)]”. Ez teljesen konform Bálint Gábor megállapításaival erről a szóról (Szentkatolnai Bálint Gábor: A magyar nyelv Dél-Indiában. Fríg Kiadó. 118. old.) Ott: tamil palli, (falu, város, lakhely), valliyam (pásztorok faluja). „Ezért kétségtelen, hogy a fal, falu szó a fal (kerék-fal), fal-az (kerít) alakkal azonos.” – írja. A fal, mint házfal u- valagam, de valayam (hely, kerek, kör, környék), gyöke: val-, valei- körülvenni). Tehát nyílvánvaló, hogy egy PIE gyökről van szó, mint az angol wall, (fal), a Sanskrit: देह (deha), देही (dehī, „surrounding wall” – fal körüli), vagy a latin: vallum.
Külön érdekesség a „kerek” szó jelentésével történő azonosítás! A magyarok egyik őshazájának környékén, a 8-11. századi Kimak kaganátus (Қыймақ қағандығы)[3] fővárosát úgy hívták, hogy: Кереку (ma Pavlodár). Jelentése: jurta[4], kerek sátor, a jurta falát képező rács-fal. De ebből származnak a „horda” és az „aul” (hegyi falu) szavak is. („Юрт" - поселение, стан, казахское „журт". Также Юрта это центр, от которого происходят слова Орта , Ортак, Орда. Слово юрт используется на кавказе со смыслом также как и "аул" например города Хасавюрт, Чириюрт, Дубаюрт.) A fentiek arra utalnak, hogy a „falu” szavunk ősi örökség, az előmagyar alapnyelvből!
A Jamnaja-kultúra (gödörsíros kurgánok népének kultúrája) – amelynek lelőhelye a Bug, Dnyeszter és Urál folyók környéke – és a Kárpát-medence kultúrájának kapcsolatáról már Ecsédy István régész is írt. A budakalászi agyagkocsi világhírű. A legkorábbi, Kelet-Európában talált kerekekkel ellátott jármű maradványait az ukrajnai Dnyepropetrovszknál találták, a „Sztorozsova mohila” kurgánban, melyet O. I. Trenozskin tárt fel, 1949-ben. 2014-ben a Hajdú-Bihar megyei Bojt határában a Kárpát-medence első, geofizikai módszerrel azonosított kurgánja alatti központi sírban a Jamnaja-kultúra egyik képviselőjének a csontvázát találták meg. A temetkezés jellegzetes rítusa egyértelműen a Kr.e. 3. évezredi Jamnaja-kultúra jegyeit viseli. A mai általános szakértői vélemény szerint az úgynevezett Jamnaja-kultúra beszivárgása hozta magával a Kárpát-medencébe többek között a háziasított ló és a kocsi használatát, illetve a bronzöntés hagyományát, melyek innen továbbterjedve egész Nyugat-Európában meghonosodott. Például a „szekér” szó Európa egyetlen más nyelvében sem található meg. Állítólag akkád-asszír eredetű (sekēru), amely a szanszkritban is megtalálható (szakar) és ott idegen szónak tekintik, amit Közép-Ázsiából kaphattak. Ezért – feltételezésem szerint – nem beszivárgás, hanem kárpát-medencei expanzió történhetett, a fentebb leírtak szerint. Amint Wiik (WIIK, Kalevi: Az európai népek eredete. Budapest, 2008) megállapítja, hogy a mai európaiak őseinek 80%-a 40–28 ezer éve az aurignaci migrációval, illetve 28–20 ezer éve a gravette-i migrációval érkezett Európába. Szerinte a nagy jegesedések idején a térség déli részén három menedékben húzódhatott meg: az ibériaiban, a balkániban és az ukrajnaiban. E három menedékből rajzottak ki a jég végleges visszahúzódását követően az Európa ősi etnikai és nyelvi térképét alakító népek. (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről. Vasi Szemle, 2010. 1-6 szám). Wiik szerint a magyarok ősei az ukrajnai menedék keleti felén, a finnek ősei pedig a menedék nyugati felén éltek. A genetikai távolságot azzal magyarázza, hogy már az utolsó jégkorszak idején a magyarok és a finnek földrajzilag elkülönülten éltek egymástól. Szerintem jobb menedék volt a Kárpát-medencében, mint Ukrajnában akárhol, hiszen a magyar Alföldön tízezer számra[5] találhatók az ún. kunhalmok. Ezek keletkezése különböző korokra vezethető vissza. A legrégebbi, jelenleg ismert kurgánokat az Alföldön a már említett, gödörsíros hagyatékáról ismert kora rézkori jamnaja-kultúra tagjai emelték 5500-5300 évvel ezelőtt – míg az első egyiptomi piramist Kr.e. 2700-ban, vagyis bő 500 évvel később. „Nyilvánvalóan ilyen síremlék csak valamilyen kiemelkedő személyiségnek járt, és érdekes módon a halott egykori rangját nem a sírkamrába halmozott drágaságok – ilyen csak elvétve akad –, hanem a halom mérete jelképezte. Az alföldi kurgánok jellemző magassága ma 6-10 méter, de ha figyelembe vesszük a négy évezredes természetes tömörödést, a szél, a csapadék romboló munkáját, eredetileg több méterrel magasabbak lehettek. A Békésszentandrás határában álló Gödény-halom, a ma ismert legmagasabb kurgán még mindig 12 méterrel magasodik a táj fölé”. (24.HU. Bihari Dániel újságíró. 2020.).
„A kurgántemetkezések tömeges megjelenése az Alföldön a Kr. e. 3100/3000‒2600/2500 közötti időszakra tehető. Már Ecsedy Istvánnak is feltűnt a kapcsolat a késő rézkori helyi közösségek (Baden és Coţofeni) és az újonnan érkező Jamnaja-csoportok között (Ecsedy, 1973, 19, 39; 1979, 51). A helyi késő rézkori lakosság és a kelet-európai „jövevények” közötti interakció több szinten is dokumentálható”. (Dani János: A KURGÁNOK ÉS AZ ÉPÍTŐIK. Az Alföld a bronzkor hajnalán. Magyar Régészet 9. évf. 2020, 2. szám).
A legkorábbi leletek szerint a tellek (lakódombok) egy része már a neolitikumban is lakott volt. Ezek nagy kiterjedésű, laposan elnyúló, ovális alakúak. Korukat tekintve legtöbbjük idősebbek az egyiptomi piramisoknál, méltán nevezik őket az „Alföld piramisainak” is. Egy másik csoportjuk kiemelkedő kúp alakú halmok, sírdombok, u.n. kurgánok. Ezek temetkezési helyek, fagerendákkal kirakott gödörsírok. Az így kialakított halmokat a későbbi korokban élt emberek őrhalmoknak, határhalomnak használták. A Kárpát-medencében egykoron több mint 40 ezer ilyen halom volt. Makkay azt mondja például a C14-es vizsgálat általános hibalehetőségével kapcsolatban, hogy „ha valamit 6545-5625 közé datálunk mindkét területen, akkor az ezeréves szabványos jelenség túl széles ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy az adott jelenség ’A’ helyről ’B’ helyre terjedt-e át, vagy ellenkezőleg?” /Imre Kálmán: A magyarok őstörténete új megvilágításban (Krantz elméletének továbbgondolása). Heraldika, 2002/. Azt, hogy a KM valóban menedéket nyújtott a jégkorszak idején, bizonyítják a magyarországi reliktum növény- és állatfajok megléte. Igencsak óvatosan kell hát bánnunk nyelv és etnikum kapcsolatának távoli múltba vetítésével. Eurázsia több tízezer éves nyelvtörténetében a mai eurázsiai nyelvcsaládok „suhancoknak” számítanak, s ami ezek előtt volt, nyelvészetileg alig-alig, és csak rettentő hipotetikusan kutatható. Szemben Eurázsia géntörténetével...—írja Pomozi. (MKI, Budapest, 2020.) És, hogy hány éves a magyar nyelv? Válaszoljon helyettem Gugán Katalin nyelvész, aki ezt az INDEXnek nyilatkozta 2021. 05.25-én: „A magyar nyelv életkorának meghatározásához azt kell először vizsgálni, hogy mit tekintünk a nyelv születési időpontjának. Vagyis ha azt vesszük figyelembe, mikor vált ki a rokon nyelvek közül, akkor valóban állíthatjuk, hogy a magyar kb. 2500-3000 éves, hiszen a magyar nyelvet beszélők időszámításunk előtt 1000 és 500 között váltak ki az ugor nyelvközösségből. Ugyanakkor minden nyelvre igaz, hogy van őse, vagyis egyik sem a semmiből jött, ám valódi keletkezése írásos emlékek híján a régmúlt homályába vész, kivéve a mesterséges nyelveket, amilyen például az eszperantó, amelyet 1887-ben mutatott be a nagyközönségnek a megalkotója”. (Hány éves a magyar nyelv? – Sánta András riportja.) Az idézetből kitűnik a finugrisztika alap eszméje a rokon nyelvekről. Ilyen az alapnyelv szükségessége, a szétvándorlások ténye. De miközben finnugor-magyar nyelvi kapcsolatok tagadhatatlanok, azonban e kapcsolatok mértéke, jellege, oka kellően nem tisztázott, mint ahogy a magyar nyelvet az egyéb nyelvekhez fűző kapcsolatok sem eléggé föltártak. Elképzelhető egy sztyeppei közlekedő nyelv valamikori létezése és a nyelvi rokonság feltételezésére okot adó egyezések nem szükségszerűen az együttélésből, hanem az időszakos éritkezésekből is átkerülhettek a fejletlenebb nyelvekbe. Amennyiben ez a közlekedő nyelv eltűnt még az írott történelem megjelenése előtt, akkor már csak nyomaiban tanulmányozható. Feltételezésem szerint a magyar nyelv egy olyan ősi nyelv, amely a legtöbbet megőrzött ebből a lingua francaból. Az ókori krónikások úgy szoktak megemlékezni az ilyen nyelvről, hogy „egyetlen eddig ismert nyelvre sem hasonlít”.
