DAI,(De administrando imperio ) eredeti címe: Fiamnak, Rómanosznak, görögül: Πρὸς τὸν ἴδιον υἱὸν Ρωμανόν) Bíborbanszületett Kónsztantinosz bizánci császár államelméleti műve, melyet fiának, a későbbi II. Rómanosz császárnak címzett és a korabeli Kelet-Közép-Európa és így a magyar őstörténet egyik legfontosabb történeti forrása. (wikipédia). Magyar változatát Moravcsik Gyula fordításában 1950-ben adták ki. A mű legkorábbi (11. század végi) fennmaradt hiteles másolata, a párizsi kódex (Codex Parisinus Graecus 2009.) Lényegében a birodalomtól északra élő szomszédos, vagy a birodalommal kapcsolatba kerülő népekkel folytatott diplomáciai kapcsolatok alakulásáról szól, ezért a benne felsorolt népekre (besenyők, grúzok, kazárok, bolgárok, egyéb szlávok) nézve nélkülözhetetlen forrás, függetlenül attól, hogy a modern történészek igen sok részletet különbözőképpen értékelnek, vagy elutasítanak. Egy mű, „melyből a’ Napkeleti Birodalomnak akkori állapotját, és a’ kűlső Nemzetekhez képest való erejét, vagy gyengeségét, legjobban meg lehet ítélni” – írta róla 1802-ben Budai Ézsaiás teológus és történetíró. Azért álljon itt még egy helyénvaló idézet a magyar wikipédiából: „A mű – melyet Moravcsik Gyula egyenesen patchworknek, azaz részekből összefércelt munkának nevez az utószóban – több, egymástól elkülönült, 948/949 és 951/952 között írott rész összegyűjtéséből és egy kötetbe foglalásából keletkezett. A kompilátor – valószínűleg a császár – az egyes részeket nem egyeztette, emiatt olykor ellentmondások vannak a szövegrészek között, helyenként pedig tárgyi tévedések is előfordulnak”. Lehet ezt az idézetet vitatni, annulálni, de jól mutatja a mai tudományos hozzáállást Kónsztantinosz művéhez.

Magam részéről úgy ítélem meg, hogy a sok tudományos, a legapróbb részletekig elmenő elemzések után jöhet egy kis „felülről jövő” rátekintés a lényegre, amire eddig nem sokan, vagy nem eléggé figyeltek fel, illetve „elvesztek a részletekben”!  Mire is gondolok?

Nézzük meg először kikről is esik leginkább szó?  Emberekről, természetesen! Több formában: ἔθνος, ἐθνικός, ἄπιστος, ὄχλος, λαός, ὁμόφυλος, ἀλλόφυλος, γένος (nép/nemzet, nemzeti, hitetlen/engedetlen, csőcselék/csoport, emberek, egy nem béli, más nem béli, nemzetség stb.). 53 fejezeten keresztül. De kik voltak Kónsztantinosz idejében a legfontosabbak? Valószínűleg azok, akikkel az ő idejében a legtöbb gondja akadt a birodalomnak. Velük kezdi: az 1-9 fejezetben a besenyőkről, a ruszokról/roszokról, turkokról/türkökről, a bulgárokról, herszonitákról van szó. 10-21-ig a kazárokról, a fekete bolgárokról, a turkok szomszédairól, Mohamedről, az arabokról, majd 22-36-ig a spanyolokról, Velencéről, Dalmáciáról, horvátokról, szerbekről, arentánokról, (akiket paganok nak is neveznek) ír. A 37. fejezetben visszatér a besenyőkhöz, hogy a 38-40-ben (ill. részben a 41-42-ben) a türk/magyar (Τουρκοι) őstörténettel folytassa.  A magyar történészeknek ezek a fejezetek jelentik a vizsgálandó forrást! A következő fejezeteknek (43. Taron földje stb.) nincs magyar vonatkozása.

A császár természetesen tudja, hogy a magyarok (Τουρκοι) a KM-ben telepedtek le, és helyüket „Atelkuzuben” a besenyők foglalták el. Nagyon jól ismeri a szomszédjait, a dunai bolgárokat is. „Kónstantinos a DAI-ban öt helyen tárgyalta a magyarok szállásterületeit. Tudósításai alapján, a Duna folyón túli, azaz a Vaskapu és Sirmium közti Duna-szakasztól északra, és a Dunától keletre levő Kárpát-medencei régióban telepedtek le a magyarok, amelyet a bizánci császár a morvák korábbi államával (Morávia vagy Nagy Morávia) azonosított, és öt legfontosabb folyójával közelebbről is behatárolt (Temes, Tutis, Maros, Körös, Tisza). Kevesebbet tudott a Bizánctól távolabbi, ún. Dunán inneni területről, Pannoniáról, amelyet szerinte szintén megszálltak a magyarok. A magyarok szomszédainak leírása alapján valószínűsíthető, hogy a magyarok a Dunától keletre és nyugatra levő Kárpát-medencei területen egyaránt megtelepedtek”. (Tóth, Sándor László: A honfoglalás, a kónstantinosi Turkia és az Ajtony-törzs. 2017. In: Az Alföld a 9. században II. 4. p. 256).

Phótiosz (820?-893) konstantinápolyi pátriárka tudósításából («Окружное послание» Патриарха Фотия) ismert, hogy 860-ban a ruszok hadjáratot indítottak Konstantinápoly ellen. Ettől kezdve Bizánc látókörébe kerültek a ruszok is! A kazárokkal (Χάζαροι), mint szomszédos birodalommal a kapcsolatuk évszázados volt. Tehát a DAI írásakor az aktuális helyzetről a bizánci császárnak elég részletes ismeretei lehettek, nem volt rászorulva idegen tudósítókra. Teljesen egyetértek Kapitánffy István (1932-1997) bizantológussal, aki „arra a következtetésre jutott, hogy a bizánciak a 9. század folyamán minden bizonnyal ugyanazzal a megkülönböztetett figyelemmel és érdeklődéssel fordultak a magyarok felé is, amely a besenyőket övezi a DAI általunk ismert szövegében. Erre alapozva a szerző azt a hipotézist állította fel, hogy a 38. fejezetben olvasható információk az eseményekkel nagyjából kortárs, azaz 9. századi forrásokból merítenek, amelyek a császári levéltár anyagából kerülhettek be később, a 10. században a készülő DAI szövegébe” (Bollók Ádám: A De administrando imperio és keletkezésének kora az újabb kutatások tükrében. Századok 151. évf. 6. sz. 2017.) Tóth Sándor László történész szerint Turkia-leírását Bölcs Leó idejére tehetjük. „Ez azt jelentheti, hogy a 39. fejezet és a 40. fejezet nagyobb részének információi – a kavarok felkelése, csatlakozása, a bolgár háború, a besenyő-bolgár támadás, a magyarok letelepedése új hazájukban, és Turkia leírása – Bölcs Leó korabeli tudósításból származhat. A magyarokkal tárgyaló Nikétas Skléros mellett leginkább Gábriel Klerikost lehet gyanúba vennünk. Ennek értelmében kurrens, Bölcs Leó korabeli, a 10. század első évtizedéből eredő tudósításra vezethetjük vissza Turkia leírását, amelyet hiteles, pontos és az egész törzsszövetség szállásterületére vonatkozó híradásként tarthatunk számon”. (T. S. L. 2017. p. 254).

Viszont érdekelték az előzmények, ki honnan jött, és itt már figyelembe kellett venni a követek, krónikások, egyéb tudósítók beszámolóit. Az idegen személyneveket elfogadta, leírta görögül, ahogy hallotta. Ha értelmezést fűzött hozzá, annak alapja – konkrétumok híján –csak a fantáziája lehetett. A titulusokra természetesen volt bőven választék a görög „Szertartáskönyvekben”. Ha idegen kifejezéseket használt, annak oka volt. Az adott területen használt uralkodói címeket általában a krónikások feltüntetik. Sőt a fontosabb címeket, rangokat is. Innen tudjuk, hogy a türköknek (magyaroknak) volt egy vezetőjük, akit „tulajdonnevén Levédinek (Λεβεδιας), méltóságánál fogva pedig, miként az utána való többit is, vajdának (βοέβοδος) hívtak”, és Levédiában élt. Mert valahol élnie kellett, és erre a legegyszerűbb mód, ha a nevéből egy -ia képzővel országnevet képezünk. A „lebed” szlávul hattyút jelent. Bizáncnak ekkor már kiterjedt kapcsolatai voltak a szláv nyelven beszélőkkel. (A vojevod katonai rang – amit a császár használ -- maga is szláv!). Szent Metód legendájából tudjuk, hogy Metód kezdetben katonai pályán volt, mint „vojevod”! (Святой Мефодий сначала служил, как и отец его, в военном звании. Царь, узнав о нем, как о хорошем воине, поставил его воеводой в одно славянское княжество Славинию, бывшею под греческой державой). /День славянской письменности и культуры.  21.06.2018/.  A Bizánci Birodalomnak alárendelt egyik szláv (valószínűleg bolgár) fejedelemségben uralkodott, ami lehetőséget adott neki a szláv nyelv elsajátítására. Körülbelül 10 évig élt ott, majd elfogadta a szerzetességet az Olimposz egyik kolostorában. (Житие Святого Мефодия.). Kijev környékén a „hattyús” helynevek még ma is fennmaradtak. Kijev környékén a „hattyús” helynevek még ma is fennmaradtak.

Lehet, hogy Jerney mégiscsak megtalálta Levédiát? Jerney szerint Levédia nevét az ukrajnai Велика Лепетиха (Velika Lepetikha) és Мала Лепетиха (Mala Lepetikha) település őrizte meg. A szláv лебедь jelentése hattyú. Levédia tehát a Hattyúk földje. (Jerney János (1851): Jerney János’ keleti utazása a’ magyarok’ őshelyeinek kinyomozása végett. 1844 és 1845. Második kötet. Pest.) A legismertebb a Lübegy folyó neve, amely már az orosz őskrónikában is szerepelt, először a 968-as évnél: «не бяше лзъ коня напоити на Лыбеди». "És nem lehetett a lovakat itatásra kivezetni a Libegyre” (mert mindenütt besenyők táboroztak).  Levédi a folyó környékén élhetett és innen kaphatta a nevét. Természetesen ilyen ország sohasem létezett, ezt a bizánciak is nagyon jól tudták! Továbbá „tudnivaló, hogy a jila és a karcha nem tulajdonnév, hanem méltóság. Tudnivaló, hogy Bulcsú, a karcha, Kalinak, a karchának a fia, és hogy a Kali tulajdonnév, a karcha méltóság, valamint a jila is, amely nagyobb a karchánál”. Tehát a gyula (γυλας/gilasz) a nagyfejedelem (μέγας ἄρχων) után következő rang. Azt pedig a horka (καρχας/ karkhasz) méltóság követi. A magyarok nagyfejedelme (μέγας Τουρκίας ἄρχων) Árpád lett.

A magyarokra használt méltóságnevek közül a DAI sem a gyulát, sem a horkát nem használja más népcsoportoknál. Valószínűsíthető, hogy ezeket a méltóságneveket a magyaroktól tudták meg Bizáncban. Kónsztantinosz azt írja, hogy a türkök a besenyőktől elszenvedett vereség után kettészakadtak és egy részük Perzsia vidékén települt le. Őket a türkök régi nevén sabartoi asphaloi-nak is nevezték. Itt két lényeges vonást emelnék ki, amit általában a történészek nem hangsúlyoznak: 1. a császár a sabar/szabir népnevet réginek tartja, és a magyarokat továbbra is „turk” (türk) névvel illeti, amit általában a nyugati Türk Birodalomból kivált népekre használtak általánosan, kivéve azokat, amelyek rendelkeztek ismert névvel, mint például az avarok, a bolgárok, a besenyők, a kunok, az uzok vagy a mongolok. 2. A besenyő támadásnak sem a helyét, sem az idejét nem nevezi meg, sőt azt sem tudhatjuk biztosra, hogy egy, vagy két támadás volt-e, (ha egyáltalán volt). De a délre távozás, és a kazárokkal történő együttműködés (együtt harcoltak a kazárokkal a kazárok háborúiban) azt támasztja alá, hogy a kazár-türk (magyar) kapcsolat régi, és valószínűsíti, hogy a 3 éves terminus a téves másolás során került a DAI-ba. Továbbá a „délre költözés” is vitatott. „Érdemes a DAI. érintett szakasza történeti elemzésének új gondolatait is figyelembe venni, hiszen a névalaknak illeszkednie kell a rekonstruált történelmi valóság kereteibe. A múlt század nyolcvanas éveiben Harmatta János vetette fel annak a lehetőségét, hogy a „hagyományos” olvasatot elvessük. Az elterjedt értelmezése a kérdéses szakasznak: „a magyarok egyik része »Perzsia vidékén telepedett le« a »másik rész pedig ... nyugatra ment lakni.«” (Moravcsik 1950/2003: 98–99). Harmatta meglátása szerint a DAI. szövege tehát semmilyen elvándorlást nem említ. A helyes fordítás ez lenne: „és az egyik rész kelet felé, Persis irányában lakott..., a másik rész pedig nyugat felé lakott.” (Harmatta 1984: 427). Benkő szintén figyelembe veszi Harmatta eredményeit (Benkő 2009: 100)” /Németh Dániel: Adalékok a Σάβαρτοι ̓άσφαλοι szintagma kutatástörténetéhez. MagyarNyelv.2018.1.87/.  Feltételezésem szerint a magyarok a bolgárokkal és a kazárokkal együtt voltak részesei a ponto-kaszpi sztyeppét uraló nomád világnak a 7-9. század folyamán.

A jól ismert DAI 38. fejezet, Györffy Gy. fordításában: „Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünak hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre, amely helyeken mostanában a besenyők népe lakik”. Itt a lényeg, hogy a türköknek (magyaroknak) volt egy régi neve és ez a szávartü ászfalü volt! A besenyő háború és a kettészakadás csak annyiban érdekes, hogy a délre leszakadókat még most is (a DAI keletkezésekor) a régi nevükön hívják. Mikor volt ez a „régen”? Joseph Marquart német történész, keletkutató szerint a magyarok nyugaton történt megjelenése előtt száz esztendővel átkeltek a Kaukázuson és az ottani Örményországban, illetve Albániában jelentek meg. Ezt a társaságot Konsztantinosz „szavartoi aszfaloi” néven említi. /Joseph Marquart: Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge (1903.)/ Ez pedig a 8. század eleje! Marquart csak egy eseményt említ meg, ami dokumentálva lett. Ez korán sem jelenti azt, hogy a magyarok áttelepültek volna! Tehát maradtak a helyükön, a Meotisz vidékén, mondjuk Hétországban, a Kubán vidékén, amelyet az arab krónikások is említenek. „Ráadásul ismerünk még egy földrajzi munkát, amely itt említi a magyarokat: al-Bakrí szerint egyik határuk egy hegység, amely Tiflisz, azaz Tbiliszi közelében húzódik, s így a Kaukázussal azonosítható. Mindez pedig felveti annak lehetőségét, hogy Hétország lakóiban azokat a magyarokat – pontosabban szavartoi aszfaloiokat – lássuk, akikről al-Maszúdíval szinte egy időben Bíborbanszületett Konstantín császár emlékezett meg a De administrando Imperio lapjain”. (Sudár Balázs • Hétország. Egy rejtélyes ország a 10. századi Kaukázusban. In: Történelmi Szemle. LXII. évfolyam, 2020. 2. szám. 2020.)

Hogy a DAI-ban miért nevezik a magyarokat türköknek (Τουρκοι), ezt Balogh László egy tanulmányában részletesen elemezte. Az általa vizsgált elméletekben három magyarázatot talált:

1. A magyarság a belső-ázsiai türkök illetve a birodalmukból kivált kazárok révén jutott a türk népnévhez, amely arra utal, hogy a magyarság egykor beletartozotta Türk és/vagy a Kazár Kaganátusba.
2. A bizánci szerzők a türk népnevet a magyarság nomád életmódja, és a steppe más nomád népeihez hasonló kulturális és katonai jellegzetességei miatt kezdték használni. A türk népnév tehát a bizánci szerzőknél a kelet-európai illetve a Kaukázustól északra élő nomád népekre alkalmazott általános elnevezés volt.
3. A magyarság harcmodorát a 9–10. század fordulóján VI. (Bölcs) Leó császár (886–912) azonosnak tekintette a 6. századi belső-ázsiai türkökével, így az azokra alkalmazott türk népnevet tévesen a magyarságra is használni kezdte.

(Balogh, László: Megjegyzések a magyarokra alkalmazott türk népnév kérdéséhez. In: Acta Universitatis Szegediensis : acta historica, 2017).

