„Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik; kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal, valamint a nagybátyjának, Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával, továbbá az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával.” (ANONYMUS: GESTA HUNGARORUM. Fordította: Pais Dezső)

Mindez a 9. században történt és ezt a történészek általában nem is kifogásolják. De hogy kerültek oda?

Itt már megoszlanak a vélemények. A „hivatalos” álláspont ismert. „A korábbi szargatkai, majd bakali kultúrák mellett újabban a potcsevasi műveltséget hozták összefüggésbe a magyarok elődeivel. A magyar őshaza területét ugyanakkor továbbra is a Tobol-Irtis-Iszim folyók vidékére lokalizálja a legtöbb kutató. Az elvándorlás időpontját azonban már egyre több helyi orosz szakember keltezi a 8–9. század időszakára” – állította Türk Attila A korai magyar történelem régészeti kutatásának újabb eredménye című előadásában, 2021. május 21-én. Az alábbiakban a Rénhírek (Zegernyei) 2011-es írásából idézek (Ugor egység – magyar kétség):

A régészeti kultúrák etnikumokhoz kapcsolása sok esetben csak olyan feltételezés, amely nem bizonyítható. A történelem kutatói azonban gyakran kénytelenek feltételezésekre építeni.

A szargatkai népesség kevert europid-mongoloid jellegű volt, a kultúra különböző csoportjai antropológiai vonásaikban is eltértek egymástól. Mogilnyikov véleménye szerint a szargatkai kultúra és a tőle nyugatra lévő gorohovói egyetlen egységként szemlélhető, melyet ugorok alkottak. E kultúrák az i. e. 7-6. században alakultak ki. A szargatkai népesség a sztyepp és az erdő határán élt északi csoportból, valamint egy sztyeppvidéki déli csoportból állt. A szargatkai kultúra élete az i. sz. 3-4. századig tartott. Je. A. Halikova is úgy vélte, hogy az ősmagyarokhoz kapcsolt kusnarenkovói kultúra a szargatkaiból alakult ki. K. F. Szmirnov már 1964-ben úgy vélte, hogy a szargatkai kultúra polietnikus jellegű volt. A kultúra alapjának valamiféle ősiráni népességet tartanak, amely fokozatosan hatása alá vonta a környezetében élő ugor és szamojéd csoportokat, ha úgy tetszik, iranizálta őket. Fölmerült az a lehetőség is, hogy a szargatkaiak a hunok etnogenezisében is szerepet játszottak. Ez a polietnikus kavalkád kiválóan magyarázhatja a honfoglaló magyarság többrétegű kulturális kötődését. Több kutató igyekszik is ilyen jellegű közegből származtatni a honfoglalókat, feltételezve azt is, hogy őseink egyáltalán nem jártak a Volga–Káma találkozásának vidékén – olvashatjuk Zegernyeitől.

A szargatkai kultúrát az i. sz. 6. században a potcsevási kultúra követte. Az itteni leletek már egyértelműen finnugor jellegűek.

Ha elvonatkoztatunk a nyelvészek alkotta ugor nyelvi egységtől, akkor nem is olyan feloldhatatlan az ellentét a fentiek és Bakay régész professzor véleménye között: „A régészeti leletek és jelenségek tárgyilagos vizsgálata azt mutatja, hogy a prekoncepciós kutatók révén az un. finnugor nyelvű népcsoportokkal telerakott és művi úton teremtett régészeti kultúrákkal benépesített térség valójában, cca. négyezer év óta, a déli eredetű europidok, majd a szkíta-szarmata fajtájú népek által lakott terület volt, amely terület északi erdő-zónájában, kivált annak tundrás részein, természetesen élhettek a permi finnségiek őselei is, de legalább annyi alapunk van arra gondolni, azt feltételezni, hogy a szkíta-szarmata-hún korszakban (i.e. VIII. század - i.u. V. század) ősmagyar nyelvű népek is laktak errefelé, mivel számos helynév utalhat erre: Ar-lar (Ár-pád), Jenej (Jenő), Takta-Iacsuk (Takta), Traj (Túra), Baj (Baja), Túrja (Túr), Bugád (Bogát), Kul-aba (Aba), Jurmati (Gyarmat)”. (Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai III. Az un. finnugor régészet kritikája. Budapest, 2005. 171-174).

De mi volt az i. e. 7. századot megelőzően ezen a területen?

Az első őskori emberek Európában a Würm-glaciálisban (legutóbbi jégkorszakban) jelentek meg. Az utolsó (Würm) jégkorszak 15–12 000 éve ért véget. „A Kárpát-medence akár 1000-2000 évvel is megelőzhette Európa északabbi területeit az gazdálkodó életmód számára kedvező feltételek kialakulásában. A korszak vadász-halász törzseinek legfontosabb Kárpát-medencei településmaradványát Jászberény mellett tárták fel”. (Wikipédia). De a terület korai lakottságát bizonyítja még számos lelőhely: Arka, Dömös, Budapest-Csillaghegy, Dunaföldvár, Balatonőszöd–Temetői dűlő, Szentpéterszeg, Szeged-Öthalom, Madaras, Zalaegerszeg, Lengyel, Bátaszék, Györe, Alsónyék, Újdombóvár, Szarvasd, Tihany-Apáti, Vörs, Andráshida, Szentgyörgyvölgy stb. „A jégkorszak korábbi időszakának jellegzetes nagytestű állatai, a mamut és a gyapjas orrszarvú ekkorra megritkultak, majd északabbra szorultak. A jégkor végének leggyakoribb állata már a rénszarvas volt, emiatt nevezik ezt az időszakot a „rénszarvasok korának”: hatalmas réncsordák vándoroltak a Kárpát-medencei tajga téli, és a Kárpátoktól északra kezdődő tundraövezet nyári legelői között, átúszva az útba eső folyókon. A Kárpát-medencében ekkor élt emberek vadászatból, halászatból, gyűjtögetésből élő csoportjai ezeket a csordákat követték, az állatok vándorlásához igazodva” – írja Boldog Zoltán a Történelmi illusztrációk című blogján, 2022. áprilisában. 5-6000 évvel ezelőtt, amikor a felmelegedés csúcson volt, a Dél- Keletre vándorolt népek Délről és Nyugatról már elérték Belső-Ázsiát és az Urál vidékét is. A téma egyik magyar szakértője P. Barna Judit ezt írja 2011-ben: „A késő neolitikus - korai rézkori lengyeli kultúra majdnem az egész i. e. V. évezred folyamán kultúraformáló szerepet vitt Közép-Európa nagy részén, mely az anyagi és szellemi javak Délkelet- és Közép-Európa közti közvetítésében mutatkozott meg”. /P. Barna Judit: A lengyeli kultúra kialakulása. Doktori disszertáció, 2011. Bevezető/.

Megjegyzés: Makkay azt mondja például a C14-es vizsgálat általános hibalehetőségével kapcsolatban, hogy „ha valamit 6545-5625 közé datálunk mindkét területen, akkor az ezeréves szabványos jelenség túl széles ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy az adott jelenség ’A’ helyről ’B’ helyre terjedt-e át, vagy ellenkezőleg?” /Imre Kálmán: A magyarok őstörténete új megvilágításban (Krantz elméletének továbbgondolása). Heraldika, 2002/.

Figyelembe véve a fenti megjegyzést, a korai kultúrák terjedésének irányát a mainstreamtől eltérően képzelem el.  A Jamnaja-kultúra (gödörsíros kurgánok népének kultúrája) – amelynek lelőhelye a Bug, Dnyeszter és Urál folyók környéke -- hozta magával a Kárpát-medencébe többek között a háziasított ló és a kocsi használatát, illetve a bronzöntés hagyományát, melyek innen továbbterjedve egész Nyugat-Európában meghonosodott. Feltételezésem szerint – nem beszivárgás, hanem kárpát-medencei expanzió történhetett keleti irányba. Wiik, Kalevi megállapítja, hogy „a nagy jegesedések idején a térség déli részén három menedékben húzódhatott meg: az ibériaiban, a balkániban és az ukrajnaiban. E három menedékből rajzottak ki a jég végleges visszahúzódását követően az Európa ősi etnikai és nyelvi térképét alakító népek”. (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről. Vasi Szemle, 2010. 1-6 szám). Szerintem jobb menedék volt a Kárpát-medencében, mint Ukrajnában akárhol, hiszen a magyar Alföldön tízezer számra^[1] találhatók az ún. kunhalmok. Ezek keletkezése különböző korokra vezethető vissza. A legkorábbi leletek szerint a tellek (lakódombok) egy része már a neolitikumban is lakott volt. „Az első lovas népek a sztyeppe nyugati széléről kelet felé is vándoroltak. Ezzel magyarázható, hogy a kutatók Ázsiában tipikusan európai vonásokkal rendelkező emberek csontjait találták a sírokban. A lovas népeket kovácsolták egy birodalomba a szkíták”. (Magyarságkutató Intézet, Kik a magyarok ősei? A magyarság eredete. II. rész. A szkíta birodalom. Animációs kisfilm sorozat. 2020. okt. 31.) Később (1:50-től) azt mondja: „Ezeknek az egykori birodalmaknak a területén alakult ki a magyarság is. A szkíta kultúrát hoztunk magunkkal a KM-be”. Mondhatnánk: egy fejlettebb szinten visszajöttünk (többször is), mint hunok, mint avarok! A nyelvre vonatkoztatva egyetértek Makoldi Miklóssal: „Véleményem szerint az észak-uráli környezetben a nyelvcsalád kialakulásának lehetősége is sokkal kevesebb, mint egy jobban lakható, kedvezőbb időjárási feltételekkel rendelkező, gazdagabb sztyeppei területen” (Makoldi Miklós, 2020. 02. 03.-án nyilatkozta a Vasárnap.hu riporterének, Tóth Gábornak).  „Minden régészeti és embertani forrás arra mutat, hogy az Urál és a Moszkva közötti térség erdős sztyepp övezetének lakói és urai is, éppen úgy, mint délebbre a Fekete-tenger északi területein, éppen úgy, mint a Kaukázus északi oldalán, éppen úgy, mint Dél-Szibériában, éppen úgy, mint Közép- és Nyugat-Belső-Ázsiában, éppen úgy, mint Északnyugat-Kínában a nem indoiráni nyelvű szkíta-szarmata népek hatalmas családjának csoportjai éltek!” – írja Bakay Kornél. (Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai III. Az un. finnugor régészet kritikája. Budapest, 2005). Szerintem így kell értelmezni  Krantz eredeti elképzelését, miszerint „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3). „Ami a nyelvtörténetet illeti, most már csupán a nyelvi átvételekkel kapcsolatos kérdések mérlegelése jöhet számba: az ősmagyarság egy domináns déli, protoiráni vagy iráni népként vette-e át az uráli-obi őslakosság nyelvét, nemkülönben hogy ő maga adhatott-e át nyelvi elemeket a paleoszibirid népeknek (pl. az indoiráni fémneveket, lótartás szavait)?” (Z. Tóth Csaba: MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK.  MIKES INTERNATIONAL alapítvány, Hága, 2010.)

Véleményem szerint az előmagyarságot nem lehet egy egységes tömbként felfogni, hanem egy ősi közvetitő nyelv hatása alatt lévő, időnként összeálló, néha szétváló, keleti érdekközösségnek kell tekinteni, amelynek – a felépítéséből adódóan – nem lehetett egy meghatározott „őshazája”. A 9. században az a helyzet állt elő, hogy egy több száz éves ősi közvetítő nyelv beszélői újra egyesültek egy földrajzilag és nyelvi szempontból viszonylag zárt térben, a KM-ben. Meghatározó alkotói ennek a közösségnek a helyszinen talált őslakók (zömében avarok), az Észak-keletről jövő „ugor magyarok” és a ponto-kászpi térség „türk magyarjai”. Természetesen a csatlakozott kisebb csoportok (nyelvi és egyéb) hatását az eddigiek szerint továbbra is figyelembe kell venni, de az összehasonlító nyelvészet törvényeit erre a „viszonylag új” szituációra felül kell vizsgálni. Hiszen a nyelvi törvények sincsenek „kőbe vésve”. Lehet, hogy éppen egy történeti hipotézis lesz alapvető hatással a nyelvészetre.