A neolitikus közösségek földművelésre és tartós egy helyben lakásra rendezkedtek be, és akár évszázadokon át éltek egy helyen lakódombokat (telleket) hozva létre. (Horváth Tünde: 5500 éves település a Balaton partján). 2020. aug. 14-én egy videóadásban Makoldi Miklós, a Régészeti Kutatóközpont igazgatója mondta: „Amit nagyon kevesen tudnak, hogy a lovas népek első elterjedése Európából zajlott, bizony nyugatról keleti irányba, és így jöttek létre azok a bronzkori kultúrák, amelyek utána fennálltak évezredekig.” (Magyarságkutató Intézet. M. M. „Régészet mindenkinek - A sztyeppei lovasnépek kialakulásának kérdése” Videó 13:12) „Én arra gondolok, hogy a mai finnugor népek valószínűleg a sztyeppevidékről vándoroltak északra, és nem északról délre, ahogy azt eddig az iskolában tanultuk. Régészeti anyagokból kiindulva ugyanis az szűrhető le, hogy fordított lehetett a folyamat. Véleményem szerint az észak-uráli környezetben a nyelvcsalád kialakulásának lehetősége is sokkal kevesebb, mint egy jobban lakható, kedvezőbb időjárási feltételekkel rendelkező, gazdagabb sztyeppei területen” – mondta Makoldi Miklós, 2020. 02. 03-án a Vasárnap.hu riporterének, Tóth Gábornak. „Az első lovas népek a sztyeppe nyugati széléről kelet felé is vándoroltak. Ezzel magyarázható, hogy a kutatók Ázsiában tipikusan európai vonásokkal rendelkező emberek csontjait találták a sírokban. A lovas népeket kovácsolták egy birodalomba a szkíták”. (Magyarságkutató Intézet, Kik a magyarok ősei? A magyarság eredete. II. rész. A szkíta birodalom. Animációs kisfilm sorozat. 2020. okt. 31.) A Jamnaja régészeti kultúra kárpát-medencei és a Bug, Dnyeszter vidéki kapcsolatáról bővebben „A visszavágyás ereje” című tanulmányomban írok. https://bilecz.blog.hu/2022/09/07/a_visszavagyas_ereje
A Keletre vándorlást követhette a Délre, a Kaukázus felé húzódás. „Kr.e. 3500 körül a Duna és a Don között kialakult indoeurópai jamnaja kultúra dinamikusan terjeszkedni kezdett keletre, ie kb. 3300-ban elérte a kaukázusi hegyvidéket. Ez a terjeszkedés valószínűleg kiváltotta a sumér vándorlást Mezopotámiába. Áthaladt volna a Kaukázuson és a Diyala-völgyön, és mivel kerekes szállítás is rendelkezésre állt, könnyen végbemehetett a késő Uruk-időszak vége előtt (ie. 3100 körül). A sumírok érkezése tehát egybeesik az Eanna templom környékének az Uruk IVa időszak végi megsemmisítésével.” – írja SIMO PARPOLA finn asszíriológus, régész, a Helsinki Egyetem nyugalmazott Asszíriológia professzora. Simo Parpola: A Uralic Language, Helsinki, 2007. /53e Rencontre Assyriologique Internationale, Moscow, July 23, 2007./
A későbbiekben az Alföldön a már meglévő halmokat az itt letelepedett lovasnomád népek (szkíták, szarmaták) tovább használták. A szerepük idővel megváltozott, és már nem lakóhelyként, temetkezési helyeként, hanem őrhelyként és határjelzésként használták őket. (Wikipédia). A Kőrös kultúra 8000 évvel ezelőtti leletei szintén igazolják a földműves és állattartó életmód jelenlétét a Kárpát-medence déli részén. „Mára már megdőlni látszik az a nézet is, hogy minden innováció Mezopotámiából ered, a Kárpát-medencében ennél korábbi kocsi- és kerékleletek vannak” – mondta az mta.hu-nak Bondár Mária, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézetének kutatója, aki egy 2015-ben megjelent önálló kötetben összegezte a pilismarót-basaharci késő rézkori temető tudományos feltárásának eredményeit. A fentieket figyelembe véve vezettem be a „magyarugor alapnyelv” fogalmát, amelyre jellemző volt a déli nyelvek hatásainak befogadása és egyes szavainak megtartása, illetve továbbadása. Hiszen az eurázsiai sztyeppe lakói évezredeken keresztül iráni nyelvű népek voltak, így korai nyelvtörténetünk jó részére ezek az érintkezések hatottak. (Lásd pl. a filippovkai szarmata leleteket i.e. 5. századtól, az Ural és az Ilek folyó találkozásánál). „Ha Szibéria déli felét ilyen fejlett, europid népek népesítették be, akkor felvetődik a kérdés, hogyan kerültek oda a mai hanti, manysik és a többi kis nép ősei? Igazat adhatunk Reguly Antalnak, aki az 1840-es években a helyi öregektől azt hallotta, hogy ők csak egy fejlett kultúra területére költöztek be. Ha pedig egy fejlett nép közé költöztek be, akkor nagyon valószínűleg, hogy átvették azok műveltségét és - torzított formában - nyelvi elemeket, szavakat. Talán ebből az együttélésből van az a kevés hasonlóság, amit a német nyelvészek felfedeztek a magyar és a szibériai kis népek nyelveiben. Csakhogy azok nem a két nép rokonságát, hanem az eurázsiai sztyeppe szkíta örökségének
gazdagságát igazolja számunkra”. (O. B. Szkíták az Urálnál. Alfahír.hu. 2014. április 22.).
„Délkelet-európai szkíták a Dnyeszter, a Prut és a Szeret vidékét, a Keleti-Balkánt, a Havasalföldet, az Erdélyi-medencét és környékét, valamint az Alföldet (délen nagyjából a Maros vonaláig), és a Kisalföld északi részét tartották megszállva. A kezdeti időkben (i. e. 8–5. század) agathürszöknek (αγαθυρσοι) nevezték magukat, később (az i. e. 6–4. századtól) egymástól félig-meddig elszigetelt népességeik önállósodtak, s egyedi neveket vettek fel”. (wikipédia)
Erre az időszakra jellemző ős etimon szavaink a Nappal, a fénnyel, a tűzzel kapcsolatos „ar” tövűek. (nyár, ér, jár, ár, ara, arany, sár, sarj, sark). A finn-permi alapnyelv rokon vonásai a magyarugorral, – nagy valószínűséggel – későbbi átvételek a magyarugorból. A szarmata hatás pedig Árpád honfoglalásáig érezhető volt, mert a Kárpát-medencében már a római császárkorban is a legjelentősebb barbár lakosság egy iráni nép: a szarmata volt. „A 2. században, az Alföldre újabb ászi népesség – társaságukban a királyi szkíták egyes csoportjai – érkeztek keletről, a rómaiak azonban megrögzötten szarmatának nevezték valamennyit…Az ászik közép-ázsiai uradalmait az i. sz. 350. év táján a hunoknak is nevezett törökök egyik csoportja szállta meg, s az ászik betagozódtak a hun szövetség kötelékébe, azaz a török népek közé. .. . A lakóhelyükhöz ragaszkodó ászik a hunok uralma után mintegy száz évig a germánok hűbéres szövetségeseként folytatták életüket. Utóbb pedig, az 567–568. évben – germán uraik egy részével egyetemben – a Kárpát-medencét megszálló szkíta avarok köznépévé lettek.” (Szarmaták. wikipédia).
A fentiekhez hasonló következtetésre jutott Buvári Márta, nyelvész fordító is: „Az elképzelhető, hogy a Kárpát-medencei őslakosság a jégkorszak alatt (kőkor!) egymás közelében élt a finnugor népekkel. A finnek valószínűleg nagyon korán Északra mentek, ahogy a jéghatár északra húzódott, a többiek viszont folyamatosan érintkeztek a kelet-európai füves-ligetes pusztán különböző összetételben birodalmakat alkotó lovas népekkel. Ezek között lehettek nemzetünk keleti összetevői (hunok, avarok), innen az ugorokkal, a szamojédokkal, a mongolokkal, türk népekkel közös nyelvi elemei, mint az OB idézetben fentebb látthattuk. A harmadik rész pedig a Kaukázus vidékéről északra vándorolt nép (szumir utódok, szabírok?).
