A 9–10. század fordulójának kelet-európai térsége nem egynemű etnikai egységek mozaikjaként, hanem egymásra rétegződő, többnyelvű és funkcionálisan differenciált közösségek hálózataként értelmezhető.

Ezt a képet jól tükrözik azok a régészeti–történeti térképi rekonstrukciók, amelyek a különböző népességek által egyidejűleg lakott területeket – itt zöld–sárga csíkozással – jelölik (lásd 1. ábra).

 1. ábra. A Kelet-Európa területén élő népességek elterjedése a 9. század végén – 10. század elején. A zöld–sárga csíkozással jelölt zónák több népesség egyidejű jelenlétét, illetve kontaktuszónákat jeleznek. Forrás: Коряков Ю. Б. Народы Восточной Европы в конце IX – начале X вв., 2007.

Ezek a zónák nem „átmeneti” vagy „bizonytalan” régiók, hanem éppen ellenkezőleg: a politikai, katonai és gazdasági interakciók intenzív terepei.

Különösen figyelemre méltó, hogy ilyen többkomponensű térségek rajzolódnak ki egyrészt a Felső-Tisza vidékén, másrészt a Volga–Oka–Kljazma térségében, így a merja–mescsera területeken is. Bár az ismert térképi rekonstrukciók többnyire a 10. század eleji állapotot tükrözik, alapos okunk van feltételezni, hogy ezeknek a konfigurációknak voltak 9. századi előzményei is, különösen a Kijevi Rusztól délnyugatra, egészen az Al-Dunáig húzódó térségben.

E régiók esetében nem egy egységes „magyar uralom” rekonstruálása indokolt, hanem olyan magyar eredetű vagy magyar identitással azonosítható politikai–katonai komponensek jelenlétének feltételezése, amelyek időben és térben változó módon kapcsolódtak a helyi népességekhez. Ezt a megközelítést erősítik Juraszov M. K. 2018–2019-ben publikált tanulmányai, amelyek a 10. század első felében Oroszország délnyugati részén létező „magyar enklávé” jelenségét nem etnikai tömbként, hanem funkcionálisan elkülönülő csoportként írják le.

A régészeti adatok szintén ebbe az irányba mutatnak. Tóth Sándor László értelmezése szerint a Kárpátoktól északra, így Galícia területén feltárt lovas temetkezések – köztük a Dubrava erdőben található halomsírok – leginkább a 9. század végi etelközi és levédiai magyarsághoz kapcsolhatók. A részleges lovas temetkezések, a körte alakú kengyelek és a férfi elit sírok jelenléte olyan temetkezési mintát képvisel, amely nem vezethető le a helyi szláv hagyományból. Nem véletlen, hogy a krylosi lelőhely magyar értelmezését a kutatók többsége (Kristó Gyula, Bóna István, Fodor István, Bálint Csanád) elfogadhatónak tartotta, még ha eltérő óvatossági fokkal is.

Hasonlóképpen összetett képet mutat a Szuzdal környéki merja terület. Az orosz krónikás hagyomány a merjákat név szerint említi, és kultikus gyakorlatukat is rögzíti (Jár/Jar isten tisztelete). A Plescsejevo-tó térségében feltárt erődített települések, halomsírok és temetők – köztük a Mzsarszkij temetkezési komplexum – olyan régészeti kontinuumot alkotnak, amelynek értelmezése máig vitatott. Malisev A. V. elemzése szerint a „mazsar” névelemekhez köthető csoportok korai szuzdali jelenléte nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy az ilyen nevű nemzetségek már az Urál térségében szétváltak, és különböző irányokba mozogtak, köztük a Fekete-tenger vidéke és a Felső-Volga felé.

A helynevek és topográfiai terminusok (pl. *holm*, *ples*, *gard*, *vár*) vizsgálata ebben az összefüggésben nem etimológiai bizonyításként, hanem areális jelenségként értelmezendő. Ezek a megnevezések egy közös, erődített településekhez és kiemelkedő domborzati elemekhez kapcsolódó fogalmi készlet részei, amely a kelet-európai erdő–sztyeppe kontaktuszónában több nyelvben párhuzamosan jelent meg. Ilyen környezetben a lexikai hasonlóságok nem feltétlenül közvetlen kölcsönzésre, hanem hosszú távú együttélésre és funkcionális kétnyelvűségre utalhatnak.

Végül fontos hangsúlyozni, hogy a szláv Rusz kialakulása sem „üres térben” ment végbe. M. Ju. Braicsevszkij már a 6–7. századra keltezte a szláv Rusz előzményeit, és bár „Szarmata Rusz” koncepciója történeti entitásként nem tartható fenn, historiográfiai tanulsága jelentős. A terminus jól példázza azt a módszertani kockázatot, amely akkor keletkezik, amikor areális és politikai folyamatokat etnikai–nyelvi kategóriák ontologizálásával próbálnak leírni. A Sporadikus Nyelveredet Elmélet ezzel szemben a korai Rusz térségét olyan többrétegű kontaktuszónaként értelmezi, ahol a magyar, finnugor, szláv és steppei elemek nem egymást váltó „népi uralmak”, hanem egymással átfedő és kölcsönhatásban álló komponensek formájában voltak jelen.

Esszéimben több ponton olyan szerzők munkáira is hivatkozok, akik eltérő diszciplináris kontextusban, más empirikus tárgykör kapcsán fogalmazták meg következtetéseiket, és írásaikban sem a Sporadikus Nyelveredet Elmélet (SNE), sem az agenetikus nyelvrokonság terminológiája nem jelenik meg. E hivatkozások célja nem tematikus vagy genealógiai összekapcsolás, hanem bizonyos módszertani problémák analóg megvilágítása.

Az SNE abból az alapfeltevésből indul ki, hogy a nyelvtörténeti rekonstrukciók során alkalmazott modellek nem kizárólag az empirikus adatok közvetlen leképezései, hanem olyan elméleti keretek, amelyek befolyásolják az értelmezhető jelenségek körét, valamint az elemzésből módszertani okokból kizárt tényezőket. Ennek megfelelően indokoltnak tűnik olyan munkák bevonása is, amelyek más tudományterületeken a rekonstrukciós eljárások elméleti előfeltételeire reflektálnak.

E körben, korlátozott értelemben hivatkozható Heribert Illig kronológiakritikai megközelítése. Illig munkássága jelen tanulmányban nem történeti vagy kronológiai állításai miatt releváns, hanem kizárólag mint módszertani példa arra, miként válhatnak rekonstrukciós sémák hosszabb időn keresztül implicit módon elfogadottá, miközben hipotetikus jellegük háttérbe szorul. A hivatkozás célja nem az Illig által javasolt modell elfogadása vagy alkalmazása, hanem annak illusztrálása, hogy a forrásadottságok és az értelmezési keretek viszonya más történeti diszciplínákban is kritikai reflexió tárgya.

Az Illig által felvetett probléma módszertani értelemben párhuzamba állítható azokkal a kérdésekkel, amelyek az SNE keretében a nyelvtörténeti rekonstrukciók vizsgálata során merülnek fel, különösen a diszkontinuitások és strukturális hézagok kezelésének kérdésében. E párhuzam azonban kizárólag heurisztikus jellegű, és nem implikál tartalmi, kronológiai vagy elmélettörténeti megfeleltetést.

Illig bevonása így szigorúan korlátozott funkciót tölt be: azt szemlélteti, hogy a rekonstrukciós eljárások elméleti stabilitása nem minden esetben esik egybe azok empirikus ellenőrizhetőségével. E módszertani megfontolás teszi lehetővé, hogy az SNE a nyelvi múlt értelmezését a hagyományos genealógiai modellek mellett alternatív, kontaktusalapú és agenetikus megközelítések irányából is vizsgálja. Az alábbiakban ezt fejtem ki:

A „fantomidő-hipotézis” és az agenetikus nyelveredet-elméletek módszertani párhuzamai

Heribert Illig ún. „fantomidő-hipotézise” (Phantomzeit-Hypothese) a történeti kronológia egyik legismertebb, ugyanakkor legvitatottabb revíziós kísérlete. Bár Illig végkövetkeztetése – miszerint mintegy három évszázad (kb. Kr. u. 614–911) ténylegesen nem létezett – a történettudomány túlnyomó része által elutasított, módszertani szempontból mégis releváns tanulságokkal szolgálhat az alternatív nyelveredet-elméletek, így a Sporadikus Nyelveredet Elmélet (SNE) számára.

Illig kritikájának középpontjában nem elsősorban az idő „eltüntetése”, hanem a lineáris, folytonos és kumulatív kronológiai modell előfeltevéseinek problematizálása áll. Érvelése szerint a kora középkor egyes szakaszai – különösen Nyugat- és Közép-Európában – forráshiányosak, régészetileg nehezen tagolhatók, és narratív szempontból utólagosan „kiegyenesített” időszakként jelennek meg. E kritika lényegi eleme az, hogy a történeti idő nem pusztán empirikus adatként, hanem utólagos konstrukcióként is működik.

E ponton mutatkozik meg a párhuzam az SNE és Illig megközelítése között. A Sporadikus Nyelveredet Elmélet hasonló módon kérdőjelezi meg a történeti összehasonlító nyelvészet genealógiai fa-modelljének előfeltevéseit, különösen azt a tételt, miszerint strukturális és lexikai hasonlóságok szükségszerűen közös ősnyelvre vezethetők vissza. Az SNE szerint a nyelvi rokonság számos esetben kontaktusövezetekben kialakuló konvergenciák, hosszan fennálló kétnyelvűségi helyzetek, koinék és pidzsinizációs folyamatok eredménye, amelyek nem írhatók le kizárólag vertikális leszármazási modellekkel.

Illig „fantomidő”-fogalma és az SNE „agenetikus rokonság”-koncepciója között így strukturális analógia figyelhető meg. Mindkét esetben egy olyan magyarázó konstrukció kerül kritikára, amely a hiányos, töredezett vagy hálózatos empíriát egy lineáris, egységes narratívába kényszeríti. Illignél ez a „hiányzó idő” utólagos kitöltésében, az SNE esetében pedig a „hiányzó ősnyelv” rekonstrukciójában érhető tetten.

Fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy az SNE nem osztja Illig radikális történetfilozófiai következtetéseit. A Sporadikus Nyelveredet Elmélet nem tagadja az idő vagy a történeti folyamatok létezését, és nem állítja, hogy nyelvek „nem léteztek” bizonyos korszakokban. Ehelyett arra hívja fel a figyelmet, hogy a nyelvi fejlődés nem szükségszerűen fa-szerű, és hogy a történeti nyelvészetben alkalmazott modellek sok esetben heurisztikus eszközök, nem pedig ontológiai szükségszerűségek.

Illig kritikájának legfontosabb tanulsága az SNE számára tehát nem a „fantomidő” elfogadása, hanem a körkörös érvelések felismerése. Ahogyan a történeti kronológia egyes szakaszai azért tűnnek egységesnek, mert így rendezték el őket, úgy a nyelvcsaládok is gyakran azért tűnnek genealógiailag koherensnek, mert a kutatás előzetesen ezt a keretet alkalmazza. Az SNE ebben az értelemben Illig munkásságát nem mint alternatív történeti igazságot, hanem mint módszertani figyelmeztetést értelmezi.

Összefoglalva: míg Illig a történeti idő kontinuitását kérdőjelezi meg, addig az SNE a nyelvi leszármazás kizárólagos genealógiai értelmezését. A két megközelítés közös nevezője nem a radikális tagadás, hanem a modellkritika: annak felismerése, hogy mind az idő, mind a nyelvi rokonság értelmezése során a tudományos narratívák gyakran simítják el a valóságos komplexitást.

Az alábbi írásom egy alternatív értelmezése annak, hogy mit jelent a „magyar őstörténet” hiányos vagy negatív bizonyítékokkal alátámasztott része.

A „hiány mint bizonyíték” a magyar korai történet értelmezésében

A magyar őstörténeti kutatás hosszú időn keresztül az „őshaza-elméletek” igazolását kereste a régészeti, nyelvészeti és újabban genetikai adatokban. Az interdiszciplináris megközelítés kétségtelenül elengedhetetlen, ám a pozitív bizonyítékok mellett érdemes figyelmet fordítani a negatív bizonyítékokra, azaz a hiányokra is. A hiány ugyanis bizonyos esetekben éppúgy történeti következtetések alapjául szolgálhat, mint a rendelkezésre álló adatok.

1. A diaszpóraszerű lét lehetősége

A szétszóródás és az újbóli egyesülés jelensége a történelemben nem példa nélküli. A zsidóság esete, amely az i. e. 10. századi Dávid–Salamon királyság után, közel kétezer éves diaszpórában is fenn tudta tartani identitását, majd 1948-ban ismét államot alapított, jól mutatja, hogy egy közösség szétszórtan is túlélhet, sőt újraegyesülhet. Ez az analógia módszertanilag arra világít rá, hogy a magyar elődnépesség esetében is számolhatunk hasonló folyamatokkal.

2. A korai magyar elődök hiányzó államisága

A 6–8. századi avarok példája világosan mutatja a steppei államiság modelljét: szervezett vezetőréteggel, katonai hierarchiával rendelkeztek, és rendkívül gyorsan (néhány év alatt) jutottak Közép-Ázsiából a Kárpát-medencébe. A magyar elődöknél ezzel szemben nincs nyoma hasonló államalakulatnak a 9. század előtt. A De administrando imperio kifejezetten hangsúlyozza, hogy Levédi előtt a magyaroknak sem vezetőjük, sem hadszervezetük nem volt. E hiány alapján nehezen képzelhető el egy avar típusú, központilag irányított vándorlás a Volga–Urál vidékről a Kárpát-medencéig.

3. Pozitív adatok és a szétszórtság jelei

A 9. századi forrásokban a magyarok több helyszínen jelennek meg:

• a Fekete-tenger mellékén és az Al-Dunán (bizánci és arab források),
• a Kijev környéki szlávok adóztatásában,
• valamint 860 körül viking kapcsolatokban is.

Ezek az adatok inkább egy régóta beágyazódott, több központban élő népességre utalnak, semmint egy frissen megérkezett, homogén közösségre.

4. A honfoglalás mint újbóli szerveződés

A 895–907 közötti honfoglalás katonai szervezettsége, a nyugati hadműveletek sikerei és a Kárpát-medencei szövetségkötések egyaránt azt mutatják, hogy ekkorra már létrejött egy erős, központi irányítás. E szövetség azonban inkább értelmezhető diaszpórák újraegyesüléseként (Urál–Volga vidéki és Kijev környéki csoportok, valamint a Kárpát-medencében talált szimpatizáns és alárendelt népességek bevonásával), mintsem egy folyamatosan fennálló államiság természetes továbbfejlődéseként.