Ellentétben Balogh Lászlóval, -- aki ezt írja: „Megállapíthatjuk tehát, hogy a magyarságra alkalmazott türk elnevezés nem aTürk, vagy a Kazár Kaganátussal való kapcsolatukat jelzi, és nem is összefoglaló elnevezése a kelet-európai steppe nomád népeinek. Az a feltevés sem igazolható, hogy VI.(Bölcs) Leó császár kezdte volna tévedésből használni ezt a népnevet a magyarságra.” Szerinte a magyarságra alkalmazott türk népnév kapcsolatban állhat a Bagdadi Kalifátus haderejében harcoló türkökkel. VII. Kónstantinos Porphyrogennétos „amikor értesült arról, hogy a türkök (’magyarság’) egy része kele-ten elszakadt a nyugatra vándorlóktól, az előbbi csoportot azonosította azzal a türk (’közép-ázsiai törökök’) csoporttal, amelynek a 9–10. századi Bagdadi Kalifátusbéli (Perzsia) létéről számos bizánci szerző megemlékezett. Így a minden bizonnyal magyar informátortól származó hírébe irodalmi adatai alapján egy földrajzi kiegészítést tett. A számára ismeretlen helyen élő keleti türköket (’volga-vidéki magyarság’) a számára ismerős keleti türkökkel (’közép-ázsiai törökök’) azonosította, és így elhe-lyezte a „magyarság” egy csoportját a Bagdadi Kalifátusba”. – a hipotézisemnek és az igazi kettős honfoglalás című térképemen látható vándorlási útvonalaknak, mindhárom magyarázat megfelel!

Indoklásom röviden: a magyarság elődeinek jó része a keletre visszatért hun utódnépek része volt, így Ernák (Irnik) birodalmának megszűnése után az első Türk Birodalom alattvalói lettek. A kérdést már többen is felvetették, pl Makkay így ír: „Más kérdés, hogy az Attila halála után Imik vezetésével keletre visszavonult hunok azoknak az onoguroknak az elődei is lehettek, akik 670 körül jöttek be Avariába”. (Makkay János: A székelyek. Bp. 2005. A szerző kiadása. 85. o.).

Egyes törzsek már ekkor északra, az Urál környékére vonulhattak, míg mások a Kaukázus előterébe költözhettek. A később létrejövő Nagy Bulgária, majd a kialakuló kazár kaganátus népei között a magyarok elődei megtalálhatók voltak. Mindez megfelel a fenti 1-es és 2-es pont alatti magyarázatoknak és a genetikai vizsgálatok belső-ázsiai és kaukázusi származási irányának. A DAI róluk szól, mint türk-magyarok, illetve „régebben” sabartoi asphaloi-k. VI. (Bölcs) Leó császár nem tévedett, mikor a magyarok elődeinek tartotta a ’közép-ázsiai törökök’ egy részét. Lásd a Volga-könyök-Szamara környéki régészeti leleteket. „a szamarai Volga-vidéken ugyanez a népesség nagyon korán megjelent – mindezt a hun invázió idejére tehetjük, ami legkésőbb a 4-5. század fordulója” – állítja Dmitrij Sztasenkov orosz régész. (Д.А. Сташенков. Древние венгры и их окружение в Самарском Поволжье. Самара, 2020). „A nomád magyar népesség egyes csoportjai rendszeresen behatoltak a 4–5. század fordulójától kezdve a szamarai Volga régióba, nemcsak a nagy vándorlások, illetve a rendkívüli természeti és éghajlati változások idején, hanem a szezonális vándorlások során is” – írja u.i. A ’volga-vidékieket’ pedig a ruszok, a kijeviek ismerték, és ougre-nek nevezték őket. Többségük Kuvrat halála után a bolgárokkal együtt vonult északra, ahol már nem teljesen ismeretlen népekkel találkoztak. „A Közép-Volga régióban (Imenykovszkaja kultúra) voltak konfliktusok a helyi lakossággal, akik itt éltek az 5. - 7. század elején, és a magyaroknak az Ik és Belaja folyamközből indított támadásainak voltak kitéve. [Ivanov 1994. 80. o.]. E változat szerint a helyi lakosság ennek eredményeként elhagyta a Közép-Volga régiót, és az azt elfoglaló magyarokat, kevesebb mint egy évszázaddal később, a bolgár törzsek űzték el, akik körülbelül 737 után vándoroltak erre a területre. [Halikov 2011, pp. 199–200]”. „Az elmúlt évek régészeti bizonyítékai megváltoztatták ezt a képet. Az ugornak (kora-magyarnak) tekintett Kusnarenkovói-kultúra törzsei általában nem fogadták ellenségesen az imenykovi kultúra lakosságát, hanem részben beolvasztották őket, bár kis számban (azokat, akik nyugat felé mozdultak el)” – írja K. Rugyenko, az orosz történelemtudományok doktora. (Константин Руденко «Великая Венгрия и Леведия: венгры в Хазарии», статья из каталога «Путешествие Ибн Фадлана. Волжский путь от Багдада до Булгара», illetve: Rudenko 2013, pp. 58–74.).

„Nem valószínű, hogy a magyarok keletről történő vándorlásának képe olyan mechanikusnak tűnik, mint ahogyan Konstantin és a magyar Anonymus előadásából kitetszik. A régészet több, különböző időből származó etnokulturális komponens részvételét mutatja be, amelyek általában az Urálon túli és Nyugat-Szibériai ugor etnokulturális területről származnak (Ivanov, 1999, 69., 80–81. o.). A „Levedia terület” láthatóan csak egy vagy több „magyar” csoport ideiglenes lakhelye volt” – olvashatjuk Lifanov 2018-as tanulmányában, amelyet A. V. Rasztoropov emlékének ajánlott. Ő volt ugyan is aki először feltételezte, hogy a Szamara folyó alsó szakasza és a környező területek a magyarok szállásterülete lehetett, mielőtt nyugatra, Etelközbe vándoroltak (Расторопов А.В., 2010. Вопросы этнокультурной истории лесостепного Поволжья второй половины I тысячелетия н. э. и миграции населения. 48. o.). Lásd: Н.А. Лифанов: К вопросу локализации "местности Леведия".2018.

A Keleten maradt magyarokról szólva, Róna-Tas András írja:  „A kutatásaim lényege, hogy a volgai magyarok nem „ott maradt” magyarok utódai, hanem a volgai bulgárokkal együtt északra vándorolt, a Nyugatra tartó magyaroktól 7–8. században elszakadt csoport voltak. Ennek a magyarság eredetének kutatása szempontjából lényeges következményei vannak”. (RÓNA-TAS ANDRÁS: Történetem nézetei.  Budapest, 2018.) Ha elfogadnánk azt, hogy nem a „Nyugatra tartó”, hanem a ponto-kaszpi sztyeppén élő magyaroktól szakadtak le, akkor ez már hasonlatos lenne az én elképzelésemhez!

De, hogy a kónsztantinoszi  milieuben maradjunk, tehát Levéd(i) idejében (9. sz. közepe) a türköknek nem volt vajdájuk (ilyen szó teljesen ismeretlen volt közöttük). Egy-egy arkhón vezetése alatt álltak, aki a hadvezető szerepet is betöltötte, és státusza megfelelhetett egy kazár főember státuszának. (De semmiképp olyannak, akiről egy országot lehetett volna elnevezni!) Erre szükség is volt, mert a fő bevételi forrásuk a környező népek (többségében akkor már szláv nyelvet beszélők) adóztatása volt. Ezt az orosz őskrónikák (PVL) is szépen részletezik, nem téve különbséget a kazárok és a türkök (magyarok) között. Az adóztatást a kazár kagán megbízásából végezték a kaganátus nyugati részében. A „fejedelem nélküliségre” utal Kónsztantinosz azon utalása, hogy Levéd(i) egy (rangban az első) volt a hadvezetők között. Mint ilyennek, esélye volt a hatalom koncentrálására és ezért a kazár uralkodó házassági ajánlatot tett Levéd(i)nek, felajánlva a kagáni családtagok közül egy hölgyet, hogy vegye nőül. „[a]zért hívattunk, hogy […] nemzeted fejedelmévé emeljünk, és engedelmeskedj a mi szavunknak és parancsunknak” – idézi a DAI a parancsot. Leved(i) kibújt a „megtiszteltetés” alól, és az újonnan érkezett magyarok vezérét Árpádot ajánlotta a „megasz arkhón” tisztre. Megtehette a visszautasítást, mert ekkor már az egyesült magyarság túlerőben volt a belső háborúktól legyengült kagánnal szemben.

Az Észak-Keletről érkező Álmosék néptömege teremtette meg azt az emberanyagot, amellyel az eddig klánrendszerben, egy-egy vezér (voevod) alatt működő részegységekből meg lehetett szervezni a „sztyeppei államot”, melynek korábbi létezéséről senki sem tud/tudott! Valószínűleg nem volt semmiféle „kazár mintára” szükség, ahhoz, hogy a kettős hatalmi rendszerről beszéljünk. Gáll Ervin is feltételezett egy „harmadik lehetőséget”: „elméleti lehetőségként a forrásokban fennmaradt „kündü” és „jula” mögött eltérő kulturális eredetű klánok meglétét is gyaníthatjuk. E hatalmi kettőségre utal(hat) Álmos és Levedi személye is: ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy Levedi a 8. század utolsó, a 9. század első évtizedében született, akkor kortársa volt a dinasztikus hagyomány szerint a 819-es évben született Álmosnak. E két, a 9. századi politikai hatalmi porondon megjelenő „big-man” az időben és a hatalomban való párhuzamos jelenléte talán magyarázatot kínálhat e két cím („kündü” és „ jula”) meglétére is. Később, különféle ismeretlen, valójában hatalomtechnikai jellegű „játszmák” eredményeképpen a két cím egyesült az Árpádok dinasztiájának kezében. A források alapján a honfoglalásnak nevezett politikai-katonai vállalkozást már ez a központosított hatalmi szervezet hajtja végre.” (GÁLL ERWIN: A hatalom forrása és a magyar honfoglalás-hódítás és integráció. A korai magyar történelem egy régész szemszögéből. Magyarságkutató Intézet Budapest, 2019. 66. o.) Az arab források ismerték a kazár területen a „kündü” alatt működő, a későbbi magyarságnak e részét, akik leszármazottai lehettek a Konstantin említette „szavárd magyaroknak”. Ez a változat megoldja a régészeti gordiuszi csomót is. Olekszij Komar azt írja: „..A szubbotci kulturális elemek egy egységes kronológiai metszetben jelentek meg az Urál vidékén, a Volga mentén és a Fekete-tenger északi előterében.Ezt az időrendi síkot nehéz, vagy egyenesen lehetetlen pontosabb belső szakaszokra felosztani, ez pedig arra utal, hogy megjelenése nem egy lassú folyamat eredményeként jött létre.” (Komar 2018.). Viszont Türk Attiláék képviselte gyors migráció is lehetséges, ha ezt csak Álmosék népére vonatkoztatjuk.

Miért hívta szláv nyelven a türkök első hadvezetőjét Kónsztantínosz?

Minden valószínűség szerint azért, mert szláv területről (onnan, ahonnan a ruszok is támadást vezettek Bizánc ellen) származott! Ez pedig Etelközben volt. Kijev, a Lübegy folyó (река Лыбедь) és a Dnyeper találkozásánál fekszik. Lübegy volt a neve a monda szerinti testvérek, Kij, Scsek és Khoriv hugának is, akikről a város és a folyó a nevét kapta – az egyik szláv verzió szerint. Akkoriban a Lübegy (ami megfelel a lebegy – hattyú – szónak is) még egy hatalmas, mély vizű, széles folyó volt, amit számtalan patak, ér, meleg vizű forrás táplált. Így azután ez a mocsaras, vizenyős terület kiváló védelmet nyújtott a városnak dél felől, ahol a magyarok etelközi szállása volt. (Lásd: «Киевские реки и ручьи»). Neve eljutott Bizáncba is, és a DAI szerzője ezért írhatta művében, hogy a magyarok egyik hadvezetője (vojevodja) innen származott és ezért Lebéd(i)nek hívják. Kónsztantin tudta, hogy a russzok hadvezetőjét vojevodnak (görögül átírva:  βοέβοδος) nevezik. Szóösszetétel a harcos és a vezet szavakból. /из воj- (воин) + водить/. Az orosz őskrónikában (PVL) nyolcszor fordul elő a „воевода” (hadvezető/herceg) és kétszer a „воеводство” (hercegség) szó. A PVL-t megelőző novgorodi első krónikában Igor 922-es bizánci hadjáratában Oleggel, mint hadvezetőjével (со своим воеводой) járt Konstantinápolyban. (И бысть у него воевода, именемъ Олегъ, муж мудръ и храборъ… В лѣто 6430 [922])[1]. Sokkal hihetőbb, hogy egy hadvezér a területről (folyóról) kapja a nevét: Lebed(i), mint, hogy egy nemlétező országot (Λεβεδια) nevezzenek el róla. A türk/magyar Lebed(i)t a helybéli szlávok valószínűleg úgy hívták, mint a saját vezetőjüket: vojevod. (A hadvezetőből tartományúr, azaz „vajda”, csak évszázadokkal később lesz. Oroszban is megoszlott idővel a jelentés katonaira és tartományira).[2]

Hogy a bizánciak ismerhették az orosz katonai szervezetek felépítését, az kiderül az orosz-bizánci szerződések szövegéből is. Négy szerződés ismert 907., 911., 944. (945.) és 971. évi. A 911-es szerződés 8-as cikkelyében a rusz katonai segítségnyújtásról és a császári seregben való szolgálati rendről esik szó. Ez megmagyarázza azt, hogy miért használt szláv katonai rangot a bizánci császár. Már gyerekkorában is ismert volt az udvarban a szláv nyelv, hiszen itt volt könyvtárnok a később szenté avatott Cirill.

Szaloniki (40.6333, 22.95), szláv nyelveken Сoлун, [Szolun] – Bizánc után a második legnagyobb, legfontosabb város volt.  A 7. században (675, 678, 685 években) szlávok telepedtek le a városban. Itt született 827-ben Szt. Cirill, Konstantin filozófus és testvére Metód, a hivatalnok Leó gyermekeiként. (Hogy eredetileg görög, vagy szláv volt-e a család, nem tudjuk, de a szláv nyelvet ismerték).  „14 é. korától Konstantinápolyban III. Mihály cs-ral együtt Photiosz pátr. nevelte, akinek kvtárnoka, utóbb fil-tanár lett” -- írja róla a Magyar Katolikus Lexikon. „A valóságban a város nyelvi helyzete más volt. Az uralkodó nyelv a görög nyelv volt, nemcsak Szolun görög lakosságának nyelve, hanem a város különböző népei közötti kommunikáció nyelve is. Itt csak a helyi szlávok tudhatták jól a szláv nyelvet”. (Самуил Бернштейн: Константин Философ и Мефодий. Начальные главы из истории славянской письменности Издательство Московского Университета. Москва 1994. 38. o.). De, hogy a szláv „vojevod”-ot mindenki ismerte, az nem kérdéses. Maga Metód is ezt a rangot viselte, közel 10 évig, amíg szerzetesnek nem állt! „Fiatalon egy szlávok lakta ter. elöljárója volt” – írja a MKL, valójában Szklavenia (Σκλαβινίαι) vojevódja (sztrategosza) volt. Erről a területről a DAI is említést tesz. Tehát a DAI írásakor ismert volt Cirill útja a kazárokhoz, később az, hogy  III. Mihály császár elküldte őket misszionárius útra északra. A Metód legendában ez így maradt fenn: „Mindketten szalonikiaiak vagytok, és minden szaloniki folyékonyan beszél szlávul”. A türk Levédinek szláv hangzású neve volt, szlávok lakta területen élt (a kazárok szomszédságában), tehát nem meglepő, hogy nem sztratégosznak, hanem vojevodosznak nevezte.

