Nyelv és etnikum. Alapfogalmak

A vizsgálhatóság szempontjából én a nyelvet a fény tulajdonságaival rendelkező mémnek fogom fel. A különböző nyelvek – nem mások, mint – különböző frekvenciák.  Értem ez alatt az elképzelés alatt, hogy például a nyelv viselkedése, főleg a korai, spontán terjedése – hasonlatosan a fényéhez – kettős tulajdonságot mutat. Egyrészt a nyelvet beszélők csoportjai (korpuszok, etnikumok), másrészt a környezet, a hagyományok, a szokások, a szabályok, a kultúra és az egyéb befolyásoló tényezők voltak az alakítói. A nyelv a genetikában alkalmazott génelmélethez hasonlatosan mémszerűen viselkedik.  A fény hullám-részecske kettősségéhez hasonlóan viszont a nyelv korpuszkuláris és mező tulajdonságokkal rendelkezett az őskori terjedése során. A nyelvészek egy része a nyelvek szótári és morfológiai hasonlatosságait a nyelv leszármazási rokonságának tulajdonítja, és ez megfelel a korpuszkuláris viselkedésnek (pl. etnikumfüggő), míg mások szerint ezek a hasonlatosságok a nyelvi érintkezések következményei (areális nyelvkiegyenlítődési elmélet), ami a hullámtermészetet igazolja (a szubsztrátumok hatása, mező elmélet). Ez azt is jelenti, hogy a nyelvek terjedését nem lehet csak és kizárólagosan egyenes vonalban, láncszerűen elképzelni, hanem lehetséges a diffúz terjedés is, a körülményektől függően. Sőt párhuzamosan is megtörténhet.

„Az õstörök népek a régészeti és az antropológiai kutatások szerint a karaszuki (minuszinszki) mûveltséghez kötõdnek. Származásukat a Szir- és Amu-Darja felsõ folyásának vidékéhez, az Aral-tó déli és Észak-Irán egyes területeihez kötik a kutatók, elõzményeik a Pamírig vezetnek. Az indoeurópai, fõleg az indoiráni népek megjelenése „a szélrózsa minden irányába szétszórta õket”. „Az ótörök népesség csoportjai sem az i. e. 2000. év elõtt, sem utána – heterogén összetételüknél fogva – nem képviselhettek meghatározó erõt, így nem is hagytak maguk után számottevõ régészeti emlékeket.” – írja Sz. V. Kiszeljov: Nyugat-Szibéria õsi története. MIA, 9. köt., 1952, 214. o.” (FODOR GÉZA: A GENEZIS HIÁNYZÓ KÖNYVE. Kovács Vilmos: Kik voltak…? Nyelv- és õstörténeti írások a honfoglaló magyarság kialakulásáról. EGYÜTT 2008/3 MELLÉKLET.)

A kvantummechanikában bizonyos fizikai tulajdonságok egységi mennyiségenként (latin: kvantum), nem pedig folyamatos (analóg) módon változnak, a nyelvnél (meglátásom szerint) ez a változás – a fényhez hasonlóan – mindkét módon, egyidőben jelen van. Talán a qubit kétállapotúsága hasonlítható hozzá. (A qubit, vagy kvantumbit, egy bit kvantummechanikai megfelelője. Más fogalmazásban, a qubit egy kétállapotú, és mint ilyen, a lehető legegyszerűbb kvantumrendszer. Míg egy klasszikus bit vagy a 0  vagy az 1 állapotban van, addig egy qubit képes a két állapot szuperpozíciójában lenni). Csak most találtam rá egy olyan információra, amely igaz, hogy rontja a meglátásom eredetiségét és újdonságát, de örülök annak, hogy a nyelvészetben is beindult egy hasonló gondolkodás: 

„Gyakran előfordul, hogy meglévő ismereteink nem elegendők a meglevő modell hiányosságait kiküszöbölő módosításhoz. Ilyen helyzet állt elő például a fizikában a fény hullámelmélete esetében, amely alapján nem volt értelmezhető a fényelektromosság jelensége.  A megoldáshoz a fény részecske természetének felismerése, a fotonhipotézis bevezetése vezetett. A hullámmodell és a fénykvantummodell egyesítésével -  a kvantum- és a hullámjellemzők közötti  kapcsolat  megadásával  -   létrejött  a  ma  elfogadott  elektromágneses fényelmélet.  A nyelvészetben hasonló  módon modellezik  a történeti nyelvészetben az alapnyelvet, és készítenek a természetes nyelvek korábbi állapotát leíró modelleket.” (Fóris Ágota: Kutatásról nyelvészeknek. Bevezetés a tudományos kutatás módszertanába. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2008. 95. o.) 

Míg a nyelvi családfán időbeli visszacsatolás nem létezik, különböző frekvenciák viszont találkozhatnak, sőt rezonálhatnak is, és ennek a jelenségnek a következményei az egyes nyelvek között fellelhető nyelvi hasonlatosságok. /Megjegyzés: A nyelv és a fény hasonlatosságának felvetésekor gyakran idézik Teller Ede mondását: A magyar nyelv az egyetlen beszélt nyelv a világon, melynek fény természete van. Mint ős etimonok (egy szótagú szavak) mindnek 2 jelentése van, mint fénynek, anyagi (állapot) és hullám (folyamat) természete. Nő (állapot, folyamat), vár, ég stb./

Az egymással érintkező kultúrák között minden időben kialakult egy közvetítő nyelv (lingua franca), amely adott földrajzi területen közvetítő szerepet töltött be az eltérő anyanyelvű lakosok között. Ez a nyelv idővel „holt nyelvvé” vált, tömeges használatára nem volt szükség, mert másik vette át a helyét. Ha maradtak fenn írott nyomai, akkor a tudósok számára ma is kutatható maradt, ha nem, akkor jobb esetben csak a visszaemlékezésekből ismerjük, különben örökre eltűnt. Hatása azonban nyomokban mindig fennmaradt a vele érintkező nyelvekben, de ennek mértéke nehezen kimutatható.  Speciális szakterületeken, vallásos szövegekben, de néha a köznyelvben is, ma is találkozunk az egykori közvetítő nyelv egyes szavaival. (Lásd a latin, görög, szanszkrit, héber stb. nyelveket).  Ezek a hatások a nyelvcsalád elméletben nem játszanak kiemelkedően fontos szerepet, holott – véleményem szerint – ezek egyes nyelveknél meghatározóak lehetnek. Szerintem a magyar nyelv, egy ilyen közvetítő nyelv maradvány! (Lásd pl. Nagy Géza „ugor-magyar nyelvközösségi elméletét”!^[1] Vagy László Gyula „nyelvlánc” elméletét^[2].) Természetesen az akadémiai nyelvészet nem fogadja el ezt az álláspontot. Sőt Lászlónak azt az elképzelését, hogy az ugor nyelveknél a magyar egy „beoltó” nyelv lenne, olyannak tartják, ami egy komoly tudóstól el nem várható.  Ezzel maximálisan nem értek egyet! Véleményemet arra alapozom, hogy a mai magyar nyelvnek nem maradt fenn olyan rokonnyelve, amelyet – a nyelvi képzettséggel nem rendelkező – anyanyelvi beszélője megértene. Ez csak azt jelentheti, hogy őseink adták át a nyelvüket az ott talált őslakos szibériai és altaji népeknek. Ennek az ősi (szkíta?) nyelvnek – vagy nevezhetjük „eurázsiai szupernyelvnek” is -- az egyenes ági leszármazottja a magyar. Egy példa lehet erre a „beoltásra” az ősszamojédok története: „A mai szamojéd nyelvek fő ágainak egymás közötti viszonya „robbanásszerű”, „ugrásszerű” szétválási folyamatra utal, a viszonylag egységes ősszamojéd nyelvközösség gyors felbomlására. A felbomlás oka lehetett külsődleges. Itt helyénvaló megemlíteni, hogy miután a Kr. e. 2. században a hunok betörtek a minuszinszki völgykatlanba és a vele szomszédos területekre, Dél-Szibéria történetében hosszú, viharos korszak vette kezdetét, s ez jól nyomon követhető a régészeti anyagon (gyors, nem evolúciós jellegű kultúraváltások, a harcossírok számának növekedése) és részben a történelmi dokumentumokban (a régi kínai krónikákban)”. (Szamojédok. Finnugor Tanszék. Eugen Helimski, Fordította: Katona Erzsébet). Mint később látni fogjuk ezt OB így fogalmazta meg: „Csakhogy azok nem a két nép rokonságát, hanem az eurázsiai sztyeppe szkíta örökségének gazdagságát igazolja számunkra”.

„Luisa Miceli ausztrál történeti nyelvész egyetért azzal, hogy az eredmények igazolják a nyelvek szoros rokonságát, de szerinte inkább szomszédos, nem pedig testvérnyelvekről van szó. A kutatók által használt kognátokat nem tartja valódiaknak, egymástól kölcsönvett szavaknak tekinti őket. Ráadásul azok az izgalmas kérdések, hogy milyen tényezők járultak hozzá e nyelvek elterjedéséhez, szerinte nem attól függnek, hogy egy valódi szupernyelvcsalád tagjai, vagy egyszerűen egymással kapcsolatba került nyelvek”. (nol.hu; Eurázsiai szupernyelv. 2013. 07. 04).

Továbbá, nyelvünk viszonylagos stabilitásából következtetve megállapíthatjuk, hogy a honfoglalás kori állapotában is önálló európai nyelv volt. Fejlődése nagyobb időtávlatú, mint a szomszédos indoeurópai nyelveké. Makkay még ezt írta 1994-ben: „1.4. A magyar nyelv távolra jutása és fennmaradása csak úgy érthető meg, ha feltesszük , hogy beszélői tengernyi tényezőből összetevődő ethnikai jellegüket és embertani képüket ugyan nem őrizték meg, de nyelvüket folyamatosan. Kizárható ugyanis, hogy a rokonaitól valamikor elvált ősmagyar nyelv a hosszú vándorúton elenyészett, majd az útrakeltek száján valahol ismét meghonosodott volna. Ha a finnugorság zárt tömbjéből kiszakadt ősmagyarság nyelvét valahol feladta volna, éppen kiszakadása miatt azt soha többé nem vehette volna vissza. Ez a tény arra int, hogy az elválást (a nyelvi és a területi eltávolodás oldaláról egyaránt) a lehetséges legkésőbbi időpontra tanácsos keltezni, a vándorút tartamát pedig a lehető legrövidebbnek venni”. (Makkay János: A magyarság keltezése. Szolnok. 1994. 8-9. o.). Ez a megfogalmazás egyébként kiválóan bemutatja a nyelv mémszerűségét és függetlenségét, illetve a függőségét az etnikumtól. Viszont amit „kizárhatónak” vagy lehetetlennek tart, az nem állja meg a helyét! Mert, ha feltételezzük egy (vagy több) ősi  közvetítő nyelv létét, amely diffúz módon terjed, akkor lehetnek leszakadt nyelvi „szigetek”. amelyek vagy elhalnak (általában ez következett be), vagy mint a szétgurult higanycseppek ha találkoznak, újra összeállnak! (Erre példa a magyar nyelv „összeállása” a KM-ben a „honfoglalás” után.