5. Következtetés: a hiány mint bizonyíték

A magyarok korai történetében a szervezett államiság hiánya, a régészeti-írott adatok megszakítottsága, valamint a több régióban való szórványos jelenlét együtt értelmezhetők a diaszpóraszerű lét bizonyítékaként. A „hiány” tehát nem pusztán adatvesztés, hanem a magyar előtörténet egyik meghatározó jellegzetessége, amely a honfoglalást mint szövetségi újjászerveződést magyarázza.

Irodalomjegyzék

Elsődleges források

• De administrando imperio. Szerk. Györffy György, ford. Moravcsik Gyula. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1949.
• Josephus Flavius. A zsidó háború. Budapest: Osiris, 2000.
• Theophylaktos Simokattes. Historiarum libri VIII. (ford. Whitby, M.). Oxford: Clarendon Press, 1988.

Másodlagos szakirodalom

• Bar-On, M. (2005): The History of Israel. Cambridge: Cambridge University Press.
• Bóna István (1976): A hunok és nagykirályaik. Budapest: Corvina.
• Curta, Florin (2006): Southeastern Europe in the Middle Ages, 500–1250. Cambridge: Cambridge University Press.
• Katona, Csete (2022): Vikings of the Steppe: Scandinavians, Rus’, and the Turkic World (c. 750–1050). London–New York: Routledge.
• Kristó Gyula (1996): A magyar állam megszületése. Szeged: Szegedi Középkorász Műhely.
• Pohl, Walter (2018): The Avars: A Steppe Empire in Central Europe, 567–822. Ithaca–London: Cornell University Press.
• Révész László (2008): A honfoglaló magyarok hadszervezete. Szeged: SZTE BTK.
• Róna-Tas András (1996): Hungarians and Europe in the Early Middle Ages. Budapest: Central European University Press.

1. Bevezetés

A De Administrando Imperio (DAI) – VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár műve – kiemelkedő forrás a 10. századi kelet-európai és belső-ázsiai népek történetéhez.

A magyarokra vonatkozó részben szereplő szavartoi aszfaloi név kifejtése mind a mai napig vitákat vált ki.

A tanulmány célja, hogy újraértékelje e terminust: a szabir népnév és az arab asfal ('alsó') földrajzi jelző kapcsolatában.

A történeti földrajz, a közvetítő nyelvek és a bizánci névadási mechanizmusok figyelembevételével kívánjuk árnyalni a név értelmezését.

2. A DAI szöveghely forráskritikája

A DAI 38. fejezetében Konsztantinosz írja le a magyarok korai történetének egy epizódját: a kettészakadást és a délre illetve nyugatra mozduló részeket.

A délre szakadt magyarokat szavartoi aszfaloinak nevezi, s azt állítja, hogy ezt a nevet 'a türkök régi nevén' viselik.

A kéziratok variánsai, másolási hibák és a nyelvi torzulások figyelembevételével e szakasz fordítása és értelmezése többféleképpen történhet.

Harmatta János szerint nem vándorlásról van szó, hanem földrajzi különélésről: a magyarok egyik része keleten, Perzsia felé, a másik nyugaton lakott. Ez a különbség alapvető: míg a migrációs modell: esemény, rövid idő, szétválás, a térbeli modell: állapot, hosszú fennállás, párhuzamos létezés. 

3. Az aszfaloi elem: görög vagy arab eredet?

Az 'aszfaloi' görög értelmezése ('biztonságosak') nyelvtanilag és jelentésileg problematikus.

Ezzel szemben az arab asfal jelentése 'alsó', és előfordul földrajzi nevekben, pl. Zab al-Asfal (Alsó Zab-folyó).

Ez a név a Tigris bal oldali mellékfolyóinak egyikére utal, s e térség ismert volt a szabirok lakhelyeként.

A bizánci forrás arab közvetítéssel juthatott ehhez a névhez, amelyet fonetikailag alkalmaztak a szabir népnévhez.

4. A szabir – szavartoi kapcsolat

A szavartoi névalak nagy valószínűséggel a szabir népnév görögös átirata.

A szabirokat a 6. századtól ismerjük forrásokból, a Kaukázus és a Kaszpi-tenger térségéből.

A szabir nép valószínűleg része volt annak az etnikai konglomerátumnak, amelyből a magyarok elődei is származtak.

A DAI alapján úgy tűnik, hogy a bizánciak emlékeztek a magyarok korábbi (szabir) megnevezésére.

5. A „szabirok az Alsó Zab vidékéről” értelmezés alátámasztása

A Zab el-Asfal (Alsó Zab-folyó) neve arab forrásokban igazolható, és e terület stratégiai jelentőséggel bírt.

A szabirok ottani jelenlétét több keleti és bizánci forrás is alátámasztja.

A szavartoi aszfaloi így értelmezhető úgy is, mint „alsó szabirok”, azaz a Zab-vidéki szabirok.

Ez a földrajzi meghatározás beleillik a bizánci gyakorlatba, ahol gyakran alkalmaztak ilyen területi kiegészítéseket népnevekhez.

6. A bizánci névadás és nyelvi közvetítés mechanizmusai

A bizánci szerzők nem közvetlenül, hanem örmény, arab, szír vagy más közvetítőkön keresztül ismerték meg a keleti népek nevét.

A szavartoi a szabir népnév torzult alakja lehet, az aszfaloi pedig arab eredetű földrajzi kiegészítés.

A görög végződések (-oi) illesztése megszokott volt az etnonimákhoz.

A kifejezés szerkezete megfelel más, bizánci névadási mintáknak: népnév + földrajzi jelző.

7. A szabirok történeti és kulturális öröksége a magyar etnogenezisben

A szabirok harcos, nomád nép voltak, akik kapcsolatban álltak a kazárokkal, bolgárokkal, alánokkal.

Kulturálisan és nyelvileg is heterogén közösség lehettek, így beleolvadhattak más népekbe.

A magyar törzsszövetségben való jelenlétük nem kizárható.

A szabir örökség nyelvi, politikai és kulturális nyomai felfedezhetők a magyar őstörténetben.

8. Összegzés és következtetések

A szavartoi aszfaloi névalak több nyelvű közvetítés során rögzült bizánci formában.

A szabir népnév és az arab földrajzi jelző együttes használata történetileg indokolható.

Az aszfaloi nem 'biztonságosakat' jelent, hanem a Zab el-Asfal térségére utal.

Ez a névalak a magyarok egy keleti ágának korábbi identitását őrzi.

A DAI magyarokra vonatkozó részei nem etnográfiai leírásként, hanem geopolitikai kategóriarendszerként értelmezendők: 

1. Nem egy konkrét „magyar törzs” neve.
2. A „szabír” névmező bizánci továbbélése.
3. Térbeli (keleti–nyugati) és esetleg hierarchikus („alsó”) megkülönböztetés.
4. Egy több évszázados hagyomány újrakontextualizálása a 10. században.

A szabir–magyar kapcsolat nyitott kutatási terület, de nem elvetendő, hanem vizsgálatra érdemes.

A DAI e szakaszának újraértelmezése tudományosan megalapozott és lehetséges.

Absztrakt

A magyar nyelv eredetének kutatása hagyományosan a történeti-összehasonlító nyelvészet genealógiai modelljeire épül, amelyek egy közös ősnyelvből vezetik le a nyelveket. Ez a tanulmány egy alternatív keretben vizsgálja a magyar nyelv kialakulását: a „Sporadikus Nyelveredet Elmélet” (SNE) szerint a magyar nyelv nem egyetlen ősi uráli nyelv leszármazottja, hanem kontaktusövezeti, areális és pidzsin-eredetű fejlődési folyamatok eredménye. A modell olyan elméleti alapokra támaszkodik, mint Nichols (1992) „spread zone” koncepciója, a nyelvi konvergencia és a nyelvhasználati térhálózatok (pl. Bódi 2014). A tanulmány érvel amellett, hogy a magyar nyelv kialakulása hosszú távú nyelvi érintkezések, többnyelvűség, pidzsinizáció és konvergens tipológiai változások eredménye volt, és nem követi a klasszikus nyelvfa-modellt. A dolgozat a történeti nyelvészet, areális tipológia és kontaktusnyelvészet módszertanával közelíti meg a témát, és számot vet az elmélettel szembeni potenciális kritikákkal is. A magyar nyelv a SNE keretében egy konvergens kontaktusnyelvként értelmezhető, amely strukturálisan több forrásból, de egy adott régióhoz szorosan kötődve alakult ki.

1. Bevezetés

A magyar nyelv eredetének kérdése hosszú ideje központi témája a hazai nyelvtudománynak.   A közvetlen történeti adatok hiánya miatt a kutatás szükségképpen rekonstrukciókra és modellekre épül. Ez különösen igaz a magyar nyelv korai történetére, amely több ezer éves időmélységbe nyúlik vissza.
A hagyományos nyelvészeti paradigma a nyelvek fejlődését családfa-modellben írja le, amely szerint a nyelvek egy közös ősnyelvből szétválással alakulnak ki. E modell azonban nem képes teljes mértékben megragadni a nyelvi változás komplexitását, különösen a kontaktushelyzetekben kialakuló jelenségeket. E tanulmány célja azonban nem egy újabb rekonstrukciós hipotézis megfogalmazása, hanem egy alternatív szemléleti keret felvázolása, amely a magyar nyelv kialakulását nem egy ősnyelvből való egyenesági fejlődésként, hanem areális, kontaktusövezeti és strukturális konvergenciafolyamatként értelmezi.

A javasolt modell, melyet Sporadikus Nyelveredet Elméletnek (röviden SNE) nevezünk, a nyelvek kialakulásának és változásának nem-genealógiai, hanem hálózati és kontaktus-alapú értelmezését helyezi előtérbe. A nyelvek közötti hasonlóságokat nem feltétlenül közös eredetből, hanem kontaktusokból, kétnyelvűségi helyzetekből, nyelvi anyagcsere-folyamatokból eredezteti.

A dolgozatban bemutatjuk az elmélet elméleti alapjait, kapcsolódásait a tipológiai, kontaktológiai és areális nyelvészethez, valamint összevetjük a modellt más, nem-genealógiai irányzatokkal (pl. Pusztay János, Bódi Zoltán munkássága). Külön figyelmet fordítunk a „sztyeppei kontaktuszóna” fogalmára, és arra, hogy miként járulhattak hozzá a különböző nyelvi hatások (pl. türkösség, iráni hatások, paleouráli rétegek) a magyar nyelv jelenlegi szerkezeti és lexikai képéhez.

2. A kontaktusövezet és a nyelvi koiné szerepe a magyar nyelv kialakulásában

Az újabb régészeti és történeti nyelvészeti eredmények arra utalnak, hogy a magyar nyelv történeti kialakulásának hátterében nem egységes népi és nyelvi eredet, hanem többirányú kontaktushelyzetek sorozata áll. Ahogy Révész László fogalmaz egy interjúban: Kérdés: „És úgy is beszéltek, azon az uralkodó nyelven?” Válasz: „Természetesen. Valamint annak is tartották magukat.” Ez a kijelentés jól illusztrálja azt az alapfeltevést, hogy a népi önazonosság és a használt nyelv nem mindig esik egybe genealógiai vagy genetikai értelemben, hanem gyakran társadalmi-kulturális dinamikák és nyelvhasználati helyzetek alakítják.

A magyarság kialakulása tehát nem egy homogén eredetű népességből, hanem többféle nyelvi-kulturális összetevő egyesüléséből ment végbe. Vagyis több nép és nyelv közös formációjaként jött létre, vagy – ami még valószínűbb – az ún. „ismeretlen komponens” egyaránt érintkezett finnugor, türk és más etnikai közösségekkel, melyek nyelvi és kulturális hatást gyakoroltak egymásra.

A Kr. e. 1. évezredtől kezdődően a kelet-európai sztyeppe olyan soknyelvű kontaktusövezetté vált, ahol a nyelvi elemek intenzív kicserélődése zajlott. Ez a régió nemcsak katonai-politikai hatalmi tér volt, hanem egyfajta nyelvi „olvasztótégely” is, ahol a különböző nyelvi típusok (agglutináló, flektáló, ergatív stb.) strukturális és lexikai szinten is kölcsönhatásba léptek egymással. Én, nem központban, hanem egy szélesebb sztyeppei areában gondolkodom. Az Alpoktól az Altájig húzódó térségben a folyamatos nyelvi érintkezésből kialakulhatott egyfajta koiné, amelynek működését a görög nyelv elterjedéséhez hasonlíthatjuk. Ez a koiné több irányban is hatott: észak felé (finnugor nyelvek), dél felé (például dravida nyelvek tipológiai hasonlóságai). Egyes elméletek ezt a diffúz kontaktusövezetet kötik össze a nagyobb nyelvcsaládok (pl. nosztratikus) kialakulásának hátterével is. Én ezt tekintem a magyar nyelv egyik forrásvidékének. Ennek megfelelően felvethető, hogy a magyar nyelv (illetve annak előzményei) egy sztyeppei koiné hatására vagy annak részeként alakult ki. A „koiné” itt nem egy konkrét pidzsin vagy kreol nyelvet jelöl, hanem olyan közvetítő nyelvi réteget, amely több forrásnyelv struktúráinak és elemeinek egyesítésével jön létre, főként interetnikus, katonai és kereskedelmi szövetségek nyelvi háttereként. Ilyen szituációk a hun, avar, kazár és türk birodalmak idején gyakoriak voltak, ahol a többnyelvűség természetes állapotként létezett. A magyar nyelv, mint e folyamatok egyik eredménye, nem tisztán „finnugor” eredetű, hanem több évszázados areális rétegződés eredménye.

A kontaktuselvű értelmezés mellett érvel a kortárs magyar nyelvészet több alakja is. Dr. Bódi Zoltán például a magyar nyelvet nem leszármazási láncolatban vizsgálja, hanem dinamikus hálózati modellként, amelyben a nyelvi formák és típusok nem hierarchikus genealógiai kapcsolatok révén, hanem strukturális és funkcionális csomópontokon keresztül kapcsolódnak egymáshoz. A magyar nyelv így nem egy „tisztán” uráli eredetű forma, hanem különböző nyelvi hatások és nyelvtípusok konvergenciájának eredője. Ahogy Bódi írja: „A nyelveket nem izolált egységekként, hanem interaktív hálózati csomópontokként kell kezelni.”