Tehát vagy három különböző nép és nyelv egyesülése eredményezte a magyarságot, vagy a magyarság „ismeretlen” törzse hol finnugor, hol türkféle népekkel érintkezett és tanult egymástól nyelvi elemeket. Végre, hogy megállapítsuk, kik lehettek az „ismeretlenek”, le kellene dönteni a tabukat, és újra meg kellene vizsgálni a szumir (sumér) és egyéb hasonlításokat is”. /Buvári Márta: Az ismeretlen magyar nyelv. Nyelvművelés.hu. Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány/
Az előmagyar nyelvről Kr. e. 2000-től Kr. u. 500-ig
A szkíta-árja nyelvemlékekkel telített eurázsiai koinét a klasszikus krónikaírók csak mint a szkíták, a barbárok nyelvét említik. Ezt a nyelvet érthették a halomsírok létrehozói, a Dél-Urál, Altáj, Takla-Makán sivatag, Pamír, Turáni-alföld, Kaukázus, Kárpátok, a Volga felső folyása, a Bjelaja folyó által bezárt körön belüli, mindenhol. Az itt talált bronzkori leletek a turáni, szkíta és az árjának tartott népek közös bölcsőjére utalnak. Megjegyzés: A történelmi és földrajzi Turán elnevezés a Kaspi-tengertől keletre fekvő területre vonatkozik. Régészeti kutatások folyamán felfedezték, hogy e területen egy fejlett mezopotámiai szumír eredetű műveltség alakult ki az ókorban (Sz. P. Tolsztov: Az ősi Chorezm).
Kr. e. 13. században a mezopotámiai Mitani összeomlása után a hurri (hvari) nép átvándorolt a mai Horezm területére. „A hurr, horr szó óperzsa nyelven azt jelenti: nap. Így a hvarri törzs neve annyit jelent, hogy a nap népe, és Horezm: a nap földje, vagy a nap országa”. (Dr. Zakar András: A Sumér Hitvilág és a Biblia. 182. o.). Viszont az is feltételezi néhány kutató, hogy Eridu város létrehozása előtt a sumérok Közép-Ázsiában éltek. Ma már nemcsak magyar, hanem más nyelvű tudósok is foglalkoznak a sumer nyelv kapcsolatainak, fennmaradásának feltárásával. SIMO PARPOLA finn professzor például úgy véli, hogy a sumer nyelv az uráli nyelvek közé tartozott. A sumárok így északról Mesopotámiába érkeztek, ahol az uráli nyelvcsalád található. (The Sumerians thus came to Mesopotamia from the north, where the Uralic language family is located).
Kr. e. a 2. évezred táján Horezm környékéről megindult egy vándorlás észak fele a Közép-Irtis irányába. Ekkora már itt is kialakult a ligetes sztyeppe. Keveredve az itt lakókkal kialakult az andronovói kultúra. A dél uráliak kelteminári eredetét V. N. Csernyecov nyomán Veres Péter is elfogadta. Véleményem szerint a hanti-manysi-magyar nyelvrokonság ennek a vándorlásnak a következménye. Az obi-ugor mondavilág Por és Mosz frátriája (nemzetszövetsége) alapozza meg ennek az elméletnek a hihetőségét. A Por nemzetség a helybeliekből, a Mosz a délről jövő, fémművességben, lótartásban jártas törzsekből állt. A moszok totemjei a hattyú, a lúd, a ló és a nyír volt. Viszont, a Natuture tudományos folyóiratban 2015. június 10-én megjelent cikkben írják: „minden eddiginél nagyobb számú ősi DNS-minta vizsgálatával elvégzett archeogenetikai és régészeti kutatás eredményeképpen kiderült, hogy a korábbi, nyugat felé irányuló népességáramlást követően egy keleti irányú visszaáramlás következhetett be. Ennek nyomán alakult ki Kr. e. 2000 körül az Urál-vidéki Szintasta-kultúra, majd az ebből kifejlődő Andronovo-kultúra, melynek népességét a genetikai vizsgálatok szerint később felváltották a Kelet-Ázsiából érkező csoportok”.(Nature | News DNA data explosion lights up the Bronze Age). Ez azt is jelenti, hogy a 7. században a bolgárokkal együtt a Volga-Ural vidékére költöző magyarokat nyelvükben és kultúrájukban rokon népek vették körül. Hogy a későbbiekben is volt kapcsolat az északi és a déli magyaros törzsek között, arra talán a hattyú totem, az ug-ugor, mazsar és a Levédi hely-, és személynevek utalhatnak. „A mazsarok és burtaszok elkezdték felvenni az iszlámot, és áttértek a hódítók kipcsák (ótatárok) nyelvére, vagy ezzel feltölteni az ősi nyelvjárásaik elemeit. A mazsarok akik még a XIII. században is beszélték a magyar nyelvjárást, szintén fokozatosan áttértek a hódítók nyelvére”. (Малышев А. В. Пургасова русь как явление русской истории. Moszkva, 2020. 174. o. Откуда есть пошла Мещерская земля?)
„A turgáji magyarok nem a bjelájaiakhoz, hanem a nyugatkazahsztáni etnikai csoporthoz vannak közelebb, feltételezhető, hogy a szárükopai magyarok az i.u. első évezredben élt Észak-Káspi-Jaik melléki szarmat-alán-prehun kori elődök mai relictumát képezik, akik a Nyugati-Türk Khaganátus idején vagy később, mai szálláshelyükre telepedtek át”. /Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai reliktumáról. 1966-os előadás, 296. o./
A Kárpát-medence lakóinak kapcsolatát Mezopotámia környékével a Regölyben feltárt, 2015-ben kiértékelt, Kr. e. 7. század utolsó harmadából származó halom (kurgán) tárgyai is bizonyítják. Szabó Géza, szekszárdi régész szerint, a regölyi leletanyag a Kr. előtti 7. századra tehető, és az európai etruszk, hallstatt, a belső-ázsiai nomád kimmer, a közép-keleti urarti, méd, phrüg kultúrákkal mutatnak azonosságot. De már Hérodotosz görög történetíró is említ egy Perzsiából érkező népet, amely az Isztroszon (Duna) túl lakik, és méd viseletben jár. Az erdélyi réz-, és aranylelőhelyek is indokolhatták ennek az ókori kapcsolatnak a létrejöttét. I. e. 7-5 században szkíták éltek a KM-ben. 2019-ben Szikszón szkíta település nyomaira bukkantak. Rengeteg korongozott agyag edény töredék került elő ebből az időből. Az Arad megyei Újszentanna határában végzett régészeti feltárások megerősítették a szakemberek azon feltételezését, miszerint itt található Európa egyik legnagyobb bronzkori erődítménye. A régészeti kutatás 2008-ban indult. Megállapították, hogy a vár építése Kr. e. 1500 körül kezdődött, majd Kr. e. 1350 körül már az első pusztulást is elszenvedte. Ám mind az erődrendszer, mind az általa védett épületek nagyon rövid időn belül újjáépülnek, és még legalább száz évig használatban álltak. „Az idei ásatások egyik elsődleges célja az volt, hogy feltárják a mükénéi és a trójai kultúrkörön kívüli legnagyobb bronzkori épületet, amelynek összterülete csaknem ezerhétszáz négyzetméter, és amelynek falai fából és agyagból készültek, nyilatkozta a sajtónak Bogdan Blaga, az Aradi Múzeumkomplexum igazgatóhelyettese”. (MN. Felfedezték Arad Trójáját. 2022.09.19.).
A magyar rege és mondavilág, valamint az őskrónikáink ezt a korszakot Nimród, Ené, Hunor, Magor, Belár, Dul személynevekkel, Havilah és Szittyaország lakóhelyekkel, Trója, Szikambria lakóinak vándorlásával (Tárih-i Üngürüsz) feltételezik. „Menróth óriás, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, melyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a hunok vagy magyarok származtak. De mivel Menróth óriásnak Enethen kívül mint tudjuk, több neje is volt, kiktől Hunoron és Mogoron kívül több fiakat és leányokat is nemzett; ezen fiai és maradékaik Persia tartományát lakják, termetre és színre hasonlítnak a hunokhoz, csak hogy kissé különböznek a beszédben, mint a szászok és thüringek”. (Kézai Magyar Krónikája).