Őshazát keresni pedig – értelmetlenség! (Szerintem!)

Kép: Magyarságkutató Intézet. Animációs kisfilm sorozat. 2020. okt. 31. Kik a magyarok ősei? A magyarság eredete. II. rész. A szkíta birodalom.

Az egyik legismertebb magyar nyelvemlékünk a Tihanyi Alapítólevél tartalmazza ezt a mondattöredéket, hogy:  „feheruuaru rea meneh hodu utu rea”.  Az eddig elfogadott álláspont szerint ez az út Székesfehérvár és a tolnai Kesztölc között húzódik. De ezt még senki nem bizonyította!

Holub József és Érszegi Géza fordításában így néz ki az idézet:

Van még azután egy Mortis nevű hely, amelynek határa a Sar feunél kezdődik, innen az Eri iturea, innen Ohut cutarea megy, innen Holmodi rea, majd Gnir uuege holmodia rea és innen Mortis uuasara kutarea s ezután Nogu azah fehe rea, innen Castelichoz és a Feheruuaru rea meneh hodu utu rea, azután Petre zenaia hel rea.

Az idézett mondatban a Fehérvár megnevezése előtt Kesztölcöt említi: inde ad castelic & feheruuaru rea meneh hodu utu rea, ami egyszerűen lefordítva: Kesztölcről Fehérvárra menő út, vagy Kesztölc és Fehérvár közötti út. Szentgyörgyinél a „szó szerint” megadott fordításában „(egyik irányban) castelic-ra és (a másik irányban pedig) feheruuaru rea”.

Kesztőlc a Sárköz jelentős mezővárosa volt, neve a latin castellum szó szláv átvételéből ered és ennek többesszámú alakja, amely várhoz tartozókat, várnépet jelent. Már első összefüggő nyelvemlékünk az I. András alapította tihanyi bencés monostor alapítólevele is említi 1055-ben, mégpedig kétszer is, amikor az apátság birtokhatárát Kesztölcre és Fehérvárra menő hadiútnál szabja meg. Néhány év múlva királyi vendéget fogadott a település. A Szekszárdra igyekvő Salamon Kesztölcnél vert tábort 1074 januárjában, majd innen ment a szekszárdi monostorba imádkozni. Ma már pusztult település Szekszárdtól dél-délnyugatra Várdombtól nyugatra feküdt. 1535-ben a bátai apátság birtokösszeírása kapcsán szabad városként említik: „Lak falu Kesztőlczön alul, mely szabad város, az Kesztőlcz.” (Wikiwand, Kesztölc)

Erdélyi László szerint: „Kesztölcz nevű falu 1240 táján már van Tolna megyében (Csánki Tört. Földr. III. köt. 425. l.), de a megye déli szélén, Bátaszék vidékén, tehát Faddtól annyira messze, hogy ez mint útirány is szokatlan volna határleírásban. A határjárások rendesen szomszédos falvak, helységek nevével jelölik meg az előforduló utak irányát vagy olykor nevezetesebb városokkal.

Van azonban a Pilis hegység délnyugati lábánál is egy Kesztölc nevű falu. A falu első okleveles említése 1075-ből való Kistelci alakban. Ekkor I. Géza király a garamszentbenedeki apátságnak adott itt 2 eke földet, 7 szőlőt, valamint 5 vincellért. Erre, és a pilisi fehérvár vár létezésére alapozva Golarits Miklós  könyvtáros 2016-ban előállt egy hipotézissel, miszerint a tihanyi apátságnak rendelt birtokok nevei mind megtalálhatók a Pilisben is. (GOLARITS MIKLÓS: Hol van a Fehérvárra vezető hadi út? A Tihanyi Alapítólevél fehérvári birtokteste a térképen. academia.edu 2016, és Hol volt és hol van a Fehérvárra vezető hadi út? A Tihanyi Alapítólevél fehérvári birtokteste a térképen. Történeti Földrajzi Közlemények, 2019.) Mindezek alapján a következő megállapításra jutott: „Az alapítólevélben a Kesztölc megnevezés nem csak két különböző formában, hanem két különböző helyen fordul elő. A „castelic” Kesztölc települést jelenti és a 12. birtokon van, míg „kaztelic” Tolna vára és a 13. birtok része. Hiszen az utóbbi birtok leírását maga az oklevél is így kezdi: „Ezek mellett másutt van”…, ami ebben az esetben válik érthetővé és indokolttá”.  (Golarits 2016.) Túl azon, hogy a feltételezett ősi pilisi „Fehérvár” azonosítása Székesfehérvárral még senkinek sem sikerült, a tihanyi alapító okmány földrajzi nevei Tolnában máshol is igazolhatók. A két Kesztölc létezéséről természetesen eddig is tudtak a szakemberek, de a pilisi Kesztölccel nem foglalkoztak. A tolnaival, igen! De szerintem nem elég figyelmesen vették számításba a többi, környező toponímeket. 

Az alábbiakban saját meglátásaimat közlöm, kiegészítve az általánosan ismerteket, amelyeket Hoffmann István: A Tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás (Debrecen, 2010) című munkája alapján feltételezek. (4. A Tihanyi alapítólevél helynévi szórványainak elemzése c. fejezet. (43-214. o.).

„Az oklevélszerző meghatározott területi rend szerint igyekezett leírni a birtokadományokat, a birtokok központjától, Tihanytól egyre távolodva: először a Balaton északi, majd a déli partján lévőket vette sorra, ezután tárgyalta a Balatontól távolabb fekvő somogyiakat és tolnaiakat”. „így válhat érthetővé az oklevél fogalmazójának e részben alkalmazott eljárása, hogy tudniillik az egyes birtokrészeket az azonosítást a saját korában is egyértelműen lehetővé tevő makrotoponimák (elsősorban településnevek) említése nélkül tünteti föl a szövegben. Az alábbiakban az itt szereplő neveket tekintem át a felsorolás rendjének megfelelően”. (79-80). A szerző a Tihanyi alapítólevél helynévi szórványait az egyes birtokok szerint haladva tekinti át, de én csak azokat vizsgálom, amelyekhez van hozzáfűzni valóm. (Zárójelben az oldalszám)

Révész László 2023-as észrevételeit azonban feltétlenűl figyelembe kell venni: „Először is nem tisztázott, hogy mit jelent ezekben a korai századokban a falu fogalma? A régészeti terepbejárásokon ugyanis többnyire nem egyetlen, felszíni leletekkel jól meghatározható kiterjedésű település helyét találjuk, hanem egymástól néhány tucat, vagy akár több száz méterre elhelyezkedő kisebb-nagyobb települési foltokat. Az esetek többségében eldönthetetlen, hogy ezek egyszerre, egy időben, vagy egymást követően létezett szálláshelyek és gazdasági egységek voltak, s utóbbi esetben milyen időbeli távolságra voltak egymástól. Egyáltalán: nagyon nehezen határozható meg, hogy hol végződik az egyik település, s hol kezdődik a másik”.[1]

4.3. petra (50)

A tihanyi birtoktest leírásában említve van egy petra nevű hely is, a szöveg szerint „Est in eodem lacu locus qui uocatur petra”. „A kérdéses helyet az oklevél adományozó részének szövegkörnyezete alapján a kutatók egyöntetűen a Tihanyi-félszigetre helyezik. Ha a petra-t magyar helynévnek tartjuk, akkor joggal kereshetnénk a régiségben, de akár a mai helynevek között is a megfelelőjét, ilyenről azonban nincs tudomásunk”. Pedig van. Mégpedig Tolna megyében a szekszárdi dombok északi oldalán, a sióagárdi Leányvárral szemben. Ma úgy hívják, hogy Hidaspetre. III. Katonai felmérés térképén (1869-1887) a dombság legmagasabb csúcsa az Öreg Petre (275 m.) Csak megjegyzem, hogy még a közelmúltban is az öregnek volt egy „nagy” jelentése is. „Öreg szemű dió” = nagy szemű dió. De az ezredfordulón a bizánci egyház hatására a görög nyelv még szinte egyenrangú volt a latinnal, így a megnevezés közvetlenül a görög πέτρα ’szikla(barlang)’ szóra is visszamehetett. Így a locus qui uocatur petra nyelvi szerkezet semmi problémát nem okoz. És ha a Sió-menti dombot hívhatták Petrének, akkor a Balaton környékén lehetett egy sziget, vagy halászó hely is. („Ugyanezen a tavon van egy petra nevű hely, mely a többihez hasonlóan ide tartozik. Tudja meg azt is mindenki, hogy mindaz, ami ezen a szigeten található: a cserjések, a kaszáló, és — a szőlőkön kívül — minden ide tartozik”).

4.7. turku (68)

„A turku-nak a szakirodalomban széles körben elterjedt [türkü] olvasatát a szórvány által jelölt helynek a (Sió)Fokhoz közel fekvő Töreki pusztával való azonosítása magyarázza. Aligha lehet kérdéses, hogy az alapítólevélben szereplő turku ezzel a később Türk, illetve Türük ~ Török, majd pedig Törek ~ Töreki néven említett hellyel azonosítható”. Csak a későbbiekkel kapcsolatban említem az alábbi idézet fontosságát: „Ezt erősíti meg ERDÉLYI következtetése is, amely szerint 1211-ben Türk a tihanyi apátság legnagyobb birtokai közé tartozott. E településnek, amely királyi birtok volt, a határleírások szerint csak az északi, a Balaton felé eső részeit adományozhatta I. András a tihanyi apátságnak”.

4.15. lupa (93)

„…a lupa [lupá] is mint apátsági birtok egyedül a Tihanyi alapítólevélben fordul elő”. ERDÉLYI a korábbi  az egykori Lápa faluval azonosította a szórványt. ERDÉLYI az Igaltól nyugatra fekvő Lápát birtoklástörténeti alapon azonosította az alapítólevél lupa szórványával (1908: 11, 412). Az egykori település ma Szentgáloskér határában fekszik és Lapa néven ismerik (SMFN. 368). Szentgáloskér a 20. század elején Somogy vármegye Igali járásához tartozott. Része volt Lapa-puszta is, amely a középkorban falu volt. De Igaltól keletre is van egy falu, amelynek a neve: Lápafő. Lápafő nevére még visszatérek, azzal együtt, hogy „Fölvethető talán még az itt említett neveknek a lúpa ’völgy, bemélyedés a földben’ tájszóval való összefüggése is” (94) Ez pedig nem más, mint a „vápa”, ami szerintem Lápafő etimonja. 

4.16. gamas (94)

A következőnek említett gamas [gámás ~ gámás] falu — amelynek neve az alapítólevél hátoldalán 14. századi kéz írásával ugyancsak gamas formában szerepel (DHA 1: 145, SZENTGYÖRGYI 2005: 55).

„ERDÉLYI az 1211. évi összeírásban szereplő Balaton menti Gamást az apátság legnagyobb birtokának mondja. Igen bőséges oklevélanyag alapján azonban egyértelműen nyilatkozik arról, hogy a délebbre fekvő, ma is meglévő Gamás település — amely részben a pannonhalmi apátságé, részben a királyé volt — elkülönítendő az 1055. évi alapítólevélben említett falutól (1908: 375–97). Elvileg nem zárható ki ugyanakkor, hogy e két település egykor, még az 1055. évi adományozást megelőzően egységes birtokot alkothatott, amely idővel széttagolódott, és több falu is kialakult a területén”.