Ez a posztklasszikus felfogás eltávolodik a 19. századi „családfa-modell” szigorú leszármazási szemléletétől, és nagyobb hangsúlyt helyez a nyelvek közötti strukturális kölcsönhatásokra, tipológiai közeledésekre és nyelvi öntanulásra (autodivergenciára) mint nyelvfejlődési mechanizmusokra. Ezzel összhangban szükségesnek tűnik a „tabuk” lebontása is: bizonyos, korábban elutasított nyelvrokonsági vizsgálatokat – mint például a sumer-magyar összevetések – nem újraéleszteni, hanem metodológiailag újradefiniálni egy korszerű kontaktológiai keretben.

3. Történeti nyelvi kontaktusok és sztyeppei arealitás

A Kr. e. 1. évezredtől kezdve az eurázsiai sztyeppe egy rendkívül soknyelvű és soketnikumú régióként működött, amelyben különféle nyelvi csoportok – uráli, iráni, türkömorf, paleoszibériai és más eredetű populációk – léptek egymással tartós és intenzív érintkezésbe. E kontaktusövezet nyelvi eredményei között számolhatunk a pidzsinszerű közvetítőnyelvek, koinék és többnyelvű szociolingvisztikai rendszerek kialakulásával (Nichols 1992; Thomason–Kaufman 1988). Ilyen kontextusban valószínűsíthető, hogy a magyar nyelv előzményei sem egy izolált, homogén uráli nyelvágként fejlődtek, hanem a történeti sztyeppei koinék és hálózati érintkezések hatásai révén nyerték el mai formájuk alapstruktúráját.

A nyelvi kontaktus ilyen formái nem csak lexikai szinten, hanem grammatikai struktúrákban, morfoszintaktikai mintázatokban és hangrendi jellemzőkben is megmutatkoznak. Az uráli örökségen túlmutató elemek (például a hangrendi harmónia egyes típusai, igekötői rendszer, számnevek, determinációs struktúrák) értelmezhetők tipológiai konvergencia vagy hosszú távú kétnyelvűség következményeként is (Pusztay 2011; Kulonen 2000; Bódi 2014).

A kérdés szoros összefüggésben áll azzal a felismeréssel, hogy a nyelvek nemcsak „leszármaznak” más nyelvekből, hanem hálózatosan érintkeznek egymással, típusokat, funkcionális mintázatokat és egyes szerkezeti jegyeket vesznek át. Ezt a nézetet képviseli például Bódi Zoltán funkcionális-tipológiai megközelítése is, amely szerint:

„A nyelveket nem izolált egységekként, hanem interaktív hálózati csomópontokként kell kezelni”
(Bódi 2014: 52).

A magyar nyelv kialakulását így egyfajta nyelvi többforrásúság, strukturális fúzió és kontaktushálózati interferencia jellemzi, amely érdemben különbözik a 19. századi „családfa-modell” leszármazás-felfogásától. E megközelítés szerint a honfoglalás előtti magyar nyelv(ek) nem tisztán uráli örökséget hordoztak, hanem egy hosszú időn át tartó érintkezési övezet produktumai voltak, amelyekben akár iráni, türk, szibériai és ismeretlen eredetű (ún. substrátum- vagy adsztrátum-) elemek is szerepet játszhattak. A Jelentés a magyar nyelvről 2016–2020 című kötet egyik tanulmánya például felveti, hogy az „ismeretlen törzs” nyelve akár a sumér nyelvhez hasonló szerkezetekkel is rendelkezhetett, noha ez a gondolat többnyire a szakmai főáramon kívül maradt (Buvári 2021).

Ez az értelmezési irány természetesen nem zárja ki a finnugor alapréteg meglétét, de annak kizárólagosságát relativizálja. Az újabban előtérbe kerülő hálózatelméleti és areális nyelvészeti modellek lehetőséget adnak arra, hogy a magyar nyelv történetét ne csupán leszármazási relációk mentén, hanem dinamikus interakciós térszerkezetek részeként vizsgáljuk (Nichols 1992; Bódi 2014; Thomason 2001).

A 8-9. században a magyarok főbb csoportjai:

1. KM-ben az avarok között
2. Alduna-Dnyeper menti hátság (Türk magyarok)
3. Dél-Urál nyugati előtere (Ugor magyarok)
4. A folyamatos kapcsolattartási útvonalon (szaggatott vonal, az erdős sztyeppe északi határán) ideiglenesen bármelyik csoportból.
5. Leágazások a Volga jobb partján a Szamarai könyökig (Türk magyarok)
6. Leágazások a Volga bal partján a Szamara torkolatáig (Ugor magyarok)
7. Leágazás a Baraba sztyeppe irányában (ugor magyarok)

Megjegyzés

Mindegyik területen keveredés a helybeliekkel, különböző mértékben.

9. század elején az ugor magyarok egy része a kapcsolattartási útvonalon a csatlakozott népekkel Etelközbe vonul. A helyben maradókat MH-ban találja meg Julianus.

10, századra a kép változik, az egyesült magyarok „honfoglalásával”. Maradók minden esetben vannak.

13. században keleten, a mongol invázió törli a képet. A beolvadók lesznek „Dr. Tóth Tibor kazah magyarjai”.

Tézis:
A magyar őstörténet nyelvi és régészeti forrásai egyaránt kettősséget mutatnak: míg a nyelv uráli alaprétege az északi–volgai–uráli kontaktusövezetre utal, addig a honfoglalás kori anyagi kultúra elit elemei a déli sztyeppei (kazár–bolgár–avar) környezetből eredeztethetők. Ez a látszólagos ellentmondás nem oldható fel egyetlen homogén etnikai forrás feltételezésével, hanem hosszú távú, több központból táplálkozó népességkeveredés és kulturális átfedések következménye. A kettősség így éppen a Sporadikus Elmélet értelmében nyer értelmet: a magyarság nyelve, anyagi kultúrája és etnikai háttere nem egy közös „ősnépből” származik, hanem különböző kontaktusövezetekben, időben eltérő, sporadikusan egymásra rétegződő hatásokból alakult ki.

Rövid tájékoztató

• A magyarok elődei a hunokkal érkeztek Kelet,-és Közép-Európába a 4. században
• A Hun Birodalom bukása után a keletre visszavonulóakkal együtt a protobolgárokkal, vagy szomszédságukban éltek a Ponto-Kaszpi sztyeppén. (Ernák birodalma)
• Nagy Bulgária szétesése után szétszóródtak: voltak helyben maradók, avarokhoz költözők, Kaukázus irányába vonulók, az Urál irányába vonulók.
• „Türk magyarok” – akiket a DAI említ.
• „Ugor magyarok” – akiket a PVL ismer. Plusz a csatlakozó, a hun korból ott maradt „rokonok”.
• század eleje: etelközi törzsszövetség. (ugor + türk magyarok + csatlakozók)
• sz. vége, 10. sz. eleje – honfoglalás.

Régészeti nyomuk (Nem teljeskörű)

Késő avarok, SzMK, zlivki régészeti horizont, Urál-Közép Volga és Ny-Szibériában talált magyaros leletek, Novinki környéke és a Volga túl oldalán Szamara torkolatáig elnyúló rész magyaros leletei. Przemysl, Kijev környéke. Továbbá a KM-beli avar és hf-kori leletek. Vonulási útvonal mellett találtak: Cna-Moksa, Oka mente.

Genetikai kutatások és az "alapnépesség" szerepe

A 2024-ben megjelent Gerber Dániel és munkatársai által jegyzett Ancient genomes reveal Avar-Hungarian transformations in the 9th–10th centuries CE Carpathian Basin című kutatás egyértelműen kimutatta, hogy a Kárpát-medence genetikai mintázata nem egyetlen bevándorlási hullámhoz, hanem ismétlődő, egymásra épülő népmozgásokhoz és keveredésekhez köthető. Ez a tény önmagában is az SNE hipotézis alapfeltevését erősíti: a magyarság kialakulása nem egy ősnép leszármazási vonalát követi, hanem több, térben és időben szórt, sporadikus kontaktus révén jön létre.

A tanulmány egyik legfontosabb állítása, hogy a Kárpát-medence genetikai alapnépessége az őskortól kezdve kimutatható folytonosságot mutat.
Ez az SNE szempontjából kulcsfontosságú, mert azt jelzi:

• a „magyar etnogenezis” nem a bevándorlás pillanatában kezdődik,
• hanem egy hosszú helyi–keleti interakciós folyamat eredménye, amelyben az újabb jövevények (avar, onogur, honfoglaló csoportok) nem lecserélték, hanem rétegződve integrálták a helyi népességet.

Ebből következik, hogy a magyar nyelv és identitás sem kizárólag a 9. századi „honfoglalás” terméke, hanem több korszakban lezajlott szociolingvisztikai konvergencia eredménye.

Többszörös bejövetel és a keleti kapcsolatrendszer

Szécsényi-Nagy Anna megállapítása – miszerint „nem kizárt, hogy kelet-európai területekről többször érkeztek csoportok a Kárpát-medencébe az évszázadok során” – az SNE értelmében a többszörös sporadikus érintkezés nyelvi modelljét támasztja alá.
Ezek a „bejöveteli hullámok” nem egységes etnikai csoportokat, hanem nyelvileg és kulturálisan vegyes szövetségeket jelentenek, amelyek mind hozzájárultak a Kárpát-medence népességének rétegzett struktúrájához.

A kutatás által feltárt avar–honfoglaló genetikai átmenet pontosan ilyen sporadikus integrációs pontként értelmezhető: az avar kori onogur–türk elemek és a honfoglalás kori „magyar” identitás folytonosságot mutat, ami a nyelvi és kulturális konvergencia irányába mutat, nem pedig egy új etnikum megjelenése felé.

A honfoglalók kis létszáma és az etnikai címke kérdése

A genetikai adatok szerint a honfoglalók a helyi népesség mintegy tizedét tették ki, mégis az ő nevük („magyar”) vált uralkodó etnikus jelölővé.
Az SNE ezt nem demográfiai, hanem nyelvi–politikai dominanciafolyamatként magyarázza:
a honfoglaló elit (Árpád-ház és kísérete) nyelvi és szimbolikus hatalmat gyakorolt, s így vált a korábban többnyelvű, kevert népesség „magyarrá”.

Más szóval, a „magyar” nem biológiai, hanem kulturális–politikai kategória, amely a különböző származású csoportokat nyelvi homogenizációval integrálta.

Az uráli komponens hiánya és a Dél-Urál–Volga-vidéki kapcsolatok

A kutatók kijelentése, miszerint az avar korban nem mutatható ki uráli genetikai elem, szintén megerősíti az SNE keretében megfogalmazott kritikát a „finnugor ősnép” fogalmával szemben.
A nyelvi rokonság nem feltétlenül jár együtt genetikai kontinuitással — és az SNE szerint nem is szükséges közös ősnépet feltételezni a magyar nyelv uráli kapcsolataihoz.

A Dél-Urál–Volga-vidékhez kötött Karayakupovo-horizont ebben az értelemben nem őshaza, hanem egyik kontaktusövezet: a magyar nyelv alakulásában több ilyen, időben elkülönülő és kulturálisan soknyelvű övezet játszott szerepet.

Krónikák

Bizánci, arab-perzsa, óorosz, nyugati krónikák.

Térkép: SUDÁR BALÁZS, A turbános morvák esete a korai magyar szállásokkal. Századok, 2019.

Ezt az írásomat az Academia.edu honlapon 2024-ben megjelent Levedi és a magyarok című, vitaindító tanulmány hatására készítettem. A tanulmányt Dr. Csikós Károly Miklós írta.

„Ez a vitaanyag Levedi vajda és a magyarság kevéssé ismert 9. századi történetét foglalja össze. Minden részletében történelmi tényeken és elemzéseken alapul, de jelentős eltéréseket mutat a ma elfogadott tudományos irányzattól. Az eltérések leginkább azokban a kérdésekben mutatkoznak meg, amelyek a rendelkezésre álló adatok alapján másként is magyarázhatók.” – szól a felvezető szöveg.

Az írásomra is elmondhatom, hogy „Minden részletében történelmi tényeken és elemzéseken alapul, de jelentős eltéréseket mutat a ma elfogadott tudományos irányzattól. Az eltérések leginkább azokban a kérdésekben mutatkoznak meg, amelyek a rendelkezésre álló adatok alapján másként is magyarázhatók.” Továbbá azt, hogy a magyarázataim többnyire eltérnek Dr. Csikósétól is.

Nem fogok a tanulmányban felhozott minden kérdésre kitérni, csak azokra, amelyekben én magam is a tudományosan elfogadott, mainstream irányzattól eltérek.

Bevezetőben kifejtek néhány gondolatot a DAI megszületésének körülményeiről. Ezeket nem én találtam ki, ezért a forrás megjelölésével adom közre. Alapja:

„Moravcsik Gyula – aki a mai napig a kérdéskör első számú szaktekintélyének számít – ekként foglalta össze a DAI-ban megőrzött források értelmezését megnehezítő okokat: Bíborbanszületett Konstantin „munkájában vannak hibák, tárgyi tévedések, hiányok és ellentmondások, de ezekért nem magát a császárt kell hibáztatnunk, hanem a szövegeket másoló munkatársait, illetve első lejegyzőit vagy azokat az ismeretlen személyeket, követeket, foglyokat, tolmácsokat, akikre az egyes tudósítások végeredményben visszamennek” ( Kordé Zoltán: A csatlakozottak presztízse Néhány gondolat a kabar–magyar kapcsolatokról Juhász Péter tanulmánya kapcsán. Szeged, 2021.)”

„A mű – melyet Moravcsik Gyula egyenesen patchworknek, azaz részekből összefércelt munkának nevez az utószóban – több, egymástól elkülönült, 948/949 és 951/952 között írott rész összegyűjtéséből és egy kötetbe foglalásából keletkezett. A kompilátor – valószínűleg a császár – az egyes részeket nem egyeztette, emiatt olykor ellentmondások vannak a szövegrészek között, helyenként pedig tárgyi tévedések is előfordulnak” – ezt a magyar wikipedián olvashatjuk.

2022-ben Sudár Balázs a Magyarok a honfoglalás előtt című előadásában ezt mondta: „Újra kell olvasni a szövegeket, mert sok esetben nem érvényesülnek a legalapvetőbb történettudományi szempontok sem.” A DAI-ról ezt állítja: Összeállítása dosszié-elven történt. Ez alatt azt érti, hogy cédulák gyűjtögetésével és egybeszerkesztésével készült, (ami végeredményben azonos Moravcsik patchworkjével!) és nem tudjuk, milyen régi a cédula! Lehet, hogy nagyon korai! Nem biztos, hogy úgy értik, mint amikor megírták. Néha, összetolnak olyan dolgokat is, amik nem oda valók.