A Kárpát-medencétől nyugati irányba a kelták vitték el ennek a sumér-előmagyar eredetű ősnyelvnek az alapjait. A druida kelta vallás és a magyar mitológia sok közös vonásáról már többen is írtak. A kelták zenéje ma is pentatonikus, és nagyon hasonlít a magyarokéhoz. Csak megemlítem, hogy a Bél/Bál, a Macha/Emse, Anu, Danu istenek, a Magógtól való származás[5] a hazát mutató szarvas, a testvér törzsek megléte (itt Fir Bolg – Hunor-ág, Tuatha Dé Dannan – Magor-ág), mind arra utal, hogy valamikor őseink közeli kapcsolatban lehettek egymással. Kelta-gall nyelven Baal ~ Beul, ír nyelven az arany – óir. Az ír Négy mester évkönyvében Nagy Szent Gergely pápát a beiktatásakor (590) „Aranyszájúnak”, (Grigoir Belóir) nevezték. (British origin such as the Celtic òr a bheul "golden mouth", the Scottish equivalent of Bel-óir the Irish epithet for Saint Gregory the Great). Kapcsolat a magyar-türk Bel/Ár szavakkal -- nyílvánvaló! A forma szétválaszt, de a jenetés összehoz! A genetikai vizsgálatok szintén erre mutatnak. A szülők nevei is rímelnek a magyar ősszülőkével: Nemed felesége Macha, az Em(e)se volt, a magyaroké Nimród és Ené (Ünő), később Álmos anyja: Emese. Nemed, népét (a szarvas törzset) a Káspi-tó mellől, Meotiszon keresztül telepíti le Írországban. Walesben (egy időben kelta vidék volt. Spanyol elnevezése: Pais de Gales, azaz a Gallok Földje. Nemzeti nyelvük, a Welshi, kelta nyelv) van pld. Magor nevű község is[6]. A gall (kelta) Govha magyar jelentése: kova, kovács. Ezek a nevek akár a szarmatákkal (úgy 1800 évvel ezelőtt) is átjuthattak a brit szigetre. A skótok is kelták. A scotti elnevezést a rómaiak adták az ír keltáknak i. e. I. században. Ezek egy része a mai Skócia területére költözött. Az ősi ír és skót kelta nyelv között nem sok volt az eltérés. A különválás Kr. u. 5-6. században történt. „Hérodotosz, a „történetírás atyja” i. e. 430 táján úgy tudta, hogy a Duna forrásvidékén kelták laktak. Alig egy fél évszázaddal később, i. e. 386 körül a gallok Rómát ostromolták, s ezzel a Mediterráneum történetének aktív szereplôi lettek. Az eseményről – s ez rendkívüli jelentőségére utal – három görög szerző, köztük Arisztotelész, a filozófus is megemlékezett. (Zárójelben említsük meg, hogy a kelta, a gall és a galata eredetileg szinonimák voltak.)” – írja Szabó Miklós. (Sz. M. Egy népvándorlás anatómiája. Előadás, elhangzott Mindentudás Egyetemén 2004-ben.)
A francia hagyomány szerint a frankok ősei Trójából származtak, és a Duna melletti Sicambriából indultak Nyugatra és értek el a Szajnához, ahol Párizst alapították, Páris trójai királyfi emlékére. „Ugyanis abban az időben, amikor Aeneas – Trója lerombolása után – Itáliába érkezett, két másik trójai fejedelem, az ifjabb Priamusz, a nagy Priamusz-nak Anténór nővérétől való unokája, ugyanannak atyai ágról való rokona 13.000 emberrel a Mare Illiricumon át a régi Magyarországba érkezett. Ez Ázsia és Európa határának környékén terül el, itt pedig nagy várost építettek, Sicambriát. Ugyan őket erről a helyről si-cambriusoknak is nevezik.” (Viterbói Gottfried Világkrónikája, 1185.).
Egy amerikai régész, Hugh Hencken szerint az etruszkok ősei – a villanovaiak – a Kárpát-medence területéről származnak. Kutatásai alapján bizonyítottnak tekinthető, hogy a bronzkor végének „kárpát-medencei – dunai” eredetű csoportjai eljutottak a Földközi-tenger vidékének keleti és középső területeire. A lexikonok szerint az etruszkok Kr. e. 10–11. században jelentek meg a Tirrén-tenger partján.
Én úgy gondolom, hogy őseink 6-7. századi délről északra történő felvándorlásának nincsenek komolyabb régészeti ellenérvei. Nyelvünk régi török jövevényszavainak rotacizmusa (z>r hangváltás) sem akadály (Lásd pl. a búza szavunknál.) Szerintem Eurázsia mai etnikai és nyelvi elrendeződésének alapjait az európai hunok rakták le. „A hunok megjelenése után a germánok fokozatos eltűnésével párhuzamosan az iráni jelenlét nyomai is sokat halványodtak. A keleti – Volgán túli – szarmata lakosságot részben valószínűleg magukkal sodorták a hunok. A sztyeppe iráni népeire vonatkozóan mind kevesebb adat áll rendelkezésünkre. De ha a kora középkori Szaltovo kultúrára gondolunk vagy a Kárpát-medencébe az újabb és újabb néphullámok (hunok, avarok, Árpád honfoglalói) által besodort csoportokra, aligha hihetjük, hogy az iráni elem felszívódása túlságosan gyorsan lezajlott volna. Annyi bizonyos, hogy a sztyeppén idővel a turkok, az erdős sztyeppen a szlávok vettek át a vezető szerepet. Az alánok egy része nyugatra vándorolt, másik része az Észak-Kaukázusban megélte a kazár uralmat, majd a középkorban az Arany Horda hódiasait”. (ISTVÁNOVITS ESZTER ‒ KULCSÁR VALÉRIA: „...aligha állhat nekik bármely csatarend ellent.” Egy elfelejtett nép, a szarmaták. Szeged 2018. 190. old.) Dmitrijev úgy vélte, hogy a nyugat-szibériai erdős sztyeppei területek kultúráját (Megj. késő szargatkait) a szarmaták egyik ágához lehet kapcsolni [Dmitriev P. A. 928, P. 187 sk]. „Ezek a vélt magyar jellegzetességek: részleges lovastemetkezés, tarsolylemezek, halotti maszkok, szemfedők, a fémművesség „magyar” stílusa, többtagú csüngővel ellátott fülbevalók és mások. Szibériai analógiákkal magyarázták a nyevolinói, kusnarenkovói és karajakupovói kultúrák eredetét. Ez azt jelentené tehát, hogy a nyugat-szibériai „szargatkai közösség” bomlása, illetve a nagy népvándorlás kontextusába illeszthető migrációja az Urál európai részein megfigyelhető kulturgenezishez is hozzájárulhatott. Ám a következő években előkerült anyagok kiegészítették ezt a képet, és árnyalták a korai vaskorra vonatkozó kultúrtörténeti sémákban az „ugor világ” elképzelésének egyoldalúságát. Az Urálon túli erdős sztyeppén élt lakosság heterogén összetételére vonatkozó érvek megerősödtek, hangsúlyosabbá vált az elképzelés, hogy ez a népesség hosszú ideig, a 4. századig fennmaradt, illetve úgy tűnik, hogy a szargatkai kultúrában a kelet iráni elemek jelentősebbek voltak, mint azt korábban gondoltuk. (Natalja P. Matvejeva – A. Zelenkov – Gyóni Gábor: A magyar etnogenezis kutatásának problémái. In: Российская археология 2021:2, 147–166.)
A Hun Birodalom széthullását követően, az előmagyar alapnyelvű törzsek Keletre húzódtak vissza. Mára a hivatalos szakvélemény is kezdi elismerni, hogy a török szavak jó része a Kr. u. 5. századtól kerülhettek a magyarba. „A magyar-török nyelvi kapcsolatok mélységére utalhatnának a magyar nyelv alaktanába beépülő elemek – ha lennének ilyenek….A török alaktani elemek hiánya a magyar nyelvben a magyar–török kapcsolatok minőségét jelzi: a kapcsolat intenzív volt, de nem érte el azt a szintet, hogy ilyen elemek átvételére sor kerüljön”. (ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet. A magyar nyelv török kapcsolatai Forrás: LL)
A hun hagyományok továbbélését bizonyítják például a Dunántúlon a Mözs-Icsei dűlőben feltárt késő római és kora népvándorláskori torzított koponyás sírok vizsgálati eredményei. Itt a kutatók arra a magalapításra jutottak, hogy a Kárpát-medencében a hun támadások következtében meginduló népmozgások többször is Pannónia népességének drasztikus átalakuláshoz vezettek. Közösségek szakadtak szét, és gyakran több különböző csoportból jöttek létre újak, amikor az újonnan érkezettek letelepedtek, és a megmaradt helyi népességgel együtt új településeket hoztak létre. (Lásd a PloS ONE című folyóiratban 2020. április 29-én közétett tanulmányban. Coalescing traditions—Coalescing people: Community formation in Pannonia after the decline of the Roman Empire)
Atilla fiának, Ernáknak a birodalmából jöttek létre a szkíta-szarmata-hun alapú türk, bolgár, kazár, magyar stb. birodalmak, kaganátusok. Többek között, a Volgai Bolgárország, Nagy Magyarország, a Dél-Urálon túl feltárt ujelgi leletek adnak alapot erre a feltételezésre. De egy részük a Kaukázus északi előterében jelent meg, amit később az archeogenetikai vizsgálatok (Neparáczky-Török). valamint az antropológiai csontelemzések (Bíró András Zsolt) is igazoltak. 555-ben egy Zakariás rétor munkájához csatolt szír forrás felsorolja a Kaukázustól északra lakó 13 (Megj. hun utód) népet: , the wngwr (Onogur, ungur?), wgr (Oğur), sbr (Sabir), bwrgr (Burğa, i.e. Bulgar), kwrtrgr (Kutriğurs), br (probably Vars, also known as the Avars), ksr (Kasr; possibly Akatziri), srwrgwr (Saragur), dyrmr (unknown), b'grsyq (Bagrasir, i.e. Barsil), kwls (unknown), bdl (probably Abdali), and ftlyt (Hephthalite). (Kutrigurs From Wikipedia, the free encyclopedia).