4.17. ziget zadu (96)

Gamas leírásában az szerepel, hogy a falut, illetőleg a földjét két út fogja közre: az egyik név szerint is meg van említve ziget zadu-ként, a másikat viszont csak nagy útnak mondja latinul a szöveg. „Alias est uilla qui uocatur gamas in qua habet prefata icclesia terram qui duabus continetur viis quarum una vocatur ziget zadu altera magna qui simul ad sanctum clementem terminantur.” E két út Szent Kelemen egyházánál végződik, ami Lellén állt (ERDÉLYI 1908: 11, ehhez lásd még MEZŐ 2003: 169). A fenti nagy út Gamas falu határának 1211. évi leírásában mint Hodvt szerepel (ERDÉLYI 1908: 514), amely azonos a már korábban is említett (4.11.), a Balaton déli partjával párhuzamosan haladó úttal. Ez azonban Lellénél délnyugat felé kanyarodott, hogy a Boglártól nyugatra elterülő mocsarakat elkerülje (EKFT). A lellei határt átszelő út ma is megvan, a helybeliek Hadak útja néven ismerik (SMFN 54). Ziget zadu-nak pedig ERDÉLYI szerint azt az utat nevezték, amely Látrány és Péntekhely (46.7456; 17.7443)  irányából, délkelet felől vezetett Lellére (1908: 375).

4.21. munorau kereku ~ monarau kerekv (105-106)

A Balaton déli partjától kissé távolabb, a Koppány-patak völgyében fekszik az alapítólevélben említett Disznó (gisnav) helység, amelyet a kutatás a mai Kisbárapáti (46.6037; 17.8644) község helyére lokalizált (HOFFMANN 2010: 98–101).

„Gisnav falu határleírása a fizeg folyó mellett a munorau kereku nevű helynél kezdődik, és a határjárás ugyanide: ad monarau kerekv [munyarà ~~ mony™rå kerekü] tér vissza. Ezt BÁRCZI mint ’(kerekded vagy nagy) mogyoró erdő’-t értelmezi (1951: 29), amely a mogyoró növénynévnek és a kerek földrajzi köznévnek a főnévi jelzős összetétele (i. m. 184–5)”. „A Tihanyi alapítólevélbeli szórvánnyal azonos forma a neve például egy bakonyi erdőnek (HA 2: 52), de létezik Magyarókereke és Monyorókerék nevű település is, amelyeknek az említései az ómagyar kortól adatolhatók (FNESz.)”.

Magyarókereke (Mogyorókerék).Bánffyhunyadtól 10 km-re délnyugatra fekszik, Kalotaszentkirályhoz tartozik, melytől 4 km-re nyugatra van. Nevét az oklevelek 1437-ben p. Monorokerek néven említették először. Monyorókerék. Németújvártól 24 km-re északkeletre, a magyar határ mellett, Szentpéterfával átellenben, a Pinka jobb partján fekszik. Monyorókerék várát 1221-ben "Urk-Burg" néven említik először. A vízivár pedig egy korábbi, 1292-ben "Castellanus de Monuroukerek" néven említett, de 1300 körül elpusztult vár alapjaira épült. Pusztamagyaród község Zala megyében, a Letenyei járásban, a Zalai-dombság területén, a Göcsejben van. Ezek mind távoli helyek, viszont van az alapítólevél említette helyek körzetében is Magyaród puszta (46,5348; 18,0176). Nak falutól 5,16 km-re 135° (Bilecz Ferenc: Jelek a Kárpátok körül. novum, 2009. 122.) Nagy valószínűséggel ez a terület felel meg az adománylevélben említett monarau kerekv birtoktestnek.

Gisnav locus közvetlen északi szomszédságában, Fiad-Kérpusztán (46.6416; 17.8234) 388 sírral közel teljesen feltártak 1949–1951 között egy temetőt, amelyet a 10. század utolsó negyedétől a 11. század végéig használtak (NEMESKÉRI–LIPTÁK–SZŐKE 1953: 205–205). Aligha kétséges, hogy az ott eltemetettek pontosan tudták, hol található az alapítólevélben említett fizeg, munorau kereku, uluues megaia, monarau bukur, fizeg azaa, brokina, kurtuel fa, hurhu.

A helyek (Kisbár, Kér puszta, Magyaród puszta) közelsége valószínűsíti az egykori Gisnav falu közeli fekvését. A környéken élő közösség etnikumát a korabeli tudománypolitikai elvárások nyomán szlávként határozták meg. Révész megállapítása azonban ez: „A korai szláv hamvasztásos temetkezéseknek az egész Dél-Dunántúlon semmilyen nyoma nincs. Régészetileg tehát nem látunk olyan népességet, amelyhez egy korai szláv helynévi réteg lenne köthető”. (Révész, 2023.)

4.25. mortis (111- 117)

„Mortis birtok közelebbi helyét nem közli az alapítólevél szövege, és az ott felsorolt kilenc határpont megnevezése sem ad közvetlenül lehetőséget a pontos lokalizálásra. Mortis ugyanúgy locus-ként szerepel, mint az előzőnek említett gisnav, és éppúgy települést jelölhetett, mint ez utóbbi”. „Az alapítólevél hátlapján 11. századi írással a név mortus formában szerepel (vö. DHA 1: 145)”. „A fentiek alapján ERDÉLYI LÁSZLÓ Mortis ~ Mortus falut Tolna megye északi részére helyezi, Bikács szomszédságába, a mai Sárvíztől keletre”. De nem ott van, hanem: Marost (Alsómarosd és Középmarosd), Naktól 5,45 km-re, 153,4° (46,5123; 18,0307). Lápafő és Szil között félúton. (Szerintem!). Vagy, Maros, Sió-Maros. A mai Balatonszabadi két település, Fokszabadi és Siómaros - egyesítéséből 1950-ben született.

De elképzelhető a mortis – mortus – morton változat is. Ekkor az Acsa melletti Pere Marton (Permortun) jöhet számításba. (Bilecz Ferenc: Jelek a Kárpátok körül. 161, 165-172)

4.26. mortis uuasara kuta rea (117-119)

„Azt, hogy mortis mellett a mortis uuasara nevű helyen kialakult-e a későbbiekben falu is — vagy akár már az alapítólevél korában is létezett ilyen — nem tudjuk, erre ugyanis közvetlen adatok nem mutatnak, de az kétségtelen, hogy a vásárhelyek fontossága következtében gyakran település is létrejött mellettük”.

Az Acsa és Szil (Kistótfalu, Nagytótfalu) környéki Peremarton püspöki birtokközpont volt. („In Peremarthon est domus et curia reverendissimi. Ibidem domus alodialis habitatore et servitore carens.”)^[2] A  Kredics-Solymosi könyvben szerepel az is, hogy „Vetési Albert veszprémi püspök kérésére 1476-ban a Tolna megyei Peremarton kap a királytól heti- (keddi napok) és országos  (szept. 8.) vásártartásra engedélyt.” Hivatkozás: MOL, Diplomatikai Fényképgyűjtemény 200544. Sőt udvarbírája (provisor curie) is volt. (Kredics László-Solymosi László: A veszprémi püspökség 1524. évi urbáriuma. Akadémia Kiadó, Budapest. 1993.)

4.27. sar feu (119-123)

„Mortis birtok határának leírása azzal indul, hogy „incipit terminus a sar feu eri iturea”. Az ebben található magyar szövegrészt korábban egyetlen hely megjelölésének tekintették, ERDÉLYI LÁSZLÓ például mint Sárfő-éri itató-t értelmezte (1908: 420)”. „A sar feu jól beleillik a régi magyar helynevek tipológiai rendszerébe. Sárfő néven szerepel például Bihar vármegyében a 13. századtól kezdődő adatokkal egy Berettyó vidéki település (Gy. 1: 659, további adatait lásd RÁCZ A. 2007a: 239), de számos más fő utótagú helynévre — köztük víznév + fő szerkezetű nevekre is — igen bőséges adat található mind a régebbi, mind az újabb helynévanyagban”. „Hasonló megnevezések a mai névanyagban is találhatók: több olyan Sár-fő-t ismerünk, amely lefolyástalan, mocsaras terület nevében szerepel (pl. SMFN 78, 530); ezekben a fő-nek ’forrás’ jelentése aligha lehet”. „A jól értelmezhető nevek csaknem felét azonban olyan megnevezések adják, amelyekben a fő nem víznévi előtaghoz kapcsolódóan valamilyen más helyfajtát jelöl: előfordul völgyek (Áj feje, Aszó-fő), hegyek (Bükk-fő, Sztan-fő), erdők (Gyűrűs feje, Hárs-fő), mezők (Tarló-fő), mocsarak (Lápos-fő), építmények (Vár-fő) megnevezéseihez, sőt településnevekhez (Besenyőfő, Kécsfő) kapcsolódva is”. „Arra a kérdésre, hogy vajon konkrétan mire vonatkozhatott a Tihanyi alapítólevélben említett Sár nevű mocsár feje, nehéz válaszolni, ezzel kapcsolatban legfeljebb a fenti névpéldák és a rekonstruálható földrajzi környezet alapján tudunk következtetéseket levonni”. De a „fenti névpéldák” a vizsgálatokat nagyon eltolták a Sárköz irányába. „a korábbiakban elemzett Bikács ~ Bikád ~ Bikágy – Martos ~Marton – Anya ~ Janya névegyüttes szóba jövő mindkét lokalizálása a Sárvíz mellékére esik”. De az oklevélben említett adományok jellemzően a Balaton déli, dél-keleti részen a régi Veszprém és Fejér megyében vannak, Tolnának csak az észek-nyugati részét érinti. Jellemzően ez a 10. században Koppány herceg „országa” volt. Nézzük meg, vannak e itt is „sár főre” utaló helynevek? Vannak, mégpedig az eddig említett Morton, Marosd, Lapa környékén, a már szóbahozott Lápafő. (Nak-Lápafő-Várong még a 20. században is egy igazgatási központ volt, egymástól pár kilométerre. Részletesen lásd Bilecz F. Jelek a Kárpátok körül. c. könyvében). Nak (Nok) határában a dűlőnevek között találjuk a Sári-réteket is. A Pesthy Frigyes féle felmérésben - 1864-ben - a nakiak még ezt a választ adták: „A faluhoz legközelebb álló szántóföldek és rétek a következő topographiai nevek alatt fordulnak elő. Almási dűlő, szántóföld és sári rétek. Az első valószínűleg az ott hajdanán fenn állott és vadon nőtt körtvély és almafáktól az utóbbi pedig mocsáros hely lehetvén valamikor, a mocsáraktól vehette elnevezését. Kőlábi dűlő, az itt fenn álló kőláb vagy oszlopra állított szobortól vehette elnevezését. Érmelletti dűlő: ezen földek alatt messzebbről keletkezett ér, vagy folyócska, csermely húzódik, innét vette elnevezését”. Kniezsa István szerint a dűlőneveket a jövevények általában nem veszik át a régi lakosságtól, hanem a saját szemléletüknek, gyakorlatuknak megfelelően alakítják. Mers, Merse, Mersi, csak úgy maradhatott fenn a 14. századtól napjainkig, ha volt folyamatos közvetítő lakosság. Könyvemben pedig éppen ezt bizonygatom! Sárival kapcsolatban ezt írom: Megkérdőjelezhető a naki adatszolgáltatásban a „Sári-rétek” név magyarázata is. Természetesen a mocsaras, zsombékos helyeknél a „sár” gondolattársítás kézenfekvőnek tűnik. Ilyen a Sárbogárd, Sárköz, Sárszentlőrinc, Sár-rét, Sárvár, Sárvíz, Sárkeresztúr és még nagyon sok sár-plusz valami, vagy „sáros” jelzős szerkezet. A „Sári” viszont nem erre utal. Ha ezt akarták volna kifejezni, akkor a dűlő neve valószínűleg sáros, vagy sárosi lett volna, mint ahogyan a somosi dűlőnévnél történt az elnevezés. A Kapostól nyugatra fekvő területeken nemigen fordul elő. Szerintem valószínűbb a tulajdonviszonyokban történő kutakodás, bár a szomszédos Lápafő neve eléggé alátámasztja a sáros, mocsaras elnevezést is. Kniezsa István szerint az –i képzős alakok nagyon réginek, 11-12. századinak tekinthetők, továbbá lehetséges, hogy ez az –i is birtokos képző, azaz Sári = Sáré, vagy Sálé azaz Saulé, Salamoné, mint a párhuzamos helynévadásnál Kniezsa bizonyította Sárfalvánál^[3]. (Saul-falva=Seulesti.) A Sár személynév már az 1131-es oklevélben szerepel. A Sári helynév (Sáré, azaz Sár nevű személyé) az Árpádok idejében keletkezett. A nyitrai járásban található Sári település neve már 1075-ben megjelent az oklevelekben. Az ómagyar sár szó jelentése: fehér. A kunok egyik csoportjának „sari”, „szári” népneve szintén szőke, fakó jelentésű. Ha már Nok-al kapcsolatban a 13. században felmerül Ireg, Görbő helységek neve, akkor nem elképzelhetetlen, hogy a posessio Nyilasnál Szt. Mártonnal, Vörösegyházzal együtt említett Ozora melletti Sári^[4] (Mezőkomárom alatt), vagy esetleg a Peremarton melletti Sári, valami kapcsolatban lehetett a naki határral is, esetleg valamikor a keresztesek, vagy egy Sár (Salamon) nevű személy birtoka volt némelyik. (Az 1531-1588-as portaösszeírásokban Sáryak birtokosok voltak Peremarton a környékén, de lehet, hogy nevüket a már meglévő helysénévből kapták”.