Saját véleményem a DAI magyarvonatkozású fejezeteiről:

Bizáncban, a látókörükbe került magyarok származásáról valójában semmit sem tudtak. Amit tudtak, azt Bíborbanszületett Konstantín császár leírta fiának, Rómanosznak, a későbbi II. Rómanosz császárnak a De administrando imperio című államelméleti művében. Magyar változatát Moravcsik Gyula fordításában 1950-ben adták ki. A mű legkorábbi (11. század végi) fennmaradt hiteles másolata, a párizsi kódex (Codex Parisinus Graecus 2009.) Lényegében a birodalomtól északra élő szomszédos, vagy a birodalommal kapcsolatba kerülő népekkel folytatott diplomáciai kapcsolatok alakulásáról szól, ezért a benne felsorolt népekre (besenyők, grúzok, kazárok, bolgárok, egyéb szlávok) nézve nélkülözhetetlen forrás, függetlenül attól, hogy a modern történészek igen sok részletet különbözőképpen értékelnek, vagy elutasítanak. 948 körül Bulcsú harka vezetésével magyar követség járt nála. A magyarokról meg már Bölcs Leo (ur. 886—912)  idejéből is maradtak fenn információk. (Lásd a Leonak tulajdonított Taktikát, valamint a császár arról is tudósít, hogy egy Gábriel nevű klerikus felkereste a magyarokat a Kárpát-medencében a 10. század első évtizedeiben). Így a DAI-ban szerepel Árpád (Άρπαδήν) és Álmos (Άλμούτζης) neve is. A türk/magyar (Τουρκοι) őstörténetet a 38-40 (ill. részben a 41-42-ben) fejezetekben olvashatjuk.

Bizáncban az avarokról, a rusz-szlávokról, besenyőkről, a szomszédos Kazár Birodalomról, a bolgárokról jóval többet tudtak, mivel velük a kapcsolat régebbi és közvetlenebb volt. (Katonai egységek szolgáltak náluk, betelepült lakók éltek a birodalom területén belül). Ezek nyelve is jobbára ismert volt. Nem így, a magyar. Ez teljesen érthetetlen, idegen volt számukra. A szakértők többsége úgy tartja, hogy a császár informátorai kazár, vagy szláv nyelvterületről kerültek ki és ez visszatükröződik a DAI nyelvezetében és tartalmában is. „különös fontossága van a DAI 38. fejezetének, amely szinte teljes egészében a magyar nép eredetéről és a honfoglalás előtti történetéről szól” – írja Kristó Gyula: A DAI 38. fejezetének forrásáról. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica. Tomus CXXII. Szeged, 2005.

Ezek után lássuk Dr. Csikós magyarázatait!

1. Levédi, Levédia

„…kazár forrásból kerülhetett a DAI-ba a kor legjelentősebb magyar személyiségének, Levedi vajdának is a neve” – írja Csikós. Ez koránt sem így van! A forrás lehetett rusz-szláv is, hiszen a nevek és címek egyértelműen szlávok. (Λεβεδιας-Λεβεδια; βοέβοδος).

2. Az utolsó uráli szállásterületről.

„A magyarok egy része tehát a Volga és az úzok között élt. Itt valóban nagy számban található a magyarokhoz köthető, leginkább a Kusnarenkovói kultúrára jellemző lelet (sírok és lakóhelyek). Ilyen leleteket találtak még a Volga bal partján partján olyan városok közelében is, mint Kazán vagy Szamara, sőt, a szamarai Volga-kanyarban még a Volga jobb partján is”. – Teljesen helytálló megállapítás. De a levont következtetésekkel csak részben tudok egyetérteni: „Azt sem tudjuk, hogy mikor keltek át a magyarok a folyón. Azonban feltehető, hogy különböző időpontokban. Bizonyára csak akkor jöttek többen egyszerre, amikor már felderítették a terepet, kibékültek és megegyeztek a kazárokkal. Ezt a legtöbben 810 és 830 közé teszik”. Kezdem azzal, hogy elfogadom Csikós megállapítását: „A magyarok első megjelenése a görögök számára a 9. század elejére tehető, amikor a DAI szerzői így határozzák meg a helyzetüket: „Ἀτελ και Oὐζoυ”. Ez latin betűs átiratban így néz ki: „Atel kai Ouzou”, amiből az „Atel” = Volga, a „kai” = és, az „Ouzou” = úzok (oguzok)”. De nálam a „között”, már nem fér bele a görög szövegbe. (Csikós: „Vagyis a „Volga és az úzok” között”). Úgy értelmezem, hogy az és (kai) arra utal, hogy egyik és másik helyen! Tehát két csoportjuk volt. Másként fogalmazva: a császár elrontott szavaiból a magyar tudósok alkottak „Etelköz” nevű helyet. Eszerint a magyarok egyik része – Árpád népe – a Dnyeper, a Déli-Bug, a Dnyeszter, a Prut és a Szeret vidékét foglalta el, másik része pedig a Volgán túli úzok lakóhelye mellé, nevezetesen a Volga és az Urál folyó közötti pusztára költözött. (Lásd: Kánnai Zoltán (2002): Besenyők és úzok. Madocsa, Budapest). A meghatározással kapcsolatos viták ellenére ez régészeti adatokkal ez is alátámasztható.

Elfogadom ezeket a megállapításokat is: „…a nomádok mozgása… általában nem egyszerre, hanem hosszú időre elnyúlva történik”. „A magyaroknak csupán egy része vonult nyugatra a Volga és az úzok közti területről, és sokáig szoros kapcsolatban álltak az Urál környékén maradtakkal. Mint a nomád világban sokszor láttuk, a költözések nem történtek maradéktalanul. A hátramaradók gyakran behódolnak az új jövevényeknek és beolvadnak, máskor sikeresen megőrzik az önállóságukat”. Viszont ez korábbra, a 7. sz végére, 8. sz. elejére is vonatkoztatható! Ekkor (Nagy Bulgária felbomlása után) a magyarok egy része ÉK-re, a bolgárok nyomán, egy része a KM-be az avarokhoz, egy része maradt és a maradókból egy csoport délre vonult, ahogy a DAI írja: Perzsia vidékén települt le. Őket a türkök régi nevén sabartoi asphaloi-nak is nevezték. És egymással sokáig szoros kapcsolatban maradtak. Ez az alapja a hf kori régészeti leletek hasonlóságának ezeken a területeken.

3. A „vajda”

Egyértelműen szláv szóösszetétel. „Mindenki tudja, hogy Levedi kazár kagántól kapott címe a vajda. Ez egyértelműen szláv eredetű szó. Az eredetije a vojvoda, ami a gyula szláv megfelelője. Magas rangú hadvezért (hadat vezetőt) jelent, akit egy meghatározott feladatra neveznek ki vagy választanak”. Itt, meg kell említeni, hogy nem a kazár kagántól, hanem a bizánci császártól kapta ezt az elnevezést! A bizánciaknál is volt ennek megfelelő tisztség pl. a sztratégosz. (στρατηγός). A császár úgy gondolhatta, hogy a szlávoknál, ruszoknál, magyaroknál megteszi a saját elnevezésük is, és ezért maradt a βοέβοδος-nál, amely akkoriban Bizáncban eléggé ismert lehetett. A szláv „vojevod”-ot mindenki ismerhette a görögöknél. Maga Metód is ezt a rangot viselte, közel 10 évig, amíg szerzetesnek nem állt! „Fiatalon egy szlávok lakta terület elöljárója volt” – írja a Magyar Katolikus Lexikon, valójában Szklavenia (Σκλαβινίαι) vojevódja (sztrategosza) volt. A Metód legendában ez így maradt fenn: „Mindketten szalonikiaiak vagytok, és minden szaloniki folyékonyan beszél szlávul”. A türk Levédinek szláv hangzású neve volt, szlávok lakta területen élt (a kazárok szomszédságában), tehát nem meglepő, hogy nem sztratégosznak, hanem vojevodosznak nevezte. Első hadvezető: „πρωτον Βοεβοδος”. Árpádra vonatkoztatva, pl. DAI 40. fej. (A kabarok, és a türkök törzseiről). „Első fejük az Árpád-nemzetségből sorban következő fejedelem, és van két másik is, a jila és a karcha, akik bírói tisztséget viselnek; de van fejedelme minden törzsnek is”. (ford. Gy. Moravcsik). Itt kephalé próté nem lehet rangbeli különbség, mert egyértelmű, hogy a „nemzetségben sorban következő” (Álmos>Árpád) uralkodóról (archon) van szó. És ez nem zárja ki, hogy a többi törzsnek is legyen „ura” (archon). És ez egyértelműen mutatja, hogy Csikós állítása nem lehet igaz: „Az eredetije a vojvoda, ami a gyula szláv megfelelője”.

„A vándorlás elindulásakor Levedi magyar címe talán gyula volt. Bizonyára ő vezethette a magyarok fősodrát, akik a Volgán való átkelésre vállalkoztak. Egy ilyen vállalkozásra érdemes volt hadvezért választani a különben laza kapcsolatban álló nomádoknak, mint a magyarok is voltak, az egységes cselekvés érdekében”.

A DAI szerint tehát a gyula (jila) nem hadvezér, hanem bíró. A vándorlás pedig nem hadjárat! A magyarok 10. századi megtelepedése a KM-ben, valamint a nyugati hadjárataik nem valószínűsítik, hogy ilyen tömegben, kazár beleegyezéssel keltek volna át a Volgán, Szamara környékén. Sokkal valószínűbb a több éves erőösszevonás a később Etelköznek elnevezett területen. (Alapvetően a két magyar csoport egyesülése + csatlakozók = Hettumoger szövetség). Az Urál felől érkezők meg északról megkerülték a kazárok felügyelte területeket.

4. Kijev és a rusz

„A Dnyeper feletti uralmat idővel a bolgárok vették át, akik később elmentek. Szerintem azért hozták ide a kazárok a magyarokat, mert a szláv-varég eredetű Rusz egyre több problémát okozott nekik, másrészt a területhez csatlakozó Krím-félsziget is állandó ütközési zóna volt a helybeliek, Bizánc és a kazárok között” – állítja Csikós.

Szerintem nem kellett a kazároknak idehozni a magyarokat, mert azok már Kuvrat idejében is itt éltek. Szétszóródtak, majd összeálltak, a politikai gazdasági érdekeiknek megfelelően, mint ahogyan a nomádoktól mindig is elvárható volt. Kazár jóvágyással adóztatták a letelepedetteket, korlátozták a varég-ruszok térnyerését. Ez a krónikákban, régészeti leletekben, a későbbi történésekben kimutatható.

5. Levédia: hattyú vagy Levedi?

„Egy további érdekesség, hogy Kijev város megalapításáról szóló legenda szerint az alapítók a szláv polján törzsbéli testvérek voltak. Három fiú és egy lány, akik valamennyien egy-egy városrész nevét viselték, vagyis ez egy ethnolegenda, amiben a hősöket a városrészek nevével ruházták fel. A leányt Lebegynek hívták (ukránul Либідь), ami egy a város területén a Dnyeperbe beömlő folyó neve is. Ennek fontos szerepe volt abban a korban, mert a Lebegy folyó mocsaras vidéke védte dél felől a várost”.

Szerintem ebben a környezetben a magyarok egyik (Konstantin szerint „első”) vezérét, talán a környékbeli származása miatt, a Kijev alatti egyik folyóról, a Lybegyről nevezték el. A folyó nevének eredetét homály fedi, de a krónikákban is feljegyzett hagyomány szerint a városalapító testvérek nővérét hívták így, aki a nevét a hattyúról kapta.

Tóth Sándor László így fogalmazott A magyar törzsszövetség politikai életrajza című  akadémiai doktori disszertációjában (Szeged, 2014.): „A szláv etimológia lehetőségét történeti alapon szokták megkérdőjelezni, jóllehet a honfoglalás előtt is voltak kapcsolatai a magyar törzseknek a keleti szláv népekkel. Egyelőre csak feltételesen állíthatjuk azt a történeti szempontból valószínű, de nyelvészeti szempontból kellően nem bizonyított tételt, hogy a konsztantinoszi türk/szavartoi nép élén álló Leved/Levedi a Hétmagyar törzsszövetség vezetőjeként (finn)ugor/magyar, és nem török vagy szláv eredetű nevet viselhetett. Az is egyértelmű, hogy neve alapján nem tudunk sokkal közelebb kerülni Levedihez sem etnikuma, sem pedig nyelve vonatkozásában. Az eddigi etimológiai kísérletek nem hoztak kétséget kizáró eredményt abban a vonatkozásban, hogy Levedi neve mit jelenthetett, s milyen etnikai, nyelvi hátteret tükröz”. A folyóról történő névadás viszont (szerintem) nem kizárt. Ismertsége és jelentősége miatt neve eljuthatott Bizáncba is. Talán ez motiválta Konstantint a névadásra!

„Azonban más érvek is utalnak arra, hogy Levédia a Dnyeper közelében volt. Ilyen érv az, hogy ha a Volgától keletre terült volna el Levédia, ott a kagán nem adhatott volna területet, sem örökletes címet Levedi vajdának, mert egész egyszerűen az a vidék nem állt az uralma alatt”. Továbbá: „Az pedig nagyon rossz ötletnek tűnik, hogy a besenyők elől menekülő magyarok éppen itt telepedtek volna le, kéznyújtásnyira a besenyőktől és az állandó kazár-besenyő háborúskodás közelében” – ezzel tökéletesen egyet értek, azzal a megjegyzéssel, hogy a császáron kívül, senki se hallott Levédiáról!

6. Levedi vajda

„Az említett három éves együtt harcolás a DAI-ban olvasható. Ezt sokan félreértik úgy, hogy összesen három évig álltunk kazár fennhatóság alatt. Ez csak tévedés lehet, hiszen a kazár kagán ez után a három év után nevezte ki Levedit vajdának, ezért teljesen biztos, hogy ennél sokkal tovább tartott a vazallusi viszony” – Szerintem szolgáltak magyar egységek Kuvratnál és a kazároknál is. Természetesen Kuvrat halála után azok, akik nem hagyták el a területet, kazár felügyelet alá kerültek. Idővel (a kazárok gyengülésével, a magyarok erősödésével) ez a kapcsolat egyre lazább lett. A magyarok a 9. század közepén már önálló hadműveleteket végeztek nyugaton. A kazár ellenzéket (kabarok és más elszakadók) magukba olvasztották. A kazár bérenc Levedit felváltotta az északról nemrég jött Álmos, majd fia Árpád.