Az orosz történész N. L. Gumiljov szerint is, a 3-5. századi hunok hagyományainak folytatói a 6-7. században a türkök és avarok lettek. (L. N. Gumiljov: „Az ókori türkök” Moszkva, 1967.). 2014-ben az orosz-kazah sztyepén feltárt u.n. „bajszos kurgánok” (eddig 553) létrehozói (az egyik hipotézis szerint) a kora-középkori türk nomádok lehettek. I. V. Grudochko történész 2019-es disszertációjában írja: „A régészeti és történelmi adatok összehasonlítása lehetővé tette számunkra felállítani azt a hipotézist, hogy az URALI-KAZAH pusztákon a "bajuszos" kurgánok megjelenése, valamint új fegyverformák elterjedése a hun és a hunok utáni időkben az ogur (kora-bolgár) törzsek vándorlásának eredményeként következett be, amelyekről információk jelentek meg a nyugati forrásokban az 5. század közepén. Ebben a tekintetben figyelemre méltó a "bajuszos" kurgánok megléte messze nyugaton, KALMÜKFÖLDÖN (Három Testvér kurgán, 46.236286; 44.168132) és DNYEPER RÉGIÓBAN (Novogrigorievka, 48.654167; 34.335556). Ami a „bajszos” kurgánok eredeti származási területét illeti, azt valószínűleg Dzsungariában kell keresnünk”.
Az avarok 568-ban telepedtek le a Kárpát-medencében. Így a kelet-európai sztyeppe nyugati határán az Avar Kaganátus, keleten pedig a Nyugati Türk Kaganátus vált nagyhatalommá. A 7. században Kuvrat felszabadította a keleti bolgárokat a türk fennhatóság alól és létrehozta Magna Bulgáriát. Kuvrat halálával és a kazárok győzelmével indult be az a vándorlás, amely eredményeképp később kialakult a dunai és a volgai bolgárok országa, valamint a magyarok egy része északnak, a másik délnek indult el. A szétvándorlás antropológiai bizonyítéka, hogy a zlivki-i középkori népességcsoportok leletei nagyfokú morfológiai közelséget mutatnak a Volga, az Urál és a Kelet-Európa déli régióinak modern népességéével. / Герасимова М. М., Рудь Н. М., Яблонский Л. Т.: Антропология античного и средневекового населения Восточной Европы. — М.: Наука, 1987. /
Mint ismert a dunai bolgárok elszlávosodtak, a volgaiak türk/török hatás alá kerültek, míg a magyarok egy része a 9. század elején Etelközben egyesült és Nyugatra költözött, más részük helyben maradt, megőrizve identitását egészen a 13. századi mongol-tatár invázióig.
„Az uráli nyelvcsaládba sorolt nyelvekben is a szkíták és a hunok hagytak számos nyomot a szókincsben és a grammatikai elemekben, innen van a magyarral, a török és a szláv nyelvekkel való egyezések nagy része.”. (Czeglédi Katalin: A magyar-bolgár nyelvviszony. Heraldika Kiadó. 92. o.). Elképzelhető, hogy N. A. Mazsitov által – a novo-turbászli telep és a baskíriai blagovescsenszki kerület kurgántemetői alapján 1957-1958-ban – elkülönített u. n. „turbászli kultúra” népe (5-7. sz.) is ezt a protomagyar közvetítő nyelvet beszélte, hiszen származását a legtöbb szakértő (pl. A. H. Psenyicsnyuk, F. A. Szungatov.), a késő szarmata/alán vonalból eredezteti az antropológusok által megállapított europid jellegre, (koponyatorzításra), valamint arra támaszkodva, hogy kultúrájuk sok eleme közös a kelet-európai sztyeppék nomádjainak kultúrájával. Tehát a magyarok és a baskírok elődeivel kapcsolatba hozható kusnarenkovói kultúrának nem feltétlenül a szargatkai kultúra népe szolgáltatta az alapot, hanem a dél és dél-nyugat felől érkező nomádok is. Nem osztom azt a véleményt, hogy az őshaza a szargatkai kultúra területérőlt indult volna ki és, hogy a magyarok ősei ekkor kezdtek volna áttérni a halász-vadászó életmódról a nagyállattartó nomádra. A türk elemek hiánya a késő szargatkai kultúrában szintén ezt bizonyítja.
A középkori krónikások (Ibn-Haukal, Isztahri) kijelentéseiből kitűnik, hogy a kazárok fő nyelve se nem iráni, se nem török! Ezt a két nyelvet szinte minden korabeli krónikás jól ismerte, a tévedés kizárható! A kazárok nyelve nem ismert. Isztahri (?850-934. Arab földrajztudós) szerint nyelvük a volgai bolgárokéhoz állt a legközelebb, de se nem török, se nem perzsa, sőt egyetlen ismert nyelvre sem hasonlít[7]. A többségi és a hivatalos vélemény türknek, de nem töröknek tartja. Ennek reprezentálására idézem a Wikipédia angol változatát: „The term Turkic represents a broad ethno-linguistic group of people including existing societies such as the Turkish, Azerbaijani, Chuvashes, Kazakhs, Tatars, Kyrgyzs, Turkmen, Uyghur, Uzbeks, Bashkirs, Qashqai, Gagauzs, Yakuts, Crimean Karaites, Krymchaks, Karakalpaks, Karachays, Nogais and as well as past civilizations such as the Kumans, Kipchaks, Avars, Bulgars, Turgeshes, Seljuks, Khazars, Ottoman Turks, Mamluks, Timurids, and possibly the Xiongnu and Huns.” A mai magyar nyelv hasonlatosságai a török nyelvvel, ebből a korszakból származnak. A kelet-európai rovásírás emlékekek szinte kizárólag a kazár és az avar kaganátus területéről kerülnek elő. A kazányi tatár, a csuvas, a baskír ősnyelv közel állhatott a protomagyar nyelvhez, hiszen a kipcsák-törökre csak a 13. század elején tértek át. . Újabban a nyelvészek is „nyugati ótörök”-nek kezdik nevezni a magyar nyelv honfoglalás előtti török szavait. (Sándor Klára). A korszakra jellemző ős etimon szavunk a „bal/bel” tövűek, amelyek szinoním értelműek az „ar”-al, de már inkább az „úr”, a „magaslat” értelmezés dominál benne. A szatem nyelvekbe az „ar” szó ász, jász, szár, cár formába ment át.