Tehát a „Mortis birtok határának leírása” illik a Lapa, Marosd, Peremarton, Sári-rétek, Lápafő környékére, ami a veszprémi érsekség dél-keleti, Somogyba, Tolnába éppen, hogy átnyúló részén feküdt. (Somogyvár, Koppány -- Koppány herceg általánosan ismert birtokainak környéke!). De van még egy fontos, határjelölő létesítmény ez pedig a „nagy út”, amely Noktól Peremarton felé vezetett, a római időktől kezdve.

4.29. ca(s)telic et feheruuaru rea meneh hodu utu rea – kaztelic (126- 139)

„A Tihanyi alapítólevél alighanem legismertebb szórványa mortis határleírásából való: a birtok határát egy részen a fehérvári hadi út jelöli ki. Mivel mortis lokalizálásában a sar feu mellett ez a szórvány is meghatározó szerepet játszik, következőnek ezt tekintem át, noha a határpontok között hátrább van megemlítve” – írja Hoffmann István. A folytatás: ’A kérdéses hely az oklevél szövegében így szerepel: „inde ad ca(s)telic et feheruuaru rea meneh hodu utu rea”. Ezt a részt az interpretációk többsége két egységre bontva értelmezi: a ’Ca(s)telic-hoz és a Fehérvárra menő hadútra’ típusú szerkezettel adja vissza MÉSZÖLY (1956: 9), GYÖRFFY (ÁrpOkl. 107) és ÉRSZEGI (2004: 3), de megemlíti ezt a lehetőséget BÁRCZI is (1951: 39–40). E felfogás szerint ca(s)telic is és a feheruuaru rea meneh hodu utu is mortis határának egy-egy pontját azonosítaná. BÁRCZI ezt az értelmezést amiatt tartja kevésbé valószínűnek, hogy mortis-nak az általa feltételezett környezetében, Tolna megye északi szélén a ca(s)telic név későbbi jelenlétének a nyomát sem látja’. Nem is részletezem elemzését, az magáért beszél. Inkább a kiegészítésemet és az ebből leszűrt véleményemet ismertetem.

A római út feltételezése a népi hagyomány szerint Várdomb-Kesztölcnél hasonlatos a nakihoz: „A TMFN megemlíti, hogy „A hagyomány szerint a falu arra a magaslatra, dombra települt, amelyen a római uralom idején erődítmény, vár állott. Innen ered a falu neve.” (491). E hagyományt igazolják a régészeti kutatások is, amelyek az ad Statuamként említett helyen (ehhez lásd FINÁLY 1884: statua) római kori tábort, temetőt és utat tártak fel (MNLex. Várdomb). A mai helynévanyag is megőrizte e korszak emlékét: az újabban szőlőhegynek használt dombon egy jelzőkőnek Rómaikő ~ Római-oszlop a neve, a hegyen átvezető utat pedig Római út-nak nevezik, s a helybeliek úgy tudják, hogy itt vezetett az a római hadi út, amely Buda és Eszék között vonult (TMFN 494)”. Nak viszonylatában fentebb ezt olvashattuk:  „Kőlábi dűlő, az itt fenn álló kőláb vagy oszlopra állított szobortól vehette elnevezését.” A határban – az utak mentén - több helyen felállított keresztet, vagy szentek szobrait semmiképp nem nevezték volna „oszlopra állított szobor”-nak. A kereszten Jézusnak, az oszlopokon Szt. Jánosnak, vagy más, de konkrétan megnevezett, szentnek kellett lenni. Egy hivatalos okmányban ezt megnevezték volna! Sokkal nagyobb a valószínűsége egy római kori szobor töredéknek, (amelyekből később bőven találtak Ioviában) vagy inkább egy római kori útjelző kőoszlopnak a – feltételezett - „Peremartonba vezető nagy út” mentén, vagy a már említett középkori templom (amit már beazonosítottak a régészek) maradványának. A Kőlábi dűlő a falu É-K-i felső részén volt közel Szakcshoz.  (Lásd: B.F. 2009)

Dr. Tóth Endre: „Az alsóhetényi erőd és temető” c. könyvének 45. oldalán van egy séma a római utakról. A Sopianae-Iovia út a Balaton K-i oldalán, éppen Peremarton irányában halad É-Ny-nak, Szőny fele! A Jelek a Kárpátok körül c. könyvem 70. oldalán van egy vázlatom, ami erre az útra vonatkozik. A középkorban nagy útnak, a császár útjának (via imperatoris) hívták a régi római hadiutakat. Ezen a sémán feltüntettem a Vallis Cariniana és Curtiana helyeket, amelyek szerepelnek a Notitia dignitatumban is. „Siómaros közelében Tricciana, Városhídvég közelében pedig Curtiana romjait találták meg. A mai Mezőkomárom közelében, ahol a Sió völgye a legjobban összeszűkül, létesült a Vallis Cariniana-nak elnevezett település. A név „hajós”-t vagy „hajózható völgy”-et jelent. Úgy látszik, adott esetben teherszállító bárkák is közlekedtek a Sión, Foktól a Dunáig”. (Vajda Tamás: Adatok és észrevételek a Balaton 3–15. század közötti vízállásához. BELVEDERE Tanulmányok, 2014. Szeged.)

„A kérdés ezek után már csupán az lehet, hogy hol is keressük az itt emlegetett ca(s)telic ~ kaztelic települést. Ezeket az alakokat a későbbi Kesztölc formáknak feleltethetjük meg, aminek etimológiai, hangtörténeti vonatkozásairól alább szólok. BÁRCZI megjegyzi, hogy ilyen helynév több is van és volt az országban (i. m. 39), én azonban mindössze csak kettőről tudok: az egyik az egykori Esztergom vármegyében feküdt (Gy. 2: 295), a másik pedig Tolnában (Cs. 3: 435). BÁRCZI ez utóbbit esetleg azonosíthatónak tartotta az alapítólevélbeli említéssel — ehhez kapcsolódva KRISTÓ szintén bizonytalan azonosíthatóságról szól (1996: 175) —, de szerinte „ez az azonosítás sem föltétlenül meggyőző”, elsősorban azért, mert távol van mortis és fotudi általa feltételezett helyétől (i. m. 39–40). Ezeket az aggályokat azonban — úgy vélem — egyrészt újabb adatok bevonásával, másrészt pedig a helyrajzi viszonyok tüzetesebb átvizsgálásával megnyugtató módon eloszlathatjuk”. Vagy nem, mondom én! Hiszen: „A Kesztölc az etimológiai irodalom egybehangzó véleménye szerint a magyarba szláv jövevénynévként került be, amelynek megfelelői gazdagon adatolhatók a különböző szláv nyelvekből (FNESz. Kesztölc). A helynév alapja a szláv *kostelъ ’vár, erősség, erődtemplom’ jelentésű főnév (vö. BÁRCZI 1951: 40),80 amely — mint több más nyelvbeli megfelelője is — végső soron a latin castellum-ra megy vissza”. Kastély Vallis Carinianaban nagy valószínűséggel létezhetett, akár villa Curtiana helyén. Az alapító levélben „ad ca(s)telic et feheruuaru rea” forma szerepel. „Ca(s)telic-hoz és a Fehérvárra menő hadútról” szól. Nincs „kaztelic rea” forma!

Viszont nagy a valószínűsége annak, hogy mindkét út létezett úgy, ahogyan Szabó Ádám könyvében is szerepel. (SZABÓ ÁDÁM: 'QUAESTIONES VALERIANAE' A belső valeriai katonai objektumok szervezési kérdései, az erődök szpólia-adatai és az újabb környei kutatások. 2018. 6. Kép.)

6. Kép. A 4. századi pannoniai határvédelmi és hadkiegészítési rendszer.In: Szabó Ádám: 'QUAESTIONES VALERIANAE', 2018. Pirossal jelölve: Magna Via, „per quam itur de villa Nok ad aliam Permortun”; (Bilecz)

Viszont a római Valéria és Pannónia Prima határán húzódó út később is választóvonalnak számíthatott, például elválasztva a veszprémi és a Fehérvár-tolnai egyházi birtokokat. I. András királyunk látványosan a legyőzött Koppány herceg birtokait adományozta az egyháznak és ez a Tihanyi Alapítólevélből is kitűnik. És ez perdöntő lehet az adományozott birtoktestek hollétének meghatározásában. (Véleményem, és az itt leírtak szerint). 

A Veszprémi érseki levéltárban Nakot Nok majorként már említik IV. Béla király idejében, 1266-ban (Codex diplomaticvs Hvngariae ecclesiasticvs ac civilis /IX/7./ANECDOTA A CHRISTOPHORO BEKE ERUTA AC HISTORIAE CATHEDRALIS ECCLESIAE WESPRIMIENSIS INSERTA./XXXII.): „Capitulum Albense satisfactionem de nece iobbagionis Episcopi Wesprim. a Bela rege impertitam, perscribit. A. 1266.” Itt olvasható: „Hinc tenditur ad metas iuxta magnam viam, per quam itur de villa Nok ad aliam Permortun; abhinc protenditur ad metas iuxta fluvium F’reg erectas, transeundo ipsum fluuium venit ad metas iuxta eundem fluuium ab ipso aquilone eleuatas, et ipse mete, seu earum cursus predictam terram existentem ab oriente secernit a terra Nok versus occidentem remanente”. „Innen terül el a nagy útnál lévő határjelekig, amely úton villa Nok-ról Permortunba lehet elmenni, innen terjed „F˙reg” falujánál emelt határjelekig, átkelve a folyón, az ugyanezen folyó északi oldalán emelt határjelekig jus, és ez a határjel, vagy ennek iránya (vonala) választja – az előbb mondott földet – keletről, Nok nyugat felé visszamaradó földjétől.”

Kredics-Solymosi[5]: „Peremarton neve földrajzi névként ma is él Somogyacsa területének keleti részén.”