 Archeológiai, genetikai vizsgálatokból mára már teljesen egyértelművé vált, hogy a korai magyar történelem nem keverhető össze a finnugor, ugor népek őstörténetével. A nyelvi hasonlóságok fennmaradása bőven megmagyarázható a közvetítő nyelv szerepével, amely nem tételez fel feltétlen genetikai kapcsolatot is! A protomagyar nyelv közvetítő szerepe az időszámításunk előtti évezredekben volt jelentős. Szerepe a történelem során megjelenő más közvetítő nyelvek (szogd, mongol, türk, perzsa, arámi, görög, latin, germán, szláv stb.) egyre csökkent. Miközben maga is egyedi fejlődésen ment keresztül, nyomokat hagyott a vele érintkező nyelvekben is. (Szóátvételek!) Tehát, amikor a nyelvek kölcsönhatásairól beszélünk, nem csak azt kell vizsgálnunk, hogy mennyi jövevényszó került a magyar nyelvbe, hanem azt is, hogy az ősi magyar nyelvből mennyi, és hol maradt meg más, vele érintkezésbe került nyelvekben. (Pl. a manysiban, a hantiban, vagy éppen az ősi görögben, prototürkben).

 Szerepét (és létét) a ponto-kaszpi  sztyeppén  a középkor elejére vonatkoztatva már vitatják, illetve megkérdőjelezik a szakértők. (szkíták, hunok, kazárok, ruszok stb. nyelve). A magyarság, mint olyan, őstörténetének kezdete vitatott, nehezen bizonyítható, míg az ősmagyar nyelv mémszerű létének több ezer éves feltételezése logikailag belátható. Leginkább Kovács Vilmos (1927-1977) kiváló író és gondolkodó megfogalmazásával tudok azonosulni: „az ősmagyar nyelv olyan ötvözet, amelynek tőszórétegei mögött különböző etno-kulturális csoportok állnak, s ezek keveredéséből ötvöződött az ősmagyar nyelv.” /K. V.: Uráli népek és a honfoglaló konglomerátum. EGYÜTT folyóirat 2007/1. 68. o./  

Célszerűnek tartom tehát összefoglalni az elképzeléseimet, amelynek vonalát követve érthetőbbé válnak névmagyarázataim. A kezdetek vonatkozásában Bakay Kornél szemléletét fogadom el, miszerint: „A magyar nyelv az ősnyelvek közé tartozik, amely - feltehetően - már az afrikai elvándorlás korában elkülönült a többi nyelvtől, hordozói tehát már a felsőpaleolitikum idején eljuthattak mind a Kárpát-medence, mind a Fekete-tenger feletti sztyepp és erdős sztyepp, valamint Közép- és Belső-Ázsia területére”. (Bakay K.  Őstörténetünk régészeti forrásai III. Bp. 2005). A továbbiakban pedig egyetértek vele: „Nem arról van szó természetesen, hogy tagadnánk a magyar, a finn, az észt, a lív, a lapp, a mordvin, a cseremisz, zürjén, a vogul vagy az osztyák nyelvvel való – nem túl mély – rokonságot, hanem arról, hogy ez a rokonság nem úgy alakult ki, ahogyan a finnugristák ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatják, vagyis úgy, hogy egykor régen (az V-IV. évezredben) volt egy közös őshaza valahol a tajgás-tundrás Szibériában vagy az Urál mentén, volt egy közös ősnép, egy közös alapnyelvvel, amely mindössze 600 alapszóból állt volna, amely ősnépből egyszer csak – valami csoda folytán – az előmagyarok kiváltak volna és dél felé fordulva megkezdték volna több évezredes vándorlásukat. Miközben az ősi halász- vadász-gyűjtögető életmódot felváltotta náluk az állattartás. Meg kell mondanunk ez a torz feltevés már a XX. század első harmadától eluralkodott, sőt nem hagyta érintetlenül még a nagy Hóman Bálintot sem. A valós helyzet azonban más volt: egy nagy lélekszámú, magyar nyelvet beszélő nép hatott a szomszédos kis népcsoportokra, amelyek átvették a nyelvet, illetve annak bizonyos elemeit (karavánnyelv vagy közlekedő nyelv, úgynevezett lingua franca)” (Bakay Kornél: A kihirdetett magyar őstörténet alkonya. Előadás a Magyar Kultúra Alapítvány székházában megtartott Klebelsberg-napokon, 2003.)

Lásd: A magyar nyelv eredetéről

A magyarok őstörténetének koraközépkori részét úgy építettem fel, mint egy cölöpökön álló házat. A 4. Pillér. A mai magyar nyelv kialakulása. Lásd:  A magyar őstörténet háza

A nyelvek mémszerű viselkedése. A sztyeppei közvetítő nyelvek -- lingua francák -- szükségszerű létezése. A magyar előnyelv, ilyen ókori pidzsinből^[3] alakult ki. Az areális nyelvi kapcsolatoknak köszönhetően alakultak ki hasonlatosságok a ma nyelvcsaládokba sorolt nyelvekkel. A magyar nyelv ősének tekinthető lingua franca évezredeken át működött, mémszerűen és diffúz módon terjedt, változott, fejlődött. Főként a sztyeppei nomádok nyelve volt, így ismert volt a hunok, az avarok, a bolgárok, a türkök és a „magyar előd” törzsek között.

„Az 5. és a 10. század között a magyarok, illetve a magyarok egy része a Kazár Birodalomban élt, egy rétege kereskedelemmel is foglalkozva messze földet bejárt; ez volt tehát a ma ismert első (még ha nem is önálló) államiság a magyar nyelv életében. Ebben az időszakban, ilyen szimbiózisban a magyar és csuvasos török (kazár) érintkezés a kétnyelvűség állapotát jelenthette. Nem tudjuk, hogy a magyar nyelvnek ekkor milyen volt a használati köre. A legvalószínűbb azonban az, hogy – mint ez ma is megfigyelhető afrikai „karavánnyelvek” esetében – a magyar nyelv vagy a csuvasos török nyelv, illetve esetleg más nyelv(változat) egyfajta közvetítő nyelvet, (lingua francát) alkotott”. (Arcanum, Pannon Enciklopédia: Nyelvi politikai jelenségek az államszervezésig).

A különböző „nyelvjárásai” (idiómák) az érthetőséget jelentősen nem zavarták. Fejlődését az egyes időszakokban nem vektoriálisan, hanem skalár módon kell elképzelni. (Adódik a hasonlóság a fény kettősségéhez). Bakró-Nagy Marianne álláspontját tudom elfogadni: „az alkalmazható nyelvészeti megközelítések között nincsenek fontosságbéli különbségek: az összehasonlító módszerek közül valamennyinek, azaz a történeti összehasonlító módszernek, az areális nyelvészetnek és a kontaktológiai vizsgálatoknak, valamint a tipológiának azonos a súlya”. (Bakró-Nagy M. 2014.)

Árpád népének letelepedését és megmaradását a KM-ben, nagyban elősegítette, hogy mind az itt lakók, mind az újonnan beköltözők előtt ennek a sztyeppei közvetítő nyelvnek valamelyik változata ismert volt. Jellegénél fogva írásbeliséget nem igényelt, a rovásjelekkel történő jelentés-, hangrögzítés elégséges volt. A környező nyelvektől való nagyfokú eltérése, a latin nyelv biztosította későbbi izoláció, a nép nyelvévé tette és biztosította a későbbi egyenes vonalú fejlődését. „Nyilvánvaló, hogy „nemcsak attól beszélünk mi magyarul, hogy a kezet finnugor eredetű szóval kéz-nek mondjuk, a követ meg kő-nek, hanem attól is, hogy a búzát régi török eredetű szóval búzá-nak hívjuk, a bojtorjánt bojtorján-nak, a galambot szláv eredetű szóval galamb-nak, a baktert meg német eredetű szó” – írja Szilágyi. (SZILÁGYI N. SÁNDOR: A szent mókus, avagy a módszer buktatói. In: POZSGAI PÉTER szerk.: Tűzcsiholó. Írások a 90 éves Lükő Gábor tiszteletére. Budapest, Táton. 1999. 356.). Még a 18. században is, M.o.-on a hivatalos nyelv a latin volt annyira, hogy Leszczyński Szaniszló, (lengyel herceg, német-római birodalmi gróf, 1699–1704 között Poznań vajdája, 1704–1709 és 1733–1736 között I. Szaniszló néven Lengyelország királya és Litvánia nagyfejedelme, 1738–1766 között Lotaringia és Bar uralkodó hercege) így írt a felvidéki benyomásairól: „Magyarországon mindenki tud latinul, még a nők is”. Persze ez így túlzás, úgy gondolhatta, hogy egy 10-15%-uk ha törve is, de beszél latinul. 40-50%-uk tud magyarul. (Ezt a nyelvet nem értette, bár Bercsényi Lászlóval jó barátságban volt. Levelezésük egy része máig fennmaradt).

A magyar nyelv kialakulásának és fejlődésének vizsgálata

A magyar nyelv fejlődését bemutató sémám egy, időben egyenesvonalú fejlődést mutat. De ezt koránt sem ilyen egyszerűen képzelem el. Ez csak egy „nyelvi vezérvonal”. Olyan középső "szál" amely köré a kötelet sodorják. (A gyakorlatban a középső "szál" már önmagában is valamilyen sodrott szerkezetet, pászmát vagy kötelet takar.) A nyelv is, egy sodrott időkötélhez hasonlóan viselkedik. A nyelvfejlődésnek ezt a mechanikáját megpróbálom egy képzelt modellen bemutatni. Valójában a nyelvi családfa egy ágáról van szó, amely az idők során állandóan érintkezésben volt más nyelvekkel. Lásd a „Nyelvi családfa és a nyelvi idősodrony kapcsolata” című ábrát. Pl.A proto-indoiráni nyelvi hatás alapvetően a Szejma-Turbino-i és a 4200 BP éghajlati eseményekhez köthető. (Lásd: Riho Grunthal et al: Drastic demographic events triggered the Uralic spread. 2022.) 