A további fejezeteket nem tárgyalom, mert nálam a történet másképp alakul. Talán annyit megemlíthetek, hogy a „Két terület, két politika” fejezetben taglalt, régészetileg is elkülöníthető Al-Duna – Dnyeszter és a Dnyeper menti régió elkülönülésének alapjai, okai talán az általam türknek és ugornak nevezett két csoport évszázados különélésének következménye lehetne. A magyarok ominózus PVL-ben leírt Kijev alatti, 6406. (898) évi vonulása nem más volt, mint az adóért visszatérő, magyar csatlós „kun” különítmény kudarca.

„A szubbotci jellegű leletanyagot hátrahagyó népesség itt-tartózkodása azonban ennél hosszabb idejű volt. A magyar jellegű leletkör egyidejű feltűnése a Fekete-tenger északi előterében és a Bolsije Tyigani-i (továbbiakban nálam: BT) temetőben ugyanis arra mutat, hogy a Bolsije Tyigani-i temetőt nem tekinthetjük többé ’köztes láncszemnek’ (как «промежуточное звено») az Urál-vidéki és a szubbotci hagyaték között. Ez a népességcsoport csak a szubbotci migránsok töredéke lehet, ráadásul az is keveredett a helyi lakossággal: a kusnarenkovói és a karajakupovói kultúrák hordozóival[1]. A Bolsije Tyigani-i temetőben a szaltovói hatás a 10. század közepéig megfigyelhető. Tehát ez a lakosság ‒ a Fekete-tenger északi előterében lévő csoporttól eltérően ‒ soha nem állt ellenséges viszonyban a kazárokkal. Magna Hungaria régészeti hagyatékának meghatározása során, azaz a korai magyarság keleten maradt és a Volga partjához közel lakó töredékéhez köthető régészeti hagyaték elkülönítésénél éppen a Bolsije Tyigani-i csoport és azok leszármazottai tűnnek a legreálisabb jelölteknek”. / Olekszij V. Komar: История и археология древних мадьяр в эпоху миграции ‒ A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. Napkút Kiadó, 2018. 253. o. /

Több kutató úgy véli, hogy a temetőt a 9. század második felében kezdték el használni, így „a lelőhely nem a nyugatra vándorolt, hanem a keleten maradt magyarokhoz köthető. Bár Bolsije Tiganit a kusnarenkovói-karajakupovói kultúrába sorolják (Sudár, 2014), a földrajzi elkülönülés mellett a temetőben jelentkező nagyarányú, a volgai bolgárokra jellemző leletanyag is megkülönbözteti a kusnarenkovói kultúra jellegzetes lelőhelyeitől.” A lelőhely 12 sírjában volt „részleges lótemetkezés, mely a honfoglalás-kori rítushoz hasonlóan a halott lábánál került elő, egy csomóban. [...] Jellegzetes leletek a szablyák, melyek ezüst szerelékei az övveretekkel, fülbevalókkal és néhány más ékszertípussal együtt szaltovói jellegűek. (wikipédia)

„A ’levédiai’ modellnek megfelelően a ’korai magyar’ és szaltovói típusú tárgyak keveredését jelenleg csupán egyetlen temetőben, Bolsije Tyigani-ban figyelhetjük meg, amely azonban nem a Don vidékén, hanem a Volgán túl, a Káma alsó folyása mentén található (Chalikova, E.A. és Chalikov, A.H 1981). Ez a terület Volgai Bolgária kulturális és politikai befolyása alatt állt. A temető összes sírjában, amely szaltovói tárgyakat tartalmaz, férfi nyugszik (3., 6., 13., 14., 22–24. és 28. sír). A sírokban a fegyverzet részei minden esetben jelen vannak, magához a szaltovói körhöz tartozó tárgyakat övek, szablyák és kengyelek képviselik (40. kép a–b), ez pedig megfelel a rövid ideig fennálló katonai szövetség elméletének. Abban az esetben, ha VII. (Bíborbanszületett) Konstantin Levédiára vonatkozó értesülésének tényleg van valóságalapja, akkor éppen a Bolsije Tyigani-i temető szolgáltat egy nyomós érvet arra, hogy Levédiát a Volgától keletre lokalizáljuk.” (OLEKSZIJ KOMAR: A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei.2018. 90. old.)

Révész, 2024-es szekszárdi előadásában hívta fel a figyelmemet a honfoglaló elit temetkezési szokásaiban megfigyelhető kazár rítusra. Konkrétan: 18:57. A magyarok a keleti tartózkodásuk során, még a honfoglalás előtt, bizonyos ideig a keleteurópai puszták legerősebb állama, a Kazárok szomszédságában éltek. Azt is lehet tudni, hogy a magyarok alakuló, pusztai-sztyeppei állama szervezete, akkoriban formálódott, nagyrészt kazár mintára. A kivonuló kazár kagán előtt egy napkoronghoz hasonlatos tárgyat hordanak. Tehát a kazár fejedelem hatalmi jelképe a napkorong volt. Feltételeztem, hogy ha a magyar kündü és a gyula kazár eredetű, akkor nagyon valószínű, hogy a magyarok ennek a szimbólum jellegét is átvették a kazároktól. Tehát a magyar fejedelmek jelképe is a napkorong volt. 21:08. Annak idején a pusztai társadalmak rendkívül szigorú rend szerint voltak tervezve. Szó se lehetett arról, hogy valaki tetszése szerint bármilyen rangot jelentő tárgyat viselhetett. Csak azt viselhette, ami a társadalomban elfoglalt helye alapján neki járt. Ez azt jelenti, hogy a mai Bodrogközben illetve Szabolcs megye északi részén látunk egy olyan temető csoportot, ahol magasrangú férfiak lettek eltemetve, és ezeknek a rangjelzője lett a napszimbólum. Ez az én értelmezésemben azt jelenti, hogy ők a korabeli vezetők magasrangú kísérői voltak. A karosi temetőben előkerült ennek a vezérnek a párja (egymástól 200 m-re) Ugyan úgy temették el. Lóval, hegyével megfordított szablyával, a derekára csatolt, de a végén a vállához hajtott övvel -- és térjünk vissza a korabeli muszlim szerzők leírásához, akik azt írják, hogy amikor az ügyintéző fejedelem, vagy gyula, a szakrális fejedelem elé járul, akkor azt a következő képpen teszi – tiszteletének kifejezéseképp -- 23:25. mezitláb, süvegét az övébe gyűrve, ill. a kezében tartva, övét levéve és a nyakába akasztva és a kezében egy fáklyát tartva. Az, hogy a három feltárt vezéri sírban felhajtott végű övvel, megfordított és a koponya fele irányított szablyával és egyenruhaként ugyan azokkal a rangjelző tárgyakkal hantolták el ezeket az igen magasrangú férfiakat, ez nem írható a véletlennek a számlájára, ez azt jelzi, hogy egy igen csak szervezett kíséretről van szó.

Khazar Khaganate, 650–850. (wikipédia)

Lifanov térkép a szubboticihez hasonló temetőkről. Рис. 3. Погребальные памятники и отдельные находки субботцевского типа на территории степного и лесостепного Заволжья. (АРХЕОЛОГИЯ ЕВРАЗИЙСКИХ СТЕПЕЙ №5, 2022.). 1. Bolsie Tyigani.

A kora középkorban egyelőre kevés az olyan sztyeppei lovas temetkezés, amelyet türkként azonosítanak és korrelálnak a protobolgár, avar, vagy a magyarországi temetkezési helyekről származó leletekkel. De ilyen a közép volgai novinki lelőhely a N 53.24896 E 49.90987 koordinátákon, a szamarai könyökben, a Volga jobb oldalán. Történeti elképzelésem szerint a Novinki temetkezéseket azok a Nagy Bolgáriából szétrajzó népek (közöttük a hf elődeinek egy része) hozta létre, akik kiváltak Kotrag bolgár népéből még a 7. század közepén. Itt korábban az Imenykovszkaja kultúra szláv csoportjai éltek. Az északra húzódók többsége a volgai bolgárok területének perifériáján települt meg és keveredett a jórészt korábbról rokon helyiekkel. (És lettek az általam „ugor magyaroknak” elnevezett majdani honfoglalók!).

Bár az esszéimben egyes részleteket bővebben kifejtem, a fenti szakmai idézetek is elegendőek ahhoz, hogy a kialakított történeti képemet az alábbiakban világosabbá és megalapozottabbá tehessem.

Komár elutasítását BT „ köztes láncszem” létéről az Urál-vidéki és a szubbotci hagyaték között, nem tartom megalapozottnak. Márcsak a „szubbotci migránsok” miatt sem, akik nem mások, mint a bolgárokkal északra húzódó „magyar elődök”. Tehát a BT sírokba azokat a magyarelőd harcosokat temethették, akik a Kazária nyugati részének és Ny-Szibéria magyarjainak telephelyei között a kapcsolatot tarthatták. Az ő mozgásterük a kazár központi terület perifériáján volt. (Lásd a kaganátus térképén az északi határvidéket. Ez az Oka menti út, amely összeköti a két Tribut-Pflichtig-nek jelölt – kazár szövetséges – csoportot). Nem véletlen, hogy a Cna/Moksa-völgyében magyaros felszereléseket találtak mordvin erődítményekben. Vagy, hogy ezen az útvonalon sorban magyar típusú tarsolyokat fedeztek fel. De a „magyarok útját” jelzik a mazsar formájú helynevek is. A 21. században Ny-Szibériában feltárt honfoglalók viseletéhez hasonló leletek: Ujelgi, Aktyuba, Szovinaja Hegy («Гора Совиная», N 55.71400 E 61.92581), szintén a kapcsolattartás bizonyítékai.

Az ujelgii és az aktyubai lovas felszerlések viszont nem az Urál-Volga környékén készültek, ezek ott nem voltak használatosak. Marad az a feltételezés, hogy a Kijev környéki mesterek munkájával van dolgunk. A kérdésre, hogy „Lehetséges, hogy az a népesség, amely ezeket a tárgyakat előállította, már nem jött el a Kárpát-medencébe? Vagy már addigra divatjamúlt lett az az anyag?” a következő választ adta a professzor: „Tudományos bizonyíték híján nem tudnám megmondani, egyelőre a jelenséget tudjuk felmutatni.” De „ezek a Dél-Urál vidéki, vagy Szamara vidéki, vagy Magna Hungaria vidéki leletek egy része ugyanúgy a X. századból származik, mint a Kárpát-medencei anyag, ami nyilvánvalóan arra mutat, hogy nem az egész ottani népesség kelt útra, hanem egy részük ott maradt. És talán a kulturális hasonlóság azt mutatja, hogy az általam most „magyar” népnévvel jelölt népesség ebben az időszakban hol volt található, merre mozgott. Azért hangsúlyozom a fenti jelölést, mert ez közel sem jelent egy genetikailag, nyelvileg, kultúrálisan tömbként egységes népet.” (Révész László professzor nyilatkozta 2022-ből).

Tehát, nem osztom a Komar féle elképzelést, hogy ’abban az esetben, ha a Bolsije Tyigani-típusú emlékeket a vándorló magyarok hagyták hátra …mégis csak magukkal hozták a Kárpát-medencébe a Bolsije Tyigani-i leletcsoport egyes, az Urál-vidékre jellemző kulturális elemeit’ (Olekszij Komar 2018.: A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. 90. o.). Ugyan is ezeket nem a „vándorló magyarok” hagyták hátra.

Továbbá ott vannak a Révész előadásban fentebb részletezett kazár szokások. Elképzelhetetlen, hogy ez (de a DAI-ban említett Levédi történet szintén) a Volga Keleti oldalán, rövid idő (pár év) alatt kialakulhatott volna. Ez megtörténhetett a hajdani Nagy Bulgária területén maradt (általam türk magyarnak nevezett) csoporttal, akik egyesültek a 9. század elején a visszatérő ugor magyarokkal. Az államszervezetet és a kazár mintát a türk magyarok adták, de a vezetőket az urál-menti helybéliekkel feldúsult ugor csoport adta. (Ügyek-Álmos-Árpád család).

Véleményem szerint a néptörténeti feltételezésem teljesen összhangban van a jelenlegi tudományos eredményekkel, de nem felel meg az azokból kialakított mainstream állásfoglalásoknak.

[1] Eredeti szöveg: не позволяет более рассматривать собственно Большетиганский могильник как «промежуточное звено» между субботцевскими и приуральскими памятниками. Эта группа населения может быть лишь осколком субботцевских мигрантов, причём смешанным с местным приуральским населени ем кушнаренковского и караякуповского куль турного круга.

Az igazi kettős honfoglalás elmélete szerint az Etelközben egyesült magyar törzsek egy része az Urál-Volga környékéről érkezett. Mivel jelen írásomban a nyugatra vonulásuk útvonalát taglalom, nincs jelentősége annak, hogy a kiindulási pont az un. északi, vagy déli őshaza volt-e. Ami lényeges az az igazi kettős honfoglalás alapgondolata, miszerint Árpád honfoglalói két fő részből álltak. Az egyik északról jött (valamelyik őshazából, Anonymus szerint „az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával”, a másik „helyben” volt, Kazária nyugati végein. (Levédi népe!). Mindezekről külön-külön esszéimben részletesen beszámolok.

Ha a fentieket figyelembe vesszük igen sok kérdésre választ nyerhetünk, amelyekről pl. Kerényi Bálint szólt a 2019. május 30-31.-én megrendezésre került XI. Szegedi Medievisztikai Konferencián. (Az újabb kelet-európai régészeti leletek alapján felvázolt (Türk Attila-féle) korai magyar történeti narratíva kritikája). Csak példának felhozok néhányat.

„Kiket kéne értenünk elődeink egy csoportján, a későbbi állam vezető rétegén, akik ráadásul meglehetősen szervezetlen formában éltek még a 9. század elején is a Dél-Urál vidékén?” A választ két részre kell bontani. Azokra, akik a Dél-Urál vidékéről jöttek, és azokra akik a kazárokkal szövetségben adóztatták Kijev környékét. Az előbbiekhez csatlakozhattak a régészek-történészek szerint ugor (magyar) jellegű tárgyakat maguk után hagyó, és később eltűnt népek egy része is. Például V. Ivanov és A. Belavin szerint a karajakupovóiak és nyevolinóiak egy része a magyarokkal együtt távozhatott erről a vidékről. (Biológiailag az apai vonalú N-L708 alcsoport köti össze a honfoglaló őseinket és a finnugor nyelvű népeket).