Feltételezésem szerint a „nagy út” az Iovián átvezető belső, Sopianae -- Gorsium régi római hadi út leágazása lehetett, Lelle felé, Peremartonon át. (a 61-es és 65-ös utak nyomvonalával párhuzamosan Iovia-Ireg-Ságvár /Tricciana/ irányban, Lásd: Tóth Endre: Római utak Pannóniában. Ókor, 3, 2004, 1. sz. 45.o.) A folyó pedig a Kis-Koppány, amelyet keresztez. Kilitiről szólva írják: „A rómaiak építette Pécsről Győrbe vezető hadiútnak jelentős szerepe volt a település fejlődésében (nagyjából a 65-ös út.) Maradványai ma is láthatók a somogyi dombokon kavicsos sáv formájában.” Tricciana neve, hármas útelágazást jelentett. (Tác, Simontornya és a Rév felé). „F’reg” ebben az esetben Felső-Ireg falu lenne, amely félúton van Nak-tól a Sió-ig. Peremarton Palota mellett fekszik. („Ireg 1591-ig, a vár elestéig, Várpalota tartozéka, vagyis az iregiek ide tartoznak adóval”.^[6] Jutumfara lehetséges, hogy Jutum puszta, amely az Andocs és Acsa között volt, az itt folyó – Kis-Koppányt és Koppányt összekötő -- patak partján? Mint a későbbiekben láthatjuk, hogy Acsa falu mellett is volt egy Peremarton! Tóth Endre: „Római utak Pannóniában” című tanulmányában írja erről az útról: „ Dombóvár közelében keresztezte a Kapost, Alsóhetényen, Ságváron keresztűl a Balatont keletről megkerülve áthalad Szabadbattyán körzetén.” Nak és Ireg között egy nagyobbacska folyó van: a Koppány (Flavius Fizek – azaz Fűzes). Ráadásúl a többi pataknak nem nagyon van északi oldala, (kivéve a hajlatoknál) mivel ezek É-D irányban folynak, míg a Koppány Ny-K irányú. Az Ireg és Ságvár útvonalat (a Nagy Utat) viszont a Kis-Koppány keresztezi. (Bilecz Ferenc: Jelek a Kárpátok körül. novum, 2009.)

4.63. thelena (202)

„A somogyi vám harmadához hasonlóan a tihanyi apátság harmad részt kapott thelena révjéből és vámjából is”. A thelena ~ Tolna nevének eredetét nem vizsgálom, az apátság szempontjából ennek nem sok jelentősége van, mint ahogyan a várának sincs, legyen ez akár Anyavár (Janyavár), akár Kakasd elhelyezkedésű. Anyavár nevét 1093-ban említik először "villa Anya" néven. Szerintem a kapcsolatot a Sió folyó teremti meg, ami már korábban is hajózható volt. Mint a megyét átszelő fontos vízi útnak a legfontosabb kiindulási helyén (thelenai részen) szedték a vámot és a révpénzt. Ennek az egy harmadát kapta meg az apátság, de sem a várat sem a birtokokat nem. (Túl messze volt Tihanytól, Tolnában). Más volt a helyzet a Balaton délkeleti részén. A veszprémi püspökség a magyar egyházszervezés korai időszakában, 1000 körül jött létre és a Dunántúl középső részén a Dunakanyartól a Dráváig húzódott. A tihanyi apátság területeket valószínűleg a megyén belül kapott és thelena ezen kívül esett. Ezért nem tartom helyén valónak Golarits érvelését: „A Kasztelicz tehát valószínűleg nem más, mint a <<castrum>>, << castellum>> szláv alakja s egyszerűen csak a közeli <<vár>>-at, <<kastélyt>> jelenti, t. i. Tolna várát, a melynek az Aquincum-Óbuda és Paks felől érkező nagyútján, hadútján, a mai állami úton, el lehet jutni Báttaszékre s ennek vidékén talán Kesztölcre is”.

Összegzés

Nagyra értékelve a szakértők alapos és kiváló munkáját, amit a Tihanyi Alapítólevél helynévtörténeti vonatkozású vizsgálata során elvégeztek, bátorkodtam egy olyan változattal előállni, amely a Székesfehérvár – (tolnai) Kesztölc közötti római hadiút mellett határvonalnak a Sopiana – Iovia – Curtiana – Herculia egykori római hadiutat jelöli meg, amelytől nyugatra (a Balatontól Délre) fekvő területeken a Koppány hercegtől elkobzott birtokok feküdtek, amelyek a későbbiek során is egyházi tulajdonban maradtak.  És ezen aterületen már a késő római korban út vezetett. (Belső, gazdasági, erődöket összekötő). A római út mentén fekvő, okmányokban említett, és a Tihanyi Alapító oklevélben a Balatontól délre eső birtokok Naktól kindulva: Iovia (46.4445; 18.0937); Nak (Nok, 46.4772; 18.0524; Marost (mortis, 46.5123; 18.0307); Lapa (lupa, 46.5298; 17.8765); Magyaród (monarau kerekv 46.5348;18.0176); Acsa (Pere morton, 46.5881; 17.9794); Gamás (gamas, 46.6173; 17.7618); Fiad-Kérpuszta (Gisnav locus, 46.6416; 17.8234); Látány-Péntekhely (ziget zadu, 46.7456; 17.7443); Boglár (46.7741; 17.6620); Lelle (46.7766; 147.7004); Töreki (turku, 46.8683; 18.0150)

Koppány, a Képes krónika szerint Tar Zerind (latinul Calvus Zirind) fia volt, akinek származását nem ismerjük biztosan.  

Hóman Bálint feltette, hogy Zerind Árpád fejedelem legidősebb fiának, Tarhosnak az ágából ered, s így Tevel fia és Tormás öccse lehetett. Eszerint Árpád legidősebb fiának, Tarhosnak volt fia Tevel, unokája Tar Zerind, s így dédunokája Koppány, vagyis Koppány Árpád ükunokája volt. Ez az adat Makkay János régész A magyarság keltezése című művében így szerepel: "Koppány, Árpád ükunokája, Zerind fia: a K'apan törzsnév a türk qapgan > qapan méltóságnévből származik." Györffy György történész akadémikus korábban úgy gondolta, hogy Koppány Fajsz ágához tartozott, de – többek között mivel Koppány neve nem található a Fajsz nevét viselő helyek, azaz birtokai közelében – megváltoztatta álláspontját és elfogadta Hóman Bálintét. Bakay Kornél, a magyar államalapítás korával foglalkozó régész Tar Zerindet Géza öccsével, Mihállyal, Koppányt pedig Szár Lászlóval azonosította egy 1984-ben megjelent interjúban. (A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából) 

Történetemben Koppány azonos Tar Szerénddel, és Taksony középső fia. (Géza és Mihály testvére: Calvus Zirind ). Lásd esszéimben :  

https://bilecz.blog.hu/2018/05/30/sarolta_a_feher_menyet  

https://bilecz.blog.hu/2021/09/14/miert_volt_szoke_andras_kiraly  

„Azok az írásos források, amelyek István korában és az azt követő évtizedekben, tehát az eseményekhez közeli időkben keletkeztek – pannonhalmi alapító levél, az István legendák, vagy a Kézai Simon féle Gesta Koppányt alig említik, vagy néven sem nevezik és nem részletezik a konfliktust sem Koppány és a későbbi Szent István között. Felnégyeléséről pedig egyik sem ír. A történelmi köztudatba beivódott büntetésről, négyszáz évvel(!) az események után, Kálti Márk ferences szerzetes és udvari pap Anjou-korabeli Képes Krónikája emlékezik meg elsőként”. (Elter Tamás: A legendák világába tartozik Koppány felnégyelése. Origo.hu, 2018.01.10). Ugyan itt olvashatjuk: „Berend Nóra középkorszakos történész, a Cambridge-i Egyetem tanára mutatott rá arra először, hogy maga a felnégyelés, mint sajátos középkori kivégzési mód csak a 13. század végén alakult ki Angliában. A kontinensen csupán a 14. században terjedt el a felségsértés büntetési nemeként, következésképpen ez a kegyetlen büntetési mód Szent István korában még nem is létezett, ezért nem lehetett ismert”.  

Szár László (Koppány fia!), általam feltételezett sorsa is megkérdőjelezi Koppány felnégyelésének történetét. Az árván maradt 7 éves gyermek valószínűleg Mihály birtokain, unokatestvérének, Vazulnak a felügyelete alatt nevelkedett és ez megfelelő alapot adott arra, hogy a krónikások testvérként kezeljék a két fiút. De valószínű, hogy külföldre kellett menekülnie, hiszen feleséget Rusciá-ból (talán Kijevből, Vlagyimir nagyfejedelem udvarából) hozott magának.  (Font Márta: Az Árpádok országa. Tiszatáj, 2001. nov.). A krónikaírók sem szokták kihagyni, azt a tényt, ha a kivégzett rivális családját is kiirtották! Az természetes, hogy nevét az utódai nem viselhették, ezért nem maradt fenn olyan leszármazott, például akinek a neve Koppány fia valaki lenne. De, a pogányságára utaló ragadványneve a Tar, a Kopasz, a Szár megmaradt a köztudatban, és a helynevekben!  

István későbbi (krónikákból ismert) cselekedetei nem igazolják Kálti Márk szövegét. „Magát Koppányt pedig Boldog István négy részre vágatta; első részét az esztergomi kapuhoz küldte, a másodikat a veszprémihez, a harmadikat a győrihez, a negyediket Erdélybe." (Fordította: Bollók János). Hiszen István nem alkalmazta ezt fajta  „pedagógiai célú" elrettentést a központi királyi hatalom ellen fordult más lázadók, így például Ajtony, vagy Gyula legyőzése után. Szár László szabadon külföldre távozhatott, hasonlóan András, Béla és Levente hercegekhez, Álmos megvakíttatása után. Álmos megcsonkítását is inkább István feleségének, Gizellának a bűnéül tudják be a krónikások. Az ilyen cselekedet inkább jellemző egy idegenre, aki az uralkodóhoz való túlbuzgó hűségének jeléül ezt megtehette, főleg akkor, ha ez hazájában a felségárulás elfogadott büntetése volt. „Gizella udvartartásával bajor lovagok és papok érkeztek Magyarországra, akiknek rendkívül fontos szerepük lett a Géza halála után kibontakozó hatalmai harcban. Géza halálhírére István összehívatta a főembereket, hogy előkészítse saját nagyfejedelemmé választását. Az esztergomi szertartás után már nagyfejedelemként Koppány ellen küldte a hadait a bajor nehézlovassággal, Vencellin lovag parancsnoksága alatt” – írja Elter. „... Ebben az ütközetben pedig Vecellin gróf megölte Koppány vezért, és Boldog István, aki akkor még fejedelem volt, igen bőséges adományokkal jutalmazta meg” – áll a Képes Krónikában. Ha a parancsnok elrettentésül szétküldi a gyűlölt ellenség holtestének darabjait magán akcióként, akkor ezt büntetlenül teheti, hisz mentesíti az új uralkodót a szükségtelen, túlzó kegyetlenkedés vádjától. Minél nagyobb a hallgatás ebben az ügyben, annál valószínűbbnek tűnik ez a feltételezésem.  De ha nem történt meg a holtest feldarabolása, akkor is a lázadó vezér kilétének elhallgatása igen közeli (mondjuk egy apai nagybácsi) személyére utalhat.  

Egyébként napjainkban is él olyan hagyomány Somogyban, hogy Koppányt nem négyelték fel, hanem „az elesett somogyi herceget valahol a Nezde-hegyen helyezték örök nyugalomra, s lelke ma is itt bolyong”. 2002-ben mindenesetre létrehoztak itt egy szoborparkot, ami ennek a legendának állít emléket. A Szkíta Golgota kilenc stációja, a táltostól, a kereszténységig vezet. A kereszténység útján pedig Koppány vezér az első és legnagyobb alak a sorban. 