Hasonlóan talán László Gyula nyelvlánc elméletéhez, amelyet az „Őstörténetünk” című könyvében kifejtett. Emlékeztetőül egy idézet tőle: „..a sokfajta külön nyelvre, elszigetelt népességre rátelepszik egy nagyszámú csoport, amely széthúzódva nagy területen beszélné a maga egységes nyelvét, s ennek a nyelvnek alapvető elemeit vennék át külön-külön az őslakók, akik amellett megtartanák nyelvük hangrendszerének sajátosságait (hozzá alkalmaznák az átvett életfontosságú elemeket), megtartanák szókincsük jelentős részét (ezek lennének „a nyelvek külön életében” keletkezettnek vélt szavak). Magam ezt a megoldást látom valószínűnek, de még hozzá is venném, hogy ez a nyelv feltehetően a ma is legnagyobb számú néptől - a magyartól - származhatnék” (László 1981. 43. old.). Ez a nyelv a „fő sodrat” abban a nyelvi kötélben, amelynek a kezdete az újkőkorszakból indul, és a másik vége a mába torkollik. (Lásd Krantz eredeti elképzelését, miszerint „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3). Hasonlatos ez Kaino Kalevi Wiik (1932 - 2015) finn nyelvész modelljéhez, amely nem az őshaza elméletből indul ki, hanem „feltételezései szerint valamikor 20 000 évvel ezelőtt Európában sokféle népcsoport élt. Ezek mindegyikének meg volt a maga nyelve, de ezek mellett létezett két vagy három olyan nyelv is, melyet az akkori népek egymás között – hasonlóan a Római Birodalom latinjához vagy mai világunk angoljához – nemzetek vagy inkább népcsoportok közötti nyelvként használtak. Kalevi Wiik elgondolása szerint Európában három ilyen „nemzetközi” nyelv létezhetett: 1. az Ibériai-félszigetről a jégkorszak enyhébb időszakaiban észak felé terjeszkedő baszk, 2. a mai Ukrajna területéről a szintén északi irányba terjeszkedő finnugor nyelv és 3. az indoeurópai nyelvek, melyek – ha ebben a korszakban már jelen voltak Európában – a Balkán irányából terjedhettek Európa belseje felé. A finnugor nyelv tehát Wiik szerint valaha egy nemzetek közötti nyelv lehetett, mely, miután az egyes népcsoportok saját, eredeti nyelvüket elfeledték, általánossá vált e népeknél. Az ily módon feledésbe merült nyelvek emlékét azoknak néhány, az „új finnugor nyelvbe” átmentődött sajátsága őrizte meg. Ezek után ez a finnugor nyelv különböző nyelvjárásokká, nyelvekké osztódott, s így alakultak ki a ma ismert finnugor nyelvek”. Írja Dr. Kádár György[1] zenetanár,  filológus.  (Kádár György: Egy lehetséges uráli filozófia. Bp. 2008. 42-43. o.)

Tehát nálam a magyar-ugor alapnyelv nem az ural-altáji leánynyelve. Nem szétválással különült el a finn-permitől és a szamojédtól (nem is voltak együtt!), mert a nyelvi érintkezések úgy is megszünhetnek, hogy elmarad az utánpótlás a velük érintkezésbe került nyelvek hordozóival. Ezért hívom alapnyelvnek. A hanti, manysi elkülönülés hasonlóképpen történhetett. A magyar nyelvet a későbbiek során is jóval több idegen nyelvi hatás érte, mint – a rokonnak tartott – ma finn-ugornak mondott, nyelveket (lásd a nyelvfejlődési ábrán), ezért hiányoznak a megértésnek az alapvető elemei is közöttük. De lehet, hogy Horváth Csaba „finno-szkíta” megnevezése találóbb lenne, mert  akkor ezzel az elnevezés utalna a nyelvcsalád két fő ágára, a finn-permire egyrészről, és a szkítának átnevezett ugorra másrészről. (Horváth Csaba-Barnabás: FINNUGOR ÉS SZKÍTA EREDET - EGY ÉS UGYANAZ? INTERNATIONAL RELATIONS QUARTERLY, Vol. 10. No. 3-4. 2019. ősz-tél). Volt egy reagálásom erre tanulmányra 2020. július 21-én a „Korai magyar történelem” fb. oldalon: „Én nagyon jónak tartom, sok mindenben hasonló az elképzelésem, csak a magyar nyelv elődjét én, egy sztyeppei ősi lingua francanak nevezem, ő itt hol ugor nyelvnek, hol a szkíták régi nyelvének nevezi. De feltételezhető, hogy amikor azt írja, hogy „nyelvcsere teljes lezajlása évszázadokat vett igénybe, és a népesség széles rétegei még sokáig használták eredeti, ugor nyelvüket a lingua franca szerepét átvett, és a katonai arisztokrácia nyelvének szerepét játszó török mellett” – akkor kellett lenni egy megelőző lingua francanak is, és ez az ugor volt, ami nálam csak egyszerűen sztyeppei közvetítő nyelv az Alpoktól az Altájig. Nálam még kérdéses a Jamnaja >KM írány is. (Az elfogadott, hogy Kr.e. 3000-2700 közötti időszakban a gödörsíros kurgánok népének nagy létszámú csoportjai a áramlottak be az orosz sztyeppek felől a KM-be is). Nálam a fordított irány is elképzelhető, és ekkor már bejön a „Krantz-féle” elmélet, miszerint „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. („That the Uralic language family stemmed from the Mesolithic inhabitants of the Hungarian Plain”.)” „Meglepő módon a magyar nyelv nemhogy összekötő lenne az altájival, de uráli nyelvként is a legtávolabb áll a töröktől és más altáji nyelvektől”. (Rein Taagepera, Ago Künnap: Distances among Uralic and Other Northern Eurasian Languages. 2005.3.01.)

Nyelvcsaládok ábrázolása

Képi modellezésre a „nyelvi idősodrony” analógiát használom a családfa modell helyett. (Mindezek részletezve vannak az írásaimban). A fa és a sodrony ábrázolás összefüggését láthatjuk a feltett ábrán. A családfán pirossal jelölt útvonal felel meg a magyar nyelv idősodronyának. Leírását lásd: A nyelvi idősodrony előnyei, más nyelvrokonítási modellekkel szemben link alatt.

 Amikor elfogadom Krantz állítását, hogy az uráli nyelvcsalád Magyarországról ered és innen terjedt el az ellenkező irányba és, hogy az összes helyben maradó európai nyelv közül gyakorlatilag a magyar a legrégibb, -- akkor nem arra gondolok, hogy a KM-ben már magyarul beszéltek ősidők óta, hanem csak arra, hogy az eurázsiai sztyeppén létezett egy ősi koiné, amelyből a magyar tartotta meg a legtöbb jellegzetességet és ebből adódóan nevezhetném akár kvázi magyarnak is. A magyar nyelv kialakulását bemutató sémámban én is meghagytam az „urál-altáji” megnevezést, hiszen több mint tizenkétezer évvel ezelőtt, az európaiak és az ázsiaiak keveredése éppen itt, az Altájban történhetett meg. Megtartva természetesen Pusztay alapötletét, hogy az alapnyelv a különböző korábbi nyelvek közeledéséből jött létre. Az ősi időkben -- a katalán kutatók szerint -- az Altáj-hegység vízválasztó volt az európai és az ázsiai népek között, ugyanis a sztyeppe közepén helyezkedik el. Ettől nyugatra európai, keletre pedig ázsiai népesség élt évezredeken át. Elképzelésemhez Kalevi Wiik ”Gyökér” csoportjának teóriája áll, amelyet Finnországban Kalevi Wiik, Kyösti Julku, Pauli Saukkonen, Észtországban Ago Künnap, Urmas Sutrop, nálunk pedig Pusztay János képvisel. Lényege:

• Az uráli nép végső eredetét messze vissza kellett helyezni – legalábbis az utolsó jégkorszak végére, Kr.e. 10.000 körül.
• Az eredeti „haza” egy nagyon tág térség volt Közép- és Észak-Európában, a távolodó jéghatár mentén.
•   A nyelvi evolúció hagyományos „családfa” modelljének elvetése

·       

• Interdiszciplinaritás”: a kutatás tárgya a népek és nyelvek gyökerei vagy eredete volt, és ugyan az a kutató foglalkozik a nyelvészettel, a genetikával, a régészettel és más releváns tudományágakkal egyaránt, a szintézis felé törekedve.

A megfelelő családfa modellt Rein Taagepera (1933. február 28.) észt politológus dolgozta ki.

Kép: Rein Taagepera, in: Ago Künnap, Breakthrough in Present-Day Uralistics, Tartu 1998 p. 25. 

Erről írta Ago Künnap: I think Taagepera's tree is the best from all existing Finno-Ugric (Uralic) language trees. (Szerintem Taagepera fája a legjobb az összes létező finnugor (uráli) nyelvfa közül.)

A darwini evolúciót fedezhetjük fel abban, hogy ma is élő, önálló nyelv a magyar. Nem olvadt egybe, nem keveredett más nyelvekkel, csak fejlődött a saját logikája szerint. Nem csak a szókészletét gyarapította, hanem nyelvtanában is fejlődött.

Elméletem megértéséhez ajánlatos a blogomon https://bilecz.blog.hu/  elolvasni még az alábbiakat:  A magyar nyelv fejlődése;  A nyelvi fejlődés mechanizmusa; Languages' Timerope;  Vegyes, vagy kolloid nyelvűség; Kvázi magyar; Korlátlan korlátoltság a magyar őstörténet-, és nyelvkutatásban; A puszta szerepe a magyar nyelv „honfoglalásában”;  A visszavágyás ereje

Bátorkodtam egy olyan „nyelvfejlődési” (nem származási, rokonsági) modellel előállni (nyelvi idősodrony), amely a nyelveket egyenként vizsgálja a kezdetektől a mai napig és sodrony szerűen magába építi a környezetében (mező formában ábrázolt) nyelveket, miközben a sodrony hosszát időben lehet kalibrálni. Például, ha a magyar – manysi kapcsolatokat vizsgáljuk, akkor a magyar nyelv fejlődési sémáját vesszük elő, ahol a manysi a többi (magyarral kapcsolatba kerülhető) nyelvekkel együtt mező formában van ábrázolva. De, ha a manysi nyelvről szeretnénk megállapításokat tenni, akkor a manysi nyelv fejlődési sémáját kell létrehoznunk, ahol a kezdetektől fogva a mai napig be van mutatva a nyelv feltételezett alakulása, és itt a magyar nyelv (a többi érintkező nyelvekkel) van mező állapotban. A modell nem a valóságot, hanem annak bemutatását, magyarázatát adja, a hiányosságaival együtt, úgy ahogyan ezt (többek között) Szilágyi N. és Fejes is kifejtették. A fentiek megértéséhez nem kell doktori fokozat, csak egy kis akarat, és az előítéletek (mondhatnám a tanultak egy részének :D) korlátozása. Ha valahol nem voltam érthető, talán ennek elolvasása segíthet:  Agen nyelvrokonság

Természetesen az egész átláthatóságához, és megértéséhez többet kell olvasni tőlem! :DD (Ez nem reklám, csak útbaigazítás. Akinek nem tetszik – már az elején átugorhatja.)