A magyarok szibériai „kijövetelének” elképzelése a népvándorlás korában azon alapult, hogy az erdős sztyeppet elfoglaló, 3–4. században felbomló szargatkai kultúrát magyarnak tekintették. Viszont a szargatkai bomlástól a 9. század elejéig tartó fél évezredes űrt nem sikerült tényekkel megtölteni, és szargatkai komponenseket sem találtak Kelet-Európa sztyeppi és erdős sztyeppi övezetében. Ezeknek a népeknek a többsége Kuvrat halála után, a bolgárokkal együtt jött fel az Azovi-Kászpi térségből a 8. század elején, és telepedett le a bolgárok köré, keletről. Viszont itt „szargatka-utód” rokon népekkel találkozhattak.

„Az ázsiai hunok az i. sz. II–IV. századok során belső-ázsiai lakóhelyükről Nyugat felé vonultak, és elfoglalták a szárgátkai kultúra területét is. Az ottani ugor lakosság e közben részben megsemmisült, részben Északra menekült, egy harmadik részük pedig a hunok soknemzetiségű együttesével Nyugatra vonult, és az a magyar etnogenezis egyik elemévé vált.” (Erdélyi István és Benkő Mihály : A szárgátkai kultúra és a hunok. In: Mikes International Volume XVI., Issue 1. 2016.)

A szargatkai népesség polietnikus lehetett, iráni elittel, tehát nem kizárt, hogy protomagyar csoportok is a részei lehettek, ám valószínűbbnek tűnik a magyarok nyugat-szibériai eredetének többvektorúsága. Valóban kimutathatók nyugatra irányuló migrációs folyamatok, például hogy gorohovói csoportok átköltöztek a szarmaták területére a Kr. e. 4–3. században, a meszjagutovói erdős sztyeppen egy önálló enklávét alkotva, de ez is csak egy esemény volt a sok közül a középkori kulturgenezisben. A nyevolinói kultúra brodi fázisában tetten érhető migrációs impulzus a 4–5. századra tehető,  amikor a szargatkai kultúra már nem létezett. Ez inkább a késő szarmata csoportok mozgásával hozható kapcsolatba, és azon politikai és migrációs események állhattak a hátterében, melyek a bakalszkojei kultúra esetében is kimutathatók. Következésképpen tehát a magyar etnogenezis nemcsak egy, hanem több kultúrával is összefüggésbe hozható. A hipotézis, hogy a karajakupovói, kusnarenkovói, lomatovovói, nyevolinói, polomi kultúrák összefüggésbe hozhatók a magyarokkal, a temetkezések statisztikai elemzésére és a tárgyak azonosságára alapult. 

A vaskor elején két nagy kulturális csoport alakult ki az Urál két oldalán. A hegységtől nyugatra valószínűleg egy olyan közösség élt, amelyet a permi népek ősei alkottak, a Káma folyó térségében, (Mazunyinói Kultúra) tőle keletre pedig nem tudjuk pontosan, milyen nyelveket beszéltek azok a népcsoportok, amelyek létrehozták a gorohovói és a szargatkai régészeti kultúrákat a Dél-Urál vidékének erdős-sztyeppei területén. A 8. századtól kezdve az egész Urál környéki terület egy jellegzetes, jól körülhatárolható és szoros kapcsolatokat mutató régészeti horizonttá vált. Ez lett a Karajakupovói régészeti horizont. (Leonyid Vjazov. A DNS útja az Uráltól a Kárpát-medencéig. Videó, ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja 2025. okt. 16.). 

„homogén ősmagyar etnikai egységről a szargatkai kultúra kapcsán nem beszélhetünk, ugyanakkor e kultúra népességén belül megfigyelhetőek lényeges etnikai különbségek, valamint a temetkezési szokások és az ornamentika különböző helyi variánsai miatt nem zárható ki az sem, hogy a magyarok elődeinek egy csoportja a korai államiság jellemzőit mutató szargatkai kultúra területén élt”. (Наталья Петровна Матвеева: Саргатская и гороховская культуры: исторические судьбы. Ранний железный век западносибирской лесостепи по археологическим данным. In: 3. Nemzetközi Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferencia. 2018.)

A 8. századig csak szubsztrátcsoportokról lehet beszélni, a magyar nép tulajdonképpeni kialakulása az uráli régióban csak a 8–9. században történhetett a délről feljöttek hatására, a volgai bolgárok szomszédságában. Az I. évezred közepi népvándorlás ellenére O. E. Posehonova, A. V. Zubova és A. V. Szlepcova antropológusok úgy vélik, a bakalszkojei kultúra népessége szargatkai eredőkkel is rendelkezik, továbbá Aral környéki nomádok is részt vehettek alakulásában. Mindenesetre ezt követően a Tobol-Isim vidékén az europid antropológiai típus már csak keverékként van jelen a nyugat-szibériai mongoloid alapnépesség mellett. (A fentiek Matvejeva – Telenkov – Gyóni: A magyar etnogenezis kutatásának problémái. 2021. – alapján készült saját elképzelés).

A másik rész maradt a később Etelköznek nevezett területen, szövetségben a Kazárokkal. A másodikhoz csatlakozhattak az alán, kazár, onogur stb. népek akik a Kazár birodalomban kaptak szerepet és a bizánciak is tudtak róluk. (genetikai nyomuk Közép-Ázsia és a Kaukázus felé mutat). A két csoport valószínűleg kapcsolatban maradt, bizonyíték erre az aktjubai harcos sírjából előkerült leletek. (Lásd, alább!). Ez a magyarázat arra, amit Komár felvet a „szaltovói Levédia” elutasításakor: ’abban az esetben, ha a Bolsije Tyigani-típusú emlékeket a vándorló magyarok hagyták hátra, hogyan lehetséges az, hogy miután a magyarok Levédiában „a szaltovói kultúrkör nyomása alatt teljesen elveszítették kulturális sajátosságaikat”, mégis csak magukkal hozták a Kárpát-medencébe a Bolsije Tyigani-i leletcsoport egyes, az Urál-vidékre jellemző kulturális elemeit’. (Olekszij Komar:  A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. 90. o.). A válaszom: nem volt Levédia (közbenső állomás), továbbá „az Urál-vidékre jellemző kulturális elemek” Etelközben (szubbotci stilus) alakultak ki a 8-10. században és innen kerültek az Urál-Volga és innen Szamara környékére is.

Egy fiatal, magyarnak megállapított, 9. században eltemetett nő és csecsemő maradványait tárta fel 2023-ban egy múzeológus expedició a Bannov- tanyán (хутор Баннов), amely a Nagy-Kinyel folyó torkolatának közelében fekszik. (Mára teljesen megsemmisült 19. századi település). A Nagy-Kinyel a Szamara jobb oldali mellékfolyója. A lelőhely az első telepesek sztárosztájáról (Bannov) elnevezett tanyáról kapta a nevét. A régészek nem találtak erőszakos halálra utaló nyomokat, feltételezésük szerint az anya és csecsemője a szüléskor meghaltak. A helyi régészek megállapították, hogy a leletek a magyar 9. századi kulturkörbe tartoznak. Ezt a későbbi laboratóriumi vizsgálazok is igazolták. A Bannov-tanyai magyar halottak fejpárnája köré nemcsak háztartási tárgyakat, hanem értékes bronzékszereket is elhelyeztek. (Источник: https://bloknot-samara.ru/news/vengerskiy-sled-na-zabroshennom-kladbishche-pod-sa). Valószínűleg egy magyar identitású főember családtagjai lehettek. Mindezt -- ellentétben az orosz régészek (Szergej Zubov) véleményével -- én nem a magyarok vonulási útjának alátámasztásának, hanem a KM (Etelköz) és az Urál környékiek szoros kapcsolatának tudom be. Mint ahogyan korábban Botalov is tartotta: Актюба – новый мадьярский комплекс в Южном Зауралье. Боталов С.Г., Таиров А.Д., Грудочко И.В., Газизова С.Р., Парунин А.В. Труды КАЭЭ ПГГПУ вып. XIX Пермь, 2021. 84. oldal. („Судя по аналогиям данный предметный комплекс соответствует материальной культуре Карпатской котловины времен Обретения Родины самого конца IX – начала X в. И свидетельствует о тесных связях Зауральского и Карпатского населения в это время”). A 9. században a Közép-Volga vidékére keletről, az Urál felől ugor eredetű kusnarenkovoi kultúra törzsei hatolnak be. Tatárföld területén nem kurgános temetőt hagytak Bolshiye Tigany falu közelében, a Szamarai régió területén pedig a Borszk-kerületi Nyemcsanka falu közelében. (История Среднего Поволжья. Древности самарского края). Lásd még Lifanov térképén Рис. 3. Погребальные памятники и отдельные находки субботцевского типа на территории степного и лесостепного Заволжья. (АРХЕОЛОГИЯ ЕВРАЗИЙСКИХ СТЕПЕЙ №5, 2022.).

Fig. 3. Burial sites and individual fi ndings of the Subbottsy-type on the steppe and forest-steppe Trans-Volga region. 1 – Bolshiye Tigany, 2 – Igim, 3 – Chishma, 4 – Zolotaya Niva III, 5 – Lebyazhinka, 6 – «23-24 km», 7 – «116 km», 8 – Prosvet, 9 – Bobrovka, 10 – Chelovechya Golova, 11 – Marychyovka, 12 – Nemchanka, 13 – Pechinka, 14 – Palimovka, 15 – Romashkino, 16 – Kamennodolsk, 17 – Chyornaya Padina, 18 – Lugovskoe, 19 – Yaman, 20 – Tamar-Utkul, 21 – Tortoba

A 9. század elején az Oka mentén vonul Etelközbe Álmosék népe és találkozik Levédi népével. (A Volgától keletre élők, a Szamara környékiek maradtak és beolvadtak a környező népekbe). Így teljesen érthető, hogy a KM 10. századi, a Dnyeszter-vidéki és Dnyeper középső folyása menti lelőhelycsoportok régészeti hagyatékában nagy a hasonlóság a Volga-Urál-régió kora középkori hagyatékával.

A két főcsoport választhatott Levédi és Álmos vezérsége között. Az eredmény ismert. „Akármelyik elképzelést is tekintjük irányadónak, a 9. századi magyarság már igen régóta nagyon is szervezett formában élt” – ismeri el Kerényi is. Ezzel választ adtunk arra a kérdésre is, hogy melyek voltak azok a "sokszínű, több irányból érkező, több féle múlttal rendelkező csoportok", amikről Türk is beszélt. A török bärsil névalak a magyar bercel alakkal tökéletesen egyeztethető nyelvészeti szempontból, az s>c és i>e hangváltozások a magyar nyelvben zajlottak le. A magyarországi Bercel helynevek alapján feltételezik, hogy a magyarok kapcsolatba kerültek a berszilekkel, és egyik lehetőségként felmerült, hogy talán a magyarokhoz csatlakozott kazárok egyik törzse voltak.

Nem osztom viszont Gyóniék azon elképzelését, hogy „Továbbra is aktuális a 6–8. századi uráli és nyugat-szibériai kultúrák vizsgálata, mint a Tobol–Isim menti erdős sztyeppi bakalszkojei, az erdős sztyeppi és az Isim–Irtis tajgai régiójába benyúló potcsevasi, a dél-uráli karajakupovói kultúráké. A 8–9. században kezdett kialakulni a magyar etnosz, mint politikai szerveződés is (Hetumoger), mint ezt V. A. Ivanov is feltételezte”. Ez a folyamat – véleményem szerint – már csak Etelközben, a két csoport találkozása után, kezdődött el. Az időpont viszont stimmel!

Ami a magyarok 9. század eleji-közepi nyugati „kalandozásait” illeti, ebből az etelközi „konglomerátumból” logikusan feltételezhető és szinte semmi sem mond ellent neki.

Kihagyva Kerényi több kritikai észrevételét, utoljára hagytam a jelen írásommal is kapcsolatba hozhatót: „A Dél-Uráltól Etelközig tartó vándorlást a szerzők a steppe és erdővidék határán képzelik el, aminek oka a magyarok számára, mint írják a kazár kaganátus megkerülése lehetett. VII. Konstantin császár magyarok eredetéről szóló fejezeteit olvasva elég nyilvánvaló, hogy a magyarok bizonyos időben és ideig szoros kapcsolatban álltak a kazárokkal.” – Tekintettel arra, hogy a magyarok északi csoportja – a volgai bolgárokkal együtt – nem éppen testvéri kapcsolatban voltak a kazárokkal, míg a déliek szövetségesnek számítottak – a felvetés okafogyottá válik.  Most tehát térjünk rá az északiak vándorlásának lehetséges útvonalára, pontosabban hol is kelhettek át a Volgán, és merre vették útjukat, továbbá, hogy időben meddig tarthatott vándorlásuk?

Nézzük először a volgai átkelést Anonymus szerint. A technikai részt a krónikás részletezte. A kérdés, hogy hol történhetett. Egyik támpontot a krónikás megadta, amikor megjelölte az oroszföldre lépésük helyét: azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ez már a Képes Krónikában is így szerpel: „Áthaladtak a besenyők, a fehér kunok országán, Szuzdálián és a Kiev nevű városon”  (Geréb László fordítása).  Kézai Simon mester Magyar Krónikájában ez így szerepel: „átkelének a besenyők, a fejér kúnok országain és Kió városán” (Szabó Károly fordítása). Tehát semmi utalás Kazárföldre! Ez azt jelenti, hogy Kazáriát valóban északról megkerülték. De, hát ott egészen más körülmények vannak, mint a sztyeppén! Anonymus erről sem feledkezett meg: „Etel folyót pogány módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek” Tehát, halásztak, vadásztak. És ez a vándorlás időtartamára is kihatott. Az erdős sztyeppét nekik sürgősen el kellett, hagyni, mert a téli legeltetés létfontosságú volt. Az állataik ugyanis teljes ridegtartásban voltak. Télen-nyáron legeltettek. A lovak pl. 40 centiméteres hó alól is képesek kikaparni a táplálékot. Az un. tyebenyovka (тебенёвка) őseink lovai számára létfontos volt. Az erre alkalmas téli legelők az erdős sztyeppén ritkák. Ezért feltételezhető, hogy a délre vándorlás egy-két éven belül történt. De vannak-e régész nyomok?