Szent László király pedig ismerhette Saint Gilles du Gard (Szent Egyed) eredeti történetét, aki Wamba, vizigót király – szarvasra kilőtt -- nyilától megsebesült, és a király kárpótlásul egy kolostort építtetett az eset színhelyén. Wambát, Attilával is szokták azonosítani. Talán, Koppány emlékére hívatott éppen Saint-Gilles-du-Gardból szerzeteseket, és nevezte el a somogyvári Szent Egyed-monostort a „vadak védőszentjéről”.

Kép: Koppány. Forrás: Origo

„Iste quidem rex Albus Andreas et Catholicus est vocatus”. (Chron. Hung. Comp. Saec. XIV, op.cit. c. 86. SSRH t. I. 344). Fehér Andrásnak és Katolikusnak nevezték I. Endre királyt.

Hogy miért? Ez talán valamilyen külső adottságra utal? „Albus nominatus est, eo quadcanus erat, quando coronatus est." (MIKÓ 2013. 10. 34. jegyzet, 19.) „...Fehérnek nevezték, merthogy ősz (hajú) volt, amikor megkoronázták," – szól az egyik, Mátyás idejéből származó változat. De a testvérének, Bélának is volt ilyen ragadvány neve. „A Béla név emlékeztet a szláv nyelvek fehér jelentésű szavaira, az Adalbertus név pedig a fehér jelentésű latin (albus) szóra, ez tehát alapot adott ahhoz, hogy a Béla névhez hozzákapcsolják az Adalbert nevet. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Béla név eredetileg is szláv eredetű volna”. (Halmágyi Miklós: „Neveden szólítalak" Nevek és névváltoztatási szokások a 10-11. századi uralkodók és népek történetében. (2015) - In: Középkortörténeti tanulmányok 8. A VIII. Medievisztikai PhD-konferencia). Szóval magyarázat van több, mint elég. Én, a csaknem 60 évvel ezelőtti Vajay-féle változatot fogadom el – egy kis módosítással. (Vajay ezt a tanulmányát külföldön írta, először német nyelven jelent meg „Grossfürst Geysa von Ungarn. Familie und Verwandtschaft” -- címmen. (Südostforschungen 21 (LÖSS) 45—101). Ő is feltételezte, hogy Mihály feleségét, Szár László és Vászoly édesanyját, Adelhaidnak hívták. „A ’Fehér’ kétségtelenül fizikai, külső tulajdonságra kell, hogy vonatkozzék. Minden bizonnyal a magyaroknál szokatlan, világosszőke hajzatra. E fizikai tulajdonság bajosan öröklődhetett volna az apai Árpádok, vagy a bolgár anya révén, de eredete önmagától adódik egy északi-szláv nagyanya esetében. Hogy pedig ez a szőke nagyanya a lengyel Adelhaid volt, alátámasztást nyer abban az egykorú tudósításban, amely szerint Biela Kniega-nak, azaz „Fehér Hercegnőnek”" nevezték. A „Biela Kniega” és az „Andreas Albus” tehát azonos fizikai tulajdonságra utaló személyi jelzők, amivel egyképpen illették a hirtelenszőke nagyanyát és unokát”. (VAJAY Szabolcs: Géza nagyfejedelem és családja. Székesfehérvár évszázadai I. Az államalapítás kora.  István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 13. (Székesfehérvár, 1967).

Elfogadom, hogy a hercegek „fehérsége” anya-ági örökség lehetett. De nem a nagyanya, hanem közvetlenül az anyjuk volt szőke, szláv szépség! Változatomban ugyanis nem Vászoly fiai, hanem Szár László gyermekei voltak, aki „feleséget Rusciá-ból (talán Kijevből, Vlagyimir nagyfejedelem udvarából) hozott magának”.  (Font Márta: Az Árpádok országa. Tiszatáj, 2001. nov.). Ezt erősíti az a krónikás tény is, hogy András és Levente Kijevbe emigráltak. „Lehet, hogy eredetileg András is más nevet viselt, és a Kijevi Ruszban töltött száműzetése idején vette fel keresztény nevét. Szent András apostol ugyanis népszerű szent Oroszországban” – írja Halmágyi a fent megnevezett munkájának 269. oldalán. Szár László pedig nem Adelhaid fia volt, hanem Koppány (Tar Szerénd) feleségéé. Így Vazul neki csak unokatestvére lehetett. (Lásd az „Árpád-ház fiúági leszármazottai, Zoltától I. Béláig” táblázatomat. https://bilecz.blog.hu/2018/05/30/sarolta_a_feher_menyet ). És ott van a „Biela Kniega”! A szláv környezete valami hasonló néven hívhatta Mihály (Béla) feleségét, amit a külföldi krónikások megpróbáltak valamiképp értelmezni. A lengyel hagyomány nyomán Merseburgi Thietmar „Szép Asszonynak” nevez (Beleknegini), amit azonban Balzer „Fehér (= Szőke!) Hercegnő”-re (Biala Knegini) helyesbített. A Beleknegini eredeti jelentése „fehér hölgy”, aminek azonban a Thietmar által beszélt, a lengyeltől némileg elütő Elba-menti szorb tájszólásban ,szép’ értelme is van. Innen a krónikás-püspök latin átírása: pulchra domina. De sem a szép, sem a szőke (fehér) nők nem voltak olyan ritkák a magyaroknál, hogy ezt megkülönböztető jelzőként használhatták volna egy úrnőre vonatkoztatva!  A megoldás sokkal egyszerűbb! „Béla asszonya”, vagy szlávosan: „Bele knegina” ez igen! Ez megkülönböztetés! De kitől kellett megkülönböztetni? Hát Géza többi feleségétől, elsősorban Sarolttól! Mert a történetnek ezt a részét szintén elfogadom. De, mint már említettem Adelhaidének csak egy fia volt Mihály-Bélától: Vazul. És ha feltételezzük, hogy Adelhaide jelleme (amit a krónikások megörökítettek) nem változott, akkor elfogadhatjuk a Vazul névre Györffy vélelmét is, amely szerint a Vazul név esetleg nem a Bazil keresztnévvel, hanem a basileus bizánci rangjelzővel rokonítandó. Ezesetben Mihály fiának elnevezése a trónigényre utalna. (Vajay, 57. sz. lábjegyzet). Hipotézisemben István anyja – Adelaide. Jan Długosz lengyel történetíró 1440-ben, Ulászló koronázásakor járt Székesfehérváron és a „Historia Polonica” című művében leírta, hogy itt: „el van temetve Géza, Boldog István atyja, Adelheiddel, a feleségével, Miesco lengyel fejedelem leányával, Boldog István anyjával együtt.” Gézától származó fiát hasonló meggondolásból nevezhette a Thietmar-krónika szerint Waik/Vajknak (Wertner szerin a cseh Vojtechből), mert Adelhaide „teljhatalmat gyakorolt” Géza udvarában. A német krónikások (Bruno von Querfurt, vagy Merseburgi Thietmár) ezt nyíltan meg is írták. Ezt Géza is elfogadta, hiszen ez a név török méltóságnévből is eredeztethető: Vajk = baj + k kicsinyítő képző; baj törökül gazdag, gazda, hős, — a név jelentése: kisebbik vezér. (Németh Gy. : A honfoglaló magyarság kialakulása (Bp. 11930) 233—294). László szerint a honfoglalók kettősfejedelmi koncepcióját az erőskezű Géza nem vette figyelembe, s hatalmát nem osztotta meg más törzzsel, hanem másoduralkodónak, — Vajknak, — saját fiát tette meg. Midőn István 997-ben nagyfejedelemmé lesz, a másoduralkodónak kijáró vajk elnevezés törvényszerűen eltűnik a használatból. (LÁSZLÓ GY.: Jegyzetek István királyról, op.cit. 35—39). Teljesen a valóságtól elszakadt az a példa, amit Vajay hoz elő: „Géza csak a fiú-szülés után gondolhatott feleségének eltaszitására…Géza számára azonban a három leányt követőleg bizonyára türelmetlenül várt fiúutód megszületése nemcsak Sarolt eltávolítását tette lehetővé, hanem a hatalmi kizárólagosság megszerzésének gondolatát is megérlelte benne”. (Vajay 65-ös lábjegyzet). Ha egy feleség végre fiút szül, akkor őt nem eltaszítják, hanem megerősítik az „anya uralkodói” mivoltában! Erre van számtalan példa, míg az ellenkezője – teljesen valószínűtlen! Vajay a 47-es lábjegyzetben ki is tér erre: 47. Uxor autem eius ... supra modum bibebat et in equo more militis iter agens quendam virum iracundie nimio fervore occidit THIETMARI MERSEBURGENSIS op.cit. Lib. VITI, cap. 3. MGH, SS t. in. 862. — Györffy Gy. lektor véleménye szerint „Thietmar adata a szilaj nőről Belekneginre vonatkozik, akit a szerző Adelaiddal azonosít. Fiúörökös születése után nem szoktak asszonyt eltaszítani, hiszen az örököst fel is kell nevelni. A kérdés vonatkozásait lásd NEMETH GY. : A magyar kereszténység kezdete. Budapesti Szemle 1940, jan. (743) 14—30.”

Az alábbiakban megadom Vajay általam korrigált „966—986 közötti évek családtörténeti eseményrendjét”, meghagyva a közös vonásokat. (Vastagon szedve a saját elképzelés).

„Logikailag tehát így kellett, hogy alakuljon: Géza erdélyi házassága: 967 táján; Géza idősebb leányának születése: 969 táján; Mihály lengyel házassága; 970 táján; lengyel keresztség: 971; Géza középső leányának születése: 971 táján; Szár László születése: 990, Koppánytól és feleségétől; Géza ifjabbik leányának születése: 973 táján; magyar keresztség: 974: Szt. István születése: 981 (Kristó szerint), Adelhaidétől; Sarolt eltaszítása: 978 táján; Mihály halála: 978/85 táján; Géza és Adelhaid egybekelése: kevéssel 985 előtt”.

Vajay jól látta, hogy „Ha Géza 986 táján kötötte második házasságát Adelhaiddal, feltűnhet, hogy első gyermekük csak 992-ben született. Eltekintve a korán elhalt utódok lehetőségétől, kíséreljük meg e párnak még egy felnőtt kort ért gyermeket tulajdonítani. Fiúutód hagyományának teljes híjján, csakis egy harmadik leány jöhet szóba.” –és itt téved Vajay! „Eleget téve házastársi kötelezettségének egy-két éven belül megszülte Vajkot” – írom én, 2018-ban a „Sarolta a fehér menyét” című dolgozatomban. (bilecz.blog.hu A linket lásd fentebb).