A téma. amire a címben utaltam, közismert. De tudományos feldolgozásával még nem találkoztam. Főleg nem a népek őstörténetével kapcsolatban. Amire most kísérletet teszek, nem tudományos igényű, inkább szórakoztató, elgondolkodtató irodalom.

Általánosan ismert a honvágy fogalma: „Családjától, szülő- v. lakóhelyétől v. megszokott környezetétől elszakadt, távol élő személynek erős hazavágyása” – ez a magyar nyelv értelmező szótárából vett idézet. Úgy hiszem, ez nem etnikum függő, általános emberi tulajdonság, ami egyedenként, körülményektől függően, hol erősebben, hol mérsékeltebben jelentkezik. Mégis, ennek a szerepét a történelem írói, nem nagyon hangsúlyozzák. Bár az olvasó érzi, tudja, miről van szó. Ennek egyik kiváló példája Homérosz Odüsszeiája. A Kr. e. 7. században írt eposz Odüsszeusznak kalandos hazatérését és viszontagságos kalandjait meséli el Trója ostroma után. Természetesen a „hazavágyás” egyik legfontosabb feltétele a „haza”. Az abszolút nomádok, a hazátlanok, a „világpolgárok”, a „jég hátán is megélők” – nem szenvednek a honvágytól. De ha csak a  Biblia világába betekintünk, az „Ígéret földje” a zsidóknál igen fontos szerepet játszott a történetükben. A magyar mondavilágban is a honfoglalók Atilla örökségét jöttek visszafoglalni: „Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát, amiként Izrael fiainak adta át Mózes idejében örökségként az amorreusok királyának, Sionnak a földjét és Kánaán egész országát”.^[1]

Bakay így ír erről: „A népek sohasem költöztek el hazájukból kedvtelésből vagy kalandvágyból, nem hagyták el könnyedén őseik temetőit és földjét. A magyarok sem tettek így soha. Ma már a régészet kétségbevonhatatlan tényekkel igazolta, hogy sem a szkítáknak nevezett népek 2700 évvel ezelőtt, sem a hunok, sem az avarok, sem pedig a magyarok nem bolyongtak a végtelen füves rónákon, állataikat terelgetve, sátoros szekerek kíséretében, mint a kóbor cigányok, hanem váraik, városaik, falvaik, hatalmas állandó temetőik, a maguk korában rendkívül fejlett hadseregük volt s az Altájtól a Bécsi-medencéig egységes kultúrát és erős hatalmi övezetet alkottak. S ennek a nagy keleti kultúrának volt szerves része a magyarság!” (Bakay Kornél: A kihirdetett magyar őstörténet alkonya. Előadás a Magyar Kultúra Alapítvány székházában megtartott Klebelsberg-napokon, 2003.) 

Teljesen más a helyzet, ha a hazától való eltávolodás valami rendkívüli körülmény hatására következik be. Katasztrófákban, tartós éghajlati változások miatt, túlnépesedés okán, ellenséges népek miatti meneküléskor stb. el kell hagyni a régi otthont, és újat kell alapítani, Ilyenkor nincs miért, nincs hova, és nincs kihez hazamenni. De a vész elmúltával, még ilyenkor is gyakori a visszatérés, éppen a „visszavágyás ereje” hatására. Ez az erő biztosította például, hogy a török idők elmúltával ne cserélődjön le teljesen a lakosság Tolna megyében. Ha a török-tatár-német pusztítás és az azt követő betelepítések hoztak is létre sváb, szerb, tót stb. szigeteket, a megye észak-nyugati része a visszatérő magyarokból települt újjá. Erről „A puszta megtartó ereje” című esszémben írok részletesebben. De a magyarok őstörténetével, a honfoglalással foglalkozó dolgozataim egyik fő motiváló ereje a „visszatérés”, a helybenmaradás történelemalakító szerepe. Ez, ha nem kimondottan, nem látványosan, de megmutatkozik a korai népvándorlás szereplőinek történetében. Gondoljunk csak a fellelt 10-11. századi „magyaros” régészeti leletekre a Duna-Dnyeszter-Dnyeper, vagy a Dél-Urál és a Volga-könyök környékén, amelyek az „otthonmaradt”, vagy „visszatért” leszakadt részek nyomai. Nem mindig maradnak nyomok. Feltételezésem szerint ez történt a Kaukázustól északra, a Fekete-, és a Kaszpi-tenger közötti területeken maradt őseinkkel is. Rájuk csak a helynevek, az ott élők meséi  utalnak, amiből csak következtethetünk a valamikori létükre. 

Ha elfogadjuk ennek a mozgató, sorsformáló erőnek a létét, akkor másképpen tekintünk a korai (kőkorszaktól a bronzkorig tartó) Közép-, és Kelet-európai népmozgásokra is. Egy példán keresztül próbálom bemutatni, mire is gondolok. Legyen ez az időszak Közép-, és Kelet-Európa középső és déli felének (a sztyeppe vidék) 3. évezredi története, amit a bádeni (péceli) és a Jamnaja régészeti kultúra történetével szoktak jellemezni. Először elmesélem, hogyan néz ez ki a „tudományosan elfogadott” tálalásban. (Lásd a feltett térképet).

Baden-péceli kultúrának vagy baden-kultúrának nevezik a késő rézkor (i.e. 4. évezred, közepe) kárpát-medencei kultúráját. A péceli kultúra emberei a Duna, illetve a Tisza mentén halászattal, a síkságokon és az áradmányos területeken földműveléssel és járulékos állattartással foglalkoztak. A hegy és dombvidékeken, nem ritkán pedig a hegyek csúcsain az állattartók erődített falvakban éltek. Az állattartásban meghatározó volt a szarvasmarhatartás. (wikipédia)

Az időszámításunk előtti 4. évezred második felében az Alföld keleti részén, nagy kurgánok alá temetkező jövevények jelentek meg. Leletanyagaik előképei kelet felé, egészen a dél-orosz sztyeppékig visszakövethetők. Valószínűleg ekkor jelent meg először a ló a Kárpát-medencében mint haszonállat, és bizonyára ezekhez a jövevényekhez köthető a vélhetőleg kaukázusi eredetű kerekes kocsi itteni elterjesztése is. (Régészeti leletek az őskortól a honfoglaláskorig Heves Megye területéről. Szerkesztette: Domboróczki László). A Baden-kultúra egyes temetkezései fölött megfigyelt alacsony földhalmok talán a Kr. e. 4. évezred végén az Alföld területére beáramló kelet-európai hatások átvételéről, egyes szomszédos, rézkor végi közös­ségeknél kialakuló új temetkezési hagyományról tanúskodnak. Ezekben az esetekben talán egyfajta békés akkulturációs folyamatról beszélhetünk.  (Dani János: A kurgánok és az építőik. Az Alföld a bronzkor hajnalán. Magyar Régészet. 2020. 2. szám).

A kurgántemetkezések tömeges megjelenése az Alföldön a Kr. e. 3100/3000‒2600/2500 közötti időszakra tehető. A Jamnaja-kultúra, azaz gödörsíros kurgánok népének kultúrája (neve az orosz яма, azaz „gödör” szóból képzett melléknév) késő rézkori – kora bronzkori kultúra volt a Bug, Dnyeszter és Urál folyók környékén. A kultúra az i. e. 36. századtól az i. e. 23. századig létezett, mint a kurgán-kultúra első szakasza. Jellemzően vadász-állattartó volt, de a folyók környékén földműveléssel is foglalkoztak; néhány földvár jellegű építmény nyomai is fennmaradtak. A Jamnaja-kultúra a Volga középső folyásánál létrejött Hvalinszki-kultúra és a Dnyeper középső folyásánál létező Szrednyij Sztog-kultúra utóda. A Jamnaja-kultúrából fejlődött ki nyugat felé a katakombás kultúra, kelet felé pedig a Szrubna-kultúra. (wikipédia).

A Jamnaja-közösségek a jelenlegi ismereteink alapján az Al-Duna felől érték el a Magyar Alföl­det, ahonnan a Tisza vonalát követve terjeszkedtek egészen a Felső-Tisza-vidékig. A legelterjedtebb nézet szerint alapvetően a Tiszántúlt foglalták el, azonban Lantos Andrea és Andrási Réka Dusnok határában végzett halomásatása, valamint Kustár Rozália, Balázs Réka és Sümegi Pál Kiskunság hal­mait célzó kutatásai mára igazolták (Balázs, 2006; Kustár et al., 2014; Balázs & Kustár, 2015, 30‒32; 2016), hogy a Jamnaja-pásztorok az egész Alföldön vándorolhattak nyájaikkal, sőt ‒ az erdélyi adatok fényében: Câmpia Turzii (Aranyosgyéres), Cipău (Maroscsapó), Răscruci (Válaszút) stb. (Ciugudean, 2011, 27‒29, Appendix 1: earthen tumuli, Fig. 1; Heyd, 2012, 538, Fig.1; Frînculeasa et al., 2015, 77; Gogâltan, 2016, 422‒424, Abb. 3; Szász, 2017, 8) – az Erdélyi-medence területére is eljutottak.

 Annak ellenére, hogy a kurgánokat építő rejtélyes Jamnaja-kultúra (Gödörsíros kurgánok közössége) talán a legkevesebb leletet szolgáltatta eddig a Kárpát-medence régészetében, paradox módon – az elmúlt évti­zed meglepő eredményeket produkáló archeogenetikai és izotópkémiai kutatásainak köszönhetően – mégis az egyik legfontosabb régészeti kultúrának számít ma Európa Kr. e. 3000-től számított története szempont­jából. A Jamnaja-kultúra fő elterjedési területe Kazahsztántól az Észak-, ill. Nyugat-Pontus-vidékig húzódó hatalmas, jórészt füves sztyeppéken található, azonban ezen őskori nomád közösségek legnyugatibb töme­ges előfordulása éppen a Magyar Alföld területére esik.