Ha a magyar nyomokra utaló tarsolylemezek egyik ismert lelőhelyét – a Mariföldön fekvő Veszelovót (д.Семёново 57.7856, 46.1949), vagy a tőle nem messze fekvő Ruszenyikhát (56.9046, 45.3518), ahol hasonló formájú tarsolyra bukkantak a régészek – légvonalban összekötjük Szuzdállal (56.4199, 40.4491), akkor ez a vonal valahol Nyizsnyij-Novgorod fölött metszi a Volgát. Tehát itt történhetett az átkelés! Ezek a tarsoly leletek szinte kijelölik a magyarok útját, amin jártak (útiránytól függetlenül). Kezdjük az Urál déli lábánál. Bajanovói (permi) temető: 58.683333; 56.966667. „Ebbe a temetőbe feltehetően egy olyan közösség temetkezett, amely etnokulturális hagyományai, és minden bizonnyal az általa beszélt nyelv tekintetében is rendkívül közel állt a honfoglalás kori magyarsághoz. Ily módon az Urál nyugati előterének Perm környéki területei (a délen elhelyezkedő 9–11. századi lomovatovói lelőhelyek) ugyanúgy Magna Hungaria részét alkották, mint az Urál nyugati előterének déli területei (Tatárföld északkeleti része és Baskíria)”. (Andrej M. Belavin – Andrej V. Danyics – Vlagyimir A. Ivanov: Korai magyarok az Urál nyugati előterében. Perm, 2015. Budai Dániel fordítása.  574. o.). A 2011-ben, az Ujelgi-tó melletti ásatásokból (55.85051, 61.55807) előkerült, valamint a korábban Szterlitamak (Стерлитамакск N 53.63333 E 55.95000. Ufától D-re.) lovas sírjaiban talált fegyverek és edények a honfoglaló magyarok régészeti hagyatékához hasonlóak. 2021-ben – nem messze az Ujelgiben talált magyaros jellegű harcostól – a 181 m magas Szovinaja Hegynél («Гора Совиная», 55.7166; 61.9253, magyarul: Bagoly Hegy) magyar temetőt találtak, amelyben egy harcos felszereléseiről egyértelműen kiderült, hogy a magyar honfoglalók leleteivel azonos. (Актюба – новый мадьярский комплекс в Южном Зауралье. Боталов С.Г., Таиров А.Д., Грудочко И.В., Газизова С.Р., Парунин А.В. Труды КАЭЭ ПГГПУ вып. XIX Пермь, 2021. 84. oldal.) A szerzők szerint csak egy „visszatérő harcos” lehetett, mert a felszerelése olyan volt, amit akkoriban ezen a vidéken nem tudtak készíteni. Ez pedig a KM (Etelköz) és az Urál környékiek szoros kapcsolatára utal. (Судя по аналогиям данный предметный комплекс соответствует материальной культуре Карпатской котловины времен Обретения Родины самого конца IX – начала X в. И свидетельствует о тесных связях Зауральского и Карпатского населения в это время).

Magna Bulgaria széthullása után a Volga-Káma könyökben megtelepülő bolgárokat a keleti oldalon, É-tól D-ig a magyarok vették körül.

Megállja a helyét Olekszij V. Komar véleménye is, amit Türk említ: „A leletekből azt olvasta ki, hogy intenzív kapcsolatnak kellett lenni a nyugati és a keleti magyarság között. Csak ma már nehezen tudjuk elképzelni, hogy a 10. században is ugyanúgy létezett mobilitás”. De ez az intenzív kapcsolat fenn állhatott már a 7. századtól, sőt korábbról, kezdve is a magyar közösségek között. Az uráli átjáró keleti oldala a bronzkortól kezdve fontos és ideális az itt megtelepedő vagy átvonuló népeknek – köztük esetleg a magyarok őseinek is. (Borbás Barna interjuja 2019-ben Türk Attilával: Keleti magyarok nyomában: új mérföldkőnél az Urálon túli őstörténet-kutatás. valaszonline). Türk A. munkahipotézisként elmondja, „hogy egy keleten maradt magyar közösség maradványait találhattuk meg Ujelginél. Olyan közösségét, amely a Kr.u. 830 körül végbement nyugati elvándorlást követően helyben maradt, sőt a 10. századra még keletebbre is húzódhatott, talán éppen az akkor erőteljes terjeszkedésben lévő volgai bolgárok miatt”. Szerintem nem csak keletre, hanem délre is húzódhattak, lásd a Szamara környéki „magyaros” leleteket. (Mászlennyikovó N 52.82289 E 49.08125; Palimovszki temetők; Romashinski temetők; temető a Nyemcsankai elágazásnál; temető a 116 km -en; Lugovszkoe temető). „V. A. Ivanov a Szamara környéki sírcsoportban a magyarok nyugati irányú vándorlásának eredményét látta. Feltételezése szerint a magyarok éppen ebben a régióban keltek át a Volgán (Ivanov 1996; Ivanov 1999, 93–97). Sz. B. Perepjolkin és D. A. Sztasenkov megjegyezte, hogy egy ilyen elméletnek csak akkor van létjogosultsága, ha az említett sírok a 9. század második felénél nem későbbiek (Perepjolkin–Sztasenkov 1996, 204–205).” / Olekszij Komar:  A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. Bp. 2018. 167. o.). Ameddig az abszulut időpont nem tisztázódik, én úgy gondolom, hogy ezek a magyarelődök nem mentek nyugatra, hanem maradtak és egybeolvadtak a helyiekkel. Itt a Volga alsó részén újabb – a szubbotyici leletekhez hasonló bronz övvereteket (húros hangszeren játszó, ülő figurával) találtak Kamennodolszk (Каменнодольск, N 52.25507 E 51.36460), és Csornaja Padina (Чёрная Падина N 51.02645 E 47.87726) falvaknál. Ezek a leletek nem a magyarok célirányos (honfoglaló) vándorlásáról, mint inkább a Volga-menti dél-irányú terjeszkedéséről árulkodnak. (Н.А.Лифанов: Каменнодольская находка: к вопросу о заволжском отрезке «мадьярского пути на запад». АРХЕОЛОГИЯ ЕВРАЗИЙСКИХ СТЕПЕЙ No. 5, 2022.) Mint ahogyan Benkő Mihály írja, hogy „a keleti magyaroknak a közép-ázsiai új honfoglalásban résztvevõ déli csoportja valószínûleg a kipcsak törzsszövetséghez csatlakozott a sikeres „visszatérés” után Ázsiába. A kipcsakokkal együtt élhettek mintegy kétszáz évig, egészen a XVII. század végéig, a mai Kazakisztán déli területén, a Kara Tau hegységben”.

Nyugatra haladva a következő a Csepca és a Pyzel összefolyásánál lévő Idnakár lelőhely 58.14926; 52.73420, majd a Veszelov-tanyán feltárt temető következik: 57.7856, 46.1949. Tőle nem messze dél-nyugat irányba van a ruszenyikhai temető: 56.9046, 45.3518. De közben ott van a bolgár területen, a Volga partján a híres tankejevkai temető, (54.82265; 49.11438) amelynek a 149-es számú sírjából egy szép tarsolyfüggesztő darab került elő. A Volgán átkelve az 53.38722; 41.77963 koordinátákon találjuk a Krjukovo-Kuzsnoe temetőt (Крюково-Кужновский могильник), ahol szintén találtak lemezes tarsolyt (Lásd Erdélyi István 1967-es rajzát). Majd elérjük a Kijevbe vezető Oka völgyét. Itt az Oka bal oldalán a Csernyicska patak jobb partján találtak rá a panovói bőr tarsolyra és tartozékaira: 55.3369; 41.8052. Innen Kijev irányában a csernyigovi térségben, Sesztovcitől délre fekvő hajdani Korovel településen (51.374; 31.187) találták meg az ún. sesztovci szárnyas veretes tarsolyt. 2002-ben Kijev város területéről került elő egy in situ állapotban megőrződött és felvett 10. századi veretes tarsoly. És itt a vége az Uráltól Kijevig tartó útnak!

Sz. Botalov 2022. 02. 14-én a MAJÁK nevű újságnak adott interjújában mondja a 2021-es régészeti feltárásról a Sólyom-magaslat közelében (Сопка Соколиная): „A leletegyüttes két csoportot foglal magában: az elsőt a „magyar” stílusú díszítések alkotják, amelyek feltűnően hasonlítanak a 10. század eleji Kárpát-medencei leletanyaghoz. Ugyanezt a stílust láthatjuk a szomszédos Kunasaki kerületben, az Uelgi-tó partján található, területileg közeli temetkezési leletekben. Ugyanebből a csoportból kitűnnek a lemez lapocskák (öv- és ruhaveretek), amelyek hasonlóak, a 2007-es ukrajnai  leletekhez.” A második „altáji” mintázatú volt. Az ukrajnai területen pedig 2007-2008-ban, A. Szuprunyenko magyar emlékeket talált a Dmitryvka (N 49.10682 E 33.61336) falunál és Katerynivka (N 47.64183 E 34.14834) faluban végzett ásatások során. A magyar lakosság egyértelműen a Vorszkla és a Szula közén lakott. (История от Ярослава Пилипчука, 2018. Magna Hungaria: как предков мадьяр искали в Этелькезе, Лебедии и на Волго-Урале). Csak megjegyzem, hogy itt van a közelben Lebegyin nevű város (50.5799, 34.5098) és még egy pár hasonló névvel, amelyről a Levédi a hattyú vajda? című írásomban írok. A Pszjol menti Lebegyinről még annyit, hogy nevét valószínűleg a mellette lévő Lebegyinszkoe tóról kapta, vagy az azonos nevű falvakról, ahonnan a lakói 1652-ben beköltöztek. (Innen: Lebegyin 48.9609, 31.55 és Lebegyin 50.3558, 31.1703).

A fentebb leírt régészeti leletek hasonlósága szerintem abból ered, hogy az etelközi (később a KM-i) és az uráli területek között rendszeres kapcsolat volt a magyarelődök között és ez tartott a 8. század elejétől a 10-11. századig.

És a helynevek? Azokkal sem állunk rosszul. Nézzük Szuzdál környékét. Tudjuk, hogy a város a Kamenka-folyó kanyarulatában fekszik, amelynek a jobb oldali mellékfolyója a Mzsara. (Река Мжара). Vlagyimírtől 31 versztnyire, Szuzdáltól 2 versztnyire van egy szakadék, melyet Mzsorü-nak hívnak. A hagyomány szerint e körül a szakadék körül volt a „Становище мадъяров", a magyarok szállása. /Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után. Somogyi Múzeumok Közleményei 2. (1975)/. E nevek hasonlatossága a magyar névhez – szembetűnő. (Звучит искаженное слово Маджары или венгерское племенное название Мадьяры). Az orosz történészeket is foglalkoztatta a magyarok útja. A 19. század végén így ír a helynevekről Grot: „Útjuk során a magyarok minden bizonnyal többször megálltak hosszabb időre. Ezért van okom azt gondolni, hogy egy ilyen állomás volt az Oka környékén is, a jelenlegi Kaluga tartományban. Ezt a feltételezést az Ugra folyó (az Oka mellékfolyója) nevére alapozhatjuk, amely nyilvánvalóan ennek a körülménynek (vagyis a magyarok áthaladásának) köszönhetően alakult ki. Kétségtelenül nevet a folyónak nem a magyarok, hanem a szomszédos szlávok adhatták.” – írja K. J. Grot, a Morávia és a magyarok című könyvében. /„Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206‑217./ Ebben a kalugai tartományban van egy kis falu Ugrica névvel. (54.4253, 33.5509), az Ugricska patak, és egy nagyabb település Ugra néven (54.7776; 34.3278) az Ugra folyó mentén. És pont azon az útvonalon, ahol a magyarok vonulhattak a krónikáink szerint! Vernadszkij is talált ilyeneket: ott van két „Magyar” nevű falucska is: Mazsari és Mazsarovka. (Мажары, село в Синельниковском районе Днепропетровской обл. 48.1725°, 35.554722°; Спасо-Мажаровка, село в Знамянском районе. 48.705278°, 32.321111°). Igaz, hogy ezeket még a magyarok 7. századi északra vonulásának nyomainak tartja: „Верной поэтому представляется датировка первой угорской Landnahme второй половиной седьмого века.”

Grot szerintem helyesen állapította meg a magyarok útját, kivéve a célt. Mert ez nem lehetett Kazária, csak Kijeven keresztül Etelköz, azaz a szlávokhoz vezető gyesznai út.  „amikor a magyarok úgy döntöttek, hogy elhagyják szülőföldjüket és új otthont keresnek maguknak, nem választhattak más útvonalat, mint a Káma és Volga mentén az Okáig, és felfelé az Okán, a Don felső szakaszához (azaz a kazárokhoz vezető kereskedelmi út mentén, amelyet régóta ismertek). Az Okánál (forrása mai Alekszandrovka falunál: 52°21’47”; 36°12’10” van) azonban választhattak, mert az út kettévált: az egyik a Donhoz, a kazárok felé, a másik a Gyeszna felé és innen  a Dnyeperhez, a  szlávok felé vezetett. A magyarok, ahogy látni fogjuk, az elsőt preferálták.” /„Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206‑217./. Annak ellenére, hogy sok kritika érte Grot elképzelését, nagyban megerősíti ennek valószínűségét az a tény, hogy kb. száz év múltán 964-ben a kazárokat legyőző rusz uralkodó I. Szvjatoszláv kijevi fejedelem serege ugyan ezen az útvonalon haladt Kijevből Bulgár felé. Az orosz krónikákban ez dokumentálva van: «И идее на Оку реку и на Волгу, и налезе вятичи, и рече вятичемъ: «Кому дань даете?» Они же реша (сказали): «Козаромъ по щьлягу от рала (плуга) даемъ».

 Kép. I. Szvjatoszláv útvonala

 A kor viszonyainak megfelelő alaptérképet G.V. Nosovskiy és A.T. Fomenko készítette, ami a középkori Rusz földrajzi rekonstrukciója szerintük. (НХ авт. Носовский Г.В., Фоменко А.Т.)

A bejelölt útvonal csak elméleti. Elképzelhető, hogy nem az Oka északi oldalán (Kolomnánál), hanem a túlparton, Rjázánytól délre vezetett az út. Itt vannak a Cna/Moksa-völgyi magyar leletek. Lásd a mordvin területekre jelölt sírokat Ivanov térképén. (Ugyan ez Olga Viktorovna Zelencova: ’Magyar’ jellegű övdíszek Volga menti finn nyelvű népek temetőiből a Volga jobb partvidékéről című tanulmányában a 12.1. képen is látható 8-14-es számmal és piros színnel jelölve.)