Az ősmagyar nyelv létrejötte (500-895)
Mind a magyar és a külföldi krónikák, mind a régészeti leletek, a toponímek, a nyelvi emlékek bizonyítják, hogy a magyarok ősei a 6-9. században valahol a Kaukázustól északra, a Dnyeper-Urál-Volga-Káma folyók környékén éltek. Az évszámokhoz tartozó pontos terület kijelölése máig a tudósok vitatémája. Az ősi koiné szempontjából ezeknek a területhatároknak nincs is meghatározó szerepe. A kor emberére – ezen a területen – a többnyelvűség volt a jellemző. Ezek után érthető a Bíborbanszületett Konsztanínnak azon megjegyzése, hogy "a kazároktól elmenekült kabarok megtanították a magyarokat (türköket) a kazárok török nyelvére is, és mostanáig használják ezt a nyelvet, de tudják a magyarok másik nyelvét is." (DAI. 174-175.). Az egynyelvűség csak az elzárt területeken (évszázados birodalmak belseje, szigetek, hegyvidékek, lápos, mocsaras erdőségek stb.) alakulhatott ki. A törzsszövetségekkel benépesített eurázsiai sztyeppére, nem ez volt a jellemző! A sztyepphipotézis szerint az ősnyelv a ponto-kaszpi sztyeppén, azaz a Fekete-tenger északi partjától a Kaszpi-tengeren túl nyúló hatalmas síkságon alakult ki, és innen kezdett elterjedni a Kr. e. 4500 és 3500 között. Vitatva a forrás helyét, véleményem szerint a 4-7. században még létezett egy sztyeppei koiné, amiben az előmagyar nyelv dominált. (Ennek egyedüli, és így a legjobb, bizonyítéka a mai magyar nyelv léte!). Elfogadom Götz László elméletét, amelyet a „Keleten kél a nap” című könyvében fejt ki: „.... a Kr. u. 5-8. század közötti időszakban délről északra költözött onogurok, illetve hunugurok, onogur-bolgárok és szabirok között minden joggal számolhatunk jelentős nagyságú magyarul beszélő csoportokkal is, és ezek jelenléte a középső Volga - Dél-Urál vidékén a Kr. u. 1. évezred derekán, kb. az 5-8. században, kézenfekvő módon megmagyarázza az obi-ugorok és a volgai-finnek (cseremiszek) nyelveiben található, különlegesen erős nyelvi kapcsolatokra valló magyar párhuzamokat, amelyek a többi finnugor nyelvből hiányoznak”. (GL II. Püski, 1994. 1090. o.). Az 1068. oldalon pedig ezt írja: „az igen gyér számú halász-vadász õslakos csoportok a közéjük és közvetlen közelükbe telepedett, s velük többrendbeli rendszeres kapcsolatokban álló összehasonlíthatatlanul magasabb mûveltséggel rendelkezõ, tömegesen és több hullámban érkezett földmûvelõ - állattenyésztõ és fémmûves déli gyarmatosok nyelvének bizonyos elemeit óvatosan számolva félezer szót (kb. ennyi biztosan igazolható magyar - finnugor szópárhuzamot ismerünk) és a legfontosabb nyelvtani sajátosságokat átvették - természetesen nem változatlanul, hanem többé-kevésbé eltorzítva, pidginizálva, saját nyelveik hangrendjéhez idomítva - és ez a pidginszerû nyelv azután a mindennapi érintkezések során széles körben használt és általánosan megértett közlekedõ nyelvvé, úgynevezett „linga francá”-vá vált a halász-vadász õslakosok között”. Götz meglátásait azonban az akadémiai szakma nem ismerte el, csak egyes „merészebben” gondolkodó szakmabéli mer róla elismerően nyilatkozni. „GÖTZ LÁSZLÓ jó érzékkel utalt már a 70-es években –, hogy a magyarság vagy szabir-magyarság ősei résztvehettek a Dél-Urál, majd Nyugat-Szibéria és Kazahsztán területére a bronzkorban délről, több hullámban bevándorló népesség fejlett fémműves kultúráinak létrehozásában, az Urál-vidék és a steppe bronz-, majd vaskori nyelvikulturális horizontjának megteremtésében”. (Z. Tóth Csaba: MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK. MIKES INTERNATIONAL alapítvány, Hága, 2010. Előszó. Götz László emlékének). „A magyar nyelv megőrzésének okai: a kellőképpen nagy lélekszám, a magas szintű életmód és kultúra, a jó fegyverzet, sok lovas. Mindezek miatt a magyar nyelv lett a lingua franca, egyes népek esetében az eredeti nyelvet ki is szorította (eszkilek, kabarok). Ugyanakkor a magyar nép vérségileg (genetikailag) igen sok hatást kapott más népektől, s eltávolodott szibériai nyelvrokonaitól. A magyarok legközelebbi genetikai rokonai szláv és germán nyelveket beszélő népek, nyelvrokonaik viszont genetikailag nem rokonaik a magyaroknak.” – Pusztay ezen gondolataival egyet is értenék, kivéve azzal, hogy ehhez bármikor rokonságba kellett kerülnünk a szibériaiakkal. (Pusztay János: Honnan jöttünk? - Kalevi Wiik: Az európai emberek eredete. Magyar Szemle. Új folyam XVIII. 5-6. sz.)
A korszakra jellemző a perzsa (jász, alán), az örmény és türk kevert hatás érvényesülése, az ar és bel tövű, rokonértelmű szavak vegyes használata. (lásd, Bela, Árpád személynevek kialakulását!). A nyelvi (főleg törökös) érintkezések hatására alakult ki az ősmagyar nyelv. A korszak végén az alán szomszédság szintén alakította a nyelvünk szókészletét. A hatás a későbbiek során is fennállt. Lásd a magyarországi jászok nyelvének közelségét az oszétek digorszki nyelvjárásához. A bolgár és a magyar nép kapcsolatáról szólva Juhász Péter már a nyolcvanas években leszögezte, hogy a magyarság (illetve a magyarok elődnépei) történetének elmúlt háromezer évéből legalább két és fél ezer évet a bolgárok, illetve az előbolgárok szomszédságában, vagy velük együtt töltöttek. Természetesen ennek az intervallumnak az első felében a bolgárok a szláv nyelvet még nem ismerhették. Nyelvük valószínűleg az előmagyar nyelv törökös változata lehetett. „A 6.–11. században lezajlott török népvándorlás következtében a török nyelvek elterjedtek Közép-Ázsiában Szibériától (Jakutföld a Földközi-tengerig (Szeldzsuk Birodalom), a vándorlás során török szavak kerültek át többek között a magyar, a perzsa, az urdu az orosz, a kínai és (kisebb mértékben) az arab nyelvbe is.” (Findley, Carter V. The Turks in World History. Oxford University Press. 2004.). Nyelvész szempontból tehát mindenképpen hosszú ideig tartó török-magyar nyelvi kontaktussal kell számolnunk. Minden esetre, figyelemre méltó Tölgyesi Beátrix 2014-es tanulmánya a béles szó eredetéről. (Megjelent: Magyar nyelv, 2014. 4. szám. 451. old.) Ebben kifejti, hogy „logikusabbnak tűnik, hogy a szokatlan irányú kölcsönzés ellenére Munkácsival együtt mégis inkább a törökségi szó magyarból való eredeztetését fogadjuk el. Ez viszont érdekes példája lehet annak, hogy a magyar nyelv már a honfoglalás előtt sem csak szóátvevőként működhetett, hanem szóátadóként is. A béles esetének külön érdekessége, hogy a magyarból kiindulva nem csupán jövevényszó lett belőle, hanem később areális vándorszó is. A jelenleg rendelkezésünkre álló adatok alapján nehéz igazságot tenni a kölcsönzés irányát illetően”. Munkácsi Bernát szerint a magyarból került a szó a volgai tatár nyelvbe. „A Volga és Uralközi török nyelvekben is föltetszenek egyes elemek, melyek a beolvadt magyarságtól valóknak látszanak. Ilyen a magyar béles szóval egyező tatár bälẻš »tyúkhússal töltött béles« (a kazáni arch. tört. és néprajzi társaság Izvestjija-i IV. kötetében: Malov »O mišarjaχ« értekezése 56. lapján), mely mellett a baskíroknál van sija-bališ »eperbéles« és z‘iläk-bališ »zselnicebogyó-béles« is (Ethnograficeskoje Obozrjenjie. 2. évf. IV. köt., 183.)” A kazár-magyar kapcsolatok tanulmányozásának legfőbb akadálya, hogy a kazár nyelv nem ismert. Továbbá az, hogy az együttélés egyedüli írott forrása a DAI, amelynek (valószínűleg téves) másolata 3 éves együttműködést tételez fel.
A sémámban a nyugati ótörök nyelv alatt türköt, orkhonit értek, amely nyelven a Türk Birodalom alattvalói is beszélhettek. Nyugati ótöröknek azon török nyelvek együttesét nevezik, amelyeket az Urál hegységtől és folyótól nyugatra beszéltek az i. sz. 5. századtól. Az ótörök periódus a tatárjárásig tartott. A nyugati ótörök nyelvek közül az ogur, vagy másként bulgár-török csoport volt a legfontosabb, de a 9. századtól a besenyők, kunok és oguzok nem ogur típusú török nyelveket beszéltek ezen a területen. Természetesen a 10. századtól a török nyelvnek ez a változata hagyott (ha nem is számottevő) nyomot nyelvünkben.
„A követségekről Menandrosz leírásából tudunk, aki megjegyzi, hogy ekkoriban az ugurok – valószínűleg a magyarok – a Volgától nyugatra éltek és a nekik behódolt alánokkal együtt elfogadták a türkök főségét, így az ugurok helyi hatalma megmaradt. Géza fejedelem nevében megőrződött a jabgu tisztség, aminek a nyugati türköknél kialakult egy dzsebu/dzsevu alakja, és Géza neve a magyarban eredetileg pedig Dzseucsa/Dzsevicsa alakban hangzott.” (Wikipédia: Türk Birodalom). A magyarság kialakulását pedig a gumiljovi passzionaritás és etnosz elmélete alapján kell feltételezni. „Az „etnogenezis" diszkretikus folyamat, a „passzionaritás" mozgatja. Ez a Gumiljov kreálta műszó biokémiai energiatöbbletet jelöl, amely fölfokozott lelki és fizikai állapot, céltudatos cselekvésre sarkalló belső feszültség formájában jelentkezik a Homo Sapiens egyedeiben. Egyfajta késztetés a földrajzi környezet és a tradicionális társadalmi konvenciók átalakítására. Genetikai úton, mikromutációval terjed. A „passzionaritás" a bioszféra „élő anyagára" (is) jellemző energiaegyensúly átmeneti megbomlásából származik és kozmikus kisugárzás következménye. A kezdeti energiatöbblet aktivitásban (az „ethnosz" fejlődésében) csapódik ki, majd a humán és a természeti környezet ellenállásába ütközve fokozatosan eloszlik (entrópia), mígnem újra beáll a homeosztatikus egyensúlvi állapot. (Szili Sándor: Az „eurázsiai” történeti paradigma. Tanulmányok. 47. o. Aetas, 2003.)