Géza a levirátus intézménye mellett gyakorolta Mihály kiskorú fián a patria potestas-t is. Később azonban Vazulnak Nyitrára kell vonulnia. Sorsa nem azonosan alakul Lászlóéval, ez is annak a jele, hogy ők nem lehettek testvérek. Vagyis Vazul Istvánnak egyszersmind elsőfokú fiági unokatestvére, s ugyanakkor anyjának nálánál idősebb édes-fia, azaz fél-testvérek. Ugyanakkor László csak fiági unokatestvér, Koppány fia, ezért el kell hagynia az országot. Az a változat, hogy Koppány az elhagyott Sarolt feleségül vételével szeretett volna igényt formálni a trónra nem helytálló. Géza halálával a levirátus jogán őt megillette mind a trón, mind az özvegy keze. Ha ez működött Géza és Mihály esetében, akkor működnie kellett Koppány és Géza esetében is.  Levirátus = sógorházasság. Levir = a férj fitestvére, vagy nemzetségbeli férfirokona. A gyakorlatban szinte mindig a testvér halálakor alkalmazták.  A krónikákban „per incestuosum”-nak olvasott rész is vitatható. De ha ez is a helyes olvasat, az értelem akkor sem fedi a fordítást. A latin incesto szóösszetételben az in tagadó, fosztó előtag, a cesto pedig castus fejleménye, ami tisztát, ártatlant jelent. Tehát az értelme: tisztátlan kapcsolat, amely a középkori egyházjog szerint ténylegesen vonatkozhatott egy rokon feleségének az elvételére, így a pogány, magyar sógorházasságra is. „Kézenfekvő feltételezni, hogy Koppány már e politikai célzatú házassági terv előtt is családos ember volt. Esetleges fiúutódai bizonyára osztották lázadó apjuk sorsát” – írja Vajay a 46-os lábjegyzetben. De erről nem szól a fáma! Azt viszont tudjuk, hogy Szár Lászlónak ugyan úgy menekülnie kellett Koppány halála után, mint később fiainak – Imre herceg halála után. Szerintem nem kell Koppánynál testvér helyett „idősebb nemzetségbéli férfi rokont”, Adelhaidenél nemlétező leánygyermek szülést feltételezni a fiúgyermek helyett.  Az 52-es lábjegyzetben Tóth Z-ra hivatkozva ezt írja Vajay: Sarolt és Koppány „esete” után, úgy látszik, maga Szt. István is Adelhaidot tekintette atyja „igazi” feleségének, akit Géza mellé temettetett a székes- fehérvári sírboltba, míg Sarolt nyughelyéről semmi tudomásunk. És itt nem az „eset” megtörténte a lényeg, hanem a szülők temetése! Egy férj megharagudhat a feleségére, de egy keresztény király a saját szülőanyjára – nem valószínű.

És ez akkor is így van, ha Marton Szabolcs úgy véli, hogy „1967-ben új elemet hozott a vitába a külföldön élő Vajay Szabolcs, aki a szokásos felfogással szembehelyezkedve védte Adelhaidot. Sőt, továbbhaladva úgy gondolta, hogy Géza első házassága Sarolttal politikai szándékból köttetett, és ezzel Géza megnyerte magának az erdélyi magyarságot, majd Saroltot eltaszítva Adelhaidot vette feleségül, így egy németellenes lengyel-magyar koalíciót hozott létre”. (Marton Szabolcs: Géza és Adelhaid. Belvedere, 2013. 4.)          

A fentiek szerint, az Árpád-háziak szőkesége, de a „kopaszsága” is valójában Koppány herceg vérvonalából eredeztethető – szerintem!

 Kép: Unknown author.  Prince Géza of Hungary and his wife Sarolt of Transylvania. Between 1530 and 1534.

A könyv 2021-ben jent meg, az Előszót Fodor Pál írta, február 25-én. Ennek a végén olvasható, hogy „Jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki történelmünknek erről a csodálatos korszakáról nemcsak „kész” ismereteket akar kapni, de töprengésre vagy továbbgondolásra érdemes okfejtéseket és ötleteket is”.  Hál’ Istennek, ötletekkel tele vagyok magam is, de most inkább töprengenék egy kicsit.

Még április végén megkaptam pdf formátumban a könyvet, így volt szerencsém elolvasni és rágódni rajta. Mindkét történész jó pár írását olvastam már, munkájukat értékelem, a magyar őstörténetről alkotott véleményükkel – nagyjából (az irányvonallal, a módszertani megújulással)^[1] – egyet is értek. Vitába nem bocsátkozom, mert nem vagyunk azonos súlycsoportban, ráadásul a legtöbb kérdésben csak feltételezett felvetésről beszélhetünk. Így tiszteletben tartva a véleményüket, munkájukat nem kritizálom, de nem is fogadom el minden megállapításukat, így továbbgondolásra nagyon sem kerülhet sor. De van itt is kivétel!  Ha egy alter azt írja, hogy: „Az emberi jellem nem változik! Ez a Lyell-féle aktualitás elve, miszerint, aki egyes jelenségek múltbeli változásait akarja megérteni, annak azok mai változásait kell megfigyelnie” – akkor ez badarság, hozzá nem értés. (BF: A történetírás hitelessége). Ha egy (vagy két ) történész mondja: „Ez adta az ötletet, hogy érdemes lenne összehasonlítani a forrásokat, hiszen például a 17. századi krími kánságról meg a krími tatárok hadviseléséről, társadalmáról sokkal több konkrétumot lehet tudni, mint a 9–10. századi magyarok viselt dolgairól. Nagyon hamar jött a felismerés: mint két fogaskerék, úgy illik egymáshoz a két történet” – az egészen más. (B.Sz.J és SB interjú. Barotányi: MN. 2021. júli. 10).

Az alábbiakban néhány kiragadott gondolatot vizsgálok meg saját szemszögemből, amire Borbás Barna 2021. 08. 19-i riportja hívta fel a figyelmemet. (Megjelent a   HetiVálasz 86-ban, „Az Attila-sztori semmi ahhoz képest, amit Szent István családja rejt: új kutatás az ősök nyomában” címmel).

A bevezetőben a riporter így összegez: „A könyvből világossá válik, hogy a dinasztia történelmi teljesítménye óriási: 1) egyesítettek egy laza törzsszövetséget, majd létrehoztak egy államféleséget már Etelközben, 2) levezényeltek egy honfoglalást, 3) majd még egy államalapítást és egy vallásváltást és 4) aztán még 300 évig uralkodtak”. Ezek valóban tények.

Az Árpád-ház származása azonban nem bizonyítható. Ősei mindenkinek voltak. Az Árpádok ősét a Magyarságkutató Intézet archeogenetikai kutatása szerint a mai Afganisztán területén kereshetjük. Egyet értek Sudár Balázzsal: „Ha egy begyűjtött minta mögött nem áll ott az ember története, akkor a génmintája alapján lehet, hogy teljesen fals következtetéseket vonunk le. Ma is – hát még ezer évekkel ezelőtt, amikor esélyünk sincs adatokat gyűjteni a társadalmi helyzetről”^[2]. Ismerem például a saját haplocsoportomat. Nem lógok ki a sorból, a magyarok csaknem 20%-a ide tartozik. Állítólag őseink Tutanhamon őseivel együtt a Kaukázus környékén éltek valamikor, de ebből a magyarságomra semmi sem utal! Ezért hagyjuk is a genetikát! Nézzük meg mit mondanak történészeink Attila és az Árpád-ház kapcsolatáról?  Hajlanak arra, hogy „Attila alakja utólag lehetett beleírva a magyar krónikákba”. Hogy „ez az Attila nem az az Attila”! Lehet, hogy volt más Attila is, elfogadom. De az érvelést nem. „az emlékezést mindig a politikai folytonosság generálja. Arra emlékszünk, ugye, aki korábban a saját rendszerünkön belül élt. De Attila után a hunok birodalma szétesett, és Árpádék csak több mint 400 évvel később bukkantak fel”. Nálam ez nem így működik. Feltételezésem szerint a magyarság elődeinek jó része a keletre visszatért hun utódnépek része volt, így Ernák (Irnik) birodalmának megszűnése után az első Türk Birodalom alattvalói lettek. A kérdést már többen is felvetették, pl Makkay így ír: „Más kérdés, hogy az Attila halála után Irnik vezetésével keletre visszavonult hunok azoknak az onoguroknak az elődei is lehettek, akik 670 körül jöttek be Avariába”. (Makkay János: A székelyek. Bp. 2005. A szerző kiadása. 85. o.). Egyes törzsek már ekkor északra, az Urál környékére vonulhattak, míg mások a Kaukázus előterébe költözhettek. A később létrejövő Nagy Bulgária, majd a kialakuló kazár kaganátus népei között a magyarok elődei megtalálhatók voltak. Ez azt jelenti, hogy az alatt a négyszáz év alatt Atilla dicső emléke ezeknél a népeknél nem homályosult el, a folytonosság fennmaradt mind a mai napig. De igazsága lehet Bendefy Lászlónak, aki a sztyeppövezet történetét lényegében azonosítja a magyarok történetével. Felfogása szerint a hunok, avarok, bolgárok valójában mind „magyarok” voltak. A szaltovói kultúra kezdetét az alánok -- a 737. évi arab hadjáratot követő -- kazár áttelepítésétől (a Kaukázusból az erdős sztyeppe vidékére) számíthatjuk. A magyarokat szintén a kazárok telepítették a Szeverszki Donyec környékére. Egyes kutatóink (Benkő Lóránd, Harmatta János, Király Péter, Ligeti Lajos stb.) szerint is Levédia nem lehetett önálló állomása a magyarság vándorlásának, mert őseink a Kubán-Don vidékéről viszonylag gyorsan Etelközbe vonultak.

B. Szabó János azt mondja, hogy a könyv egy család hagyománya utáni nyomozás. Megvizsgáltuk az Árpád-ház 970-nel kezdődő korszakának férfi névanyagát. Milyen kulturális közegre, hagyományokra utalnak ezek a nevek? – teszi fel a kérdést. De (szerintem) illene Árpád nevével kezdeni. Ez az a bizonyos kályha, ahonnan elindulhatunk. Gyenge indok az, hogy azért korlátoztuk le 970 és 1301 közötti időszakra az uralkodó férfinevek vizsgálatát, mert „Taksony leszármazottainak név anyaga kínálja a legteljesebb, már rendszerszerűen vizsgálható adatbázist”. Csak feltételezem, hogy sem a kulturális közeg, sem a hagyományaink nem kedveznek az általánosan elfogadott történelmi képnek. Mire gondolok? Véleményem szerint az Árpád egy ar és pad perzsa, türk (ótörök) elemekből álló szóösszetétel. Eredete a 4-5. századot megelőző időszakokra nyúlik vissza, ami a mondáinkban Hunor és Magor idejének felel meg. Már itt találkozhatunk az ár-pád szóösszetétellel BEL-ÁR formában, ami egy szomszédos nép uralkodójának neve volt. (A krónikáink szerint „sógorsági” viszonyba kerültek vele az őseink).  Miért? Mert az „ár” mindegyikben közös. A „bel” jelentése úr (master), ami perzsául „pād” szintén úr (master). (Lásd pl. a padishah szó értelmezését). Egyetlen korabeli (vagy hozzá közel álló) forrás sem nevezi Árpádot kagánnak, kündünek, julának, királynak, fejedelemnek stb. Pedig a legmagasabb uralkodói rang valamelyik krónikában fenn szokott maradni azon a nyelven, amelyben használatos volt. Van görög, latin, német, szláv megnevezés, de magyar nincs! A latin „első kapitány” megfelel a görög első hadvezetőnek („πρωτον Βοεβοδος”). Pedig a vérszerződésben vezért választottak, akinek a neve ÁRPÁD volt! Aminek az értelme Nagy Úr! És ennyi elég is volt! (Saját feltételezés, hogy már ekkor kialakulhatott a király szó ősi formája, mert ő volt az, KI ÁR volt). És ezt a rangot (sem nevet!) senki nem szerezhette meg – Istvánig! (A szlávba a magyarból ment át és lett: král. Nagy Károlyhoz pedig semmi köze sincs).  És tegyünk itt egy kis kitérőt Sudár egy későbbi (2021. 08. 20-i) nyilatkoza irányába, ami (többek között) az „első államalapítás” kérdéseit is feszegeti. (Vasárnap, Tóth Gábor interjuja Sudár Balázs történésszel. Szent István a sztyeppei országépítési logika helyett államot alapított – címmel.)