Hogy a magyaroknál is hadvezetőket állítottak ki, és erről a magyar krónikások is tudnak, az kitűnik a hét kapitányról szóló történetből. „Hét seregre oszlának, úgy hogy mind egyik seregnek a századosokon és tizedeseken kívül egy- egy kapitánya legyen kinek, mint vezérnek, egy szívvel lélekkel szót fogadjanak és engedelmeskedjenek” – (Kézai Simon mester Magyar Krónikája). „A vezetésük alatt álló fegyveresek egész testületét hét hadra osztották, és minden egyes had élére a szokásos módon kapitányt, századosokat és tizedeseket állítottak.” – (Thuróczy János: A magyarok krónikája). A kapitány itt egyértelműen kinevezett személy. Az első kapitány Árpád volt. (Hasonlatosan Levédihez, aki első hadvezető: „πρωτον Βοεβοδος” volt!). Természetesen a bizánciaknál is volt ennek megfelelő tisztség pl. a sztratégosz. (στρατηγός). Lásd Belizár hadvezért (505-565).  A császár úgy gondolhatta, hogy a szlávoknál, ruszoknál, magyaroknál megteszi a saját elnevezésük is, és ezért maradt a βοέβοδος-nál, amely akkoriban Bizáncban eléggé ismert lehetett a fentiek szerint. Bár Kónsztantínosz és Georgius Monachus Continuatus (György barát folytatója) is használ a haderő parancsnoki tisztségre egy másik görög kifejezést is, és ez a κεφαλη (Kephal=fej) szó. A fej/fő szót – ugyanúgy, mint a magyarban, több értelemben használják a görögben, de a latinban is. Árpádra vonatkoztatva, pl. DAI 40. fej. (A kabarok, és a türkök törzseiről). „Első fejük az Árpád-nemzetségből sorban következő fejedelem, és van két másik is, a jila és a karcha, akik bírói tisztséget viselnek; de van fejedelme minden törzsnek is”. (ford. Gy. Moravcsik). Itt kephalé próté nem lehet rangbeli különbség, mert egyértelmű, hogy a „nemzetségben sorban következőről” (Álmos>Árpád) van szó. A latin fordítás (amelyekkel a krónikáinkban találkozunk) a capitaneus (vezető, főnök)> caput (fő, fej szóból), már inkább megfelel a hadfő/hadvazér=vojevod (βοέβοδος, воевода) értelemnek. A kulcs a vezet, vagy uralkodik, értelemben van. A voevod kezdetben (10. század)—szó szerint— hadvezető volt (ez a PVL-ből is kitűnik, lásd fentebb), csak később lett tartomány úr (vajda), és ez a magyar értelmezésben elég sok gondot okoz.   

A 9. század második felében az Urál irányából az Oka mentén (megkerülve a kazárokat, és az egyéb helybéli ellenséges népeket) Álmos „és a hozzájuk csatlakozott népek sokasága kijött Szkítiából” és egyesült Kijev alatt a türk magyarokkal. Mivel a közös vezér közülük került ki, Levédi hadvezér szerepe megszűnt, a továbbiakban nem esik róla szó. A magyarok vonulása észak-keletről nem járt különösebb bonyodalmakkal, nem történtek harci események, területfoglalások, ezért ez a vonulás nem került a krónikások látóterébe, nyomukat csak helynevekben fedezhetjük fel, esetleg egy-két régészeti lelet felbukkanása várható a lemorzsolódottaktól. Például tarsolyok maradványai. Ezek a tarsoly leletek szinte kijelölik a magyarok útját, amin jártak (útiránytól függetlenül). Kezdjük az Urál déli lábánál. Bajanovói temető: 58.683333; 56.966667. Nyugatra haladva a következő a Veszelov-tanyán feltárt temető: 57.7856, 46.1949. Tőle nem messze dél-nyugat irányba van a ruszenyihai temető: 56.9046, 45.3518. A Volgán átkelve elértük a Kijevbe vezető Oka völgyét. Itt az Oka bal oldalán a Csernyicska patak jobb partján találtak rá a panovói bőr tarsolyra és tartozékaira: 55.3369; 41.8052. 

Csuvasföldön, a Volga jobb oldalán, Anatkaszy falu mellett (N 55.60802 E 47.27241) 2011-ben, Mariföldön a Krasznogorszkij temetőből (N 56.18436 E 48.31375) kerültek még elő lemezes tarsolyok. A korábbi leletek sajnos rossz állapotban voltak, ami nem tette lehetővé a tárgyak teljes rekonstrukcióját. A 2019-ben a krasznogorszki temetőben talált 10. századi tarsoly  szerves anyagai jól megmaradtak, így a tarsoly részeinek átfogó tanulmányozása és restaurálása lehetővé vált. (Tatyjana, B. Nyikityina – Türk Attila – Jancsik Balázs: Történész szemmel a Krasznogorszkij temető 8. sírjából előkerült tarsolylemezről. № 1 (39) 2022 ПОВОЛЖСКАЯ АРХЕОЛОГИЯ.) 

A krasznogorszki temető 8. temetkezéséből származó leletet a Kárpát-medence, a kelet-európai és eurázsiai régiók középkori emlékeiből származó széles analógiák hátterében vizsgáljuk, amelyek lehetővé tették a tárgy helyének megtalálását a nemzetközi kapcsolatok rendszerében, mélyebben elemezve az ilyen típusú termékek megjelenésének és terjedési útvonalának kérdését. A legnagyobb hasonlóságot a magyar termékekkel mutatja: vékony fémlemezből készült tömör lemez, a pánt számára szükséges négyszögletű lyuk nélkül, a tarsoly széle körüli szegéllyel, gyöngyökkel díszített domború levehető fejjel, ornamentikában szokásos virágminták használata, aranyozott alapon ezüst domborműves minta. Lehetséges, hogy a temető helyének közelében készült ez a tárgy, de a kézműves mesternek minden bizonnyal volt köze a magyar hagyományokhoz – írják a tanulmányban. 

A nagyobb számban hátramaradott magyarok nyomára bukkan majd Juliánusz barát. A bizánciaknak meg még évszázadokig türkök maradtak a magyarok.

A fentiekben Kónsztantinosz művét láttattam a saját történeti felfogásomban, amelynek részletei az esszéimben megtalálhatók.

[1] Новгородская Первая летопись младшего извода. A novgorodi első krónika a keleti szláv krónika első ismert kézirata, amely majdnem egy évszázaddal megelőzi a Nyesztor krónikát tartalmazó Lavrentyij-évkönyvet.

[2] 1. Начальник войска в древней Руси (истор.). 2. Начальник города и городского округа в старой Руси (истор.). «Толковый словарь русского языка» под редакцией Д. Н. Ушакова (1935-1940).

A rómaiak befolyása már i.e. IV-III. században megkezdődött a Dunántúlon, de az itt lakók ellenállása miatt csak Kr.u. 8-ban tudták a birodalomhoz csatolni (Octavianus Augustus), mint Pannóniát, a későbbi új Valéria tartományt. Traianus császár (53-117) felosztotta a tartományt Pannónia Superior (Felső-Pannónia, székhelye: Carnuntum) és Pannónia Inferior (Alsó-Pannónia, székhelye: Aquincum) részekre. Később a két Pannóniát újra felosztották. Alsó-Pannónia északi része Diocletianus császár (244-311) leányáról kapta a Valeria nevet, katonai székhelye Aquincum maradt, polgári székhelye pedig Sopianae (Pécs) lett. A déli rész Pannónia Secunda nevet kapta, és székhelye Sirmium (Mitrovica) lett. Felső-Pannónia északi része lett Pannónia Prima, katonai központja: Carnuntum; déli része Savia, székhelye: Siscia (Sziszek.)

Constantius a 350-es évek elején ediktumot adott ki a pogány vallási rítusok azonnali felfüggesztése és a pogány templomok bezárása érdekében. Ezzel a kereszténység véglegesen gyökeret eresztett a Pannon földön is. Az aquincumi ásatások is azt bizonyítják, hogy Valéria tartomány a 4. századra már keresztény lett. „A római uralom utolsó évszázadaiban, a temetőben már keresztény sírkápolna is állt" – mondja Lassányi Gábor régész a Duna-menti ásatások egyik szakembere. Egy római almanach szerint már Kr. u. 336-ban megünnepelték Rómában a karácsonyt. De ezt bizonyítja az alsóhetényi római erőd mellett feltárt mauzóleum is, ami valószínűleg egy püspök temetkezési helye lehetett. A 35 méter hosszú mauzóleum az erődtől kb. 500 méterre, délkeletre található. „Ezek az erődök Valeria és Pannónia Prima legnagyobb szabású, legjobban átgondolt negyedik századi építményei közé tartoznak” Az Iovia erőd oldaltornyaiba (vagy ötven oldaltorony) „több építőanyagot falaztak be, mint amennyire a teljes dunántúli limes őrtornyainak Valentinius-kori kő-beépítéseihez szükség volt”. – írja Tóth Endre régész. (Tóth Endre: „Az alsóhetényi erőd és temető”. 46. oldal). A lelőhelyet Rómer Flóris fedezte fel, és Tóth Endre, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze, a Központi Könyvtár igazgatója, ásatta 1981-1994 között. Nevét -- és a szomszédos város nevét -- a római kori útikönyvekből ismert Sopianae-Gorsium-Brigetio (Pécs-Tác-Ó-Szőny) úton fekvő Ioviával azonosították. „Jovia” elnevezés Jupiterhez tartozót jelent. A tetrarchia idején a Diocletianushoz való tartozásra utalt. Van olyan vélemény is, hogy Iovia kelta eredetű szó, jelentése: új falu. Iovia Felső és Alsó Pannónia határán volt. Karl Spruner, Theodor Menke: Pannonia, Illyricum, Dacia, Moesia, Thracia, Macedonia, Epirus térképén (1865) Iovia is fel van tüntetve, de rajt van H.Kiepert, Atlas antiquus-án is Jovia felirattal.

Később Szakcs közelében (Leperdpusztán) felfedezték azt a temetkezési helyet ahonnan az erődhöz szállíthatták a szükséges köveket, mivel ezen a területen nincs kőbánya. Egymástól alig 7 kilométerre van a két lelőhely. Mint ahogyan már említettem, elsőként Fröhlich Róbert írta le 1890-ben, hogy Felsőleperd közelében, az egykori göllösi malom mellett alighanem egy nagy kiterjedésű római várost rejt a föld: erre utaltak legalábbis a szántásból előkerülő cseréptöredékek és épületmaradványok. 2000-ben Bertók Gábornak sikerült a város maradványait fellelni egy korábban készült légi felvételen.

Hogy miért létesült ez a belső erőd, arra Tóth Endre megadja a választ: az ilyen erődök utánpótlási, ellátási céllal épültek, majd a 4. századtól a mozgó hadsereg a comitatenses-alakulatok is igénybe vehették. (Ebben az időben a hadsereg három részből állt: az első a palatinus sereg, ami a feloszlatott pretoriánus testőrséghez hasonlított. Elit csapatrész volt, a hadsereg max. 20%-a, olyan utolsó tartalék, amit a császár csak fontos, kritikus helyzetekbe vet be. A második a comitatenses a sorkatonaság, római és nem római polgárokból vegyesen. Ők voltak a birodalom belsejében a rendfenntartók. A hadsereg zöme belőlük állt. A harmadik a határőrség, a limitanei a lakosság legalsó, túlnyomóan barbár rétegeiből. Ők tovább szolgáltak és kevesebb zsoldot kaptak. A ioviai erőd katonasága is jórészt belőlük állhatott). Amikor az erőd épült, a szomszédos nagyváros (a feltételezett IOVIA, ami a feltárt mauzóleum alapján akár püspöki székhely is lehetett) már romhalmaz volt, hiszen a temetők köveit csak egy kihalt városból hordhatták el a légió számára.

Mi történt a várossal, a feltételezett Ioviával? Miért tűnt el, hova lettek a lakói? Erre a kérdésre még nem tudtak válaszolni a régészek. Elképzelhető, hogy amikor a szarmata roxolánok 260-ban lerohanták Pannóniát, megsemmisítvén a római hadakat, rabolva, dúlva elárasztották a védelem nélkül maradt provinciát, és megsemmisült Gorsium is, vagy a 286-os szarmata támadáskor vált áldozattá a város. A régészek viszont úgy gondolják, hogy a lakosság nem katasztrófában pusztult el, vagy pánikban menekült el, hanem viszonylag rendezett körülmények között távozott. Ugyanis a mauzóleum két sírját felnyitották, és elvitték belőle a maradványokat. Szó sem lehet sírrablásról: mindkét üresen maradt sírt az eredeti állapotába állították helyre. /Bilecz F. Jelek a Kárpátok körül. 68-69. o. Bővebben: Tóth Endre: Studia Valeriana. Dombóvár, 2009./

432-ben Aetius a római hadvezér Rugához menekült. A hunok segítségével megszerezte a Nyugat-Római Birodalom irányítását. A segítségért cserébe átengedte a hunoknak Pannóniát és benne Valeria tartományt. A hunok keleti szárnya 395-ben jelenik meg az Al-Dunánál. Vele egy időben a nyugati szárnya északról megkerüli a Kárpátokat, így harapófogóba fogva a közben ide települt vagy menekült germán és szláv (alán) jellegű törzseket. A környék lakói a rómaiak segítségével kivédték az előző kétszáz év alatti szarmata betöréseket, de az újabb most már a harcias germán törzsekkel kiegészült támadásokat nem tudták volna elhárítani. A hunok felszabadítókként érkezve kiűzték a medencét újra meghódítani akaró germán és szláv jellegű törzseket (vandálok, szvébek, alánok, szilingek stb.) A szarmata törzsek szövetsége a hunok támadása után felbomlott.

A Kárpát-medence északkeleti szögletében élő gepidákat a hunokkal szövetségben lévő Thorismud osztrogót király győzi le, bár maga elesik a csatában (418 körül). Ruga fejedelem idejében a gepidák behódoltak a hunoknak, sőt Atilla seregében már a hun birodalom legerősebb gyalogharcos osztagának számított a gepida Ardarik király serege. Egyesek úgy gondolják, hogy a rómaiakat a hunok verték ki a Dunántúlról. A Pallas nagy lexikona szerint „A világrengető hun hódítás idején (444) a vármegye területén Tolnánál (Alta Ripa) verték meg először Atilla hadai a rómaiakat.” Priscostól viszont úgy tudjuk, hogy a „Száva folyó környéke” szerződéssel került a hunok kezére. Valéria hivatalos átadása a 430-as évek vége felé történt. Ennek megtörténtéről tanúskodnak a Dunántúlon előkerült solidusok. A megszállásban -- hun fennhatóság alatt -- a Dunától keletre élő szarmata maradványok is részt vettek. (Tóth Endre: Studia Valeriana, 189. oldal.)

A csata Alta Ripánál, amiről a magyar történészek írnak, valóban megtörténhetett, csak nem a mai Tolnánál, hanem például Duna-Iller-Rajna limesen található Alta Ripánál (49.433°, 8.502°). Hiszen a húnok korai terjeszkedése nem a római birodalom, hanem a germánság kárára történt, a Duna bal partján. Ezt az Alta Ripát a Notitia Dignitatumban is helyőrségként említik, és a 438-ban közzétett Codex Theodosianusban ismét, mint a 369. június 19-i törvény kihirdetésének helyét említik. 

Nálunk bizonytalanság uralkodik Alta Ripa földrajzi helye felöl, amit egyrészt maradványainak eltűnte, másrészt pedig tévesen értelmezett neve okozott. A névben szereplő alta nemcsak magasat, hanem mélyet is jelenthet, mivel ez a szó a latinban csak magasságkülönbség jelzésére szolgált, függetlenül a szemlélő helyzetétől. Az "alacsony part" kifejezés tökéletesen illik Tolna térségére. Az erőd pontos helyét nem sikerült azonosítani, mert a Duna itt lelassulva nagy ívekben folyt itt évszázadokon át és feltehetően elmosta a castellum maradványainak nagy részét. (Forrás: Visy Zsolt - A római limes Magyarországon).

„Nem véletlen, hogy legutoljára Pannónia jutott a hunok kezére. Pannónia még mindig római földnek számított, bár tulajdonképp germán föderált népeknek adott hajlékot. A hunok azonban Uldin óta, ki oly hathatósan támogatta Stilichót a Radagais-féle támadás idején, szövetségben álltak a rómaiakkal s különben is a szabad germán népek meghódításával sokkal jobban el voltak foglalva, semhogy érdekük lett volna a szövetség felmondása. Pannónia megszállása nem is erőszakos úton, hanem kölcsönös megállapodás szerint folyt le. A hunok Pannóniát becses szolgálataikért kapják. A rómaiak először Pannóniának legjobban elpusztított keskeny dunamenti földsávát, Valeriát (Aquincum-Brigetiótól a Dráváig) engedték át, a hunok viszont egyfajta föderált-viszonyba léptek Ravennával és segédcsapatok küldésére kötelezték magukat. A megállapodást túszok adásával pecsételték meg (406). Így vetődött a fiatal Aetius is a hun fejedelem udvarába, hol magának barátokat szerzett. Javarészt hunjainak, kik szívesen bocsátották neki, a magister militumnak, rendelkezésére csapataikat, köszönhette gyorsan ívelő karrierjét. Később, mikor Aetius és a római udvar közt ellenségeskedés tört ki, a hunok voltak azok, akik a védelmet kereső római hadvezért magukhoz fogadták. A hálás Aetius, mihelyt kibékült az udvarral, nemcsak az időközben visszavett Valeriát (427) adta vissza a hunoknak, hanem Pannóniának többi részeit is, Pannonia prima és secunda provinciákat, természetesen Sirmium kivételével, mely ekkor már a keleti császársághoz tartozott (433)”. „A húnok az ázsiai nomádok jól bevált, évszázados gyakorlatban lecsiszolt módszerével hódítottak. Az alávetett és hódolásra szorított népeket arra kényszerítették, hogy velük harcoljanak. Rendszerint az elővédet s az utóvédet bízták rájuk”. Az idézetek Hóman Bálint Egyetemes történetéből valók. (II. A KÖZÉPKOR TÖRTÉNETE. HARMADIK FEJEZET: A HÚNOK EURÓPÁBAN).