A Jamnaja kelet-európai eredetű nomád közösségeinek Európára gyakorolt hatása szorosan összekapcso­lódik az indoeurópai vándorlás, a ma beszélt indoeurópai nyelvek eredetének kérdésével. (Dani János: A kurgánok és az építőik. Az Alföld a bronzkor hajnalán. Magyar Régészet. 2020. 2. szám).

Mi az amit másként látok én, mik az eltérések a fentebb leírtaktól?

Írásaimban kifejtettem, hogy a magyar nép történetét csak a hunok KM-ben történő megjelenésétől (4. sz. második fele) érdemes vizsgálni. Amiért elkalandozok a kőkorszak távlatába, az a magyar nyelv eredete. A nép és a nyelv viszonyát külön esszéimben fejtem ki, itt túl hosszú lenne elmagyarázni ezt az igazán nem szokványos kapcsolatot.

Tehát, nálam – eltérően Danitól – nem csak a ma beszélt indoeurópai nyelvek, hanem a magyar nyelv eredetének kérdésével is szorosan összefügg a Jamnaja kérdés. Miért is? Mert nálam Krantz eredeti elképzelése, miszerint „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. („That the Uralic language family stemmed from the Mesolithic inhabitants of the Hungarian Plain” – kis változtatásokkal, elfogadott (bár nem bizonyított) alaptétel. Lásd: Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3. Nem vagyok egyedül, aki ezt a nézetet vallja, lásd Bakay Kornélt: „A magyar európai ősnyelv, amelyből kiszakadtak azok a nyelvek, amelyek a magyarral nyelvi párhuzamokat mutatnak fel. Ez az alternatíva a magyarság Kárpát-medencei őshonosságára utal. Ez a feltételezés összhangban van az amerikai Grover Krantznak az európai nyelvek földrajzi kialakulásáról vallott nézeteivel. Krantz szerint a Kárpát-medencét már legalább tízezer évvel ezelőtt magyarok lakták s a magyar az európai ősnyelv”. (Bakay Kornél: Őstörténetünk és nyelvünk erőszakos finnesítése ellen. Magyar Megmaradásért. 2010 január.). Igaz, hogy nálam nincs őshaza (Miért nincs őshaza?), de a többi OK!

Térjünk vissza a nyelvet beszélőkhöz. Nem a magyar nyelvet, hanem azt az ősi lingua francat, amelyből a mai magyar nyelv örökített át a legtöbbet. (Jobb híján, nálam is megmaradt az „ural-altáji alapnyelv” elnevezés, magyarázattal, ha már Krantz se tért el tőle).

 Megismétlem a fentebb hozott Dani idézetet: „A Baden-kultúra egyes temetkezései fölött megfigyelt alacsony földhalmok talán a Kr. e. 4. évezred végén az Alföld területére beáramló kelet-európai hatások átvételéről, egyes szomszédos, rézkor végi közös­ségeknél kialakuló új temetkezési hagyományról tanúskodnak. Ezekben az esetekben talán egyfajta békés akkulturációs folyamatról beszélhetünk”. Ez a tágabb, megendő fogalmazás, ami elfogadható számomra. Itt „hatások átvételéről”, „új temetkezési hagyományokról”, „békés akkulturációról” van szó, és nem a később leírt, mainstream, al-dunai invázióról. Ennek megfelelően a fenti térképen a keleti és az alföldi Jamnaját összekötő nyilat is (a többihez hasonlóan!) kétirányúnak tudom elképzelni. Miért van ennek jelentősége? Hát a nyelv krantzi terjedése miatt! És hol itt a „visszavágyás ereje”? Ott, hogy a Jamnaja kultúrát művelők évszázadokig kapcsolatban maradtak egymással (akár északon, akár délen), ami nyelvi kontaktus nélkül nem működhetett. Tény, hogy a Jamnaja keleti ága kultúrálisan jelentősebb volt a kevésbé nomád nyugatinál, de úgy néz ki, hogy a Jamnaja lehetett a harangedényes és a zsinegdíszes kultúrák előfutára. „A Yamnaya horizont emberei patrilineálisak és exogámok voltak. Ha a zsinóros férfiak neolitikus korban feleséget hoztak, akkor szinte biztosan Yamnaya feleséget vettek el. A nyugati és a keleti Yamnaya eltérő apai leszármazással rendelkezhetett, sőt etnonyelvileg is eltérő volt, de mégis hasonló isteneket és népi szokásokat követtek, így vegyes házasságok jöttek létre. Autoszomális genomjuk nagyon hasonló volt, mivel a feleségcsere gyakori volt ezekben a patrilineáris rokonságban, és ez megakadályozta a teljes genetikai különbségek felhalmozódását” állítja Razib Khan amerikai-bangladesi populációgenetikával foglalkozó újságíró. Ha ez így volt, akkor a kárpátmedenceiekre is igaz lehetett. Ha nincsenek is nyelvi bizonyítékok – ott vannak a régészeti, antropológiai, archeogenetikai vizsgálatok eredményei, amelyek, ha nem is igazolják, de nem is cáfolják az általam kifejtetteket, miszerint a Jamnaja kultúrának akár a forrása is lehetett a KM-ben. A kapcsolat a késő rézkori helyi közösségek (Baden és Coţofeni) és az újonnan érkező Jamnaja-csoportok közötti interakció több szinten is dokumentálható. (Ecsedy, 1973, 19, 39; 1979, 51). És egy jóval későbbi (10. század közepe) példa a visszatérésre:

2021-ben – nem messze az Ujelgiben talált magyaros jellegű harcostól – a 181 m magas Szovinaja Hegynél («Гора Совиная», 55.7166; 61.9253, magyarul: Bagoly Hegy) magyar temetőt találtak, amelyben egy harcos felszereléseiről egyértelműen kiderült, hogy a magyar honfoglalók leleteivel azonos. (Актюба – новый мадьярский комплекс в Южном Зауралье. Боталов С.Г., Таиров А.Д., Грудочко И.В., Газизова С.Р., Парунин А.В. Труды КАЭЭ ПГГПУ вып. XIX Пермь, 2021. 84. oldal.) A szerzők szerint csak egy „visszatérő harcos” lehetett, mert a felszerelése olyan volt, amit akkoriban ezen a vidéken nem tudtak készíteni. Ez pedig a KM és az Urál környékiek szoros kapcsolatára utal. (Судя по аналогиям данный предметный комплекс соответствует материальной культуре Карпатской котловины времен Обретения Родины самого конца IX – начала X в. И свидетельствует о тесных связях Зауральского и Карпатского населения в это время). 

A kép forrása: 8. kép. A Jamnaja-kultúra Kárpát-medencei elterjedése és kapcsolatrendszere (készítette: Faur Z.; Włodarczak, 2014, Fig. 2. módosítva). Dani János • A kurgánok és az építőik. Az Alföld a bronzkor hajnalán. MAGYAR RÉGÉSZET ONLINE MAGAZIN • 2020 Nyár. 6. o.

Bevezetőként álljon itt egy általánosan elfogadott felosztás az uráli nyelvcsoportokra. (Lásd fent).

Valamint egy meghatározás a nyelvrokonságra:

De előbb tisztázzuk a rokonság fogalmát Róna-Tas András szerint: „A köznyelv a rokonságnak kétféle formáját ismeri. Van vérrokonság, vagyis a leszármazás közössége és van házasság révén szerzett rokon, akivel nem vérségi kötelék köt össze. A rokonság szót, ha nyelvrokonságról beszélünk, az elsőhöz hasonló értelemben használjuk”. És még egy: „[...] Csakhogy az élet meghazudtol minden családfát. Mert ha származásom érdekel, nem feledkezhetem meg az édesanyámról sem. Sőt volt anyja apámnak is, nem csak apja. Anyámnak szintúgy. Négy öregszülémnek pedig nyolc édesszüléje és tizen-hat öregszüléje volt. És mindőjükről maradt rám valami. Nem ház vagy föld, sem bankbetét, hanem kiről egy gesztus, kiről egy halk mosoly. Aki ismerte szüleimet, fölismeri rajtam az ő vonásaikat, arckifejezésüket, mozdulataikat. És ha ismerte vol-na öregszüléimet, azokét is felfedezhetné rajtam. Így ágaznak el gyökereim a múltban, sok-sok ősömben, és nincs jogom megtagadni egyiket sem, azért, hogy személyesen sosem találkoztam velük” (Lükő 1991. 5–6, az én kiemeléseim – Sz. N. S.)”.

A nyelvek genetikus rokonságát – a jól ismert -- „családfa” ábrán szokták szemléltetni. Ennek a lényege, hogy „nyelvrokonság akkor áll fenn, ha az egy közös ősi nyelvre vezethető vissza”. Kiegészítve, hogy „a rokon nyelvek összefüggését úgy írhatjuk le pontosabban, ha azt feltételezzük, hogy a nyelvi újítások a nyelvközösség egy pontján keletkeznek, és onnan hullámszerűen terjednek el a nyelvközösség területén”. (RTA: A nyelvrokonság ábrázolása).

A nyelvek kialakulását, és terjedését azonban lehet másképpen is feltételezni. Ehhez a nyelvrokonság tágabb értelmezése szükséges. A rokonság köznyelvi értelmezéséből kitűnik, hogy ehhez házasság kell. Nyelvek esetében azonban más okokat kell keresnünk, mert ott a házasság intézménye nehezen képzelhető el. Lehetnek ezek az okok hangtani, nyelvszerkezeti, szótani, vagy a nyelvészetben használt szabályos hangváltozások, vagy bármi, csak ne legyen genetikus. Az ilyen nyelvrokonságot hívhatjuk nem genetikusnak, vagy röviden agen nyelvrokonságnak. A nyelvek terjedésénél megkülönböztethetük un. monolitikus (amikor egy nyelv egy, az azt beszélők közösséghez kötődik) és a közvetítő szerepet is betöltő, un. linqua franca nyelvek típusát. Az első arra terjed, amerre a nép vándorol, a másik terjedhet diffúz módon is, mert használói különböző etnikai csoportok is lehetnek.  

Miért van erre szükség?

A kérdés túl általános ezért most, csak és kizárólag, a magyar nyelv kialakulása szempontjából vizsgáljuk.