Sudár elismeri, „hogy Álmos volt az első fejedelem, vele jön létre az ország”. Az okokat viszont én egészen másban vélem megtalálni. „ – Érdekes, hogy forrásaink nem nagyon szólnak az okokról. A magyar krónikás hagyomány szerint a fejedelmet kifejezetten egy feladat – a Kárpát-medencébe való beköltözés – lebonyolítása céljából választották meg. Azonban általában nem ilyen okok szoktak a komolyabb szerveződés mögött állni. Többnyire a vezetők jobb túlélési esélyeket remélnek ettől, vagy pedig egy tehetséges vezér maga alá gyűri a többieket” – nyilatkozza a történész. Igaz, hogy „egy sor nép nem tette ezt meg. Gondoljunk csak az utánunk jövő besenyőkre vagy a kunokra” – mondotta előzőleg. Egy karizmatikus vezér feltűnése (akár saját erőből, vagy választás útján) legalább olyan gyakori a történelemben (ha nem gyakoribb!), mint az egyenrangú „demokratikus” irányítás. Erre példát elődeink is bőven ismerhettek. Amivel nagyon nem értek egyet, az Sudár alábbi mondása: „A besenyő veszélyre a magyar közösség elköltözéssel válaszolt, ami egy bevett megoldási forma: ha nem bírsz valakivel, akkor költözz el a közeléből. A magyar törzsek a Kárpát-medencébe való költözéssel lényegében kitértek a besenyőkkel való megütközés elől, hogy a veszteségeket minimalizálják”. A „besenyő veszélyt” a történészek vitatják, ennek nagy irodalma van, ezért erre nem térek ki. Amit lényegesnek tartok, az a magyar hegemónia, mondhatnám „túlerő”, ami kialakult az etelközi térségben a 9. század során. Írásáimban erre részletesen kitérek. A másik tényező az a hatalmi vákuum, ami a KM-ben bekövetkezett az avarok bukása után. Megvolt a hatalom, a szövetség a nép – és ott volt a szomszédban egy „üresen álló” terület, Atilla hagyatéka! És működött a „gumiljovi passzionaritás”! Besnyők ide, bolgárok oda – ennek így kellett történnie! (Lényegében!). A Kárpát-medencei vákuum, mint egy hatalmas porszívó, beszippantotta keletről az összes „nem földhöz ragadt” csoportokat. Helyükre természetesen „befolytak” a besenyők, akik „csak erre vártak”. És most térjünk vissza az Árpád-házhoz!

Kövessük a könyv módszertanát és fogadjuk el első generációnak Taksony fiait, Gézát és testvéreit. A szerzők által elfogadott családfával szemben én egy másik alternatívát vizsgálok. (A feltételezés megalapozását, magyarázatát most elhagyom, ez legalább annyira bizonytalan, mint B. Szabó és Sudár családfája.) A lényege, hogy Taksonynak három herceg fia volt, sorrendben: Géza (István); Kopasz László (Tar Szerénd); Béla (Mihály).

Géza volt a legidősebb Taksonyfi, és apja halála után ő lett az uralkodó. Az ősi szokás szerint több feleséget is tarthatott. Első, hivatalos feleségét politikai okokból vette el. Neve, az elsőszülötthöz illően, ősi magyar név: Gyeücsa, Geyza, Geicha stb. változatokban fordul elő, már a sztyeppén uralkodói rangot jelölt a magyaroknál. Török, vagy iráni (jabgu) eredetinek tartják. (Ez megfelel a fentebb leírtak szerint az Ár-pád név  származási helyének is). Első felesége az erdélyi Gyula leánya, Sarolt lett. Érdekes a Gyula név is, abból a szempontból, hogy ez is egy tisztségből lett személynév, mint a Géza és az Árpád! Ő volt „A Gyula”, a harmadik kapitány a Képes Krónika szerint, hasonlóan „Árpád”-hoz, az első kapitányhoz. (Itt, rangban az első!). Árpád, Géza, Gyula – a névadásban azonos tradíciók, azonos kultúrkör, azonos  eredet. És ekkor jön a kereszténység hatása, először Dél-Keletről, Bizáncból, akikkel a kapcsolat már évszázadok óta fenn állt. Géza a házassággal a keresztséget is felvette és a keresztségben az István nevet kapta. Öccse, és uralkodásban a riválisa, testvére Tar Szerénd (másnéven Koppány) herceg pogány maradt, és kárpótlásul a legnagyobb akkori uradalmat, a Somogyi Dukátust kapta. Családjáról semmit sem tudunk, feltételezésem szerint fia örökölte az egyik nevét: Szár László-t! (Neki, apja halála után menekülnie kellett, és a Kijevi Rusz-ból hoz majd magának feleséget).  A legkisebb fiú, Béla lengyel feleséget kap, megkeresztelkedik és a keresztségben a Mihály nevet kapja. Ezzel vége az első generáció névelemzésének. Nézzük a másodikat!

Gézának Sarolt csak leánygyermekeket szült. Időközben meghalt Mihály (Béla) és özvegyen maradt feleségét és gyermekét Vazult – az ősi jog alapján – Géza vette magához. Itt már megjelent a második generáció első fiúgyermeke: Vazul. Neve, az apjáéhoz hasonlóan bizánci stílusú (bazileuszból) lett. Mihály özvegyét, Géza udvarában szlávosan csak, mint „Béla asszonyának”, azaz „Bela knegina”-nak hívták. Bela Knegina mikor teherbe esett Gézától, előlépett „első feleségnek”. Vazult apja birtokaira (a nyitrai dukátusba) száműzték és megszületett Vajk, Géza fia! (Merseburgi Thietmar szerint: Waic). A névadásban a lengyel származású anyának lehetett szerepe, aki a Vojtechből vonta el a szláv Vojk nevet, bár erre nincsenek meggyőző bizonyítékok. Így azután számos találgatás[3] született arra vonatkozóan, hogy miért kaphatta első királyunk gyermekként a Vajk nevet? Ebben a családi szituációban én nem találom életszerűnek sem az avar Baján, sem a török baj, vagy az obi-ugor way szavakat olyannak, ami motiválhatta volna a szülőket  ilyen névválasztásra. Ez egy agyrém! Így gondolhatta Géza (István) is, aki római keresztény volt, és később a fiát is e rítus szerint kereszteltette meg Adalbert prágai püspökkel a saját nevére, Istvánra!  És ezzel elérkeztünk a második generáció titokzatos tagjához a László-hoz! A könyv szerzői is bevallják, hogy „Szár Lászó helyzete némileg kétes a csalásfán”. Mivel kétes, nem is vitatom, hanem a saját verziómat adom elő. (Magyarázatokkal az esszéimben külön foglalkozok). Kezdjük a családfával. Mint már említettem Taksony második fia volt Tar Szerénd, a lengyel krónikák Kopasz Lászlója. (tertius Thoxon qui genuit trés filios scilicet: Geyzan, Mychlemum et caluum Ladislaum). (Bielowski, A. (ed.) (1864) Monumenta Poloniæ Historica (Lwów) Kronika Węgiersko-Polska, De sancto rege Ladislao, p. 488.). Így valójában a László nevet már az első generációnál vizsgálni kellett volna, de erre még visszatérek. A későbbi történésekből visszakövetkeztetve az látszik valószínűnek, hogy ez a “kopasz” nem más, mint a pogány Koppány herceg! A Dinasztia fejezetben a szerzők is külön alcím alatt tárgyalják a “Szár” szót.  Alap igazságokat hoznak fel, csak nem jól vonatkoztatják őket. (Szerintem!). Elfogadom, hogy az egyik (tulajdonság jelzői) jelentése az, hogy “kopasz” (latinul: calvus) és “a pogány valláshoz való ragaszkodásra utalna”. Ez illik Tar Szerénd, alias Kopasz Lászlóra is és Koppány hercegre is. Tehát ez a jelző egy személyre utalhatott. “A fehér jelentésű török szár szó mellett azonban számításba vehető az iráni nyelvek ‘fej’ jelentésű sar szava is, amely talán könnyebben is kapcsolódhat a kopaszság fogalmához. Ráadásul a szó átvitt értelemben ‘főnők’ jelentésben is használatos.” – írják. Ha a Koppány-kupa-koponya-fej-fejes-főnök logikai sort végigondoljuk, akkor nem nehéz Szár László és Koppány kapcsolatra jutni. Egyébként már a Gyula leányánál Saroltnál is a “főnök” leányára, és nem a “fehér menyétre” kellene gondolni! “Otto Maenchen-Helfen például erre vezette vissza a 4-5. században élt és római szolgálatban álló gót tábornok, Sarus, valamint Sarosius vagy Saroes kaukázusi alán király nevét is.” – írja B. Szabó és Sudár. Miután megtaláltuk Koppány helyét a családfán, jöhet a második László is, aki apja után szintén “szár” lett! Ő valóban a második generációban van, de nem mint Vazul testvére, hanem unokatestvére! Hol találhatott volna menedéket Koppány fia, mint a száműzött féltestvérnél, Vazulnál? Itt is csak ideiglenesen, mert biztonságosabb volt külföldre (Kijevbe) menekülni, ahol megnősül és apja lesz a harmadik generációs hercegeknek: Andrásnak, Bélának és Leventének.  A krónikások ebben a történetben a két “sorsüldözött” unokatestvért könnyen testvérként kezelhették. Míg Bela Knegina a második fiának a trónt és a királyságot készítette elő! Ezzel a családfával megvolnánk, visszatérhetünk a László név eredetére!

László (Ladiszlau) az egyik legnépszerűbb név lett a dinasztiában! Nem ismétlem meg a sok okosságot amit e név eredetével kapcsolatban a tudós szakemberek kifejtettek. Biztosan igazuk van! De a nevek többsége a nép ajkán és nem a könyvek lapjain születik meg, ott csak így-úgy rögzül!  A népetimológia (szóértelmesítés) szerepét a korai magyar névadásban a szakértők lejáratták. A humoros szóferdítés, szóalkotás bizonyára megvolt őseinknél is. A “száz-ló” megfeleltetése a “zászló”-nak talán még elmenne, hiszen mint a száz, mint a ló ősidők óta ismert magyar szavak!  A lovas egységek ilyen csoportosítása nem kizárt. A csoportok megkülönböztetésére pedig ott a zászló. Aki a zászlót vitte, ő volt a “zászlós”. Ez a későbbiekben is egy katonai rang, tisztség maradt. A zászló – László az a fordulat, amelyet feltételezhetünk őseink nyelvében is. Ez a magyarul jól magyarázható fordulat terjedt el a szomszédos népeknél és alakult át a közismert változatokká. Nem volt soha olyan királyunk akit a kortársak Ulászlónak hívtak volna. László volt ő mindig a nép nyelvén.  (Lásd az isztambuli feliratban László király nevét rovással írva, 1515-ből! Itt II. Ulászlóról van szó. Az Ulászló nevet Budai Ézsaiás történetíró konstruálta). Ezzel végeztünk is a második generációval, jöhet a harmadik! De nem jön! Nem untatom a tisztelt olvasót, hiszen B. Szabó János és Sudár Balázs ezt nagyon jól megírta, el kell olvasni. Amire kitérnék, az a fentiekben megkezdett, de be nem fejezett saját verzióm elvarrása.

Hogy miért voltak András, Béla, Levente hercegek Szár László fiai? Ez régi, vitás kérdés – itt nem taglalom. De ha azok voltak, akkor nevük eredetének van jelentősége, és magyarázata. András, bizánci eredetű névadás, az anyja kijevi származásának következménye lehet. Béla, az elhunyt nagybácsi, Vazul apjának a pogány neve. Annak ellenére, hogy nincs ilyen nevű szent, a későbbiekben is népszerű lesz a dinasztiában. Levente egy ősi, Árpád fiára emlékeztető név. Ezek a Koppány ághoz méltó nevek úgy, hogy nyíltan nem ütköznek a római keresztény eszmeiséggel.

Az, hogy nincs világos képünk az Árpád-dinasztia e korai – de már a belső (honi) írott krónikás – időszakáról, az csak annak a bizonyítéka, hogy „volt mit takargatni!”