A fentiek szerint minden jel arra mutat, hogy a római Valéria tartományban a helyi lakosok és a hunok békességben megfértek egymás mellett. Az alsóhetényi példán kívül erre utalhatnak a tolna megyei hun régészeti leletek  ilyen a murgai gránátékszeres sírlelet, a „kaposvölgyi" hun bronzüst. Lelőhelye: Hőgyész regölyi határa. Ioviához közel fekvő Attala falu nevét személynévből eredeztetik. A falu első írásos említése 1138-ból származik, ekkor a település a dömösi prépost birtoka volt, és Atila néven említik. „Attala, melyet a 12. században Atila néven jegyeztek fel, nem leánynévből ered, hanem egykori birtokosának (Atilla) nevéből, a Csoma, a Zimány, a Gyalán, az Orci, a Nak és a Pula is személynévi eredetűek, tehát ezeket is első tulajdonosukról nevezték el” -- írja Király Lajos. Túl azon, hogy Nak falu neve sem lehet személynév eredetű (Lásd: Bilecz Ferenc Jelek a Kárpátok körül. Novum pro, 2009. 150-161. o.), talán Attala nevét is vissza lehetne vezetni a hun Atillára. Az Etilből lett az Etele, majd Atila névalak, amely a gót származás tévhite miatt vált Attila helyesírásúvá. A kiejtés a mai napig sem követte ezt az írásváltozatot.

A hun-helyi lakosság békés együttélésére csak a Mözs-Icsei dűlőben 1961-ben, huszonkét sírból álló IV–V. századi hun temetőben talált torzított koponyás leletek 2020-as vizsgálati eredményei világítanak rá valójában. 2013-ban Deák Rita dolgozatában (Torzított koponyás kora népvándorláskori temetkezések a Kárpát-medence nyugati részén) már olvashatunk a mözs-icsei feltárásról. (48. Mözs-Icsei dűlő. 119-125. old.). Itt általában etnikumként keleti germán van megadva. De a torzított koponyáknál vagy nincs adat, vagy a keleti germán kérdőjeles. Idő: 5. sz. első-második harmad. A régészek különböző – más-más népcsoportra jellemző – temetkezési módokat tártak föl, amely alapján azt feltételezték, hogy eltérő kulturális hátterű csoportok éltek itt együtt. Az együttélés során a következő generációban a koponyatorzítást már az egész közösség átvette, ez fejezte ki tagjainak összetartozását, hiszen a vizsgálat nyomán a helyi, romanizált lakossághoz tartozó gyerekek koponyáján is minden esetben megfigyelhetők voltak a nyomai. A régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy a szokást különböző származású és társadalmi státuszú egyének gyakorolták, széles körű elterjedésében a hun kori elit játszhatott fontos szerepet. A kutatók arra a magalapításra jutottak, hogy a Kárpát-medencében a hun támadások következtében meginduló népmozgások többször is Pannónia népességének drasztikus átalakuláshoz vezettek. Közösségek szakadtak szét, és gyakran több különböző csoportból jöttek létre újak, amikor az újonnan érkezettek letelepedtek, és a megmaradt helyi népességgel együtt új településeket hoztak létre. (Lásd a PloS ONE című folyóiratban 2020. április 29-én közétett tanulmányban. Coalescing traditions—Coalescing people: Community formation in Pannonia after the decline of the Roman Empire)

A terület új urai, a hunok és a régebb óta ott élő helyi lakosok Attila hun uralkodó birodalmában közösen is nagyrészt a korábbi, jól megszokott mezőgazdasági termékek előállítását folytatták, úgy, ahogy azt a római időkben tették, és ezt folytatták még évtizedekig a hun birodalom bukása után is. Hiszen a hunok bukását követő nagy harcok színhelyei Valériától távolabb estek. Gepidia határai nem nyúltak túl a Dunán. Az alig húsz évre tehető longobárd uralom nem hagyott jelentősebb nyomokat az itt élők életében. Minden valószínűség szerint a gepida királyságot 568-ban megdöntő avarokkal folytatták életüket, hiszen az avaroknak sem lehetett célja a helyi (ráadásul rokonnak vélt) lakosság kiirtása.  Lehet, hogy éppen Valéria tartomány 4-6. századi története fogja megadni a hun-avar folytonosság bizonyítékát. Ennek megkeresése a régészek és a genetikusok feladata lesz.

A magyarok őstörténetének koraközépkori részét úgy építettem fel, mint egy cölöpökön álló házat. Először felállítottam a négy tartópillért, majd felraktam a tetőszerkezetet, hogy annak védelmében folytathassam a falazat építését a kívánt használhatóság eléréséig. Mi is ez a négy tartó oszlop?

1. Pillér. A honfoglalás és előzményei

A Kr. u-i magyarságot nem egy törzsként, hanem az etnikumok sokaságaként kell feltételezni, akik az eurázsiai sztyeppe különböző helyein egy időben, mint „hun utódnépek” éltek. Szinte közhelynek számít, hogy „az eurázsiai sztyeppe szinte minden pontján mintegy 1000 évig különböző hun csoportok jelenlétével számolhatunk, emiatt gyakorlatilag lehetetlen, hogy bármely keletről érkezett nomád népcsoportnak ne lettek volna hun kapcsolatai is”. A külsők különböző névvel illették őket, bár volt saját önelnevezésük, amely a mai nevükből visszakövetkeztetve m.d(g).r.  képlet lehetett. Ami összetartotta őket, az a hagyományaik, a hitük, szokásaik, életmódjuk és egy nyelv, amelyet sokan érthettek a környezetükben, de nem hasonlított egyetlen akkoriban ismert „kultúr” nyelvre sem. A régészet feladata, hogy ezt a „kultúrát” megfogalmazza. „Azt azonban kellene tudnunk, hogy egy-egy lelet egykori tulajdonosa milyen etnikai tudattal rendelkezett és hogy milyen politikai csoporthoz vallónak tekintette magát. Ez azonban meghaladja a régészet lehetőségeit” (Türk Attila: A honfoglalás kori tégészeti hagyaték keleti kapcsolatrendszere. Rubicon, 2016/7). A genetikáé, hogy rámutasson a földrajzi helyekre, ahonnan az őseik származhattak. Ezért csak munkahipotézis szintjén beszélhetünk a honfoglalás előzményeiről.

2. Pillér. Az igazi kettős honfoglalás

A krónikás -- sőt az azt kutató szakmai -- irodalom is a magyarok őstörténetét (főleg az 5-10. századot) látványosan (de inkább rejtélyesen) megosztja. Bár a lineáris fejlődésnek (egy, vagy több őshaza, szétválások, vándorlások Etelközbe, majd a KM-be) a 21. században már vannak „finomítói”, sőt ellenzői, de (rajtam kívül) azt még nem tételezték fel, hogy egy 7. századi viszonylagos koncentrálódást (a Földközi-tenger és a Kaszpi-tenger vidékén), egy szétválás követte (erre a DAI-ban célzás van, de az időpont és a helyszín vitatott), amelynek során jelentős (később a magyarságba olvadó) tömegek költöztek fel északra, ahol nem kizárt, hogy már korábban is éltek hasonló identitású szórványok. Más részük a Kaukázus előterébe vonult, míg a többiek a ponto-kaszpi sztyeppe (akkor már kazár fennhatóságú) területén maradt. Az „igazi kettős honfoglalás” hipotézisem erre épít. A magyarok elődeinek ez a két – alapvetően északi és déli -- ága egyesült a 9. század első felében Etelközben, melynek határai a Dunától a Donig, illetve a Fekete-tengertől Kijevig értek. Hasonló sztereotípiákat több krónikás is említ. Ezeket Németh András „A Dado verduni püspökhöz írt levél” című tanulmányában gyűjtötte össze. „Hun réteg: A saját vezető általi elűzés (a, b), átmeneti gyengülés (f), ismételt meg­erősödés (h)”. Itt az a, b, f, h, pontok alatt a Dado[1]-levél, Jordanes, Regino, és Hariger munkákra hivatkozik. Az archeogenetika részéről (MAKI) jövő információk a hipotézisemet megerősítik. „A Kárpát-medence évszázadok, évezredek óta őshazának tekinthető” állítja Horváth-Lugossy Gábor (Spirit FM, 10:25; https://www.youtube.com/watch?v=02RXlmLtQuo  ).

3. Pillér. A történelemszemlélet.

A forráskritikák. „Hogyan történhetett?” Ranke idealizmusának csődje. Az események valóságtartalmának megfejtése a később bekövetkezett következményekből. A forráshiányos, vagy hamisforrásos képek pótlása a kialakított képhez idomítva (puzzle módszer), utólagos korrekciókkal. Pozitív és negatív hipotézisek bemutatása, a döntést ráhagyva az időre. Végeredményben osztom Ács Pál irodalomtörténész gondolatát, amelyet egy 2015-ös youtubos interjújában (febr. 2.) olvastam: „Nem hiszek abban, hogy a régiség tanulmányozásakor el kellene tekintenünk saját korunktól. A régiség nem különbözik alapvetően a modernitástól, de megközelítéséhez hosszabb távú emlékezés szükségeltetik. Emlékezés és képzelet egy tőről fakad”. Ez a Lyell-féle aktualitás elve. Lényege, hogy történeti folyamatokat úgy érthetjük meg, hogy a jelenben zajló folyamatokat megfigyelve és értelmezve azokat, vonunk le következtetéseket, melyeket a múltban is érvényesnek tartunk.

A magyar társadalomtudományban ezt az uniformitás elveként ismert. „Ez a jelen és a múlt között kapcsolatot teremtő elv […] hozzájárul a megfigyelhető és a nem megfigyelhető jelenségek közötti gátak lebontásához és a tudomány számára létfontosságú természetes általánosítás megalapozásához. Hallgatólagosan ugyanis minden tapasztalati tudomány egy teljes adatmező ismeretét tételezi fel, miközben mindig csak egy adott minta hozzáférhető a számára; a kettő között a Lyelléhez hasonló segédelvek biztosítják az átjárást”. (Sándor Klára és Kampis György: Nyelv és evolúció. replika, 40. sz. 127. 2000. június). Nyelvészetben a tipológia foglalkozik ezzel az esettel. „Nem rekonstruálható olyan elem, rendszer vagy folyamat, ami ellentmond a természetes nyelvekről rendelkezésre álló tapasztalatunknak. A természetes nyelvek rendszerbéli tulajdonságait, jelenségeinek implikatúráit pedig a tipológia bocsátja rendelkezésünkre. Így már könnyen belátható, hogy az elv betartása hogyan menti meg az őstörténetet (is) attól, hogy olyasmit posztuláljon, aminek semmi köze – fogalmazzunk általánosítva – az emberi nyelvhez. De hozzásegíthet ahhoz is, hogy az alternatívként jelentkező rekonstruktumok közül a tipológiailag és történetileg plauzibilisabbat részesítsük előnyben”. (BAKRÓ-NAGY Marianne: Módszerek a nyelvi őstörténet kutatásában: az ugor példa. MTA BTK MŐT Kiadványok 1. Bp. 2014. 193-198). 

A magyar honfoglalás előzményeivel kapcsolatban különböző irányzatok alakultak ki. 

A magyar nyelvészek, történészek többsége a 19-20. században még úgy gondolta, (alapvetően az ótörök nyelvi átvételek idejének és helyének feltételezése miatt), hogy elődeink már az 5-6. században az erdős sztyeppe határtól délebbre éltek. Ezzel szemben a szovjet-orosz történészek (pl. E. A. Khalikova) azt állították, már 1975-ben, hogy a magyarok valószínűleg a 9. század elején hagyhatták el az Urál környékét. Fodor István megpróbált kompromisszumot találni a két álláspont közöt és azt hirdette, hogy a magyarok a 7-8. században hagyták el az uráli hazájukat. Komár-Türk régészeti megállapításai, valamint az archeogenetikai elemzések mára a szovjet-orosz álláspontot látszanak igazolni, hangsúlyozva, hogy ez egybe esik a magyar nyelv finnugor eredetét támogató korábbi nyelvész kutatások eredményeivel. 

Álláspontom egy ezektől eltérő, de ezeket egyben szintetizáló megoldás: két magyar (a honfoglalásban később résztvevő) csoport létezett egyidejűleg a 8-10. században. Az egyik az Urál-Volga területén (őket neveztem el ugor magyaroknak), a másik a Feket-tenger és a Kaszpi-tó közötti sztyeppén. (Nálam: türk magyarok). Az első valóban a 9. sz. elején hagyta el a Volga.vidéket, és egyesült (Kijev alatt, Etelközben) a második csoporttal. Származtatásukat meg a hunok 4. századi nyugatra vonulásával kezdem és a 7. századvégi szétválásukig az Avar, Bolgár, Kazár, Türk Birodalmakban, valamint az alán, hun, szabír törzsek között éltek. Lásd az alábbi térképen:

Kép. Avar-Bolgár-Kazár-Türk Birodalmak (Wikipédia Kaukázusi Magyarország)

Ennek a története, némi nyelvtörténettel, a témája jelen könyvemnek. Hipotézisemet, összefoglalóan az „igazi kettős honfoglalás” néven is emlegetem.

4. Pillér. A mai magyar nyelv kialakulása.

A nyelvek mémszerű viselkedése. A sztyeppei közvetítő nyelvek -- lingua francák -- szükségszerű létezése. A magyar előnyelv, ilyen ókori pidzsinből[2] alakult ki. Az areális nyelvi kapcsolatoknak köszönhetően alakultak ki hasonlatosságok a ma nyelvcsaládokba sorolt nyelvekkel. A magyar nyelv ősének tekinthető lingua franca évezredeken át működött, mémszerűen és diffúz módon terjedt, változott, fejlődött. Elméletem -- Bilecz-féle Sporadikus Nyelveredet Elmélet, röviden és magyarul: BSNE, angolul: Bilecz's Sporadic Language Theory, BSLT -- lényege, hogy addig, amíg ismert a közös ős – a jelenlegi mainstream nyelvrokonsági értelmezés elfogadható. (Pl. az újlatin nyelvek esetében). Ott, ahol a közös ős a megismerhetetlen, annak rekonstrukcióval történő „ismerté tétele” rendkívül sok manipulációra ad lehetőséget, ezért (szerintem) korrektebb fenntartani a rokonságot, kizárva a közös ős létét.

A nosztratikus nyelvcsalád a nyelvek egy feltételezett tágabb csoportja. Az elmélet szerint Európa, részben Ázsia és Afrika nyelvcsaládjai egy nyelvcsaládok felett álló úgynevezett "makronyelvcsaládot" alkotnak. Az elmélet hívei ezt nosztratikus nyelvcsaládnak nevezik, amelyet egy feltételezett közös ősnyelvből származtatnak. Itt van az alapvető eltérés a BSNE és a nosztratikus között. Nálam a magyar nyelv kialakulásában nem volt szükség egy közös ősnyelvre ahhoz, hogy a meglévő és feltárt un. finnugor nyelvrokoni tulajdonságok kialakuljanak. Ehhez elegendő a nyelvfa gyökérzetének más feltételezése.

Ez az ősnyelv a sztyeppei nomádok nyelve volt, így ismert volt a hunok, az avarok, a bolgárok, a türkök és a „magyar előd” törzsek között. De nem csak ott! Lásd: Mario Alinei: Etrusco, una forma di arcaica Ungherese (Pubb. online: 2009.), azaz Az etruszk, mint az ősi magyar nyelv egyik változata című könyvében.