Semmi gond nem lenne a nyelvek „tudományos” csoportosításával, ha nem ütközne számtalanszor a nyelvet beszélők kapcsolatával. Ennek szétválasztása okozza a fő ellentmondást a finnugrisztika művelői és ellenzői között. „A nyelvrokonság, nem néprokonság”. Ez a megállapítás a 19. században még nem volt nyilvánvaló. A 20. századi régészeti és antropológiai vizsgálatok azonban igazolni látszottak ennek a tételnek a helyességét. A 21. században azonban, az archeogenetika megjelenésével, a távoli ősök területi beazonosításával új lehetőség nyílott a rekonstruált alapnyelvek feltételezett beszélőinek „rokonítására” a nyelvi családfa alapján, és ebből etnogenezist szerkeszteni a régészeti kultúrák felhasználásával.  Az  interdiszciplinaritásra hivatkozva igazolni próbálják a magyarok őshazájának és vándorlásának uráli őshaza>Levédia>Etelköz>KM elméletét. Ha viszont elismerjük és használjuk az empirikus tudományok eredményeit,  de a nyelvrokonságot másképp közelítjük meg, akkor a magyar etnogenezis is másképpen fog kinézni. Próbáljuk meg!

Tehát a nyelvrokonságnak nem feltétele az alapnyelv megléte. A magyarságnak nem feltétele a közös származás, a közös nyelv.

Akkor, hogyan alakult a magyar etnogenezis, miből lett a magyar nyelv?

Mivel a válasz nem egyszerű és nem rövid, használom az eddigi tanulmányaimat, amelyeket a feltett linkek alapján ismerhet meg a tisztelt érdeklődő.

A magyarok etnogenezise

A magyar őstörténet háza

Az igazi kettős honfoglalás

Kiegészített változat (I.)

Az igazi kettős honfoglalás (folytatás)

Kiegészített változat (II.)

Az igazi kettős honfoglalás – 2022-es szemmel

Egy MKI ismeretterjesztő TV műsor kapcsán

A puszta szerepe a magyar nyelv „honfoglalásában”

Kiegészített változat

Genetika és a magyarság, 2022

Kis történeti összefoglaló

Miért nincs őshaza?

A ponto-kaszpi sztyeppe 9. századi története – a magyarok története

Egy alternatív megközelítés

Przemyśl -- Magyarország kapuja

Honfoglalás kori történetek (Kiegészített)

Magyarán a DAI-ról

Kiegészített változat

A honfoglalás történetének bolgár kapcsolatai

Ahogy én látom (Kiegészített változat)

Fehér és fekete magyarok

Voltak-e valóban fehér és fekete magyarok?

Magyarok a sztyeppén

A korai magyarság története a középkor kezdetén

A magyarok vándorlása az Uráltól Etelközbe

A magyar nyelv kialakulása

A magyar nyelv eredetéről

Kiegészített

A nyelvi fejlődés mechanizmusa

A magyar nyelv eredetéről. (Zárszó)

Miért nem vagyunk szlávnyelvűek?

Kiegészített

Mémek és a gének

Kiegészített változat

Mi volt előbb a hal, vagy a disznó?

A fenti esszékből az álláspontom kiolvasható. Természetesen a magyar őstörténettel és a magyar nyelv történetével több írásom is foglalkozik. Ezek a https://bilecz.blog.hu/  oldalon megtalálhatók.

 A finnugor őshaza hívők egyik legfontosabb alapelve a „szétvándorlások teóriája”. A nyelvekben fennmaradt, vagy sosemvolt hasonlóságokból vonnak le következtetéseket a korszakolásra és a területi elrendeződésre. Az életmódváltozás, alapvetően csak a szókincset érinti náluk, pedig ennek sokkal döntőbb szerepe lehetne a nyelvrokonság megállapításában is. Gondolok itt szerintem a legfontosabbra, a rabszolgatartásra. A rabszolgák „beszerzése”, foglalkoztatása, mennyisége, minősége – alapvetően befolyásolta az eurázsiai népek korai (bronzkori) nyelvi alakulását. Egy-egy területfoglalás nemcsak új vadászterületek, legelők megszerzésére irányult, hanem a rabszolgák beszerzésére is. Nézzük meg, kiknek volt szüksége rabszolgákra az eurázsiai sztyeppén és tőle északabbra? Azoknak a népeknek, akik később északra húzódtak (hantik, manysik, szamojédek) és megtartották (vagy visszatértek) a halász-vadász, rénszarvastartó életmódra – nemigen kellettek rabszolgák. Csak zavarta volna őket a „normális” életvitelben, sok hasznukat nem vették volna, legfeljebb „családszaporításra” használták őket. Az ő nyelvükben az idegen nyelvek szubsztrátum (maradvány) hatása nemigen érvényesülhetett. Ott, ahol már a letelepült, árútermelő gazdálkodás (állattartás, földművelés) kezdett kialakulni a rabszolga már fontos szerepet kapott a gazdálkodásban és a védelemben (harci feladatokban) is. Számuk még nem volt jelentős, de befogadásuk már érezhető hatást gyakorolhatott a tartóik nyelvére is. Ha a közösség fejlettebb népek befolyása alá került, akkor már adsztrátum hatások alakulhattak ki a nyelvben, a körülményektől függően. „Kétféle módja van annak, hogy az egyik nyelv hasson a másikra: az egyik, hogy a kulturálisan domináns nyelvből kölcsönöz a kevésbé domináns, a másik, hogy nyelvcsere után az egykori anyanyelv bizonyos elemei megőrződnek az új nyelvben – ezt szubsztrátumhatásnak hívják. A kétféle hatás azonban általában a nyelv eltérő alrendszereire hat: a kölcsönzés elsődlegesen a szókincset érinti, legalábbis a nyelvi érintkezések első szakaszaiban, a szubsztrátum hatása viszont elsősorban a nyelvtanban és a hangtanban jelentkezik”. (Honnan jöttek a török nyelvi formák a magyarba? – Sándor Klára nyelvész a Mandinernek. 2020. november 21.)

Az európai sztyeppén nem csak az éghajlatváltozás, vagy az új legelők keresése miatt vándoroltak. Amikor az egyik nép „kiszorította” a másikat, nem öltek meg mindenkit a legyőzöttek közül. Kezdetben ágyasnak, szolgának, árunak tartották a rabszolgákat, de a földművelés elterjedésével ez megváltozott. „Ki más volt a római nép hívebb szövetségese, mint aki a legmakacsabb ellensége volt? Mi lenne ma a birodalomból, ha a jótékony előrelátás nem gondoskodott volna arról, hogy a legyőzöttek összeolvadjanak a legyőzőikkel?” – írta 52-ben Seneca. Természetesen egy törzsszövetségben még nem lehettek „birodalmi” állapotok, de a középkorra ez a szemlélet megerősödött. A „szolganép” nyelvi szerepe is nőtt.

A kapcsolatok ilyen szintű ismertetése után, térjünk vissza a nyelvre és a genetikára. Elismerve a nyelvészek szorgos összehasonlító munkájának főbb eredményeit (és nem vitatva a részleteket!), nézzük meg valóban szükség volt-e a magyar elődök őseinek, és a nyelvileg hozzánk legközelebb álló manysi és hanti ősök közös származására? Hogy volt kapcsolat, azt valóban igazolta az archeogenetika. „Pamjav és kutatótársai úgy fogalmaztak: „Vizsgálataink eredménye szerint az N1c haplocsoporton belül elkülöníthető egy L1034-es jelzővel illetett mutáció (SNP változás), amely a manysi és magyar/székely N1c minták jelentős részében megvolt, míg az ugyancsak vizsgált burját, mongol és finn populációkból hiányzott (Fehér és mtsai 2014). [...] A fenti észrevételek alapján jó okunk van azt feltételezni, hogy az N1c-L1034 alcsoport ugor kori örökség a magyar és manysi génállományban.” – olvashatjuk a wikipédián (Finnugor őshaza). A finnugor alapnyelv egységét kb. i.e. 2000-ig, az ugor egységet i.e. 1000- 500-ig tételezik fel a nyelvészek. Az uráli egység korszaka  (amikor a finnugor és a szamojéd nyelvek még egységet alkottak, kb. i. e. 4000-ig tartott.)

Az orosz szakirodalomban úgy tartják, hogy a manysik etnikai csoportként az uráli neolitikus kultúra helyi törzseinek és a délről Nyugat-Szibéria és Észak-Kazahsztán sztyeppéin és erdőssztyeppén át költöző ugor törzsek egyesülése eredményeként jöttek létre. Kezdetben a manysik az Urál hegység nyugati oldalán éltek.  Végül is ez megfelel a MKI 2022. május 30- híradásának (Teljes genom vizsgálatokkal derítettünk fényt a hunok, avarok és honfoglaló magyarok származására), amelyet a Current Biology szaklapban is közzétettek: „A magyarok ősei a mezsovszkaja kultúra és a szamojéd nyelvű nganaszánok keveredésével létrejött protougorok voltak, ebből a csoportból váltak ki, és indultak észak felé a mai legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik. Az ázsiai szkíta protougorok ezt követően keveredtek a korai szarmatákkal, amit egy második keveredés követett az európai hunok elődeivel, közvetlenül a hunok európai hódítása előtt”. A fentiekből az következik, hogy egy erdei, halász-vadász nép találkozott és összejött egy fejlettebb, déli lovas-nomád közösséggel. Erre az esetre, fentebb, adsztrátum nyelvi hatások kialakulását írtam, mert nem tudni melyik nyelv lett az uralkodó, és melyik az átadó? Tudjuk viszont, hogy később a manysik átkeltek az Urálon, és a hantikkal együtt északra vonultak. Nyelvük az obi-ugor nyelvek csoportját képezi. Később a maradókat a 4. században a hunok sodorták magukkal nyugatra, mint ahogyan az MTI cikkében is írva vagyon. Mivel a manysi nyelv jelentősen eltér a magyartól (nem értik egymás nyelvét), a hun nyelv pedig ismeretlen, logikus, hogy a találkozáskor a nomád déli nyelv csak a manysi (maradvány hatást kifejtő) szubsztrátuma lehetett. (És a magyaré is, mint ahogyan Gao Jingyi, a Pekingi Nemzetközi Tanulmányok Egyetemének oktatója írta 2013-ban (Huns and Xiongnu identified by Hungarian and Yeniseian shared etymologies. Jingyi Gao, Central Asiatic Journal). De ez koránt sem jelenti azt, hogy „a magyarok ősei a protougorok” lettek volna! A mai magyar nyelvnek nem maradt fenn olyan rokonnyelve, amelyet – a nyelvi képzettséggel nem rendelkező – anyanyelvi beszélője megértene.  Miközben az összes finnugor nép genetikailag rokon a másikkal, kivéve a magyarokat. Ez csak azt jelentheti, hogy őseink adták át a nyelvüket az ott talált őslakos szibériai és altaji népeknek. Ennek az ősi (szkíta?) nyelvnek – vagy nevezhetjük „eurázsiai szupernyelvnek” is -- az egyenes ági leszármazottja a magyar. Egy példa lehet erre a „beoltásra” az ősszamojédok története: „A mai szamojéd nyelvek fő ágainak egymás közötti viszonya „robbanásszerű”, „ugrásszerű” szétválási folyamatra utal, a viszonylag egységes ősszamojéd nyelvközösség gyors felbomlására. A felbomlás oka lehetett külsődleges. Itt helyénvaló megemlíteni, hogy miután a Kr. e. 2. században a hunok betörtek a minuszinszki völgykatlanba és a vele szomszédos területekre, Dél-Szibéria történetében hosszú, viharos korszak vette kezdetét, s ez jól nyomon követhető a régészeti anyagon (gyors, nem evolúciós jellegű kultúraváltások, a harcossírok számának növekedése) és részben a történelmi dokumentumokban (a régi kínai krónikákban)”. (Szamojédok. Finnugor Tanszék. Eugen Helimski, Fordította: Katona Erzsébet). „Nyelvünk szókészlete, grammatikája közös gyökerű a szkíta-hun utód népekével, pl. mongol, török. Az uráli nyelvcsaládba sorolt nyelvekkel való kapcsolatoknak a fő oka, hogy a szkíta-hun típusú népek északi irányba vándorolva vitték a nyelvüket, a kultúrájukat és ott nyomot hagytak” – írja Czeglédi Katalin. (CK: A szkíta-hun nyelvek. 68. o.)  