Ez az írásom kiegészíti Kis magyar őstörténeti összegzés című esszémben leírtakat, beleolvasztva a székelység történetét is.

A székelyek első okleveles említése 1116-ból maradt fenn, akkor a Magyar Királyság nyugati gyepűi mentén éltek. Az erdélyi székely helységnevek és a nyugat-magyarországi helységnevek közötti azonosságok, valamint a ma élő székely és a nyugat-magyarországi lakosság nyelvjárásainak hasonlósága alapján feltételezhető, hogy létezett egy nyugat-kelet irányú tömeges székely vándorlás – erről leszakadt (esetleg a korábbi lakhelyén maradt) népelemek alkothatták a későbbi nyugati székelységet. A tömeges áttelepülés időpontját egyes történészek a 12. század elejére tették.

A középkori székelységet még két csoportra lehetett osztani, a nyugati és a keleti székelységre. A valószínűleg kisebb létszámú nyugati székelység a 14. századra azonban teljesen beolvadt a magyarságba. A keleti székelység az áttelepítései során, hasonlóan más nemzetiségekhez – besenyők, szászok, kunok – az ország más közrendű népeitől eltérő sajátos-kiváltságos jogot (mai fogalmak szerint: önkormányzatot) kapott. A 15. századtól kezdve Erdélyben külön rendi nemzetnek minősült.

Eredetükről 1927-ben Szádeczky Kardoss Lajos a következőt állapította meg: A székelyek magukat a hunok leszármazottainak tartják. Ezt a hitet őseiktől örökölték, ősi hagyományuk, melyhez szívósan ragaszkodnak.

A székelyek eredethagyományát a középkori magyar gesztaszerzők foglalták írásba, akik az 5. századi hunok leszármazottaiként emlékeztek meg róluk. Egyes elméletek szerint a székelyek a honfoglalás előtt, a 8–9. században csatlakoztak a magyar törzsekhez, más elméletek szerint pedig már a Kárpát-medencében várták a honfoglaló magyar törzseket. (wikipédia)

A kínai források alapján a székelyek őseinek hozzávetőleges szállás- vagy mozgásterülete 350 körül a Bajkál-tó–Tola folyó–Góbi-sivatag északi része közötti területen volt. Az egyik részük keleten maradt, a másik részük pedig, a mai székelyek ősei, 370 körül azokhoz a hunok hoz csatlakoztak, akik nyugat (Volga) felé menekültek. A hunokkal együtt először az Észak-Kaukázusba érkeztek. Onnan egyes kiszakadt, portyázó vagy határvédő szolgálatot teljesítő csoportjaik – a sekel hely és falunevek alapján – a hunokkal együtt a Délnyugat Kaukázusba is levándoroltak. A székelyek ősei, vagyis a szekel törzs a hun törzsszövetség tagjaként az 5. század első felében vándorolhatott a Mongóliából menekülő hunokkal együtt a Kárpát-medencébe, illetve a Keleti-Kárpátok legdélkeletebbi területeire. Aydemir azt írja, hogy „ugyanakkor a Qarshi (Üzbegisztán) és a Fergana között talált 4–5. századi érméken szereplő „eszkelek” népnevet etimologizálva bebizonyosodik, hogy a székelyek korai történelmét a 4. századig biztosan vissza lehet vezetni: 350–370 között a délnyugatra menekülő Altaj-vidéki hunok és a különböző tiele törzsek között a későbbi „szekel” törzs ősei is ott voltak, akik a Balhas-tótól az Amu-darja alsó folyásáig terjedő vidéket vették uralmuk alá. Ez a népcsoport, 370 körül a nyugat felé „menekülő” hunokhoz csatlakozva érkezett a Kárpát-medencébe. Innen ered a hun és az Attila-hagyományuk is. Itt átvészelve a gepida, majd az avar uralmat, a honfoglaló magyarokhoz csatlakoztak, és végül a magyar nyelv és kultúra presztízs helyzete miatt idővel nyelvet is váltottak”.

Atilla halála után a visszatérő és a helyben maradt eszkel törzs egy része valószínűleg a volgai bolgárokkal együtt vándorolhatott az Urál DNy-i lejtőire 670 után. Már 2017-ben világos volt, hogy a genetikai vizsgálatok azt mutatják ki, hogy a csíkszeredai székelyekben az N-Tat haplocsoport aránya 6,3%. (Magyarországon alig 1%!). Az N-L1034 összeköti a mai manysi és magyar népességet, egyúttal elválasztja más, „nem ugor” népektől. /Új filogenetikai mértékek és alkalmazásuk – új nézőpontok a magyarok korai története kapcsán. Anthrop. Közl. 58; 5. old. (2017)/. E szerint feltételezhető, hogy a székelyek egy része már az avar korban itt volt a KM-ben. A csiki székelység meg visszavezethető a honfoglalókhoz, ugyan úgy, mint a bodrogközi (karosi).

A következő helynévi maradványaik ma is léteznek a Volga középső és felső folyásai mellett:

(1) İskil (Искил < Ėskil < Ėskel; tatár falunév, későbbi neve Lundan (Лундан), pontos helye ismeretlen. Ettől a falutól kb. 60-70 km-re van egy másik tatár falu szintén Искил néven, amelynek orosz neve Старое Аллагулово „Régi Allagul”. N 54.21666 E 43.49999. Ezekről bővebben ld. Aydemır 2021, 208, 883. és 804. jegyzetek.

(2) İskil’dy (*Искильды ← *İskildi < Ėskildi < Ėskel+- di; településnév Északnyugat-Kazahsztán; 50.47000, 50.23000).

(3) İskil’da (Искильда < İskil’dı ← *İskildi < Ėskeldi; településnév a Perm Kray Kuyedinsky körzetében a Volga jobb partján; 56.48360, 55.57050.

(4) İskil’da (Искильда a fenti İskil’da településnévtől 30 km távolságban a Volga jobb partján, egy vízforrásnak a neve; 56.31570, 55.39210).

(5) İskil’da (Нижняя Искильда ‘Alsó İskilda’; a fenti İskil’da településnévtől kb. 50 km északkeletre, İskil’da nevű vízforrástól kb. 12 km távolságban egy településnek a neve.

Ezen helynevek egyértelműen arra utalnak, hogy az eszkelek egykor nagy számban települhettek le itt; ezekről és egyéb helynevekről bővebben ld. Aydemır 2021, 205–214. De korábban (a 6. században) már ide települtek a karlukoktól elvált blakok is.

De mi történt közben, ill. ez után? Mint tudjuk, a hun utódok jó része visszavonult keletre! És itt óhatatlanul találkozott azokkal a helyben maradt törzsekkel, akik nem követték Atillát, de nyelvileg és etnikai öntudatukban rokonok maradtak.

Az eszkel törzs, a Volgától és a Kaszpi-tengertől nyugatra megjelenő oguz-török nyelvű etnikai csoport első hullámába tartozott a hunokkal, bolgárokkal, szavirokkal stb. együtt. Az azovi térségbe az eskelek 651-ben kerültek, a nyugati türk kagán, Irbis-Shegui kán (642-650), örököseinek seregében. A 7. században az eskelek egy Kuban-menti törzs volt Nagy-Bulgária részeként.

Türk (Göktürk) Birodalom (551-744)

A türkök két évszázados hegemóniája meghatározó jelentőségű volt Belső-Ázsia történetében. A türkök a társadalmi és az állami fejlődésnek egy, a korábbi belső-ázsiai nomádokénál magasabb szintjére jutottak el. A türkök megtették azt a lépést, amely a nomád törzsszövetségtől a szilárd (írásbeliséggel is rendelkező) államig vezetett el. De a meghódított népeket és a kultúrákat nem tudták igazán magukba olvasztani, s így megfelelő, a törzsit túllépő állami ideológia és a törzsi szervezet meghaladása híján birodalmuk sorsa a szétesés lett. A karlukok a Göktürk kaganátuson belül – egyik vezető -- önálló státusszal rendelkező, összefüggő népcsoportként voltak ismertek. Belőlük szakadtak ki a blakok (bulákok), és a 6. században a bolgárok és baskírok szomszédságába kerültek az Urál-hegységnél.

A nyugati részben önállósodtak a bolgárok és a kazárok is. A ma ugor gyűjtőnévvel nevezett népek a tagoltságuk miatt ezt nem tudták megtenni, ez csak a bolgár utódállamoknak (Asparuh, Kotrag), illetve a hétmagyar szövetségnek sikerült a 8. században és a 9. század közepén, Etelköz területén.

Эскелы: история племени. dzen.ru 2023.

 Jól kitűnik ez a 9-10. századi bizánci népnévadásból. A korábban névről ismer csoportoknak nem találtak ki új nevet. De ott voltak a magyar és székely maradványok. Önelnevezésüket nem ismerték. De azt tudták, hogy ők a Hun Birodalom utódai. A Nyugati Türk Birodalom alattvalói lettek, később egy részük Nagy-Bulgáriához csatlakozott, de nem lettek bolgárok, mások a kazárokkal voltak együtt, de nem voltak kazárok sem. És viszonylag összetartoztak, kvázi egységesek voltak, mint a türkök! A török név helyes értelmezése, szó jelentése, eredete, „egyesült, egységes, összegyűjtött”; Ez a magyarázat lehetővé teszi számunkra, hogy jobban megértsük az ókori török társadalmi szerkezetet, és ebből származik a török név – írja Aydemır. Lásd: Aydemir, Hakan: "TÜRK" Adının Kökeni Üzerine (On the origin of the ethnonym TÜRK 'Turkic, Turkish'). ARALIK 2022 İzmir. A DAI-ban, és később a bizánci szóhasználatban a magyarokat azóta is „türköknek” nevezték!

A kérdést már többen is felvetették, pl Makkay így ír: „Más kérdés, hogy az Attila halála után Irnik vezetésével keletre visszavonult hunok azoknak az onoguroknak az elődei is lehettek, akik 670 körül jöttek be Avariába”. (Makkay János: A székelyek. Bp. 2005. A szerző kiadása. 85. o.).

Véleményem szerint ezek a székelyek, a blakokkal (bulákokkal), berszilekkel (bercelekkel) és a Hettumoger szövetség magyarjaival együtt a 9. sz. végén váltak honfoglalókká. 

Az alánok közvetítő szerepet játszottak a steppe és a Kaukázus népei között, így a magyarok szövetségesei is lehettek. A kazároknak alán segédcsapataik voltak, ezért valószínű, hogy magyar–alán katonai találkozások is történnek. Nem valószínű, hogy az alánok tömegesen érkeztek volna a magyarokkal, de kisebb alán csoportok, klánok, harcos rétegek minden bizonnyal csatlakozhattak a honfoglaló szövetséghez. Ez illeszkedik a korabeli steppei politikai szövetségek logikájához, ahol a különböző etnikai eredetű csoportok közös törzsszövetséget alkottak. 

A székelyek ősei kezdetben valószínűleg a Keleti-Kárpátok legdélkeletebbi területeit vehették birtokba, illetve a stratégiai jelentőségű Székelyudvarhely és a Háromszéki-havasok közötti területeket szállhatták meg. Itt csatlakozott hozzájuk az avarkorból itt maradt székelység. Mivel csatlakoztak a magyarokhoz és részt vettek „Pannonia” elfoglalásában, ezért a határvidékeken levő hegyekben kaptak osztályrészt, vagyis maradhattak az eredeti helyükön. Viszont a két csoport kialakulásában szerepet játszhatott az a 3-4 évszázados különélés, ami a hunokkal és a honfoglalókkal bejöttek között létezett. Viszont a nyelvi beolvadást, illetve a nyelvcserét nagyban megkönnyítette az évszázados közös múlt. (Aydemır, Hakan nyomán: A székely eredetkérdés megoldása. In: „HADAK ÚTJÁN” A NÉPVÁNDORLÁSKOR FIATAL KUTATÓINAK XXIX. KONFERENCIÁJA Budapest, 2019. november 15–16.  BUDAPEST 2023.)

Árpád honfoglalóival jelentős létszámú onogur-bolgár (blak) is került a Kárpát medencébe, akik nem szláv nyelvűek voltak és évtizedek óta magyarokkal éltek együtt, tehát könnyen „elmagyarosodtak”. És ez érvényes a fekete tengeri és a volgai bevándorlókra is. Erdélyben a honfoglalás idején Anonymus szerint az Almáspatak, Gyalu község, a Szamos és Küküllő térségében éltek a bulákok. II. Endre magyar király idejében azonban az Olt és a Déli-Kárpátok közötti terültet jelölik az okiratok a Bulákok Földje (terra Blacorum) és a Bulákok Erdeje (Silvam Blacorum) névvel. Valószínű, hogy a szittya népek szokása szerint, mint csatlakozott népet a bolgárok birodalmuk északi tartományába, Erdélybe telepítették a bulákokat határvédelemre. Nagy számban éltek azonban bulákok Bolgárország többi részén is, különösen a Déli-Kárpátok és az Al-Duna által bezárt alföldön.

A székelységnek ez az eredettörténete megmagyarázza azt, hogy a 11. század elejéig Erdély, a Temes, a Maros, a Körös és a Tisza közötti területek a gyuláké volt. A Hieldesheimi Évkönyv Gyulát királynak nevezi, vagyis Istvánnal egyenrangúnak tartja. Gyula 1001-ben tagadta meg a tized befizetését, más egyházi és világi reformokkal együtt, 1002-ben pedig megjelent nála szövetségesként Baszileosz bizánci császár. Az Altaichi Évkönyv szerint ezután, 1003-ban kellett Istvánnak, Erdélyre kiterjesztett jogigényeként megküzdenie Gyulával. Nagybátyjának a legyőzésével István letörte a Bizánc felé orientálódni vágyók táborának jelentős részét, és nem mellesleg egy természeti adottságokban igen gazdag területet csatolhatott országához. (Märle Tamás: Szent István államszervező harcai: Gyula vezér.). A Tiszántúltól délre eső területeket birtokló Ajtonyt (Glad ivadékát), aki 1019-ben II. Baszileiosz bizánci császár főhatósága alá adta magát, és befogadta a görögkeleti hitterjesztőket, István 1028-ban legyőzte Nagyősznél. Ajtony külföldi segítségre már nem számíthatott, mert a görög uralkodóház kihalt. Így István kiküldött hadvezére Csanád végzett vele.