„Az 5. és a 10. század között a magyarok, illetve a magyarok egy része a Kazár Birodalomban élt, egy rétege kereskedelemmel is foglalkozva messze földet bejárt; ez volt tehát a ma ismert első (még ha nem is önálló) államiság a magyar nyelv életében. Ebben az időszakban, ilyen szimbiózisban a magyar és csuvasos török (kazár) érintkezés a kétnyelvűség állapotát jelenthette. Nem tudjuk, hogy a magyar nyelvnek ekkor milyen volt a használati köre. A legvalószínűbb azonban az, hogy – mint ez ma is megfigyelhető afrikai „karavánnyelvek” esetében – a magyar nyelv vagy a csuvasos török nyelv, illetve esetleg más nyelv(változat) egyfajta közvetítő nyelvet, (lingua francát) alkotott”. (Arcanum, Pannon Enciklopédia: Nyelvi politikai jelenségek az államszervezésig). A különböző „nyelvjárásai” az érthetőséget jelentősen nem zavarták. Fejlődését az egyes időszakokban nem vektoriálisan, hanem skalár módon kell elképzelni. (Adódik a hasonlóság a fény kettősségéhez). Bakró-Nagy Marianne álláspontját tudom elfogadni: „az alkalmazható nyelvészeti megközelítések között nincsenek fontosságbéli különbségek: az összehasonlító módszerek közül valamennyinek, azaz a történeti összehasonlító módszernek, az areális nyelvészetnek és a kontaktológiai vizsgálatoknak, valamint a tipológiának azonos a súlya”. (Bakró-Nagy M. 2014.)

Árpád népének letelepedését és megmaradását a KM-ben, nagyban elősegítette, hogy mind az itt lakók, mind az újonnan beköltözők előtt ennek a sztyeppei közvetítő nyelvnek valamelyik változata ismert volt. Jellegénél fogva írásbeliséget nem igényelt, a rovásjelekkel történő jelentés-, hangrögzítés elégséges volt. A környező nyelvektől való nagyfokú eltérése, a latin nyelv biztosította későbbi izoláció, a nép nyelvévé tette és biztosította a későbbi egyenes vonalú fejlődését. „Nyilvánvaló, hogy „nemcsak attól beszélünk mi magyarul, hogy a kezet finnugor eredetű szóval kéz-nek mondjuk, a követ meg kő-nek, hanem attól is, hogy a búzát régi török eredetű szóval búzá-nak hívjuk, a bojtorjánt bojtorján-nak, a galambot szláv eredetű szóval galamb-nak, a baktert meg német eredetű szó” – írja Szilágyi. (SZILÁGYI N. SÁNDOR: A szent mókus, avagy a módszer buktatói. In: POZSGAI PÉTER szerk.: Tűzcsiholó. Írások a 90 éves Lükő Gábor tiszteletére. Budapest, Táton. 1999. 356.). Még a 18. században is, M.o.-on a hivatalos nyelv a latin volt annyira, hogy Leszczyński Szaniszló, (lengyel herceg, német-római birodalmi gróf, 1699–1704 között Poznań vajdája, 1704–1709 és 1733–1736 között I. Szaniszló néven Lengyelország királya és Litvánia nagyfejedelme, 1738–1766 között Lotaringia és Bar uralkodó hercege) így írt a felvidéki benyomásairól: „Magyarországon mindenki tud latinul, még a nők is”. Persze ez így túlzás, úgy gondolhatta, hogy egy 10-15%-uk ha törve is, de beszél latinul. 40-50%-uk tud magyarul. (Ezt a nyelvet nem értette, bár Bercsényi Lászlóval jó barátságban volt. Levelezésük egy része máig fennmaradt).

A tetőszerkezet maga a TÖRTÉNELEM.

A falazat azokból a téglákból épül, amelyeket az esszéim testesítenek meg. Van, hogy egy-egy tégla nem illeszkedik, sőt csorba – ezeket javítom, pótolom. De végül, ha a fal elkészül, megtartja a tetőzetet akár a pillérek nélkül is! De így együtt alkotnak kész házat, amelynek van ajtaja is, hogy mások is bemehessenek, és vannak ablakai, hogy a bentlévők kitekinthessenek a világra. 

Történeti információimat olvasás során szereztem, nem „gondolat-vibráció” útján, Paál-módra jutottam azokhoz az ismeretekhez, amelyekből a magyarok vándorlására vonatkozó hipotézisemet felépítettem. Ezek az információk mindenki számára elérhetők és megfelelő percipio után bárki juthat   hasonló eredményre. A felfedezéseket az idő érleli meg. Nem egy példa van arra, hogy bizonyos találmányokat egymástól független feltalálók hoztak létre, viszonylag rövid időn belül. Ilyennek gondolom „az igazi kettős honfoglalás” és a magyarok 8-10. századi vándorlása/letelepedése elméletemet, amelynek lényege a több-gyökerűség (népi és nyelvi), a 8. század eleji szétszóródás és az egy évszázad múlva bekövetkező etelközi „koncentrálódás” és akkulturáció. 

„A 895. évi honfoglalással azonban nem zárult le a magyar nép etnogenezise, hiszen az után is – még évszázadokon keresztűl – olyan jelentős néptömegek érkeztek a Kárpát-medencébe mint a besenyők, kunok, jászok, a különböző szláv és német nyelvű népcsoportok, zsidók, cigányok, és még számos más népesség. Biológiai értelemben tehát ennek a sokszínű folyamatnak minden egyes ága-boga a magyar történet szerves és elválaszthatatlan része." (Fóthi Erzsébet: Kontinuitás és/vagy migráció? Az előadás az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja előadássorozat keretein belül hangzott el, 2012-ben). 

Írásom egyben tisztelgés is – a 21. század kiemelkedő nyelvészének -- Angela Marcantonio munkája és emléke előtt. (Lásd Sárközy Péter nekrológját: Sárközy Péter: Mit ér az ember, ha olasz – hungarológus? Angela Marcantonio halálára. H I T E L. 2 0 1 9 . j ú n i u s).

[1] Dado verduni püspök (880/81-923)

[2] Többnyelvű helyzetben a nyelvi kontaktusok során kialakuló egyszerűsített kódokat pidzsineknek nevezzük, a már anyanyelvi beszélőkkel rendelkező pidzsineket pedig kreol nyelveknek.

A honfoglaló magyarok társadalma önmagában is összetett etnikai képletnek tekinthető. Kialakulását a 7. század elejétől célszerű figyelemmel kísérni. Adódik a kérdés, mért nem korábbról, vagy miért nem későbbről?

A magyarságról, mint etnoszról, a 7. század előtti időkből semmiféle tudósítás, régészeti lelet nincs. Ekkor a sztyeppe európai részén több hasonló nyelvet beszélő, azonos, vagy hasonló hitvilágú, hasonló kultúrát, szokásokat gyakorló népcsoport, törzs élt, aki Nimródtól, Atillától eredeztette magát. Csáji László Koppány antropológus, az őstörténetünkben a bronzkortól kezdődő szakaszra a „sztyeppei civilizáció” fogalmának bevezetését javasolja, „melynek részei mindazok az önmagukat íjfeszítő, vagy kerek-sátor (értsd: jurta) alatt lakónak meghatározó népek, melyek a sztyeppe-zónán a nyelvi, politikai, kulturális sokszínűség ellenére organikus, a szomszédos kultúrköröktől elütő hálózatot hoztak létre Eurázsiában - időszakos eltérésekkel a Kárpát-medencétől Mandzsúriáig -, a bronzkor végétől. Az itt élő, külön népnevek alatt megjelenő népeket (szkíták, hunok, avarok, magyarok, ogur- és oguz-törökök, mongolok, stb.) kultúrájuk, etnikai viszonyaik, szokásaik egy nagy történelmi folyamattá állítják össze” – hangzik el egy interjúban (Konzervatorium I 2009.11.14.) Csájitól.

Nem alakítottak ki nagyobb szövetségeket, alkalmazkodtak a sztyeppén formálódó nagyobb szövetségekhez, így a Nyugati Türk birodalomhoz is. Az orosz történész N. L. Gumiljov szerint is, a 3-5. századi hunok hagyományainak folytatói a 6-7. században a türkök és avarok lettek. (L. N. Gumiljov: „Az ókori türkök” Moszkva, 1967.). És a bolgárok… Lásd a Bíborbanszületett császár szavait, miszerint a (dunai) bulgárokat előbb onogundur-oknak nevezték. /lehet értelmezni úgy is, mint „hunokhoz tartozó”-t, mint a Philotheos császári tiszt által készített munkában előforduló τῶν Οὕννων, ἤτοι Βουλγάρων frázist („les Huns, c’est-à-dire des Bulgares”, N. Oikonomidès, Paris 1972: 162–163;)/. „Ha a két etnonima helyét felcserélnénk, akkor értelmesebbé válna a frázis, de úgy tűnik, hogy ez a sorrend és az ezzel járó ár­nyalati jelentésváltozás nem zavarta a bizánci tollforgatókat” írja Senga Toru. (Senga Toru: Néhány megjegyzés a Sabartoi asphaloi szintagma kérdéséhez. Magyar nyelv115. évf. 4. sz. 2019. tél).

A Xiongnu (hsziungnu, ázsiai hun) hatalom összeomlásának folyamata sok évszázadon át a Xiongnu törzsek vagy töredékeik tömeges áttelepüléséhez vezetett Nyugat-Szibéria, Kazahsztán, Közép-Ázsia, a Volga-vidék, az Észak-Kaukázus és a Fekete-tenger északi területeire és az Azovi-régióba. Azonban a 4. század 60-as éveiig, a hunok behatolása a Volgától nyugatra eső területekre epizodikus volt, és több hullámban ment végbe. A rövid életű, de hatalmas európai Hun Birodalom Atilla halála után összeomlott. A hunok utóéletéről ezt írja Miftakhov, hivatkizva L.N. Gumiljevre: „...Egy etnosz vége nem a tagjainak fizikai halálát jelenti, hanem csak a rendszert, a hagyomány feledését és a túlélő egyének lehetőségét, hogy más etnorendszerek részévé váljanak” (Лев Гумилев: Тысячелетие вокруг Каспия. Издательство: Айрис-Пресс, 2014). A hunok népcsoportként csaknem másfél ezer évig léteztek, majd ez a népcsoport felbomlott, megalapozva új népcsoportokat vagy bővítve a meglévő nemzetiségi rendszereket. A hunok jelentős része a formálódó bolgár etnorendszer részévé vált. (3уфар МИФТАХОВ: Первые булгарские государственные образования. Татарская газета.). 

Miután 552 körül a zsuan-zsuanok nomád birodalmát megdöntötték az ellene lázadó türkök, a fennhatóságuk alól az avarok nyugatra menekültek és eljutottak az Al-Dunáig (562). Baján kagán vezetésével megdöntötték a gepida királyságot és 568-tól Kárpát-medence Avar országgá lett. Így a kelet-európai sztyeppe nyugati határán az Avar Kaganátus, tőle keletebbre pedig a Nyugati Türk Kaganátus vált nagyhatalommá. Menandrosz Protektor^[1] (? – 582 után), aki Maurikiosz bizánci császár uralkodása idején történetíróként dolgozott fontos adatokat közölt azokról a népekről, akikkel a Bizánci Birodalom kapcsolatba került (avarok, türkök, alánok, perzsák). Több közlését a DAI is átvette. Elsőként tudósít a türkök írásáról, amikor leírja a türk követ fogadását I. Jusztinusz császárnál. „miután a király [Jusztinosz császár] a tolmácsok segítségével a szkíta írást elolvasta, szívesen bocsátá maga elé a követséget”. (KISZELY ISTVÁN: A magyar nép őstörténete). Többek között megjegyzi, hogy ekkoriban az ugurok – valószínűleg a magyarok – a Volgától nyugatra éltek és a nekik behódolt alánokkal együtt elfogadták a türkök főségét, így az ugurok helyi hatalma megmaradt. Géza fejedelem nevében megőrződött a jabgu tisztség, aminek a nyugati türköknél kialakult egy dzsebu/dzsevu alakja, és Géza neve a magyarban eredetileg pedig Dzseucsa/Dzsevicsa alakban hangzott. Az avarokat keletről veszélyeztető türkök hatalma 600 körül megszűnt, így a Dnyeper—Dnyeszter vidéke is avar fennhatóság alá került. És miért nem később kezdünk el foglalkozni a magyarokkal?

8. század második felére már teljesen átalakult Közép-Eurázsia történeti-földrajzi képe. A nyugati türk államot 659-ben hajtotta uralma alá a megerősödő Tang-kori Kína. A nyugati türkök örökösei a 8. század második harmadának végére a karlukok lettek. „A régebbi birodalmak romjain új államalakulatok jöttek létre, amelyek új vezérnépei a korábban alávetett népek közül kerültek ki, azonban földrajzilag rendre más helyeken tűntek fel, mint korábban a türk érában  voltak. A változások nemcsak a térség átalakuló politikai-földrajzának vagy az érintett népek történetének szempontjából lehetnek érdekesek, de akár a magyar koratörténet tekintetében is. Mert igaz ugyan, hogy ezen történések nem hozhatók – legalábbis egyelőre – közvetlen kapcsolatba a magyarság régmúltjával, de annak steppei hátterét szolgáltatják, így kihathattak annak korabeli történetére is”. (Katona Kiss Atilla: A Nyugati Türk Birodalom „utódállamainak” létrejötte és megszilárdulása a 8–9. században. MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport Források és tanulmányok 2. DENTUMOGER I. Bp. 2017. 77-78.o.)

Czeglédy kínai tudósítások és az arab Marwitzi leírásai alapján közli a karluk törzsszövetség kilenc törzsének nevét. Közülük a hetedik volt a bulák törzs. Ebből a törzsszövetségből a bulák törzs nagy része tovább vonult nyugatra. Czeglédy munkájának nagy jelentősége az, hogy pontosan meghatározza a bulákok nevét és hovatartozásukat, azt, hogy ázsiai törökök voltak. Nagy kár, hogy a magyar történészek nem fordítottak figyelmet erre a nagyjelentőségű történelmi adatra. Már 40 évvel ezelőtt eloszlathatták volna azt a súlyos tévedést, hogy a honfoglalás-kori erdélyi blak és a valach, vagy vlach (oláh) azonos nép lett volna és nem került volna bele az 1986-ban megjelent Erdély Története című munkába ez a magyarságra nézve annyira káros tévedés.  Németh Gyula kiváló turkológus már 1938-ban idézte a nevet a török M. Kasyariban írt török-perzsa szótárából, amely, mint népcsoportot jelöli a bulákokat. (Láczay Ervin, Long Island City: A honfoglaláskori, erdélyi, blak vagy bulák nép török eredete.) 

„A vlachok elnevezés Pannónia őslakosságát nevesíti, ugyanazt a népet, amely Erdélyt is lakta ebben az időben. A nevük alapján ők is „fehérek”, vagyis fehér szkíták voltak, akik azonban már Attila hunjainak érkezése előtt is a Kárpát-medencében éltek. A „szkíta nép csaknem teljes pusztulását”, amiről krónikáink írnak, nem szabad szó szerinti értelemben venni. A pusztulás ilyen nagy mértéke, csak a szkíták hun népelemére vonatkozott” – (Franzoni Zoltán: Szvatopluk, a poloniai vezér I. rész – Ki volt valójában?. Hungary First, 2023.)

A bolgár és a magyar nép kapcsolatáról szólva Juhász Péter már a nyolcvanas években leszögezte, hogy a magyarság (illetve a magyarok elődnépei) történetének elmúlt háromezer évéből legalább két és fél ezer évet a bolgárok, illetve az előbolgárok szomszédságában, vagy velük együtt töltöttek. Ezért különös figyelmet érdemel Nagy Bulgária sorsa. Fóthi Erzsébet, a Természettudományi Múzeum munkatársa is hangsúlyozta, hogy „sem a magyarok, sem a bolgárok elődei nem voltak őslakosai Baskíriának, oda később vetődtek el, valószínűleg a Fekete-tenger partvidékén fennállt nagyobb bolgár-török állam felbomlása után. A honfoglaló törzsneveink közül is legalább három bolgár-török származású. Ezeket a törzsneveket egyébként valószínű, hogy a Kazár Birodalom alá tartozó ősmagyarok használták”.  (Antropológiai szenzáció és a magyar-bolgár kapcsolatok. Ng.hu 2005). A magyarság kialakulását is a gumiljovi passzionaritás^[2] és etnosz elmélete alapján kell feltételezni, és ebbe beletartozhattak a blakok és a bolgárok is. Lásd Anonymusnál Gyalu bulák vezér népét, akik – miután Tétény legyőzte őket – „békejobbot nyújtottak és urukká választották Tétényt. Hűségüket esküvel erősítették meg. Az esküvés helyét ma is Esküllőnek hívják”. Anonymus több helyen is szerepelteti a blak népnév latin alakját, de vlachokról, valachokról (oláh-románokról) sehol sem ír! (Pl. „contra Galou ducem Blacorum”).