Vitatott, hogy az ősmagyar korban a török-magyar érintkezésekben milyen török népekkel kerültek kapcsolatba a magyarok. Általában a volgai bolgárok, a kazárok, a kabarok, az avarok jöhetnek számításba. A kapcsolat több helyszínen és huzamosabb ideig (pár száz év is lehetséges) is fennállhatott. A magyar-török nyelvi és történeti érintkezésekről (új megközelítésben) Sándor Kláránál olvashatunk bővebben. Amit azonban általában figyelmen kívűl hagynak, az az a bolgártörök illetve kazártörök nyelvi kapcsolat, ami a pontuszi sztyeppén a 8-9. században szinte folyamatosan fennállt a magyarok egy részével. Az Al-Dunától a Dnyeszterig folyó régészeti feltárások ebből az időből szláv-bolgár-török-magyar emlékeket produkálnak.
A Kárpát-medence urai a 6-8. században az avarok voltak. Az avarok nyelve (szerintem) a nyugati ótörök nyelv hatása alá került ősmagyar nyelv lehetett. A késői avarok, a székelyek, Árpád honfoglalói nagy valószínűséggel tolmács nélkül is megértették egymást. Még Szádeczky-Kardos Samu (1918-2004) klasszika-filológus is úgy gondolta, hogy a magyarul beszélők a római kor után bármikor megjelenhettek a Közép-Duna-medencében. Az avar kor magyarnyelvűségére a megtalált tűtartókon lévő rovások elemzése a tárgyi bizonyíték. „Ezeket a szövegeket legalább két ábécével írták (és lehetséges, hogy legalább két nyelven is), de a tartalom lényegileg nyilván ugyanaz. Az első jánoshidai (es az udvardi) tűtartó szöveget nagy valószínűséggel el tudjuk olvasni: ezek egy olyan csoportot alkotnak, amelyet magyar nyelven írtak és egy olyan ábécével, amelyet folytonosan használtak a 10. századig (és tovább is, a középkorban és a reneszánszban!). Kikerülhetetlen következtetés, hogy volt egy magyarul beszelő nyelvközösség a Kárpát-medencében, a későavarkorban, tehát Árpád honfoglalása előtt!” (Fehér Bence: Legősibb nyelvemlekeink? A Magyarságkutató Intézet évkönyve 2019. Bp. 2020.) A kelta-jász-hun-avar-kazár-székely-palóc-magyar nyelvi kérdés így oldódik meg, és jön létre az ómagyar nyelv! A Gumiljov feltételezte „humán enerergia” pedig létrehozta a magyar etnoszt. Fóthi Erzsébet egy előadásában ezt így foglalta össze: „A magyar etnogenezis olyan soktényezős folyamat, amely nem egyszerűsíthető le egyetlen kiragadott szál követésére. Az antropológiai adatok elemzésével nem látok esélyt olyan elmélet támogatására, hogy egyetlen őshazából elindult egy nagy nép, hosszasan együtt vándorolta pusztán, itt-ott hosszabb-rövidebb ideig elidőzött, csatlakozott is hozzá néhány néptöredék, majd mint a magyarok egyetlen nagy tömege megérkezett a Kárpát-medencébe. A magyar nép a Kárpát-medencében alakult ki, meghatározó elemei egyrészt az avar kor előtti lakosság, másrészt a legalább két hullámban keletről jött két népszövetség: az avarok és a 9. századvégi honfoglalók összetett, de egymástól nem független népe”. (Fóthi Erzsébet: A Kárpát-medence 6-11. századi történetének embertani vonatkozásai. MTA Székház, 2013.) Én pedig úgy látom, hogy az igazi kettős honfoglalás hipotézisemnek lesznek nyelvész következményei is. Hiszen eddig elszigetelten vizsgáltak nyelvi hatásokat különböző nyelvek cseréje, vagy tömeges szókölcsönzések esetén. Most az a helyzet állt elő, hogy egy több száz éves ősi közvetítő nyelv beszélői újra egyesültek egy földrajzilag és nyelvi szempontból viszonylag zárt térben, a KM-ben. Meghatározó alkotói ennek a közösségnek a helyszinen talált őslakók (zömében avarok), az Észak-keletről jövő „ugor magyarok” és a ponto-kászpi térség „türk magyarjai”. Természetesen a csatlakozott kisebb csoportok (nyelvi és egyéb) hatását az eddigiek szerint továbbra is figyelembe kell venni, de az összehasonlító nyelvészet törvényeit erre a „viszonylag új” szituációra felül kell vizsgálni. Hiszen a nyelvi törvények sincsenek „kőbe vésve”. Lehet, hogy éppen egy történeti hipotézis lesz alapvető hatással a nyelvészetre. A nyelvi családfa metafora hiányosságait elemezve Szilágyi N. Sándor ezt írja: „Az is előfordulhat, hogy bizonyos csoportok, amelyek korábban egyazon csoportból váltak külön, később megint egymásra találnak, és hosszabb ideig együtt élnek. Ilyenkor is történhetnek érdekes dolgok. Az ilyen folyamatok a CSALÁDFA metafora szemléletébe egyszerűen nem férnek bele, hiszen a fa ágaival nemhogy ilyesmi nem történhetik, de még valamennyire ha-sonló sem. A metafora nem segíti többé a megértést, hanem inkább akadályozza, hiszen természete az, hogy a vele szerkezetileg egyező elemeket aránytalanul kiemeli, a nem egyezőeket meg az észrevehetetlenségig elrejti. (Ezt George Lakoffék írták le igen meggyőzően fentebb említett könyvükben.)” /Szilágyi N Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói. Bp. 1999. 352/
Amikor felteszik a kérdést, hogy milyen nyelven beszélhettek a honfoglalók? – valószínűleg nem gondolják végig az etnikai kevertség nyelvi következményeit. Magyarul, vagy valamelyik türk/török nyelvjárásban? Esetleg egy keverék, vagy pidzsin nyelven? A nyelvnek nem volt hatalombiztosító szerepe, de az összetartást erősíthette. De ez a nyelv – bármelyik volt is a hatalmon lévők nyelve – nem lehetett általános, mert a keverék nyelv kalakulásához is idő kell. Ez az, ami nem volt a honfoglalóknak. Egy-két emberöltő nem elég még egy nyelvjárás rögzülésére sem. Ha magyarul beszéltek, ha törökül, de ez egy hibákkal teli, „tört nyelv” kellett, hogy legyen a tömegekre nézve. Nem volt egyház, nem voltak iskolák. Az állandó mozgás, költözés nem kedvezett a nyelv stabilizálódásának. Lehet ezt az állapotot is analóg módon tanulmányozni, például az oroszországi finnugor nyelvű népeknél. A „tört orosznak”, a кыдъя роч-nak [kidja rocs] nevezett komi nyelv ma is tanulmányozható. Tudjuk, hogy másképp töri a magyart a német, az orosz, a francia, de mindegyiknek megvannak a maguk jellegzetességeik. Ez még nem nyelv, nem volt idő a kialakulásához, ugyan úgy, mint a honfoglaló magyaroknál. Itt nem alakult ki igazi „keverék nyelv”, én ezt csak egy „kolloid” nyelvi állapotnak tartom, amiben a magyar nyelv a „nyelvi idősodronynak” megfelelően fejlődött és érte el a mai szintjét. Nagyobb a hasonlatosság az ukrán-orosz szurzsiknak nevezett nyelv létrejöttével. Itt egy önálló rétegnyelvről van szó, amely se nem ukrán, se nem orosz. Különlegessége, hogy két közeli rokonnyelvből jött létre. Ebben van a hasonlóság a 9-11. századi magyar nyelv kialakulásával. Ez nem olyan, mint a komi nyelvet beszélőknél kialakult кыдъя роч [kidja rocs] – „tört orosz”, mert ott két távoli, egy finnugor és egy szláv nyelv egymásra hatásáról van szó. És nem hasonlít a klasszikus keveréknyelvekhez (mint pl. a mednovi aleuták vagy a michifek nyelve) sem.
Ez a helyzet változik meg a 10-11. században Magyarországon. Mint ahogyan már írtam: „A nyelv pedig – mint az újbor a hordóban – letisztult. Ehhez kellettek az ugor magyarok, a türk magyarok és az avarok magyar nyelvűsége (természetesen mindegyik a maga sajátosságaival), valamint az idegen nyelvek – mint derítő anyag. Ebben a képzelt modellben hordónak a Kárpátokkal körbevett KM, a dugónak a latin nyelv felel meg”. A zavaros, sűrű „murciban” azonban ott van a kristálytiszta, csillogó „újbor” is, csak ki kell hozni belőle. A „letisztulást nagyban segíthette Gyula és Ajtony legyőzése 1003-ban, illetve 1028-ban. De ez már a nép története”.