A hegyekkel körülvett, folyókkal szabdalt, viszonylag kellemes éghajlatú Hakasz-minuszinszki-medence az ősi dél-szibériai civilizációk egyik fontos központja volt. A bronzkorban különösen fontossá tették gazdag réz-, vas- és más ásványi lelőhelyei. Ősi temetkezési helyek, régészeti lelőhelyek sokaságát tárták fel, a sírokból a bronzkori karaszuk-kultúra (i. e. 1500–800) és különösen a tagar régészeti kultúra (i. e. 7. és 2. század), majd a későbbi tastiki kultúra sok emlékanyaga került elő. A Karaszuk-kultúra egyik legfontosabb komponense a nyugatról érkezett andronovói kultúra, egyéb komponenseit ezen túl a helyi afanaszjevói, okunyevói, valamint a szomszédos Mongólia, Kazahsztán és Kína kultúráiban keresik. (wikipédia) 

Amikor Csáji László azt nyilatkozta egy interjúban, hogy „Engem nyelvünk hanti és manysi rokonsága a gyakorlatban győzött meg, ezt követően a nyelvészek elméleti fejtegetései is hitelesnek tűntek.” – bizonyára nem a rokonság alapdeffiníciójára gondolt, hogy „nyelvrokonság akkor áll fenn, ha az egy közös ősi nyelvre vezethető vissza”, mert ezt nem tapasztalhatta csak azt, hogy „milyen megdöbbentő hasonlóságok vannak az obi-ugor nyelvek között” (Az alternatív történelem és a felújított ősvallás zsákutcái - interjú Csáji László Koppány kulturális antropológussal, Konzervatorium I 2009.11.14.) Természetesen a szétváláskor, a hunokkal együtt L1034-es jelzővel illetett változatot adó ősök is kerülhettek a honfoglalók és a székelyek soraiba. Közben eltelt több mint ezer esztendő…A székelyekről olvashatunk Hakan Aydemır: A székely eredetkérdés megoldása című könyvben. A dolgozat egy új nyelvtörténeti módszert alkalmazva a székelyek eredetkérdésének megoldását adja. Bemutatja a kínai források nyelvészeti-filológiai elemzése alapján a székelyek eddig ismeretlen korai történetét, tárgyalja kronológiai sorrendben a vonatkozó forráshelyek alapján az 581–715 közötti eseményekről szóló legfontosabb, a székelyek történetével kapcsolatos részeket, különös tekintettel a 7. századi Suishu (隋書) és a Beishi (北史) című munkákra. Bemutatásra és etimologizálásra kerül a kínai forrásokban előforduló, székelyekre vagy azok csoportjaira vonatkozó összes népnévi variáns, s ennek kapcsán megállapítható, hogy a kínai források valamilyen „szekel” alakra visszamenő alakváltozatai az egykori Keleti Türk Kaganátus területén élő keleti székelyekre és csoportjaira, az „eszkel” és „eszkil” alakokat tükröző alakváltozatok pedig a nyugati székelyeknek a Nyugati Türk Kaganátus területén élő csoportjaira vonatkoznak. Ugyanakkor a Qarshi (Üzbegisztán) és a Fergana között talált 4–5. századi érméken szereplő „eszkelek” népnevet etimologizálva bebizonyítja, hogy a székelyek korai történelmét a 4. századig biztosan vissza lehet vezetni: 350–370 között a délnyugatra menekülő Altaj-vidéki hunok és a különböző tiele törzsek között a későbbi „szekel” törzs ősei is ott voltak, akik a Balhas-tótól az Amu-darja alsó folyásáig terjedő vidéket vették uralmuk alá. A Tola-folyó (Mongólia) északi részén élő székelyek egy csoportja elszakadva a későbbi „szekel” törzs őseitől, a 370 körül nyugat felé menekülő hunokhoz csatlakozva érkezett a Kárpát-medencébe, és innen ered a hun és az Attila-hagyományuk is. Itt átvészelve a gepida, majd az avar uralmat, a honfoglaló magyarokhoz csatlakoztak, és végül a magyar nyelv és kultúra presztízs helyzete miatt idővel nyelvet is váltottak. (Hakam Aydemir: Türk Tarihinin Kaynakları Olarak Eski Türk Boy Adları – Kökenbilgisel Bir İnceleme (A régi török törzsnevek mint a török történelem forrásai – Etimológiai elemzés). Istambul, 2021.)

Az utóbbi időben közzétett rengeteg „szenzációs” őstörténeti tudományos felfedezés ellenére, érdemes elgondolkodni Csáji csaknem tíz évvel ezelőtt egy interjúban feltett kérdésein: „Újra kell gondolnunk néhány alapelemet. A tapasztalatok a néprajzi és antropológiai terepmunkákban azt mutatják, hogy az ethnosz-modell nem használható elméleti alap. Mára az etnicitást másként szemléljük, mint húsz, vagy ötven éve. Fel kell ismernünk, hogy korábban is létezett például kettős identitás, hogy az egynyelvű és egykultúrájú helyszínek keresése a nemzetállamok és nacionalizmusok korának retrospekciója, visszavetítése. Felteszem a kérdést: biztos, hogy célravezető az, amikor – akár a magyaroknak, akár a germán népeknek, a románoknak vagy más népeknek – jól körülhatárolható, homogén területeket, őshazákat keresünk? Miért abszolutizálunk egy vélt kulturális szálat, „vérvonalat”, nyelvi kapcsolatot a „visszanyomozás” során? Biztos, hogy célravezető, amikor homogén, egymástól elhatárolt körökbe rajzoljuk a különböző népeket a sztyeppezónában, és ezeket vándoroltatjuk? És egyáltalán: miért nem számolunk a honfoglalás után – akár a Kárpát-medencében – „rokonná váló” népekkel? Túl messzire vezetne annak bemutatása, mennyire saját prekoncepcióink rabjai voltunk, amikor a rokonságot kerestük. Márpedig a tudós szerepe az is: ne csak hangzatos, kész válaszokat adjon, hanem tanítson meg jobban kérdezni”. (Heti Válasz Online, 2013.09.16-án).Ha megnézzük a magyar nyelv fejlődési sémáját, ahol az „urál-altáji” alapnyelvek alatt a nyugatról és délről Szibéria irányában  beáramló sztyeppei koinét értem, akkor a szamojéd, hanti-manysi nyelvek vonatkozásában (a saját fejlődési ábrájukon) ez az alapnyelv szubsztrátumként viselkedik (a nyelvet váltók az eredeti, artikus övezetbeli nyelvük bizonyos jellegzetességeit átviszik a az újonnan átvett nyelvbe, és az ott rögzül), és hasonló képpen alakult a finn-permi (balti) nyelveknél is. Innen származnak azok a nyelvi hasonlóságok, amelyekre alapozva a nyelvi „rokonság” megállapítást nyert. Mint láthatjuk – ehhez azonban közös eredetre nem volt szükség.  Régészeti kultúrákban ez a KM – jamnaja – zsinegdíszes – andronovó útvonal. Nem kell kétségbe vonni, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, csupán a rokonság fogalmát nem a származáselmélet alapján kellene megfogalmazni, illetve ki kellene terjeszteni a „nem vérszerinti” rokonokra is. A 70-es évekre ugyanakkor minden „õshaza-elmélet” (az indoeurópaihoz hasonlóan) megdõlt, akárcsak az egyirányú õstörténeti kutatás elve! A kérdésre, hogy i. e. 5000-tõl visszamenõleg, nyelvközösséggé válásának idején hol élt ez a népcsoport, a finnugorisztika nem is kereste a választ. S bár a kezdeti folyamatok eredõit és színtereit ma sem ismerjük, származásunk irányait az antropológiai kutatások déli irányból – a Kaszpi- és a Fekete-tenger, a Kaukázus és az Altáj vidékei felõl – adják meg, kimutatva a népességünk zömét képezõ turanid, pamíri europid, mediterrán, nordoid (de ez is erõsen mediterrán) és cromagnoni típusokat. Veres P. Tibor megállapítása szerint az õsmagyarság – akárcsak az iráni szarmaták – a „protoeuropid ugor és mediterrán szkíta populációk keveredése”.(FODOR GÉZA: A GENEZIS HIÁNYZÓ KÖNYVE. Kovács Vilmos: Kik voltak…? Nyelv- és õstörténeti írások a honfoglaló magyarság kialakulásáról. EGYÜTT 2008/3 MELLÉKLET.) 

„Azt hiszem, ott történt a baj, hogy az összehasonlító nyelvészetben (legalábbis a magyarban) a rokonság és a származás különbsége kezdettől fogva nem volt elég tudatos. (Hiszen – jusson eszünkbe – ez a nyelvészet eleve azért született meg, hogy a származásunkra derítsen fényt.) Ha szóba került is a különbség, nem a nyelv származására vonatkozott elsősorban, hanem arról szólt, ami majd minden tankönyvnek ott áll mindjárt az elején, hogy ti. a nyelvrokonság nem jelent okvetlenül etnikai rokonságot is. (Ez a kijelentés azonban általában csak azon az egy könyvoldalon érvényes, a következőtől a könyv végéig jórészt el van felejtve.) Ha pedig a származást is a CSALÁDFA  metafora szerint próbáljuk látni, akkor abba csak egyetlen ág fér bele, amely pedig a GYÖKEREK metafora látásmódja szerint csak egyike a soknak, még ha talán a legvastagabb is” – írta Szilágyi N. Sándor az 1999-es tanulmányában. (Szent mókus, avagy a módszertan buktatói”. 356).