Írott forrásokban a bolgár[3] népnevet Chorénéi Mózesnél találjuk először, aki az Örményország története című munkájában azt írja róluk, hogy már a Kr. e. 2. század közepétől a Kaukázus északi részén éltek. „A bolgárok az első Arsakida (Vonon 12-16)^[4] idején érkeztek Örményországba, a fia idején pedig zavargások támadtak a „bolgárok földjén a Kaukázus hágóin”, és más bolgárok is érkeztek Örményországba: „Arsák napjaiban nagy bajok voltak a Kaukázus hegyláncain, a bolgárok országában. Közülük sokan különváltak és hazánkba érkeztek, és hosszú időre letelepedtek a Kol-hágó (Koł vagy Kogh, Wanandával szomszédos föld) lábánál (Çıldır tó déli, dél-nyugati része), ahol termékeny és gabonát adó föld van. A Bagratidák két fia – akiket a király a bálvány (örmény pogány istenek) előtti meghajlásra akart kényszeríteni – bátran, kard által halt meg, apjuk hite miatt”. A "nagy bajok" - az ibero-római invázió idején voltak, amelyet az alánok népvándorlása kísért az Azovi-tenger környékéről a Közép-Kaukázus északi lejtőihez, amikor a bolgárok és zsidók egy másik csoportja a szomszédos Vanandában, a Kol (Kogh) régióban telepedett le. (Kb. 40.87, 42.53 koordinátákon). / Ж. Войников: Происхождения и значения названии „уногундурьi“ – Тохарский ключ к решения древнеболгарского происхода / Róna-Tas András koncepciója szerint a Don és a Kubány folyók vidéke volt a magyar–nyugati ótörök együttélés színtere, mert itt található meg együtt a kőris, a tölgy és a bükk, mely fák nevei török eredetűek a magyarban, valamint itt találkozhattak a nyugati ótörökök és a magyarok az alánokkal, mely népeknek feltétlenül találkozniuk kellett, mivel nyelvük egymásra hatása bizonyított tény. Tőlük függetlenül a baskíriai magyar őshaza is létezhetett, ezek nem zárják ki egymást. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Németh Gyula 1930-ban, korábban Gombócz Z. is 1921-ben, amit most V. I. Litkintől (Lásd később, 1968) idézek: „Amikor a magyarok elhagyták az Urál-menti őshazájukat és leköltöztek Délre – amiről nincsenek pontos információink – csak feltételesen megjegyezhetjük, hogy a magyarok behatoltak a Kaukázusba, követve a  kelet-európai népmozgást, ami a Hun Birodalom szétesése után alakult ki. Ennek megfelelően a bulgár nyelvi hatás kezdetét (a magyar nyelvre -- Litkin) az 5. század közepére, a végét a 7. század elejére tehetjük, amikor a kazárok hatalma kialakult a Nyugati Türk Birodalom romjain, és a bulgárok elkezdtek északra, a Volga középső folyása felé vándorolni. A Kaukázus környékén kerültek a magyar nyelvbe azok az oszét elemek, amelyeket hangtanilag a IV-VI századinak tartunk”. (Gombócz Z.: Die bulgarische Frage und ungarische Hunnesage. – „Ungarische Jahrbücher” I. Berlin, 1921.) „A turkológia évszázados eredménye szerint a magyar nyelv korai onogur-bolgár szavai őstörök hangalakot mutatnak, ami e nyelvi réteg kialakulásának kezdetét az 5-6. századra datálja. Ugyanez a helyzet a magyar nyelv iráni-alán szavaival is. A magyarság 5-7. századi tartózkodási helyét tehát csak oda lokalizálhatjuk, ahol a magyar törzseket e két népesség részéről egyaránt jelentős nyelvi és kulturális hatás érhette, ami jelen ismereteink szerint kizárólag a Fekete-tenger északkeleti partvidékén és a Kaukázus előterében valósulhatott meg. A bolgár és alán eredetű nyelvi anyag alapján az is egyértelműen megállapítható, hogy e kapcsolatok legalább évszázados időléptékben mérhetők” – írja Kerényi. (Kerényi Bálint: Az újabb kelet-európai régészeti leletek alapján felvázolt (Türk Attila-féle) korai magyar történeti narratíva kritikája. A 2019 május 30-31.-én megrendezésre került XI. Szegedi Medievisztikai Konferencián elhangzott előadás írott anyaga).

Az ősbolgárok eredete vitatott. S. G. Kljástornyj professzor szerint ázsiai türk (ogur/oguz) származékok. 463-körül az ogurok nyugati csoportja elhagyta a kazak-dzsungáriai térséget és betört a Volga-Don közébe, valamint a Fekete-Tenger menti sztyeppékre. Az azovi térségben az onogur törzsek közreműködésével létrejött a bolgár törzsszövetség. (Кляшторный С. Праболгары в европейских степях // История татар с древнейших времен: В 7 т. Т. 1. Казань, 2002. С. 183.). „Néhány évtized alatt előkelő helyet foglalnak el, mint a környező országok kedvelt szövetségesei, vagy veszélyes ellenfelei és kiemelkedő szerepet játszottak politikai életükben. Abban az időszakban szövetséget kerestek a bolgárokkal olyan hatalmas hatalmak, mint Bizánc és Perzsia. A bolgárok azonban hamarosan függővé váltak az avaroktól” – írja Hadzhi-Murat Sabanchiev: Kuvrat kán állama és annak hagyatéka című könyvében. (Сабанчиев Х.-М.А.  Держава хана Кубрата и ее наследие. ВЕСТН. МОСК. УН-ТА. СЕР. 8. ИСТОРИЯ. 2016. № 2).

A 7. században működő Antióchiai János pedig a 480-as évvel kapcsolatban leírja, hogy a bolgárok, Bizánccal szövetségben, a gótok ellen vonultak. Ez az első megbízható híradás a bolgárok Balkán-félszigeten való megjelenéséről. Fő műve a Historia chronike, Jóhannész Malalasz krónikájának átdolgozása. Ebben ír a bolgárok szövetségéről a bizánci Zénon császárral (474 – 491) a keleti gótok ellen. A keleti birodalmat az a veszély fenyegette, hogy a germánoktól jut függésbe. Az ellenfél hadvezéreinek, a két Theodoriknak vetélkedése hárítja csak el a veszélyt. "A két Theodoriche megint összekeverte a rómaiak ügyeit, és pusztított a Trákia közelében fekvő városokban, és Zenót először arra kényszerítette, hogy az úgynevezett bolgárokkal való szövetség felé hajoljon" – írja Antiochiai János a krónikájában. Bár ebből nem derül ki, sem az, hogy hol, sem az, hogy mikor kötötték ezt a szövetséget, de a benne közölt tények elemzése, és az akkori egyéb bizonyítékok az események tükrében lehetővé teszi ennek megállapítását, ugyanis 479 őszén a Lükhniszbe érkező segítséggel a bizánciak legyőzték az osztrogótokat Candavia mellett. Ebből az következik, hogy az osztrogótok ettől kezdve már nem jelentettek veszélyt Bizáncra. Ezért a bolgárokkal való szövetség 479 nyarán jöhetett létre, mivel ugyanezen év őszén, a kandaviai győzelem után már nem volt szükség a segítségükre. Honnan hívták be a bolgárokat? Valószínűleg a Duna mellől, mert csak innen tudtak ilyen gyorsan Bizánc segítségére lenni. Ennek fényében válik fontossá Konstantin Manassia (1130-1187) verses krónikájának bolgár fordításán olvasható széljegyzet, miszerint a bolgárok 475-ben elhagyták szülőföldjüket (a Kaszpi-térségben) és megjelentek a Duna régióban. (В. Т. Сиротенко. Письменные свидетельства о булгарах IV—VII вв.). 488-tól kezdve sikerül a gótokat Itáliába költöztetni. Vezetőjük az említett két hadvezér egyike, az amal Theodorik. De a dunai határ így védtelenül kiszolgáltatva maradt a szlávok betöréseinek. Florin Curta amerikai történész szrint a Balkánon nincs 700 előtti időre keltezhető szláv település. A szláv törzsekhez más népek is csatlakoztak, pl. a korán szlávvá lett antok a Kaukázusból^[5]. (romaikor.hu Iustianus kora és az antik Római Birodalom vége). Illetve a bolgárok a Kaszpi-térségből, mint ahogyan fentebb láthattuk. Nagyobb szláv betelepülés a Balkánra, még a 6. században sem történhetett, mert – bárhol is volt az őshazájuk – a mai Románia területén át kellett volna haladniuk. Itt viszont, ilyen migrációs régészeti nyomokat nem találunk. 

Jordanes gót történetíró 551-ben a Pontus, a Fekete-tenger fölött élő népek közt emlegeti a Bizáncnak sok gondot okozó bolgárokat. Ezt követően egy ídőre eltűnik a forrásokból a bolgár név és helyette megjelennek az „utrigurok” (Prokopiosznál outigouroi: Ουτιγουροι) és a „kutrigurok”, hogy létrejöhessen Kuvrat Nagy Bolgáriája. (Procopius és Sandilch utrigur kán szerint Utigur és Kutigur a hun Ernák fiai voltak). Kutigurt az uralkodásban Grodas követte, aki Muágerisz (Moager > Mager > Magyar) fejedelem testvére volt. Nevét Jóannész Malalasz rétor (491? – 578) és Jóannész Ephésziosz (507-588), 6. századi történetírók említik. (Moravcsik Gy. Muagerisz király, Magyar Nyelv, 1927. 238-271. o.). Valójában az utigur-kutrigur népneveket csak a 6. század 50-es, 70-es éveiben élő népekre vonatkoztatva említi néhány szerző. „Men. Prot. EL p. 196, 18-21 szerint a kagáni követ Targités egyebek mellett követelte II. Iustinos császártól „az évpénzeket amelyeket Iustinianos császár a kutriguroknak és utiguroknak adott, mert ma Baján (avar fejedelem) uralkodik ama népek felett" (Men. Prot. EL p 459, 1-5 ugyanerről a dologról szólva az „utigurok és kutrigurok" helyett a „hunok" kifejezést használja, akárcsak Theophylaktos itt szóban forgó helyén)”. /Szádeczky-Kardoss Samu, Az avar történelem forrásai. Szeged 1992./ A 6. század végétől ezt a terminust Európában felváltja a bulgár népnév! 

„Az Unogundurok (Ούννογουνδουροι, Ουνογουνδουροι) nevét a bolgárok szinonimájaként két bizánci szerző – Niképhorosz pátriárka és Hitvalló (vagy bizánci) Szent Theophanész -- használja, akik a 9. században éltek.  A közeli hangzás eredményeként, és főként a magyar turkológusok nyomására, az „Unugondur” és az „Unogur/Hunogur” teljes azonosságát fogadták el, az orosz kollégáik pedig kiegészítették a képet azzal az állításukkal, hogy ez a forma örmény forrásokból (Movses Khorenatsi, kb. 410-490) is ismert, ahol  "vghndur" megfelel az "unogundur"-nak.

 A vghundur = ughundur = unogundur = unogur egyenlet tökéletesen megmagyarázza a bolgárok "hun-türk" eredetét. Ezek csak az 5. században jelentek meg, összhangban M. Khorenatsi "anakronizmusával" amely olyan eseményeket állított be a kortárs V. századinak, (Vund feltűnése és a bolgárok áttelepítése Örményországba), amelyek egy sokkal korábbi korszakban (kb. 1. században) történtek meg. Így a hunogurok-unogurok vagy az Attila vezette törzseknek, vagy kutriguroknak és utiguroknak számítottak, vagy bekerültek a török on-oq, „tíz nyíl”, „tíz klán” (on-ogur) szövetségbe, és az "örmény Herodotosz" munkáját pedig "megbízhatatlan forrásként" kezelték” – írja Zs. Vojnyikov a fentebb említett munkájában.  

„Ilyen nagymértékű bolgár-török nyelvi hatás nem alakulhatott ki néhány évtizedes kölcsönzések okán, sokkal inkább évszázados együttélés alatt, és mivel mindezt igazolják a magyar hagyományban megőrződött bolgárokhoz és alánokhoz fűződő emlékek, nem gondolhatunk másra, csak arra, hogy a magyarok már korábban és jóval hosszabb ideig együtt éltek a bolgárokkal, mint azt tehették volna volgai Bolgárországban, ahová bolgárok csak a VIII. század második felétől vándoroltak”. (Kerényi Bálint: A szavárd magyarok kérdéséhez. 2016. április, Budapest, ELTE BTK Történelem Tanszék, Középkorász Mesterszakos Konferencia). Ezek nem új gondolatok. Ha megnézzük például Vaszilij Iljics Litkin (1895-1981) szovjet nyelvtudós -- aki tíz éven át, (1961–1971) vezette a Szovjet Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete Finnugor Szekcióját -- egyik írásában (Лыткин В. И. К этимологии слов угры и югра.— В кн.: Этимология. 1968. М., 1971.) leírtakat, azt találjuk, -- a bizánci krónikákra hivatkozva – hogy a magyarok az 5-6. században a Kaukázustól északra éltek a bulgárok és az oszétek szomszédságában, akiktől egy csomó szót, például a borkészítéssel kapcsolatosakat, vettek át. A Don környékére csak a 830-as években kerültek. (Hivatkozás Fehér Géza: Bulgarisch-ungarische Beziehungen in den V-VI Jahrh. 1921.). Litkin bátran használja a magyar nyelvészek 20. század eleji gondolatait (Pápay, Melich, Németh, Gombócz, Fehér), annak ellenére, hogy ezek némelyikét itthon már „túlhaladottnak, megcáfoltnak” tartották, illetve tartják ma is!

Mint fentebb láthattuk a 7. század elején a Fekete-tenger északi partvidékén hatalmi vákuum alakult ki. A türkök meggyengültek, az avarok Bizánccal voltak elfoglalva. A 7. században a Kaukázustól északra gyakran szerepel a forrásokban a bärsil nép, ill. a Berzilia, Barsalia nevű terület. Velük hozható kapcsolatba a kazár szövetség megalakulása is. 630-ban a kazárok függetlenítették magukat a nyugati türköktől és uralkodójuk felvette a kagáni címet – első említése 652/653-ból ismert. (wikipédia). Hitvalló Szent Theophanész (kb.760-818), 679/680-as évekre (Nagy Bolgária bukására) vonatkoztatva írta: „Berszíliából, az első Szarmácia mélyéről a nagy kazár nép jött ki, és elkezdte uralni az egész földet a másik oldalon egészen a Pontusi-tengerig” (Закиев М.З.  Глубокие этнические корни тюркских народов. Астана: Кантана Пресс, 2011). Egyes források szerint a kazárok ott éltek, ahol a berszilek. A berszilek pedig egy ogur-bolgár törzs volt, melynek egy része a volgai bolgároknál is megtalálható volt (barszula), és a magyar Bercel név is e bolgár törzs emlékét őrzi.

A 7. század 20-as éveiben a bolgárok, hivatalosan elismerve a nyugati türkök hatalmát, gyakorlatilag függetlenek voltak. A Dulo klán vezetésével szövetséget hoztak létre, élén Organ kánnal, és 632-ben megszabadultak a névleges függőségtől is.

A Dulo nemzetségből származó ogur Kuvrat Bizáncban nevelkedett és Hérakleiosz császár barátja volt. Anyja avar hercegnő volt, így anyai nagybátyja az avar Organ kán (617-629/630) volt. Kihasználva az addig a Fekete-tenger északi partvidékét is uraló Avar Birodalom első meggyengülését 626 után, valamikor a 630-as években megalapította az onogurok (tíz ogurok) birodalmát^[6], teljesen felszabadítva népét az avar és a türk uralom alól. A titulusa ekkoriban a baltavar volt, amely magyarra fordítva körülbelül azt jelenti, hogy „az avarok ura”. (Wikipédia: Bulgária uralkodóinak listája. Lásd még: Baltavar Kubrat & Baltavar Bayan). Bizánccal végig jó kapcsolatban, szövetségben volt. Felesége egy ismert és gazdag görög arisztokrata leánya lett.  

Ezt a történetet már közel 100 évvel korábban Karácsonyi János^[1] törtész is megírta: 

"Nyilvánvaló ebből, hogy a mikor a görög történetírók Onogundur-t vagy Onunogundur-t, Hunnogundurt írnak, az alatt a magyar nép akkori uralkodó osztályát az onugur nemzetet értik, annak sorsáról beszélnek. Ezt tudván, megállapítható, hogy az onugurok átköltözvén 600 táján a Don-Dnieper közére, nem sokáig maradtak az avarok fennhatósága alatt. Eleintén természetesen alávetették magukat az avarok kajánjának, már csak azért is, hogy szükség esetén a kázirok támadása ellen segítséget nyerjenek s ne legyenek esetleg két oldalról jövő támadásnak kitéve. De 635 táján az onugurok közt olyan hatalmas, Kubrat (Kuvrat, helyesen talán Kuvurt = Kurt = farkas) nevű férfiú támadt, aki az onugurok élére állván felmondotta az engedelmességet az avarok kajánjának s legyőzvén azt a bizonyára nem nagyszámú őrséget, amelyet az avar kaján az onugurok szemmeltartása és az adók beszedése végett ott tartott, nemzete függetlenségét újra kivívta. 