A hun hagyományról és a magyar őstörténeti kirakósról beszélgetett Sudár Balázzsal az index riportere Kolozsi Ádám, 2019.02.06-án, Szittyák vagyunk, és finnugorok címmel. Sudár: „Ez olyan kérdéskör, amiben annyi bizonytalan tényező van, hogy igazából nem tudjuk felvázolni. Ami biztos, hogy a sztyeppei népek nem etnikai és nem nyelvi alapúak. A magyarságról azt tudjuk, hogy éppen az Etelközben egy nagyon kemény néppé formálódási folyamat zajlik. Teljesen különböző eredetű csoportok összeolvadása történik a szemünk előtt. A Hunor-Magor hagyományban ott vannak a bolgárok és az alánok, Bíborbanszületett Konstantin ír a kabar csatlakozásról, a magyar krónikákban ott van a hét kun törzs, akikről szintén fogalmunk sincs, hogy kicsodák. „Vegyük csak az alánokat, akik, a saját alapterületükön (Észak-Kaukázus, Don melléke) kívül, az elsőtől a 14. századig a Kaukázuson túl sok országában tartózkodtak (Média, Örményország, Kappadókia), a Krímben, a Duna alsó folyásának területén, Magyarországon, Franciaországban, Itáliában, Hispániában, Észak-Afrikában, Kínában, Mongóliában (Abájev, 1949:81). A felsorolás nem teljes; lehetséges, egyéb mozgások is voltak, amelyeket nem jegyeztek fel a történelem évkönyvei. Azonkívül az összehasonlító nyelvtudomány adatai történelmi kapcsolatokat őriznek a magyarokkal, az északi-török népekkel (csuvasokkal), a Kijevi Russzal, a bolgárokkal, kazárokkal, mongolokkal, avarokkal, Dagesztán lakjaival, stb. Ezek a kapcsolatok természetesen nem nyomtalanok. Az egymásra történő kölcsönös hatás intenzitása és eredménye különbözött egymástól, és függött attól is, hogy milyen hosszú ideig tartott a szomszédságuk. Az alánok kapcsolatai egészen hoszszan tartók és intenzívek voltak a Volga-vidék finnugorjaival”...„Eléggé érdekesek a madzsarok (a népnév a magyarok önelnevezésével azonos) a kazahok, magyarok és oszétek származásával kapcsolatos adatok. A DNS adatok összehasonlító elemzése alapján A.M. Tjurin kutató egy hipotézissel állt elő, amely szerint a madzsarok ősei (akik kétezren élnek Kazahsztánban) és az oszétek a múltban ugyanazon populációhoz tartoztak. Információi szerint a kazahok őseinek egy részét az adatok jászokként és alánokként említik. Bár a DNS adatok további tanulmányozást kívánnak, mindazonáltal felhívják a figyelmünket a szóban forgó népek múltbeli etnokulturális kapcsolataira”. (Ludvig Csibirov Dél-Oszét történész: Oszétek és magyarok I. rész Betekintés a történelem mélyébe. Megjelent a Darjal című folyóirat 2013. 4. számában, ill. Kovács J. Béla fordításában a REDEMPTIO 2014. XXI. évf.6. számában.)
A hunok szövetségébe betagozódott ászik részt vettek az Onogur-bolgár birodalom és a Kazár Birodalom megalapításában is. (Logikus feltételezés, hogy közöttük voltak olyanok is, kiknek utódi később a honfoglaló szövetség részesei lettek). A Kaukázus északi előterében tanyázó alánok ellenben megőrizték függetlenségüket. Ekkortájt alapították meg országukat, mely a Tyerek folyó felső szakaszától a Kubány felső szakaszáig terjedt. Az országalapításban részt vettek iráni és kaukázusi népek csoportjai is, például a hűbéres szövetséges ironok és digorok, valamint a leigázott dvalok, avagy tualok és a tushetiek, avagy tushok. Nevezettek ma nagyrészt Oszétia, illetve Grúzia lakói, s bár később szorongatták őket a türkök, a kazárok és az arabok, országuk a mongol hódításig fennállott. (wikiwand). A 830. év táján vallási belháború ütött ki a kazárok országában. A lázadásban részt vevő ászik, közelebbről aorszok – arab forrásokban nevük al-Arsiyya, al-Arsiya, As-yah, al-Ursiyya, al-Larisiya, al-Orsiyya és Ors – elpártoltak a kazároktól, kavaroknak (καβαροι) nevezték magukat, és csatlakoztak a szabarok egy csoportjához, kik ugyanekkor szakadtak el a kazároktól. A két csoport szövetsége magyar (arab forrásokban al-Maggariya, badzsgird, bajdzsirt, basgird, basgurd stb.) néven írta be magát a történelembe, a bizánciak azonban leginkább csak türköknek (tourkoi) nevezték őket. (wikipédia)
A magyarság történetéből azt látjuk tehát, hogy egy soknyelvű, sok szálból összesodródó közösség ez”. A nyelv- és etnikumtörténet között nincs egyenes összefüggés. „Vagyis egyfelől teljesen azonos génállományú populációk is beszélhetnek eltérő nyelvet és vallhatják magukat a modern polgári nemzetfogalom alapján más és más nemzethez tartozónak, másfelől pedig egy adott nyelvet beszélő populációnak is lehet igen színes a genetikai őstörténete. A jelenség nyelvi okát valójában nem is a történeti nyelvészet, hanem a korai modern többnyelvűségkutatás, s az annak nyomán kialakuló, ún. kontaktnyelvészet (kontaktológia) fejtette meg: belátható, a nyelvek egymás mellett élése intenzív, alapesetben többirányú kölcsönhatásokkal jár, s e kapcsolatok kölcsönös interferenciákat okoznak”. (Pomozi Péter: A történeti nyelvészet őstörténeti alkalmazhatóságáról: lehetőségek és korlátok. MKI, Budapest, 2020.)
Ómagyar nyelv (895 – 1526)
Az arab, latin, görög, frank, német, ószláv krónikák szövegeiből bő adatolás van a magyarokra és nyelvükre vonatkozóan. A magyar rege és mondavilág, a székely-magyar rovásírásos leletek, őskrónikáink, a folklór, a népzene, az egyházi és világi iratok, adománylevelek a nyelvi kutatás kimeríthetetlen tárháza, ezért ennek kifejtésére itt már nincs szükség, bőven elvégzik ezt, az arra hivatott szakemberek és amatőrök. És ez vonatkozik a mai magyar nyelv tanulmányozására és kutatására is. Az egyházi és világi hivatalos nyelv Magyarországon általánosan a latin volt, és ez szerencsésen konzerválta a magyar népnyelvet, amely szinte változatlan formában jelenhetett (és maradhatott) meg, írott (rovott) formában a mai napig. Ez a „konzerválás” biztosította, hogy nyelvünk az egykori „pidzsin” nyelvből „rendes” anyanyelvvé fejlődhetett. Legjobb példa erre a vizsolyi Biblia szövege, amelyet – egy kis gyakorlás után – a legtöbb, általánosan művelt magyar ember minden nehézség nélkül megért.
[1] Götz László: Keleten kél a nap. II/1069-10901. o.
[2] A fordító megjegyzése: „Krantz professzor időközben bizonyos korrekciókat hajtott végre könyvében, amit beleegyezésével, sőt az ő javaslatára függelék formájában közlünk a könyv végén. A korábbiakkal szembe - mely szerint a magyar a legrégibb helyben maradó, mezolitikus nyelv Európában - most azt javasolja, hogy a magyar nyelv 10000 évvel ezelőtt Nyugat-Afganisztánból jött be a Kárpát-medencébe, és noha még így is a legrégibb nyelv, de nem mezolitikus”.
[3] Каганат был основан древними тюрками, которые ушли на запад после падения Восточно-Тюркского каганата.
[4] 'юрта, дом; домашний очаг'. Верификации гипотезы в определенной мере способствует значение тюркской параллели: гереге ~ кереге ~ кереку 'деревянная решетка, образующая стены юрты, шатер, юрта. /Е.В. Сундуева: Звуки и образы… Улан-Удэ. 2011. 157. old./
[5] Nemed was the son of Agnoman of Scythia, Agnoman being the son of Piamp, son of Tait, son of Sera, son of Sru, son of Esru, son of Friamaint, son of Fathochta, son of Magog.
[6] Magor. Koordináták: 51.57981, -2.83121.
[7] "Язык Хазар не сходен с языком Турок и Персов, и вообще он не похож на язык ни одного из народов (нам известных)". (Аль-Истархи "Из книги путей царств". СМОМПК. Выпуск - 29, Тифлис - 1901. с.45) .