A magyar nyelv kialakulását bemutató sémámban én is meghagytam az „urál-altáji” megnevezést, hiszen több mint tizenkétezer évvel ezelőtt, az európaiak és az ázsiaiak keveredése éppen itt, az Altájban történhetett meg. Megtartva természetesen Pusztay alapötletét, hogy az alapnyelv a különböző korábbi nyelvek közeledéséből jött létre. Az ősi időkben -- a katalán kutatók szerint -- az Altáj-hegység vízválasztó volt az európai és az ázsiai népek között, ugyanis a sztyeppe közepén helyezkedik el. Ettől nyugatra európai, keletre pedig ázsiai népesség élt évezredeken át. A 2012-es genetikai kutatások (Katalán Paleontológiai Intézet és az Evolúcióbiológiai Intézet, az UPF-CSIC) azt sejtetik, hogy a keveredés az Altáj keleti vidékein történt meg az ázsiaiak és az európaiak között, ráadásul a kapcsolat még a vaskor előtt jött létre. A keveredés előtt pedig a két népesség még a hegység két oldalán helyezkedett el. A 2005 és 2007 között európai és mongol kutatók által felderített, fagyott, mumifikálódott maradványok - több mint húsz sírt tártak fel - alkalmasak voltak genetikai vizsgálatok elvégzésére is. Régészetileg a sírban talált tárgyak és a szintén elföldelt lovak igazolták, hogy szkítákról van szó. (ORIGO. Szegő Iván Miklós cikke. 2012.11.14.). A szkíta kultúra technikai fejlesztései pedig - amelyet valóban az ázsiaiak vettek át az európaiaktól - elősegítették azt az expanziót, amelyet alapvetően az ázsiai népesség növekedése váltott ki. „A tanulmány azt is sejteti, hogy az ázsiai népesség vette át a nyugatról jövő szkíta kultúrát, amely mind technológiájában, mind társadalmi berendezkedésében fejlettebb volt az övékénél” -- írja. Korábban is (Vámbéry Ármin, Munkácsi Bernát, de még Reguly Antal is), a XX. század második felében és napjainkban szintén kimutatták már, hogy az õsmagyarság antropológiailag, nyelvileg, tárgyi és szellemi mûveltségében már az i. e. XII. századtól kezdve együtt, szorosan egymás szomszédságában élve óiráni népcsoportokkal magán hordozta azokat a jegyeket, amelyek nem csak rokonították azokkal, de meg is különböztették tõlük. Évezredes keveredések is közrejátszottak az etnikai arculat kialakulásában, amelynek formálódásában Veres P. Tibor szerint „nem lehet fi gyelmen kívül hagyni az iráni (óperzsa), mindenekelõtt pedig a szauromata csoportok hatását”. Ez a keveredés viszont a délugor és az óiráni (fõként szauromata) csoportok viszonylatában több mint háromezer évvel ezelõtt kezdõdött, ami egy hosszú folyamat eredményeként megteremtette az õsmagyarság etnikumának, kultúrájának kialakulását. Ekkor született meg az a minden kezdetlegességét magán viselõ õsmagyar nyelv is, amelyet több kutató az ugor és az iráni nyelvek szövetségébõl vezet le. (Lásd: Fodor Géza: A genezis hiányzó könyve)

De az „újdonságok” átvételét általában szavak, fogalmak átvétele követi. ( Ez sarkalatos érve a finnugristáknak, amikor az életmódváltással kapcsolatos „jövevény” szavaink eredetét magyarázzák!) Tehát nyugatról (Európa felől) jövő szavak keveredtek ázsiai származásuakkal.

A szkíta indoeurópai nép volt, amely nomád pásztorkodással és lótenyésztéssel foglalkozott. Végigvágtattak az i. e. 7-2. század között az eurázsiai sztyeppéken, egészen a KM-től az Altáj-hegységig. „A katalán kutatók a genetikai elemzésekkel most azt mutatták ki, hogy a vaskorban a szkíták "tökéletes ötvözetét" alkották az európai és az ázsiai népességnek: a szkíta kultúra Altáj-hegységbeli képviselőinek a genetikai állományában ugyanis pontosan 50-50 százalékos arányban találtak európai és ázsiai leszármazási ágakat. Ez a mitokondriális DNS leszármazási vonalainak és szekvenciáinak elemzéséből derült ki” – áll a Szegő riportban. „A mostani felfedezés azért jelentős, mert korábban az Altáj-hegység nyugati vonulatainál (a mai Oroszország és Kazahsztán területén) élő népességben csak európai, a keleti, mongóliai részeken élőknél pedig csak ázsiai leszármazási vonalakra bukkantak a kutatók. Vagyis eddig nem találtak genetikai keveredésre utaló nyomokat” -- állítják. Van erre nyelvi példa? Megpróbálok egyet bemutatni. És ez egy általános alapszó, a Víz! (Magyar: víz, észt és finn: vesi, mordvin: ведь ved, permják komi: ва va).    

Finnugor nyelvet beszélők területén általános a va víznév. Ugyan ez mondható el a törökös nyelvterületeken a su szóra. Ahol a két nyelvet beszélők tartósan találkoztak, megtalálható mindkét változat. (Lásd Oroszország, Ukrajna, Magyarország stb.) Sőt együtt, egy névben is előfordul: Csuszova(ja). Река Чусовая. Из разноязычных компонентов со значением «река» или «вода»: чу + су + ва. Где тибетское «чу», тюркское «су», коми-пермяцкое «ва». De hozzátehetnénk a negyediket is: я̄ - folyó (a manysiban). Itt a víz jelentése: вит.

Kungur városnál (57.4333, 56.9333), folyik a Szilva nevű folyó. Orosz magyarázat: szil – olvadó, va – víz. (Сы́лва от коми-пермяцк. сыл — талая, ва — вода). Vele rokon a „Sziva” folyónév is. A Sziva az 56.8181, 53.9016-os koordinátáknál torkollik a Káma folyóba. A Káma vízgyűjtő területe tele van -va végződésű folyónevekkel! (Tulva, Obva, Uszva, Inyva, Jájva, Kolva, Pilva stb.) De lehet kapcsolat a germán és kelta nyelvekkel is. (IE és uráli nyelvek keveredése, lásd az Árva folyónévnél. Vonaldíszes>zsinegdíszes kultúrák)

Szu (су — вода, река, тюрк.) Példák: Száriszu (Сарысу́) kazah folyó, valamint a krimi Alma folyó mellék ága. Ugyan itt a Szavluk-Szu folyó (Савлу́х-Су); Szuuk-szu a Krimben ( Суук-Су — переводится как «Суук» — «Холодная», «Су» — «Вода»); Akszu (Аксу) folyó a Tarim-medencében, Tadzsikisztánban, Kazahsztánban, Törökországban, Üzbegisztánban; Мрас-Су a Tom mellékfolyója; Van a Krimben folyó és vízesés „Ucsan-szu” (Учан-Су, что значит Летящая вода). A Szudak (Судак) krimi-tatár szófejtése: су — вода, даг — гора.

A magyarok meg behozták valamikor (a szláv telepesek előtt) Szkítiából a Szil-va pataknevet, ami az idők folyamán Szinvára változott. Ez történhetett akár 960 körül is, amikor „a Volga-vidékén a hat bolgár-török törzs között belső harc tört ki, ebből a polgárháborús helyzetből menekült egy csoportjuk Magyarországra. Legrégibb településhelyük a pesti római erőd volt (a mai Március 15-e téren). Pest megyében a Mende község melletti Bille, és az Izsák község melletti Bocsa-puszta neve a két volgai-bolgár vezér nevét őrizték meg. De ezeken kívül még a Fejér és Szabolcs megyei Bolgár(di) vagy Polgár(di) helynevek is egykori letelepedésük emlékét őrzik.” – Az idézet a Muszlim főszerkesztőjének, ED Ferencinek Baskíriai bolgár-törökök Magyarországon című írásából való. Van magyar folyév is bőven: Tolcsva-patak, Bódva, Száva, Dráva, Berva-patak, Szolyva-patak (Szvalyavka), Jalova-patak, Árva stb. A szelektálás természetesen szükséges. Lehet, hogy a Száva folyónév valóban IE és az újlatinból, vagy a germánból származik. Harald Bichlmeier úgy gondolja, hogy „A magyarba a víznév Száva alakban került át, az átvétel ideje pedig minden bizonnyal a honfoglalás korára, a 9. századra tehető. Az átvétel valószínűleg a szlávból történt: a Kárpát-medencébe érkező magyarok vélhetőleg olyan formában hallották a folyónevet, amelyben a tőszótag magánhangzóját hosszan ejtették (pann.-szl. */'sā̃u̯ā/ > közszl. */sā̊'u̯ā̊/, illetve */sāu̯ā́/ > (nyugati) ősdélszl./őshv. */sāva̋/). Elméletileg elképzelhető a területen maradt újlatin nyelvű néptöredékektől való átvétel is (az újlatin */'sāu̯u/, illetve */'sāu̯ọ/ formában), de ez nem valószínű”. (Harald Bichlmeier: Néhány megjegyzés a pannóniai víznevek legrégibb rétegéhez I.  Névtani Értesítő 38. 2016: 131–142.) Minden esetre ismert, hogy a rómaiak már a Savus nevet használták a folyóra. (Sztrabón „Geógraphikájában”: Saüs és Noarus a folyó neve). Az, hogy a magyarok egy része (sőt az avaroké is), olyan területről érkezett, ahol a -va víznév gyakori volt – szóba se jöhetett az elemzéskor. Pedig a magyar Szuha, Szuhaj se mindig „száraz”! A görög fosztóképzővel ellátott szu nem más, mint a vízmentes = (száraz) aszú. (Szerintem!). A Drávát már Strabo és Ptolemaeus is említi; nevét a keltáktól kapta, kik K. e. 350-336. Pannoniát elfoglalták és kiktől nevét a görögök és rómaiak elfogadták. (Pallas Nagylexikon). Az Árva folyó nevére több (germán, kelta) magyrázat is van. Az egyik: Az Arva szót gael eredetűnek tartják. A kelta (ógal) arvos, arva szó gyors folyást, fürge vizet jelent; hegyi folyók és patakok jellemzője. (Rýchla voda, rýchly tok. Kotin és boj kelta törzsek éltek a környéken. Wikipédia: Oravská župa).

 https://szavakjel