E Kubrat az egyetlen az onugurok fejedelmei közül, akinek a nevét a történetírás fentartotta. Még nem magyar, csak uralkodott a magyarok felett. Érezte azonban ő is, hogy szövetségesek nélkül országa függetlenségét fenn nem tarthatja, s azért ilyenek után nézett. Leghelyesebbnek találta, ha a Krim-félszigetet is bíró és a perzsák legyőzésével nagy hírt szerzett Heráklius (Iráklis, Ráklis) görög császár kegyeit szerzi meg s azért annak ajánlotta fel szolgálatát, segítségét. Viszont Herákliusnak is szüksége volt olyan fejedelemre és nemzetre, aki őt lovas sereggel segítheti az avarok vagy még inkább az akkor ismét gyorsan emelkedő bolgárok ellen. Ezért a görög császár elfogadta Kubratot szövetségesül, patriciusi rangot és fizetés helyett bizonyos évi ajándékot adott neki." Kubratnak unokatestvére Organ nevet viselt s az ő idejében híres hadvezér volt. Neve az oszmán birodalom második szultánjának Orchan-nak nevéhez nagyon hasonlít. E szövetség az onugurok és görögök közt 703-ig, tehát mintegy 70 évig tartott és nagy hatással volt első sorban az onugurokra, de közvetve a magyar népre is.” (Dr. KARÁCSONYI JÁNOS: A magyar nemzet őstörténete 896*ig. Nagyvárad, 1924.46. o.) 

[1] Karácsonyi János (1858 – 1929.) magyar történész, szentszéki bíró, vovádriai címzetes püspök és nagyváradi nagyprépost, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja.

A bolgárok önállósulásakor a magyarok egy része csatlakozott Kuvrathoz, más részük a bolgár szövetségen kívül maradt. Pontos megkülönböztetésüket sem a bizánci, sem az arab-perzsa leírásokból nem ismerjük, talán az egyetlen dolog, amit megemlítenek, hogy nyelvük nem hasonlít egyetlen ismert nyelvre sem. E táj lakossága ezidőben igen sokféle származású lehetett. Mürinai Agathiasz (536 körül – 577/582) bizánci költő és történetíró, aki „Procopius Históriáját, még Justinianus Tsászár alatt, 552-től fogva 559-ig folytatta; de 594-nél elébb közönségessé nem tette” így ír a hunok (bolgárok) régi történetéről: „A hunok egykor a Meotid-tó azon részén éltek, amely kelet felé néz, és a Tanais folyótól északra lakott, mint más néhány barbár nép, akik Ázsiában éltek az Imeon-hegyen túl. Valamennyiüket hunoknak vagy szkítáknak hívták. Törzsenként külön-külön. Egyiküket kotrigurnak, másokat utigurnak hívták.” (Агафий Миринейский. О царствовании Юстиниана / Пер., ст. и примеч. М. В. Левченко. М.-Л.: Изд-во АН СССР. 1953. С. 121.) 

„V. sz. végétől megtaláljuk a protobolgárok szövetségét, amely később egységes nemzetiséggé fejlődött. Ezek voltak a gurok, utigurok és kutrigurok, a Fekete-tenger-Kaszpi-tengeri sztyeppék hatalmas kiterjedésein, valamint az Észak-Kaukázusban, a Duna-mentén és a Balkánon. Az azovi és kubán-menti bolgárok, akik a 6. sz. második felében a nyugati türk kaganátus részeként tűnnek fel, a 630-as évekre elnyerik függetlenségüket és létrehozták saját államukat - Nagy Bulgáriát, élén Kubrat kánnal” – írja Huzin és Sakirov. (Волжская булгария и кочевой мир. 2017. In: III Международный конгресс средневековой археологии евразийских степей. 289.). Hogy előmagyar csoportok voltak-e közöttük, ennek régészeti nyomait – a viszonylag hasonló életmód miatt – szinte lehetetlen megtalálni, illetve elkülöníteni az előbolgár törzsektől.

Gyöffy Györgynél ezt olvashatjuk: „A magyarok a türk kazár birodalomba tartoztak legalább 200 évig. ( Moravcsik: MNy. 1930. 107). A VII. század elején az onogurok Kovrat vezetése alatt függetlenítik magukat az „avarok" uralma alól. Ez a rövid életű onogur birodalom kazár támadásra 642 táján széthullott. A magyarok, ha részesei voltak az onogur birodalomnak, a VII. század első felében (626/28 — 642 között) jutottak kazár függőségbe… Ebben az esetben az onogur-bolgárok elűzésében részük lehetett s a türk függés esetleg 569-ig vezethető vissza.”  (Gyöffy György: A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig). 1958. In: SZÁZADOK, 92 (5-6). pp. 565-615.).

„Kr. u. 558-559 telén Jusztinianosz bizánci császár az utigurok fejedelméhez fordult, hogy – támadják meg a kutrigurokat, mivel ezek akkor Bizáncot fenegették. A császár cserébe nekik ígérte a kutriguroknak eddig a béke fejében fizetett évi adót. Az eseményt Menendrosz Protektor írta le részletesen. A utigur uralkodó válasza fennmaradt görög fordításban. Az utigur fejedelem ugyan igen kívánatosnak tartotta a bizánciakkal való kapcsolatot, de mégis azt felelte, hogy rokonait, az azonos néphez tartozó kutrigurokat istentelenség és nagyon illetlen dolog volna kiirtani, mert "azok velünk azonos néphez tartoznak, velünk közös nyelvet beszélnek, lakásaik, ruházatuk és életmódjuk hasonló a miénkhez és azonos a leszármazásuk is, noha más fejedelmeknek engedelmeskednek". Majd sietett hozzátenni: "A kutrigurok lovait azonban kétségtelenül elvesszük a magunk számára, hogy ne legyen alkalmuk azokon nyargalva tovább ártani a rómaiaknak". Látjuk tehát, hogy a hatodik századi gondolkodás szerint az tartozott azonos néphez, akivel közös volt a nyelv, hasonló a lakás, a ruházat és az életmód, vagyis a kultúra, s közös volt a leszármazás; és ez még akkor is azonos néphez való tartozást jelentett, ha más fejedelem alatt éltek. Ezekkel a néprokonokkal szemben más szabályok voltak érvényesek, kiirtani tilos volt őket, bár lovaikat a jó cél érdekében el lehetett kötni. Megjegyezném még, hogy a hatodik század közepén a magyarok éppen ezekkel a török népekkel álltak közeli kapcsolatban. Népi öntudatuk nagyjából ugyanilyen lehetett”. (Róna-Tas András: Nép és nyelv: a magyarság kialakulása. Mindentudás Egyeteme, 4. 2005.)

A nomád népeken kívül számolnunk kell a korábbról itt maradt iráni, germán elemekkel, az antokkal, akacirokkal és a legkorábban betelepülő szlávokkal is. Ezt a korszakot az u.n. penykovkai régészeti kultúra (5-8. század) leletanyagából ismerik a régészek. Ezt a kultúrát általában kora-középkori szláv (ant) kultúrának tartják, de  „e népnek a szlávokkal való teljes azonossága és főleg a szóbanforgó vidékhez való kapcsolata nem tekinthető egyértelműen lezárt problémának, minthogy a korabeli és hiteles források az antokat máshová helyezték (Jordanes a Dnyeszter-Bug-környékre, Prokopuis a Felső-Dnyeper és a Deszna tájára).  A bennünket érdeklő kérdés szempontjából az sem érdektelen, hogy az antokat a VII. sz. legelső éveitől kezdve - éppen az avaroknak ellenük vezetett hadjáratát követően - nem említik többé a források” – írja   Bálint Csanád a Régészeti jegyzetek a VI—VII. századi avarok keleti kapcsolatairól című írásában. (Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. 1990.). Régészeti nyomaikat, temetkezési szokásaikat a szakemberek vizsgálják, és úgy gondolom, hogy ez alapján kezd kialakulni egy előmagyar kultúra a Fekete-, és a Kaszpi-tenger sztyeppével övezett térségében, amit Konstantin nyomán majd Etelköznek fognak nevezni a történészek.

„Az onogur-bolgárok az ogurok török nyelvű törzseinek egyik törzsszövetsége volt, amelyikhez alánok és más indoeurópai nyelvet beszélő törzsek is csatlakozhattak a 6. században. Ekkor jutottak el kelet felől a Kaukázus előterébe, a Kubány vidékére, de a 7. század elején már a Dnyeper vidékén laktak, ahol Kuvrat vezetésével megalapították a Dunától a Kubánig terjedő onogur-bolgár birodalmat. Az állam központja Fanagória volt az Azov partján. A birodalom a Kaukázus előterében élő kazárok és szövetségeseik – köztük a magyarok – támadása miatt bomlott fel a 670-es években” – olvashatjuk a wikipédiában (A bolgár-törökök címszó). 

Kuvrat halálával (660 körül) felbomlott a bolgár szövetség. A Kuvratfiak szétszéledtek és alapítói lettek a Dunai-, és a Volgai-bolgár országoknak. Aszparuhhal távozók között már lehettek szláv nyelvű nők, és a letelepedett életmódhoz szokottak is. „Okkal feltételezhetjük, hogy az Aszparuh által behozott (vagy közvetlenül utána letelepedett) lakosság nem érezte annak szükségességét, hogy alkalmazkodjanak a helyi földrajzi viszonyokhoz, és a kellő legelők hiánya miatt a nomád életről a letelepült életmódra váltsanak, mert - nagyrészt – ez már megszokott volt számukra." (Rasev Raso: A protobolgárok eredetéről. 1992). Míg Batbaján a kubáni (kupi-bulgár) törzseket, Aszparuh az onogundur-okat vezette. A magyarok egy része, akik segédkeztek a kazároknak, maradt a bolgárok helyén, illetve az alánokkal, a helyben maradt bolgárokkal (Batbaján/Bezmer kán kazár vazallus lett) és a kazár birodalom többi népével együtt vándorolt a mindenkori kazár kagán akaratának megfelelően, illetve Batbaján (meghalt 690-ben) Kuvrat kán legidősebb fia, Poltavától északra uralta a Fekete- és az Azovi-tenger partjait, ami így a Kazár Kaganátus autonóm vazallus területe lett. A 7-10. század nagy részében ezt a vazallus területet Cserna Bulgáriának, lakosságát Karabulgaroknak ("fekete bolgárok") hívták. A kvázi függetlenség első óráiban a protobolgárok (fekete ősbolgárok) és a kazárok közösen harcoltak a dunai ősbolgárok, az arabok és a keletre fekvő türk törzsek ellen, amelyek fő vallása a tengrizmus volt. (wikipédia). 

A bolgárokkal szimpatizáló magyarok közül volt aki Kuber vezetésével a Kárpát-medencei területekre leszűkült Aváriába került. „Ezzel kapcsolatban igen röviden itt annyi említendő meg, hogy egyrészt a VII. sz. végétől kezdve új leletanyag (ékszer, lószerszám, fegyverzet) és új temetkezési szokások bukkannak fel a Kárpát-medencei avar anyagban, megváltozik továbbá az avar szállásterület és külpolitika s ugrásszerűen megnő a sírok száma [Id. Bóna (1971) 288, 291, 309-312, 315-316] - mindez egybevetve a források tudósításával (Id. fent), valamint a közép- és késő avar kornak a szaltovo-majaki kultúrával való sokrétű kapcsolataival. [Id. Bálint Cs.: A szaltovó-majaki kultúra avar és magyar kapcsolatairól. Arch. Ért. 102 (1975) 56.], s ahol e kapcsolatok kereskedelemmel mesteremberek bevándorlásával már nem magyarázhatóak - akkor mindez együtt, véleményem szerint egyértelmű történeti helyzetet mutat” – olvashatjuk Bálint Csanádnál a fent nevezett írásában. De a többség északra vonult és az Urál déli oldalainál talált új hazát. Így jött létre a Volgai Bolgár-, és Magyarország! „A vizsgált párhuzamok arra engednek következtetni, hogy a korai magyarok szoros kapcsolatban álltak a korai bolgárokkal, és hogy a 9. század végi – 10. századi Volgai Bolgária és a vele egyidejűleg kialakuló Kárpátmedencei magyar állam lakosságában közös etnikai vonás volt. Azonban mind a tankejevkai, mind a tyetyusi temetőket egy etnikailag rendkívül vegyes, különböző eredetű népesség hagyta hátra, amely aktívan részt vett Volgai Bulgária lakosságának kialakításában, nevezetesen egy török-nyelvű népesség… A tankejevkai és tyetyusi temetők feldolgozása során végzett korreláció-analízis eredménye kimutatta, hogy bizonyos rituális elemek és tárgyak, amelyek számos kombinációban fordulnak elő a sírokban, a különböző eredetű lakosság keveredésének mélyreható és sok forrásból eredő folyamatáról tanúskodnak. Ilyen körülmények között nagyon nehéz, szinte lehetetlen volt elkülöníteni a korai magyarokra jellemző meghatározó elemeket és az azokat karakterizáló vonások összességét. a feladatot végül az Alsó-Káma vidékén egy új, a 8. század utolsó harmadából – a 9. század elejéről származó lelőhely felfedezése könnyítette meg. Ez volt a Bolsije Tyigani temető (Халикова, 1976а), amely végül lehetővé tette a kelet-európai korai magyar régészeti hagyaték azonosítását (Халикова, 1976б), és részben a Volga-Urál térségében a Kr. u. I. évezred második felének egyes régészeti hagyatékának összekapcsolását a korai magyarsággal (Chalikova, Chalikov, 1981)”. / А.Х. ХАЛИКОВ: Великая Венгрия между Волгой и Уралом. Kazany, 2022. 73./

A magyarok baskír nevének elemzése során Makk Ferenc írja: „a volgai bulgárok a magyarokat, akiket nagyon jól ismertek, hiszen a magyarok állítólag velük kerültek északra, s az ottani erdőkben a volgai bulgárok alattvalói voltak, az új jövevényekről, az addig ismeretlen baskírokról nevezték el”. /M.F. „SÁTORLAKÓ NÉP" (MONOGRÁFIA AZ ETELKÖZI MAGYAROKRÓL). Acta Historica, 125 (2007)/ Ezt az elnevezést megkérdőjelezi ugyan, de minket itt az érdekel, hogy „a magyarok állítólag velük kerültek északra!”. A Volga-Káma vidékére ezek a törzsek a bolgár-kazár és a gyakori arab-kazár háborúk miatt voltak kénytelenek felköltözni, illetve a KM-be vonulni. (Lásd a 674/681-es onogur vándorlást, illetve a „a második avar hullámot” a KM-ben). A mai kutatók (Türk, Komar) a Don-Szeverszkij-Donyec-vidékét – ahova korábban a hazai kutatók Levédiát helyezték – nem tartják a magyar- elődök szálláshelyének, mondván,hogy „nincs régészeti nyoma egy olyan népességnek, amely valamikor a Kr.u. 6-8. század során odaköltözött az Urál vidéléről, majd a 9. század közepén nyugatabbra vándorolt”… „A magyarok elődeinek a Volgától nyugatra történő 5–8. századi feltűnése kapcsán eddig publikált elképzelések csupán a kelet-európai régészeti eredményeket teljes egészében figyelmen kívül hagyó „víziók” voltak (vö. Комар, 2018)”… „A 6–8. század vége közötti időszakban sehol nem tűnik fel Kelet-, illetve Délkelet-Európában uráli eredetű régészeti leletanyag. Ugyanakkor ez világosan megfigyelhető a 9. század derekán a Dnyeszter–Dnyeper-térségben a szláv nyelvű népek hagyatékának kontrasztjaként megjelenő Szubbotci régészeti horizont esetében. Feltehetően ez lehet a magyarázata annak is, hogy Kelet-Európában a magyarok elődeiről nincs 836-nál korábbra keltezhető biztos írott forrás”. (Türk Attila: A régészet szerepe és eredményei a korai magyar történelem kutatásában. Magyar Tudomány 2021. Különszám. 129-141). Nem osztom ezt a „tudományos véleményt”, mivel elképzelésem szerint a magyarok elődei nem alkottak egy egységes tömböt, ezért nem is várható el, hogy a korábban (évszázadokig) ott élő elődeink, akik sohasem jártak az Urál környékén, hagyhattak volna valamiféle uráli régészeti motívumot. Később a 8. században szaltovo-majáki kultúra népe is követte őket. A Volga mindkét oldalát benépesítették, keveredve az itt őshonosokkal. A jobbparton zömében a csuvasos, míg a bal parton a kipcsák jelleg dominált, amit az előmagyar törzsek vettek körül. A 9. század elején a magyarok egy része elindult nyugatra, míg a helyben maradottak alkották Magna Hungária lakóit, akikkel Juliánus is találkozott. (Lásd Bolshie Tigani temető magyar jellegű régészeti leleteit). Ezek egy része rátelepedhetett a finnugor nyelvet beszélők közösségre is, akikkel a 13. századi mongol hódításig együtt, vagy szomszédságban éltek. Jól látható, hogy az emberi tényező, a gumiljovi passzionaritás energiája (a belső kohéziós erő hatására) teremtett etnoszokat. Ez az állapot állhatott fenn a 9. század elejéig, amíg a „Kazár Béke” tartott.

Haszdáj ibn Saprut[7], (915—970) egy zsidó származású férfiú III. Abdarrahmán kordovai kalifa  minisztere és háziorvosa értesült a kazárok zsidó hitre téréséről, ezért megpróbálta felvenni a kapcsolatot a kazár uralkodóval. B. N. Zahogyer szerint Haszdáj Ibn Saprut ismerte Ibn Hauqált, a kordovai kalifa udvarában is megfordult arab geográfust. Úgy véli, hogy a kazár birodalom viszonyairól Ibn Hauqal informálta a kalifát és hivatalnokait. Levelét cseh- magyar-, orosz- és volgai bolgár-földön keresztül juttatta el a kazár fővárosba, Itilbe. Erre a kitérőre azért volt szükség, mert követeit a görögök nem engedték át bizánci területen.

De ha megnézzük, hogy merre is mehetett ez a levél, akkor ebből egyéb következtetéseket is levonhatunk. Pl . Petruhin írja: „a 960-as évek elején,  az "út a németektől a kazárokig" a szlávok és a már viszonylag "civilizált" Magyarország és Oroszország földjein keresztül is nyitva volt,  ugyanakkor Ibrahim Ibn Jakub[8] beszámolt a Prágából Krakkón keresztül Kijevbe vezető útról is”. (Петрухин В. Я. Раевский Д. С. Русь и народы Восточной Европы в IX — X вв.  Очерки истории народов России в древности и раннем средневековье. — 2-е изд., перераб. и доп.. — М.: «Знак», 2004.) Ez az út viszont nem más, mint Bajor Geográfus felsorolásából kikövtkeztetett 40. Caziri; 41. Ruzzi; 42. Forsderen Liudi; 43. Fresiti; 44. Serauici; 45. Lucolane; 46. Vngare; 47. Vuislane; 48. Sleenzane; 49. Lunsizi útvonal. És itt csak a Kárpátoktól északra lévő magyarokról lehetett szó. (Krakkó- Przemysl környékén!). De lehet, hogy nem jött be a levél az ország területére, csak a “Hágár országbeli” zsidók (így nevezték a héber forrásokban Magyarországot) segítségével jutott el a címzetthez. (Raj Tamás Zsidóságismeret új megközelítésben.)

A kazár uralkodó, József kagán válaszlevelének hitelességéről, keletkezésének helyéről, idejéről megoszlanak a szakértők véleményei, de e levelekre már 12. századi szerzők is hivatkoznak.  (Hunyadi László: A Schechter-féle szöveg: egy névtelen kazár zsidó levele Haszdai ibn Sapruthoz. 162-163). Zs. Vojnyikov egy örmény változat fordítását közli. Azt írja: ’Joseph ben Arron kazár uralkodó a Hasdai ibn Shafrutnak 951-952-ben írt levelében azt mondta: "Őket (a bolgárokat) legyőzték (régi földjeiken), de ők (a kazárok) addig üldözték őket, amíg el nem haladtak a nagy folyó, a Duna mellett.". És addig a napig ők (a bolgárok, írva: "v.n.n.t.r") Kushtaninia (Konstantinápoly) közelében élnek, és a kazárok elfoglalták országukat." /Ж. Войников: Происхождения и значения названии „уногундурьi“ – Тохарский ключ к решения древнеболгарского происхода. 4. o./ Ebből a v.n.n.t.r. gyakrabban (Pl. Gardizi és Ibn Ruszta munkáiban) V.n.nd.r / N.nd.r arab formából gondolták történészeink, hogy a magyarok (mármint a köznép!) a dunai bolgárokat nándornak nevezte! De szerintem ez csak a tudós egyházfiak túlbuzgósága miatt maradt meg a köztudatban! (Lásd a Bel-Ár című könyvem 161-171. oldalán. Schubert Grafikai Stúdió, 2013.) Vanand, Vund földjének 4. századi bulgárjairól (vh’ ndur Bulgar Vund, ahogyan D. Dimitrov nevezi őket^[9]) az arab/perzsa történetíróknak, földrajztudósoknak volt tudomása, ezért a 9-10. században a dunai bulgárokat V.n.nd.r-nek nevezni – teljes anakronizmus! „Nándor helyneveink az onogundur népnévből származtak, de nem a magyar nyelvben fejlődött e névalak nandur formává. A Gardīzī-nél és a Ǧayhānī-hagyományban megőrzött nndr alak lehet a forrása. Melich feltevése a magyar Nándorfehérvár névnek egy korábbi avar-török majd bulgár-török név lefordításával történt keletkezéséről Ligeti szerint jelentéstani oldalról megerősíthető. Nándor helyneveink dunai bulgár-török eredetét nem tarthatjuk valószínűnek, mert dunai bulgár népesség Erdély kivételével bizonyosan nem élt a 9. századi Kárpát-medencében jelentékeny számban, legkevésbé Pannoniában, de az Alföldön sem. Így nagyszámú Nándor/Lándor településnevünket a honfoglaláskor helyben talált, avar-kori eredetű onogu(ndu)r-törökökhöz köthetjük a legnagyobb valószínűséggel”. (Juhász Péter: A steppe tengeréről a Kárpátok szigetére. Lehetett-e szerepe a steppei török törzsszövetségeknek a magyar népalakulásban? Doktori értekezés. Bp. 2020.) 

A történészek (pl. Telegdi Zsigmond) úgy tartják, hogy a levél, noha valószínűleg nem József kazár uralkodótól származik, mégis helyes adatokat rögzít a korabeli kelet-európai viszonyokról.

Az orosz őskrónikák is megemlékeznek a magyarokról. „Amikor a szláv nép, ahogy említettük, a Dunánál élt, szkítáktól, azaz kazártól jöttek, úgynevezett bolgárok, és Duna mentén megállapodtak, és a szlávok földjén betelepülők lettek. Azután a fehér ugorok jöttek és örökölték a szlávok földjét, miután elkergették a volohokat (Megj. Talán blakokat?), akik azelőtt a szlávok földjét birtokolták. Ezek az ugorok ugyanis Hérakleiosz császár korában jelentek meg, és Huszrau perzsa királlyal is harcoltak”. (Idézet a Régmúlt idők krónikájából. PVL). Ez alatt a közel kétszáz év alatt a magyarság nem olvadt be a kazárok közé, hanem egy elkülönült, a kazárokkal közel azonos erejű csoportot alkotott, megkülönböztetve magát a többi birodalmi törzsektől is. Hasonló volt a helyzet északon is. A volgai bolgárok és az ugor nyelvet beszélők között felszaporodott magyarok keresték a kapcsolatot a déli rokonaikkal, akiknek szintén „szűk lett” a kazár birodalom, amit már a belső feszültségek is gyengítettek. Ekkor (a 9. század elején) a magyarok már a Kazária nyugati részén, a később Etelköznek elnevezett területen éltek és egyre többször vettek részt az al-dunai a bizánci, bolgár, valamint a nyugati frank, morva harcokban. A 9. század közepén elindult az északi magyarok áradata a hozzájuk csatlakozó népek tömegével. (A helyben maradók nyomait találja majd meg Juliánusz barát a 13. században). Átkelve az Itil folyón, a későbbi orosz Szuzdál-tartomány déli részén, a Mescser-Alföldön vonulva elérik az Oka völgyét. Ezen haladva elérnek a Dnyeperhez, innen szabad az út Kijevbe, ahol egyesülnek az etelközi testvéreikkel, akiket Levédi hadvezér ural. A kazáriai magyarokhoz csatlakozott 3 lázadó „kazár” (kabar) törzs is. Valószínűleg Batbaján helyben maradt bolgárainak utódai, akiket később „fekete bolgároknak” is neveztek és a kabard-balkárok őseivé váltak. Belőlük szintén kerülhettek a „honfoglalók”közé. „Minden szempontból a kabardok a legalkalmasabbnak tűnő jelöltek, akiknek közük lehet a magyar őstörténetből ismert, a honfoglalókhoz csatlakozott, bolgár-törökként valószínűsített kabar törzsekhez… Címeres szarvú fehér ökreik, teheneik a mi ősi marhaállományunkra emlékeztet. Ruházatukban a testhez álló cserkeszkabát, amely derékon szíjjal átkötött, s kindsál (cserkesz tőr) lóg le róla, s mellén két oldalt patrontokokkal van díszítve, sokban hasonlít a magyar zsinóros atillához. Téli felöltőjük pedig, a fekete burka (ványolt gyapjúnemezből) a magyar gubának édestestvére. Táncuk hasonló a lassú csárdáshoz, dalaik a mai bús kesergő dalainkhoz. Szőnyegeik olyanok, mint a székely festékesek. Italuk árpasör (sera). Feltűnő - írta egy orosz tábornok - a kabard nők nemzeti öltözetének, s díszítésének hasonlatossága a magyar huszár dolmányához.” – (Kabard- és Balkárföld. A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából).

Erős szövetséget hoznak létre, vérszerződéssel pecsételve meg az összetartozást, Álmost választják meg fejedelemnek, akit fia, Árpád követ a hadvezetésben.

895-896-ban a magyarok megkezdik a bevonulásukat a Kárpát-medencébe. Árpád három oldalról indított támadást. Délről a haderő egy részével megtámadták a bolgárok felügyelte északi területeket a Duna vonalában, kettévágva a havasalföldi részt, lekötve és távol tartva Simeon főerőit az erdélyi hadszíntértől, szabaddá téve az al-dunai bevonulást. A másik rész a Kárpátok hágóin keresztül behatol a Tisza völgyébe, a Duna-Tisza közére, onnan Erdélyt veszi birtokba, a keleti hágókon át támadó maradék erővel összhangban. Ezt követően a Dunától keletre eső többi területet is elfoglalja. A harmadik rész északon Halics felől közelít a Halics – Kalus – Bolehov –Opir völgye – Vereckei hágó útvonalon.

„A keleti forrásokat vizsgálva semmifajta egyértelmű uta­lást nem találunk arra nézvést, hogy a 893. évi tarazi (talaszi) hadjárat volna annak a népvándorlás-láncolatnak az origója, amely egyes kutatók szerint a magyar honfoglaláshoz vezetett. Még az sem egyértelmű, hogy a hadjárat Bukhārā­ból indult volna. Ezek alapján úgy vélem, hogy Ismāʿīl ibn AÎmad számánida emír 893. évi, karlukok ellen vezetett hadjáratát nem szerencsés a magyar honfoglalás kiváltó okának tekinteni, illetve a forrásai közé felvenni”. „Ha számolhatnánk is egy ilyen kelet–nyugati népvándorláshullámmal – „láncreakcióval” – a 893. évi hadjárat után, igen nehéz lenne meghatároz­ni ennek pontos lefolyását. Elgondolkodtató, hogy a délnyugatról támadó Számánidák elől a karlukok nem nyugat felé, az oguzok irányába, hanem Kāsh ghār felé menekülnek – ahova áttették székhelyüket is, amely azonban éppen az ellenkező irányban, Tarāztól délkeletre fekszik. Ráadásul török né­pek jelentősebb támadásairól a későbbi években, így például 904-ben és 906-ban is olvashatunk. Ez arra enged következtetni, hogy nem menekültek eszeveszetten nyugat felé” – írja Zsidai Zsuzsanna. /Zsidai Zsuzsanna: ISMĀʿĪL IBN AÍMAD 893. ÉVI HADJÁRATA ÉS A MAGYAR HONFOGLALÁS (119. o.). MTA BTK Magyar Őstörténeti TémacsoportForrások és tanulmányok 2. Bp. 2017. DENTUMOGER I./ A honfoglalás fentebb vázolt folyamata azt is jelenti, hogy összetételében a honfoglalók rendkívül heterogén összetételűek, és viszonylag nagyszámúak (százezres nagyság) lehettek. „A kutatók gyakran hangsúlyozzák a magyarok heterogén etnikai jellegét. Törzsszövetségüknek különböző etnikai elemek, például kabarok, alánok és besenyők is részét képezték”. (Прохненко, И. А.: Пути передвижения венгров на территорию новой Отчизны. Одесса 2006, 166–176.)

A bevonulás egy két évet vehetett igénybe, és szinte az összes lehetséges járható útvonalon történt. Nyelvük egy évszázados pidzsin nyelv volt, ami közel állt a helybeliek ősi nyelvéhez is. Így sem a környező birodalmi nyelvek (türk, ugor, arab, perzsa, görög, latin, germán), sem a leigázott szláv nyelvek nem változtatták meg alapjaiban.  A belső kohéziós erő, a nyelvi affinitás, ami az új környezetüktől jelentősen eltérő nyelvben, kultúrában mutatkozott meg, létrehozta a magyar etnoszt, „mert reálisan számolhatunk a magyarság ethnogenézisében azzal a szállal, amelyik nem (csak) Keletre, hanem a Kárpát-medence belsejébe vezet”.  (Tomka Péter: Magánbeszéd az avarokról. Életünk, 1997. 35. évfolyam, 1-12. szám). A beolvadási folyamatot jobban részletezi a Historiában, 1981-ben megjelent cikkében: „Feltételezhetjük, hogy épp az etnikai tarkaság gyorsította beolvadásukat a — bármily különböző elemekből ötvöződött, velük szemben mégis egységesnek tűnő — magyarságba. Ehhez járult, hogy a szláv szigeteket körülfolyó nem szláv, nem indoeurópai nyelvű (feltételezésem szerint zömében csuvas típusú török nyelvet beszélő) népesség nyelvileg minden nem finnugor nyelv közül a legközelebb állt a magyarok nyelvéhez. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a magyarok vándorlásaik során egész Dél-Oroszországban bolgár-török környezetben mozogtak; számításba vehetjük, hogy a magyar nyelv csuvas-jellegű jövevényszavai több nyelvi rétegre bonthatók, a két népesség kulturális arculata is közeli rokonságban volt. Így már semmi meglepő nincs abban, hogy a meggyengült késő-avarkori népesség igen hamar asszimilálódott”. (Tomka Péter: Hová tűntek az avarok? Historia, 1981. III. évf. 3-5. o.)

[1] Menandrosz történeti munkájának részleteit a Szuda-lexikon, VII. Kónsztantinosz bizánci császár Excerpta de sententiis és főleg az Excerpta de legationibus írásai őrzik.

 [2] Szili Sándor: Az „eurázsiai” történeti paradigma. Tanulmányok. 47-49. o. Aetas, 2003.

[3] M. Z. Zakiev tatár-orosz turkológus professzor nyomán a bolgár szót általánosságban, a bulgár népnevet a volgai bulgárokra használjuk.

[4] Khorenatsi szerint I. Arsak (34-35) az Arsakidák második uralkodója volt.

[5] Egyes orosz történészek szerint perzsa nyelven az „antok” antas ( valaminek a vége, széle), antyas (a végeken, széleken). Tehát a határon élőket jelentette. (По мнению О. Н. Трубачёва, Б. А. Рыбакова, Г. Г. Литаврина, О. Н. Бубенок, В. Я. Петрухина, Д. С. Раевского, Е. С. Галкиной, В. В. Седова и др. наименование антов имеет иранское происхождение).

 [6] Régi nagy Bulgáriát (Παλαιά Μεγάλη Βουλγαρία). Létezett utrigur „harmincogur” és kutrigur „kilencogur” törzsszövetség is.

[7] Hászdái ibn Sáprut, középkori hispániai zsidó államférfi, fordító, író. Córdobában működött III. Abd ar-Rahmán córdobai kalifa tolmácsaként, pénzügyminisztereként és követségek bemutatójaként

[8] Abraham ben Jacob, felfedező, tizedik századi spanyol-arab, Sephardi zsidó utazó volt, valószínűleg kereskedő, aki diplomáciával és kémkedéssel is foglalkozott.

[9] Д.Димитров: Протобулгары северного и западного Черноморья (Варна, 1987)